Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XVII. századból_EPUB

Jókai Mór: Egy hírhedett kalandor a XVII. századból_EPUB
540 Ft540

Jókai Mór e kevésbé ismert regényét 1879-ben jelentette meg. Ezt az időszakot már nem a saját korát bemutató művek jellemzik, hanem az irodalomtörténetből jól ismert pikareszk-regények technikájának és mesefűzésének térhódítása. A regény keretes szerkezetű. A franciák által ostromlott Koblenzben az egyik tüzérmesterre, Hugó konstáblerre rábizonyítják, hogy áruló, a franciák kémje. Amikor a bíróság összeül, kiderül, hogy még huszonegy főbenjáró bűnben kell vizsgálatot folytatni ellene. S ekkor kezdődik a regény igazi története - mely a szövegben fellelhető utalások alapján 1657-1688 között játszódik, amelyben Hugó elmondja eddigi kalandos életét. Amikor az életpálya elmesélésének vége szakad, huszonegy főbűne alól felmentik, de az árulásban bűnösnek találják. A regény "üzenete" szerint a soha el nem ért cél kínszenvedéssé teheti az ember életét. Hugóban is a nagyravágyás, a tökéletesedés vágya munkál; ebben a regényben is Jókai nemzedékének csalódottságára ismerhet az olvasó: a világosi csatavesztés számukra a soha el nem érhető cél jelképe lett. Jókainak ez a műve nem tartozik az író legnagyobb teljesítményei közé, de lebilincselő fantáziája, pergő cselekménye és humorban bővelkedő stílusa élményekkel gazdagítja a mai olvasót. (port.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    1. A Preszjaka-barlang

    Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgyhogy a tábornokom konstáblerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.
    Ezt a várost akkor Rákóczi György erdélyi fejedelem tartá megszállva, aki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására, s azokkal együtt már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a segítségére bevonultak.
    Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a bírák urak előtt úgy tűnjék fel a vallomásom, mintha szándékosan nyújtanám mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom elbeszélni, ami elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.
    Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemesúrnak a kisasszonyával, aki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény voltam.
    Gyönyörű szép, fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül, és még valami mást is, ami teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt szeretni.
    Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, aki éjszaka egész a Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért kockáztattam a fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, aki elém jött a kastély kapujáig, mezítláb, hogy az alvókat fel ne költse.
    Volt azonban egy vén boszorka gazdaasszony a kastélyban, aki megsejtette titkos találkozásainkat, s elárulta a nemesúrnak.
    Egy éjjel, amint a szép Marinka a legédesebben tanogatott rá a holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy „Kocham Pana”, „Z. calego serza” (szeretlek, egész szívemből), amint egyszer csak halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és torokráspolyozását.
    Megijedtem. Most végem van.
    - Nyebojsza! - súgá fülembe a leány. - Lépj ki az ajtón a folyosóra, s eredj bátran az öreggel szemközt, s akármit mond, feleld rá azt, hogy „Egy az Isten!”
    Azzal kitaszított az ajtón, s azt magára zárta: én egyedül maradtam a folyosón.
    Az öreg nemes fölcammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, amit nagyon jól kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű puskát, a másik kezében pedig az égő kanócot, s azt egyre fútta, hogy el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet, akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon: - Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)
    Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:
    - Egy az Isten!
    Mit tehettem egyebet?
    Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanócot eltaposta a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vette, nekem a vállamra veregetett, testvérkéjének nevezett, s aztán megfogva a karomat, levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, ahol nagy tűz égett a kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy szűk nyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővont egy kicsi kis könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni, s abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi szükség sincs a világon; mert amilyen kevés dolog történik a mostani világban Isten hírével, arra „egy” is elég.
    Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem csak észre, hogy micsoda kelepcébe jutottam. Az én Marinkám apja socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve Blandrata vallása, s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban terjeszthették a hitűket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, ahol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no, mármost tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt. Meg voltam szorítva.
    Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide. Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba expediál.
    Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.
    Mit válasszak?
    A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?
    Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor hajú fejemet, választottam az utolsót.
    Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, ahol éjszakánkint összegyűltek a socinianusok.
    Nekem mint neofitának eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben részt vennem, amíg énekeltek. Amint aztán a prédikációra került a sor, engem kiküldtek előőrsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. Ami nekem nagyon kedvemre volt; mert azalatt, amíg a prédikáció tartott, én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy diófára, ami a kedvesem ablaka alatt volt, s arról szépen bementem az ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen biztosította magát. Amíg a bölcsek odaalant az istenség egységének dogmáját feszegették, azalatt mi bolondok odafönn a két emberszív egységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén afelől, hogy amíg a contio tart, az öreg onnan ki nem jön.
    Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk. Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, akik szintén socinianus vallásúak voltak.
    Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált, miután megtudta az elbeszélésükből, hogy őnáluk Erdélyben már egész bevett vallás a socinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden templomot a socinianusoknak adna.
    Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, ahogy ezek a magyarok értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socinianusokat, soha senki se veri ki őket Lengyelországból.
    Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek schismájában.
    De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha gyanút fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előőrsöt állni, amíg a prédikáció tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, amiket elmondandó vagyok.
    A véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek között a mi Urunk Megváltónk isteni természete körül forgott.
    A magyar socinianusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten is ugyan, mert csak „egy az Isten”, de azért Istennek a fia, ki érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk kötelességünk, valahányszor összegyűlünk, kegyeletes áhítatunkat boritalnak alakjában kifejezni.
    Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg lengyel egy átalagot felhozott a pincéjéből, s azt körülbocsátotta, hát mire az a gyülekezet kezéből őhozzá visszakerült, hát már akkor semmi sem volt benne.
    Láttam az arcáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta, s tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapódzott benne mind mélyebben a haeresis.
    Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a Bibliából, hogy „átkozott az, aki a napok között különbséget teszen”.
    Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.
    Tartott egy kemény prédikációt, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus nem volt Isten fia, hanem csak ember fia, és maga is csak ember.
    Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére boritalnak szimbóluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint odalett.
    Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, akit valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy kivégezzék.
    De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már éppen kötelességünk, hogy kiontsuk a vérét, és megigyuk boritalnak alakjában!
    (- Derék emberek azok a magyarok! - kiálta föl a nagyherceg.
    - Ördögöt derék emberek! - ellenzék a soltész. - Hisz ők csúfolódnak jobban!
    - Habet rectum! - mondá a nagyherceg. - Mondjad tovább, édes fiam!
    Hugó aztán folytathatá vallomását.)
    Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképpen nem is volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhítatosságának.
    (- És te még ebben az istenkáromló gyülekezetben is részt vettél-e? - förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)
    - Óh, dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt, melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én szerelmesemmel, a szép Marinkával, aki egy idő óta a legszigorúbb zár alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház táját körülcirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol nádtetejébe, s aztán, mikor ama istenkáromló szónoklat nekiindul, azt egyszerre félbeszakítja a nagy tűzi lárma, erre mindenki szétszalad, a zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból, ékszerekből összepakol annyit, amennyi egy átalvető iszákba belefér; én elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten együtt a kincsekkel a nagy tűziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az én táboromba, s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.
    (- No, az igazán istenfélő gondolat volt tőled! - szólt közbe a nagyherceg.
    - Mit gondol, kegyelmességed - riad fel a soltész -, hiszen „incendiarii malitiosi comburantur!”, s azonkívül „raptus” és „rapina”, az első „decem juvencis puniatur”, a második „palo affigatur”.
    - Habet rectum - mondá erre a nagyherceg. - Édes fiam, a gyújtogatásért meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót, s a rablásért karóba fogsz húzatni. Most folytasd tovább.)
    - Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz említett vén gonosztevő boszorkány gazdasszony megtudta a szándékunkat a kisasszony előkészületeiből, s elárulta a nemesúrnak. Engem meglestek, tetten kaptak, deresre húztak, s addig kenegettek a mogyorófával, míg kivallottam, hogy ki vagyok. Német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén lengyel fel akart húzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele, s eladott neki tizenhat lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, ahol a fejedelme táborozott.
    Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak éppen azt nem szerettem, hogy minden borsot velem törettek, amit a magyar sereg elfogyasztott, pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt a borstól, s az orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.
    Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem, hogy azt mind megegyem, amit nekem kiád részül: „Nekem ne panaszkodjál, hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!” Az pedig három embernek is sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a két vállamat, s elkezdett, mint a tele zsákot, amibe már nem akar több beleférni, odazötyögtetni a padhoz, míg csak belém nem rázott minden ennivalót, amit otthagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az iszonyú nagy kanalat, ami kétakkora volt, mint a szám. Nem tetszik hinni, hogy az a legnagyobb tortúra a világon, mikor az embert tömik.
    (- No, ezt még nem próbáltuk - mondá a nagyherceg.
    - De nem is próbáljuk - mondá rá a soltész.)
    Eleget sóhajtottam, hogy bárcsak kiszabadítana valami ebből a nehéz állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.
    Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta; imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül Ábrahámot, szent Dávidot vagy a négy arkangyalt; de most nincs, akihez címezzem a legalázatosabb folyamodásomat.
    Márpedig az ilyen cím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja, s akképp teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.
    Én is addig imádkoztam azért, hogy bárcsak kiszabadítana valaki ebből a keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak minket a tatárok, s elfogtak valamennyiünket, a magyarokkal együtt. Az volt aztán a szép kiszabadulás!
    (- Ne lódítson kend olyan nagyokat! - förmedt közbe a soltész. - Hogy jönnek ide már meg a tatárok? Elfelejti a delikvens, hogy, íme, Lengyelországban vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)
    - Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok. Hát úgy volt az, hogy a török császár őfelsége megharagudott érte, minek próbál az ő vazallusa, erdélyi fejedelem Rákóczi György a lengyel korona után áhítozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra, megparancsolá a krímiai tatár kánnak, akinek Ghiraj volt a neve, hogy rohanjon rá kétszázezer lovassal hárulról a magyar seregre. Az szót fogadott, s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt, s körülfogta az erdélyi sereget Lengyelországban, s foglyul ejtette valamennyit.
    (- Az már más! - hagyá helybe a fejedelem. - Így csakugyan lehettek tatárok Krakkó fejedelemségben.)
    - Hiszen, bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én adtam meg annak leginkább az árát, aki semmit se vétettem a török szultánnak. A tatárok, amint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik legelébb is megosztoztak a drágaságokon, amiket a foglyoknál kaptak, az alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak eladták magukat a foglyokat, szépen, mint ahogy marhavásárban szokták, ki-ki annyit vett belőle, amennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt lengyel garason, én meg kilencen, mert sokra becsülték a széles vállaimat.
    Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csúnya, rücskös kis emberke; az igaz, hogy én nem adtam volna őérte két garast. Az első dolga az volt, hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának, adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az ingeink szövetét: a magyar úré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény legény.
    Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat, s azt a tenyerébe téve, odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát akasztott a nyakába, s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra szorította, s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával húzta a nyakát fölfelé: ami annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjul.
    A magyar úr aztán tízszer egymás után nyitotta föl a két markát, ami annyit tesz, hogy „százat”.
    A tatár a fogait csattogtatta: ami annyit tett, hogy nem elég!
    A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.
    Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, ami annyit tesz, hogy elég.
    Azután énrám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az aranyat. Hát énértem mennyit küldenek olyat hazulról?
    Én a fejemet ráztam rá, ami nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.
    A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helybenhagyni. Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no, hát mennyit?
    Én aztán nem tudtam neki másképp megmagyaráznia véleményemet, mint hogy a markába köptem.
    Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüstpénzt, azt tartogatta elém. Arra is ráköptem.
    Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó ígérgetni: utoljára elővette a tenyeremet, s azon kezdte el magyarázni a számokat, amikkel megengedné magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott öklöm mutató- és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.
    Akkor aztán jót vert a hátamra a nogajkával.
    A tatár horda aztán felkerekedett, s megint indult vissza Tatárországba, ahonnan kijött.
    Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott maga előtt.
    Keservesen jutott eszembe szegény öreganyám, aki mindig azt mondta, hogy aki Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.
    Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta a száraz borsót, amivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem, vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fennmaradt ételt, mint a magyar gazdám.
    De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.
    A tatár gazdám megijedt, hogyha a gazdag fogoly elmarad, odavész a kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait, nagyokat dörmögve; aztán megkínálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.
    Óh, milyen nemes lelkű tatár!
    Aztán odajött énhozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt hittem, azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. - Az ám: engem nézett a másik lovának, s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon, keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodott az üstökömbe.
    S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre cingár ember volt, nem sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.
    Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment. Nevetett rajtam, amint észrevette a keserves arcfintorgatásaimból meg az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok kihez.
    Még bosszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen cifrául! Egy szörnyű káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy máig sem tudom a fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az: „Tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!”
    (- Megállj! - szólt a nagyherceg. - Ez valami varázsmondat lehet.
    - Olyanforma, mint az „abraxas” meg az „Ablanathanalba” - mondta borzongva a soltész.
    - Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari asztronómusnak, hogy a professzorok segélyével oldja meg. Folytasd, fiam, meddig tartott ez a siralmas szamárságod?)
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982952
Webáruház készítés