Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Török világ Magyarországon_MOBI

Jókai Mór: Török világ Magyarországon_MOBI
640 Ft640

TARTALOM
Előszó
I. Isten csodái
II. Az aranyos kaftány
III. Három szűz
IV. Három férfi
IV. Országos gondok
VI. A nagyváradi nap
VII. A szentkúti barát
VIII. A nagyenyedi ijedés
IX. Hölgyvásár
X. Az amazondandár
XI. A Margitsziget
XII. Egy csillag a pokolban
XIII. Szentgotthárd
XIV. Az üldözött nő
XV. Olaj bég
XVI. Nők védelme
XVII. Küzdelem a saját fejért
XVIII. Ellentétek
XIX. Szerelem tévedései
XX. Játék egy vak emberrel
XXI. A halál előtti éj
XXII. Az áldozat
XXIII. Változó idők, változó emberek
XXIV. A díván
XXV. A törökhalál
XXVI. A kezes
XXVII. A férfi
XXVIII. Virághervadás
XXIX. Isten kardja
XXX. Az őrült
XXXI. Üdvös csalatkozások
XXXII. Egy férfi, kit őrangyala elhagyott
XXXIII. Az újra kihúzott kard
XXXIV. Az utolsó nap
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kísértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentül inkább közeledem a vég felé, s amennyi nyájas, szelíd, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezék, egyenként elmúlnak lelkemből, letűnnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy ez elmúló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s ami édest, ami kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a história eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el.
    Már régóta kísérem történetem alakjait, s csak most tűnik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s ahol kilépünk, ott a temető.
    Keressük fel Arankát és Ferizt.
    Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jólesik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi beléhatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaszkuszról, szélben ingó pálmáival, meleg, napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét, és azt hivé, Damaszkusz rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaszkusz rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.
    Napok múltak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban múlt a lyánka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lyánka nagyon halvány; gömbölyű, piros arcáról az élet színe fogy; s ami szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, akire néz.
    Az ifjú nem merte kérdeni: mi baja; de megmondá a leány.
    – Óh, Feriz! Én meghalok itten, és mosolygó egedet sohasem fogom látni.
    – Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.
    – Az ég azután is mosolygani fog, hanem én sohasem többet. Valamit érzek itt belül, ami szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom, s velök járok ismeretlen vidékeken, miket sohasem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.
    – Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.
    – Óh, Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, setétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni.
    – Ne szólj így, lételem öröme, te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.
    – Nem panasz, amit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.
    – De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…
    Aranka szomorúan csóválta meg szép, szőke angyalfejét.
    – Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten felkeresi, akiket szeret, s elviszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.
    Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.
    – Légy vidám – esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. – Anyád nemsokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.
    A lyánka fejét rázta búsan.
    – És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegy oldalában épült, az egész vidéken végiglátni; fenn a cédruserdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog, s körös-körül a csalogány dalol, s amiről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a nagy tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú, és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól –, és amiről az beszél, az a boldog szerelem…
    A lyánka szemeiből egypár könny hullott ki, oly csábító volt e jövő – és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá, és sajnálná, hogy el kell hagynia e – szép földet…
    Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arca, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a könny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét, s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a lyánka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult, s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.
    Meg is kellett látnia nemsokára.
    Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen – neki is utána kelle menni.
    Napról napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól, s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot, s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. – Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét, s odatevé homlokára.
    – Nézd, milyen forró, mint a tűz; óh, csak addig meg ne halnék, amíg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.
    Feriz bég látta őt napról napra hervadni, s a szabadulás mégsem érkezett, az ifjú gyakran fél napokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy akiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végcélja volt, most alig néhány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!
    A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s isten irgalmára.
    A jó asszony mindent elkövetett, ami tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mindazoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét, s az öröm visszaadná az eltűnt életerőt.
    Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával; a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, aki fölötte hűségesen virraszt!
    Óh, a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!
    Reggelre alábbhagyott a láz. A kelő nap éppen besütött az alacsony, gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.
    Szép őszi reggel volt; valami könnyű, átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lila színt adva a napsütötte vidéknek. Amint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.
    – Ha ott most az én atyám jőne! – rebegé Aranka reménylő arccal.
    Az ifjú török arca elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:
    – Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.
    Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit, s hálás tekintetét, könnyező szemeit feléje emelte.
    A hintó sebesen látszott közeledni. – Így csak azok siethetnek, kiknek valami örömük van – gondolá magában Feriz, s azon látszott magában tűnődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.
    Nemsokára a vár elé ért a hintó, s robogva gördült be annak dobogó hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arcán oly szomorú volt a mosoly.
    A hintó üvegajtaja megnyílt, s aki leszállt belőle, az Kucsuk basa volt.
    Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.
    – Ím, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza, és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.
    Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.
    Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:
    – Hol van atyám?
    Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könnyei jöttek elő, végigcsordulva férfias arcán; kezét az égre emelte némán, s alig hallhatón suttogá:
    – Az égben!
    A szelíd leány, mint a lekaszált virág hajlott össze e szóra; Feriz bég karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit felveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek – s azután vége volt mindennek.
    A kedves leány atyjához ment az égbe.

    XXIX. Isten kardja
    »A villámos égben ki mennydörög ott fent?
    A földnek haragos ingása kit jelent?«…
    (Dicséret.)
    Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek egymásra következése megrendíté a leghidegebb szkeptikus szívét is.
    Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.
    Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpit, egy csepp víz nem hullott belőle, s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.
    Estefelé minden madár elhallgatott, a virágok becsukák kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány, hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést, s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész ütötte ki magát.
    Három napig nem tisztult ki az ég, negyednap délutánján a fullasztó szélcsendre irtózatos orkán következék, mely a házak tetőit hajigálta le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta az országutak porát, s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett, s felszedve az éppen nyílni kezdő fenyőfák veres hímporait, azt megkavarta a felhőkkel, s amint azokat gomolygó tömegben korbácsolva maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak. „Vér esik az égből” – volt a rémület kiáltása; rá nemsokára megdördültek a villámok, vakító fénnyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város közepére csapva le, megrendíté sújtó csattanásával a földet és a szíveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az ítélet órája.
    A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy az ég kitisztult, s íme, a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.
    Az üstökös magva éppen azon a helyen állt, ahol a nap lement, s a vérveres alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani; úgy tűnt fel, mintha éppen a napot ölte volna meg, s most annak vérében fördenék.
    Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég kétharmadán keresztül látszott nyúlni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.
    – Az Isten kardja! – rebegték az emberek ösztönszerű félelemmel.
    Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott látszott az égen, mely elveszté kék zománcát, s valami lázas sápadtság terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni.
    A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar, akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.
    E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikációt a székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.
    Egy estéli órában éppen annyira el volt foglalva a templom ájtatos hívekkel, miszerint még a lépcsőket is teleülték; mindenféle kolozsvári polgárok, vegyesen keresztülutazó székelyekkel, álltak egy csoportban a főbejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos zsoltáraikat betéve, elkezdének azalatt, míg a prédikáció tart, egyről-másról beszélgetni.
    – Gonosz időket élünk – szólt egy öreg tímármester, nagy süvegét megcsóválva.
    – Mi beszélhetünk csak arról – sietett belevágni egy keresetben járó székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, amit tudott, elmondhatni –, kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja, de nálunk kell azt megnézni.
    – Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? – kérdé egy fiatal siheder.
    – Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem fekszünk le anélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a cselédjeinknek fel ne olvasnók, s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal kéz felől égés verességit ne látnók az égen.
    – Hát az micsoda?
    – Olyankor, fiam, egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, mordályégetőkkel van tele az ország, sohasem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk felett.
    – Én Istenem, őrizz meg minden jó lelket tőlük.
    – Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak a felesége szült, és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három orra, a kezein tizenhat ujja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony szörnyethalt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére. Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, mégpedig jó távol. Lopva el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? Az, hogy ahova csak a szász tiszta búzát vetett, mind rozs termett rajta.
    – Mindenünnen gonosz híreket hallani – beszélt egy kolozsvári mézeskalácsos –, tegnap beszéltem egy oláh feleségével, akinek az ura megindult a Jára vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Jára, elkezd felfelé folyni, s visszaviszi az oláhot haza, ahonnan elindult. A tisztelendő úr ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, akibe a Jára szakad, akkor éppen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize tolta felfelé a Járát; de az oláhot mégiscsak az isteni gondviselés hozta vissza, mert ha tovább mehet, éppen akkor ott tatárok jártak, bizonyos, hogy levágták volna.
    – Én mindent megértem már – szólt a legelébbi öreg polgár –, háborút, dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember, hogy imádkozzék.
    – Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya – válaszolt a székely. – Magam füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat hengergetnének, úgyhogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő barlangjaikból, s féltükben olyan szelídek, hogy füleiknél foghatná meg őket az ember, ha éppen úgy meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben épült, egyszer csak elkezdett a hegy odábbcsúszni. Erdők, kertek, azok közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán, akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt, és ott maradt; a jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem soká tartott ez örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak, mely száraz időben alig volt elég italra a lakosságnak, az most a két hegy összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre utat, elkezde lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is fel kellett szedni a motyóikat, s kiköltözni a lakásaikból. A víz ezután is csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett, úgyhogy most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a rézkakas.
    E percben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künnlevők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb tolakodva a templomajtóhoz, s figyelve, mit beszél.
    Főtisztelendő Magyari uram kegyetlenül mosta a jelenlevő urak fejeit:
    „– – Harcra készül ellenetek az Isten, mert ti is harcra készültök ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen tinéktek, amit kívántatok, háború kívül és háború belől, hogy azt fogjátok mondani: elég, elég, uram! És nem fogjátok végit látni annak, amit bolondul megkezdtetek. – „
    (Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosújvári országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harcot.)
    Éppen erre a szóra érkezik egypár nyusztos, kalpagos, úrirenden levő férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben Telekire, másikban Vajda Lászlóra ismerének, s amint telhetett, nagy szorulkodással utat csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket sem ismervén, amint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá könyökkel, ő is hátrafordula, mondván:
    – Lassabban, uram; az Isten háza ez, nem valami nagyúré, itt én is csak olyan ember vagyok, mint kegyelmed.
    A mellette állók ráncigálták a zekéjét, de a székelynek az a tulajdonsága, hogy ha ráncigálják, még dühösebb; ő is tehát, amint Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé nézelődne, hogy mint juthasson a székéhez, előrekiálta:
    – Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják; hogy nekik szól a lecke?
    Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját, s ott állt fedetlen, kopasz fővel a nép előtt, minden arc feléje volt fordulva a székely kiáltása következtében.
    Magyari folytatá mennydörgő szavait a szószékről:
    – Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana szavatok után, olyanok vagytok, mikor megharagusztok, sőt minden emberek térdfőhajtással azt mondják nektek: ,méltóságos uram, méltóságos asszonyom; de e jő az Úrnak ítélete reátok, megöl az Isten benneteket, s akkor ujjal fogják mutatni az emberek: ,Ez amaz átkozott hazaáruló embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek, s úgy kiáltanak maradékaitokra: ,Ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot, s olyan sárba ugraszta bennünket, amelyből már lábainkat ki nem vonhatjuk.’ –17
    – Gyerünk innen, kegyelmes uram – szólt halkan Vajda László Telekihez, kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, amint beszélt.
    – Mit gondol kegyelmed? – szólt visszautasítólag Teleki. – Ez a pap igazat beszél, de az nem tesz semmit.
    „– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. – Kinek adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók, asszonyai özvegyek, és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek, hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –”
    – Az meglehet – monda Teleki Vajda Lászlóhoz –, de azért elmegyünk.
    A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére, s erre homlokát redőkbe szedve, ezt mondá:
    „– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleiben hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr holttestét megismervén, kezében levő pálcájával holttestének fejét megüti, s azt mondja: Ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermekkirály nem feküdnék most halva. – Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék az idegen nemzet. –”
    Teleki megrázta fejét, s susogva monda:
    – Az velem is megtörténhetik, – de nem változtat semmit.
    Nemsokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját, és távozott, a kitóduló néptömeg által körülözönlve, kik között az iménti székely különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva mindenki előtt a mondott beszédet, jó fennhangon, hogy az előtte menő két úr is megértse, ilyenformán:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633645949
Webáruház készítés