Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Névtelen vár_MOBI

Jókai Mór: Névtelen vár_MOBI
590 Ft590
  • Részlet az e-Könyvből:

    Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombitainduló: a dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős volt ez a hang. Most is, mikor reggelenként arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene mennie az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán felkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmúlt az már! A jó harci nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.
    Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.
    Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával, s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, amit hozott: konyhaszükségletet, hírlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták, s Schmidtné eltűnt a zárt udvar túlsó ajtaján.
    Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az írásról, hogy ki küldi azt. Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom női kézírást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.
    Ejh, tehát már eszébe jutunk?
    De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.
    “Gróf úr!
    Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jöjjek?”
    Vavel Lajos elbámult a levélen.
    Mit jelentsen ez?
    A bárónő beszélni akar ővele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kívánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kívánatának eleget tenni. - Miért akarja, hogy ő fogadja el? Miért akar az ő lakásába bejutni, ahova még soha nőlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek őhozzá?
    Nem tudta kitalálni.
    Aztán “válaszoljon”! Ezt könnyű kívánni; de nehéz teljesíteni. Saját kezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze írásgörcsben szenved, amint a tollat megfogja, ujjai rángatózáshoz kezdenek. Marie-nak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.
    Azt tette a gróf, hogy egy látogatójegyének a hátára ezt írta fel római számmal: XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.
    Amíg az időpont eljött, nyugtalanítá a kíváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba, s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.
    S aztán járta a hosszú fasort végig, mint aki vesszőt fut.
    Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen, s mikor tizenegy óra felé járt, minden két percben elővette az óráját.
    Hintógördülés mégsem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.
    - Hát ez ki lehet? - mondá magában, s sietett az ajtót kinyitni.
    A bárónő állt előtte.
    A termetéről ismert rá, mert az arca sűrűn le volt fátyolozva. Kék selyemruhát viselt bő ujjakkal, aminő Marie kedvenc viselete.
    - Én vagyok, gróf úr - suttogá, aggodalmasan széttekintve.
    - Hogy jött ide, bárónő? Nem hallottam hintógördülést.
    - Az öblön keresztül jöttem a szandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömrül tudni. - Nem lát meg bennünket valaki?
    - Senki sem.
    Marie ablakai és a konyhaablakok a másik oldalra nyíltak.
    - Ne menjünk be a házba - mondá a bárónő -, itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, amiért jöttem.
    Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami veszedelmes kíváncsiság űzi éppen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.
    - Látogatásomon éppen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etikett ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.
    - Engem fenyeget valami baj?
    - Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne hallja, amit beszélek.
    Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy, és elkezdé:
    - Ön tud valamit Barthelmy Léon ezredesről?
    - Megkaptam a látogatójegyét - felelt Lajos egész közönyösen.
    - No, önnek többet is kell róla tudni - mondá Katalin, a vizsgálóbíró türelmetlenségével. - Hiszen minden hírlapban le volt írva az esete. Cause célèbre lett belőle. A direktórium alatt ő a francia seregnél mint őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a francia szolgálatot elhagyja, s nálunk fogadjon el tiszti állást, ahol nemsokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppe-i fürdőből elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki. Barthelmy Léon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.
    - Mármost emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerősnek előttem ez a név.
    - Úgy? - szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arcának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét, s azt súgá fülébe:
    - Nem ön az, aki elszöktette Barthelmy Léon nejét?
    - Én? - szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.
    - Igen, igen, akivel itt elrejtőzve él éppen azon időtől fogva, amikor a szép nő eltűnt a világ szeme elől, s akinek az arcát nem szabad az embernek meglátni.
    Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt:
    - Nagyságos bárónő, ha én volnék az, aki Barthelmy Léon nejét ezelőtt négy évvel elszöktette, s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, aki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés vagy egy ostoba golyó árán száműzetésemtől megszabadulhatok. - Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral sohasem akartam összejönni.
    - Márpedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange elszöktetője.
    - Ön is?
    - Én? Talán - nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, amiért önt három nap egymás után kereste.
    - No, és ha megtalált volna?
    - Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.
    - Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.
    - Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, akivel ön együtt szokott kikocsizni?
    - A válasz igen rövid lett volna rá.
    - Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.
    - S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt el bírok viselni?
    - Ami a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerű rencontre-hoz több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professzionátus katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, akirül még azonfelül köztudomású, hogy a keze írásgörcsökben szenved.
    Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, amire a férfiak leghiúbbak.
    - Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen kontemplatív remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.
    A hölgy hevesen folytatá:
    - Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de amióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, akiket átugorva megelőzött.
    Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.
    - De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, amit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap céllövésben gyakoroltam magamat, anélkül, hogy a fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, akivel mindennap gyakorlom magamat a kard- és tőrvívásban.
    - Ah, ugyan mire való volna az önnek?
    - Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.
    Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint amennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.
    - Ön most megtorolja rajtam azt, amit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, amelyet ön elhárított a fejemről.
    - Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?
    - Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, ahol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, amelyen be akart menni, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, amiket önről költöttek, legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.
    - Ah! Ez rám nézve nagyon hízelgő. Valószínűleg egy kissé hamispénzverő is vagyok?
    - Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, amit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a kíméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem újította, - annálfogva - vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.
    Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje került ez a nő. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő mint vendége fog annak a vadászvárában lakni.
    A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget éppen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka címe alatt.
    Katalin vette észre a nyert előnyt, s azt egy futó mosolyával elárulta.
    - Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kísérté meg önnel találkozni.
    - Amiért önnek nagy hálával tartozom - monda Lajos, nem minden iróniától menten.
    - Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit nem enged összeverekedni, higgye el ön, hogy csupa önszeretetből teszi. Az a hevély, ami az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragikus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, amikor búcsút vett tőlem az odább költöző vendég, azt mondá: “Íme, én megtartottam ígéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek, s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszűnök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé. Hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?”
    Vavel gróf arca csupa tűzláng lett erre a szóra.
    - Annak szeretném ismerni a módját! - szólt indulattól reszkető hangon.
    - Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondok.
    S avégett, hogy még a bokrok se hallják meg, amit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arcaik, s szemeik, mint két vítőr harcoltak egymással gyors keresztvillámlással.
    - Hallgassa meg ön az ádáz tervet, amit az a bőszült ember indulata hevében előttem elárult. Ő a szomszéd városban fog beszállásolva lenni, amelynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának, s akkor ő bemutatja magát önnek, megállíttatva a hintót; elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Léon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e.
    Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint aki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát, s csendesen felelt:
    - Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.
    - De ha ő azzal nem lesz megelégedve, s meg akar győződni?
    - Micsoda?
    - De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, amit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Léon a hölgy fátyolához fog nyúlni...
    - Akkor meghal!
    Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.
    - Ő képes lesz azt megtenni - suttogá rettegő arccal a hölgy.
    - Én pedig képes leszek őt ezért megölni - mormogott rá a férfi.
    - Elhiszem. De én már sok esetet tudok, ahol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, amit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el, s lesz utána két halott. - Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szemszúrástól megkarcolva élni. - Azt még sohase hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul, és előrelép. - Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé...
    Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.
    Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta, és a kezeivel tiltakozott.
    - Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Sohasem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, ahol mások mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, amit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, akinek ön mindene, s akinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon; aki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?
    Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.
    - De hát mit tehetek? Elbújjak-e az odúmba, s addig ki ne merjek onnan mozdulni, amíg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból, s ki ne bocsássak a levegőre egy gyöngéd, éteri finom lényt, akinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomra méltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?
    - Lássa ön: amiből ön csak tragédiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.
    Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a legféktelenebb jókedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.
    - No ugye, hogy minden helyzetnek megtalálom a humorisztikus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya, valami ráncos képű, töpörödött alak a fátyol alatt. “Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?” - “Brrrr!” hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, “ventre à terre!” Nem jó ötlet ez tőlem?
    - Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!
    - De ne nevessen hát ki.
    - Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónő, az az egyetlen nőszemély, aki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy “uram, ez a tréfa nagyon vastag!” s miután beszélhetett elég emberrel, aki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kísért hölgy karcsú, magas, szilfidi alak; könnyű, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpcös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kívánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, akit “máskor” kísérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.
    - Most mindjárt rá fog ön jönni - szólt Katalin -, amiért idejöttem. - S azzal kalapja fátyolát előrehúzva, egészen beburkolta abba az arcát. - Elég nagy-e így a hasonlatosság?
    Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal, tökéletes hasonmása volt Marie-nak, de még inkább meglepte a merész ötlet.
    - Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná kockáztatni azt, hogy velem jöjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ezáltal?
    - Éppen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak, és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok: egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély percében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, aki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik, s azontúl békét hagy önnek.
    - De gondolt ön arra, bárónő, hogy hátha a nejét kereső férj szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz, és szemeivel akar látni, mi történik akkor?
    - És ön gondolt-e arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?
    - Akkor a szeme közé ütöttem volna.
    - Én meg a szeme közé fogok nevetni.
    - Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, ami nem gyógyul be soha.
    A hölgy keserűen monda:
    - Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, ami annak még fájjon? - Aztán elnevette magát. - Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretője vagyok?
    Valaki mélyen elpirult erre a szóra - kettejük közül. Az Vavel volt.
    A hölgy nevetett.
    - Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy “jux”, ahogy mi bécsiek szoktuk mondani, s amit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi “hecc” bécsi találmány. Vannak nők, akiknek pokoli gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot így felkavarhatják, hogy az körös-körül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A filiszterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, aki az ő irányában csupa etikett és formalitás volt, míg ugyanazalatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, akihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül, s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, akinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin ülve, s így tudhatják, hogy a két nőalak nem lehet egy. - Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz anélkül is fog mondani. - Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a “jux”-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?
    Vavel még tétovázott.
    - Bárónő. Ez nem pajkos csíny, - ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntül. Olyan nagy, aminőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír - ok nélkül.
    - S nem látott volna ön még nőt, aki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?
    - Aki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, amit mártírnők kiálltak.
    - Hát legyen áldozat. Ahogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, akiről nem tudom, hogy ki, de aki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára kvitt! - Nos, menjen ön: járassa elő a kocsiját. Várják.
    Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arcon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.
    - Nos -, menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyőköröndben.
    Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Marie-hoz, hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, ahová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.
    Ma úgyis megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: “Aha! a gróf úr megint az öregasszonyt hozta ki magával.”
    Azután bejött a gróf, s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a fogatát. Az alatt, amíg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.
    - Nos! Elhatározta ön magát? - kérdé a bárónő.
    - Igen.
    - Engem fog magával vinni?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647486
Webáruház készítés