Új jelszó kérése
Termék részletek


Jókai Mór: Regék_EPUB

Jókai Mór: Regék_EPUB
340 Ft

TARTALOM

Holtak harcza
Első rege
A tündérnő fia
Második rege
Az atya nyilai
Harmadik rege
A zomotor
Negyedik rege
A csillaglövés
Ötödik rege
Csaba íre
Hatodik rege
A fehér sas
Hetedik rege
A Stambulig lőtt nyíl
Nyolczadik rege
Hadak útja
Kilenczedik rege
A tengerszem tündére
Thonuzoba


e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    THONUZOBA.
    Első István király idejében, kinek fejéről a korona szent dicsfényt ragyog szét a késő századokra, történtek ezek a nagy dolgok, a miket a krónikairó ékes versekben följegyzett.
    Pogány, napimádó apák oltárokat építettek csergő folyamok partjára, susogó ligetek árnyékai alá, ottan ereszték vérét a fehér paripának, melylyel az ős-istennek adóztak, ott hányták be annak epéjét, máját egy sötét verembe, a mit letakartak nagy fekete kővel, hogy lakjék vele jól a sötét Ármány, a veszély-isten, a kit a Csoda verjen meg, valahányszor a nevét kimondják.
    Jött azonban István király, egyik kezében hozta a mennyország kulcsait, másikban hozta a kardot: tudják meg róla az emberek, hogy a ki akar örök életet nyerni, az térjen meg az egy igaz Istenhez; a ki nem akarja, az térjen meg az egy igaz halálba.
    Nagy része az egész népnek meghódolt az új hit előtt; de a vadabb, szilajabb faj visszautasítá a keresztet, leöldösé az új vallás hirdetőit, fölégeté a templomokat s kardot huzott a király ellen.
    Azok között volt három régi jó vitéze a magyarnak: Kupa, Gyula és Thonuzoba.
    Sok csatából haza jött már Thonuzoba, babért hozott eleget onnan, de sebet még sehonnan sem.
    Nem fogta őt sem kard, sem nyíl, mert ő anyjának hetedik gyermeke volt, a ki holdfogyatkozás éjszakáján született s születése órájában hétszer vízbe, hétszer tejbe, hétszer vérbe mártatott be és azért nem fog ő rajta semmi fegyver.
    Paripája táltosivadék volt; azoktól a ménektől származó, a mik nagy veszély idején megszólalnak s együtt éreznek urokkal: valamennyi áldozatmén az ő ivadéka, őse vagy utóda volt, azok a hófehér paripák egy csepp folt nélkül bőrükön, égő tűzzel szemeikben.
    Felesége Rhabonbánnak unokája, Rhabonbánnak leánya volt, a félvilágon legszebb Zilah, kinek ősei büszkék voltak a hagyományos szerecsendiókehelyre, melybe a hét vezér csorgatá drága vérét s mely náluk maradt meg legtovább.
    Mikor csatába ment Thonuzoba, háta mögött ott ült a nyeregben a tündérszépségű, férfi bátorságú asszony. Mind a kettőt elbirta a délczeg paripa; még büszkébben ugrott, hogy ha a nő is fennült rajta.
    S a legdühösebb futásban úgy harczoltak ott ők hárman, mintha egy lélek, egy szív volnának. Thonuzoba harczbárdjával törte az ellenség fejét, paizsával födte Zilah szép termetét, s a hölgy pedig tollas nyílat, zúgó kopját röpített az ellenfélre; érczpatával gázolta le azt a táltos, s fogaival tépte marta, a ki ellent tudott állni.
    Nem is volt ott vesztett csata, a hol Thonuzoba harczolt, ha más ellenséget keresett volna, talán többet beszélne most róla a hír.
    Ámde a jóslatok alól kinek van menekülése? Régen meg volt róla írva, még a mikor megszületett, hogy őt magát soha le ne győzze senki, s még se győzzön azon ügy, a melynek ő pártját fogja.
    A napimádók táborának el kelle pusztulni a keresztyének harczában; ez volt az élet, az a halál.
    A bakonyi vaderdőkben omlott ki Kupa vezér vére, ott elhullt a napimádók java, a többi elfutott, elbujt; késő estig verekedett Thonuzoba egy magában, egy lovával, egy nejével; csak az éjszaka kényszeríté menekülni a csatatérről.
    Erdőn, mocsáron, folyókon átvitte őt paripája, a míg új erdőkhöz értek, a hol még az ősoltárok füstölögtek, a hol még fútták a kürtöt a hadisten tiszteletére. Az volt ottan Erdélyország.
    Erdélyország kis királya Gyula vezér vala akkor, az meglátva a hős Thonuzobát, keblére ölelte örömmel, felvitte Fehérvárába s hét nap hét éjjel folyt az áldomás, mint a tenger, Bonczidától Henczidáig, annak az örömére, hogy bár elveszett Kupa vezér tábora, de megszabadult belőle Thonuzoba, és neje, a délczeg Zilah és paripája, a Hirhalló!
    A nyolczadik nap Ármány fekete napja volt, a ki ezen napot vigalomban tölti, az annak estéjén rossz hírt fog hallani.
    Gyula-Fehérvárban nyolczadnap is vigadtak még, s nyolczadnap este jött a hír, hogy útban vannak a magyar király seregei, Erdélyt engedelemre szoktatni, Gyula-Fehérvárát Pirosvárrá tenni.
    Sokan elsápadtak, csak Thonuzoba nem. Az ő karja fáradatlan, az ő szíve átjárhatlan, s hogyha fennül paripáján szép neje oldala mellett, mindenét magával hordja. Tőle mitsem vehetnek el, mert az a föld, a mit kardjával körülkeríthet maga körül, mindig az ő tulajdona.
    Ármány napján jött a rossz hír, Ármány napján csaptak össze a napimádók a király táborával; a kimenetel gyászosabb volt, mint a jóslat: elhullottak a rabonbánok; a gyulák, jósok, táltosok lementek a lemenő nappal, Gyula maga is elesett, s véres hulláját négyfelé hasíták, úgy akaszták ki négy város kapujára, gonosz pogánynépek nagy rémülésére.
    Szétfutott a vad pogányság, vagy elhullott nehéz sebben; csak az egy Thonuzoba maradt élve a csaták mezején, el nem fogva, le nem verve, meg nem futamítva.
    A micsoda helyen hajnal hasadtakor elkezdett harczolni, mind azon a helyen napleáldozatkor ott állt véres arczczal. Köröskörül egy kardcsapásnyira egy nagy kerek bástya támadott körüle; azon kerek bástya nem állott egyébből, hanem jó vitézek megölt hulláiból, a kik nagy hiába rátámadtak a sérthetlen vitézre, a kiket Thonuzoba maga körül fektetett le örök álomra.
    Már a holttetemek sáncza olyan magas volt körüle, hogy a fején lévő sastoll sem látszott ki abból s a keresztyén hősök átlátták, hogy hiába küzdenek itten vassal vas ellen, nyíllal szikla ellen.
    Elment a híre ez esetnek a királyig s a magyar király elküldé első hirnökét, a ki felszólítsa Thonuzobát, hogy adja meg magát életre halálra, király irgalmára. Különben várhatja magára szörnyü pusztulását.
    Felelt neki Thonuzoba:
    - Nem kell nekem királyodtól sem élet, sem halál, sem kegyes irgalma, Thonuzoba az én nevem, hitvesem neve pedig Zilah, és paripámé Hirhalló, és mi hárman nem félünk senkitől.
    Parancsolá akkor a király, hogy a mint Thonuzoba hullák sánczával vala körülvéve, a nagy hegyi patakot bocsássák reája, abba fojtsák bele.
    Sok kéz sokat tett, a patak elhagyta medrét s elözönlé Thonuzoba menedékét, ott lepve őt nejével és lovával.
    Thonuzoba felsóhajtott, midőn a víz nőtt körüle: «hajh, jó karom, ki véd meg e gyáva halál ellen engem?»
    De szólt hozzá a táltos paripa:
    - Ne hagyd magad Thonuzoba, ne hagyd magad én jó uram! - És azzal lehajtá fejét a hullámba, mely már szügyéig nőtt fel s mind egy cseppig felszítta az egész vizet, akármennyi omlott rájuk.
    És ismét elküldé a király második hirnökét Thonuzobához és izente neki:
    - Térj meg immár Thonuzoba. Király te neked megbocsát, ád sok földet, vármegyéket, légy zászlós úr, állj jobb felől a királyi szék oldalán, sok nép tégedet szolgáljon, kár oly nagy derék vitézért, minő te vagy. Állj a király hivei közé.
    Csak megcsóválta e szóra fejét a pogány vitéz s fellövé nyilát az égre, mondván:
    - A milyen igaz, hogy ez a nyíl, bármilyen magasra lőjem is fel, soha nem marad az égben, hanem visszajő a földre, olyan igaz, hogy én sohasem vallhatom magamat királyod hivének, mert miként e nyilat a föld, úgy visszahúz engemet azoknak emléke, a kik már a földben vannak. Menj vissza és mondd ezt neki.
    Parancsolá ekkor a király, hogy száraz galyakat nagy kévékbe kötve, hányjanak le Thonuzoba körül s gyújtsák akkor azt meg rajta, hadd égjen ott nejével, paripájával.
    Hirtelen máglya emelkedék Thonuzoba körül, s négy oldalon meggyujtott láng összecsapott feje felett.
    A Hirhalló másodszor is szólt nyerítve.
    - Thonuzoba, ne hagyd magad.
    S hirtelen kilövellé szerte a lángok közé az orrába felszítt vizet s háromszor eloltá az újra meggyujtott máglya tüzét, Thonuzoba sérthetetlen maradt.
    Harmadszor harmadik hirnök jött a hőshöz a királytól, a ki ékes nyájassággal szóla hozzá:
    - Thonuzoba, derék vitéz; ha nem sajnálod magadat, kiméld deli feleséged, kiméld délczeg paripádat, ők sokszor megszabadítának téged; most szabadítsd meg te őket. Ne vidd magaddal a sírba mind a kettőt.
    Thonuzoba gondolkozott, megölelé feleségét, a szép Zilaht, megsimogatá paripája nyakát, a Hirhallóét és köny eredt meg szeméből.
    De szólt a nő s nyerített a mén:
    - Ne hagyd magad Thonuzoba!
    S harmadszor is intett a hős: "jöjjön a mi jőni akar!»
    S ekkor azt parancsolá a király, hogy hordjanak a harczosok paizsaik ölében földet Thonuzoba körül, s ott nejével és paripájával temessék el őt föld alá.
    Percz mulva hullott a göröngy a körülfogott hős oldalán; a hős hüvelyébe taszítá kardját, a paripa leereszté fejét, a hölgy leoldá fürteit. Itt semmi sem segít többé!
    A sírhalom egyre telt göröngygyel, már eltemeté a paripát, már lefogta Thonuzoba kezeit. A hirnök újra megjelent előtte.
    - Thonuzoba! térj magadhoz, légy támasza királyodnak, légy hőse nemzetednek s élj sokáig.
    A paripa a föld alól nyerített fel:
    «Ne hagy magad Thonuzoba!»
    A hős csak fejével inte tagadólag.
    A hölgy reszketve simult hozzá, fejét férje fejére hajtva, karjaival átölelve; a föld egyre emelkedett körülöttük; már csak a fő látszott ki a sírhalomból, a vitézé és a hölgyé, amaz aczélsisakjával, sasszárnyával emez selyemfürteivel, gyöngyös pártájával.
    - Thonuzoba! még tied az élet. Nézz körül! milyen szép élni! kiálta rá a hirnök.
    A két fő, a föld alól kilátszó, egymás szemébe tekintve és egymást biztatva hajolt össze; ajkaik egy csókba forrtak és halkan susogtak egymáshoz.
    «Haljunk meg együtt egymással!»
    A következő pillanatban nem látszott többé sem fő, sem sasszárny, sem gyöngyös párta, csak egy magas halom, a róna közepén, melyet a gondos vitézek zöld gyeppel szépen beraktak.
    Az a hegyes halom még most is ott áll a síkon s a kik ismerősök a túlvilágról jövő szókkal, most is hallhatják éjjelenként az alóla fel-felhangzó kardcsörrenést, mén-nyerítést, asszony sóhajt...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647509
Webáruház készítés