Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Carinus_EPUB

Jókai Mór: Carinus_EPUB
340 Ft

A históriai novella - ahogy Jókai nevezte elbeszélését - a római korban, Diocletianus uralkodása idején játszódó szerelmi történet. Jókaihoz híven fekete-fehér karakterek és romantikus befejezés. A nagy történetmesélő kellemes olvasmányát ajánljuk a történelmi témákat kedvelő olvasóknak.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A császárok korszakában Róma környéke fény és pompa dolgában vetekedett magával a fővárossal.
    Mindenütt a római patriciusok villái tüntek elő a környékben, úri kényelem tanyái, miknek kellemesekké alakításában remekelt mindenféle művész, - a szobrásztól a szakácsig.
    E derék patriciusok, kik közül egynémelynek jövedelme nyolcz, kilencz millióra ment föl, gyakran voltak azon kellemetlen helyzetben, hogy Rómát kerülniök kellett; az unalom, a sértett hiuság, a nép és a prætorianok lázongásai, legtöbbször a császári gyanú kényszeríték őket elhagyni a világváros kapuit s mezei jószágaikra kivonulni.
    Igy élt már több év óta Tiber-torkolati jószágán az öreg Mesembrius Vir, a legvénebb senator, ki, a mióta Probus meghalt, lábát sem tette Rómába és felé sem nézett a senatusnak. Ő ugyan a köszvényt és a hályogot okozta, melyek lábaival és szemeivel parancsoltak, s akárki jött hozzá, nem látta őt máskép, mint currulis székén ülve, elefántcsont mankójával kezében, s szemei előtt hosszú zöld ernyővel.
    Két leánya volt az öregnek. Az egyik, Mesembria I., korán férjhez ment egy császári kegyből nagy úrrá lett libertinhoz; később a libertin elveszte fejét, vagyonai és a császári kegy a szép hölgyre maradtak, ki nem sokára Róma Aspasiájának lőn kiáltva Glyceria melléknévvel.
    Mesembrius természetesen, ha Glyceriáról beszéltek előtte, nem csak vak, hanem még süket is volt, az ő száján pedig e név ki nem jött soha.
    Másik leánya volt Mesembria II. (keresztségi nevén Sophronia), ki szüntelen az öreg úr mellett volt mezei jószágán; szép és erényes hajadon, kinek három görög istennő látszott kölcsönözni bájait. Juno termete kecseit, Venus arcza bűbáját, Psyche lelke szendeségét.
    Pedig Sophronia nem igen nagy hálára kötelezé le maga iránt a pogány istennőket; a közel tengerparton élt a bölcs Eusebius, az apostolok utóda; a szép hölgy régóta látogatá a titkos gyűlhelyeket, hol e szent férfi hirdeté a Krisztus híveinek az igét az egy Istenről, ki él lélekben és igazságban.
    A vén Mesembrius jól tudá, hogy kedvencz leánya titkos proselytája az új hitnek, és nem ellenzé azt; még magával leányával sem vétette észre, hogy ő sejt ebből valamit.
    Jöttek azonban Rómából délczeg patricius ifjak, a szép hajadon híre által ide csalva, kik mind azon reménynyel kecsegtették magukat, hogy kezét és szívét és milliót megnyerhetik. Mesembrius szivesen fogadá őket; nagy lakomát rendezett tiszteletökre, előhozatta százéves borait; az ifjaknak nem sok kellett a folyékony tűzből, hogy leittasodjanak: az utolsó libatió után mindegyik olyannak mutatta magát, a milyen valóban volt, s kibeszélte szívének legtitkosabb hajlamát.
    Az öreg Mesembrius hallgatott és elmélkedett.
    Az egyik kéjencznek mutatta magát és dicsőité Proculus s a prægustator Maximin erényeit; másik ment volt e hajlamtól, hanem annál nagyobb vágyat árult el despotának és rabszolgának lenni egy személyben; s ha találkozott is végre egy omnibus numeris solutus, midőn az utolsó thémára került a sor, - a keresztyének felőli véleményre, - a többiekkel együtt az is elárulá azon hitét, hogy a keresztyén felekezet nem egyéb egy istentagadó sectánál, mely magát a circusokból, népünnepélyekből, secularis játékokból visszahuzva, konok gyászolásával zavarja a nép örömeit, s e helyett sötét barlangokban borzasztó ritusokat végez, felavatottjait kényszerítve egy lisztbe pólált csecsemő szivét átverni késeikkel, s annak véréből inni; hogy az istenek haragja ezek miatt látogatja a földet árvizekkel, döghalállal, földrengéssel és barbárokkal, és hogy ezeket nem lehet eléggé olajba főzni, szurok közt égetni, vadállatokkal széttépetni s elevenen elásni, hogy az országról elforduljanak az ég csapásai.
    Mesembrius eleget hallott, s egyiknek sem adta leányát. Tisztelte a martirokat, de nem óhajtá leánya nevét köztük említtetni.
    Egy visszautasított kérő sem látta Sophroniát.
    Egy napon fiatal napbarnított arczu lovag szállt be a vén Mesembriushoz. Az öreg látta őt jönni kerti laka trichilumából, hol botjára támaszkodva ült, s daczára hályogos szemeinek, már messziről rákiálta:
    - Ah, te jösz hozzám, Manlius Sinister? jer, jer, itt vagyok.
    Az öreg meg tudta látni, a kit akart.
    Az ifju odasietett hozzá, megölelte s megszorítá kezét.
    - Hogy megférfiasodtál, szólt mosolygó arczczal Mesembrius, s mintha szemei nem elégítenék ki, kezeivel is végig tapogatá az ifju arczvonalmait, karjait, vállait; a mióta Probussal elmentél, egész ember lett belőled; hát te is leányomat megkérni jöttél, úgy-e?
    Az ifjut zavarba hozá az egyenes kérdés.
    - Nem vagyok ily önző, Mesembrius, engem régi barátságunk hozott lakodba.
    - Tudom, tudom, ismerjük a barátságnak azt a nemét, a mi egy fiatal ember és egy vén ember között szokott lenni, a kinek szép leánya van; mert leányom nagyon szép, Manlius; igen szép! hogyha látnád! Oh ne mondd, hogy láttad, ezelőtt négy esztendővel mi volt az? te is gyermek voltál, ő is; mit értettél akkor hozzá? De most! oh Manlius, az nagy hiba volna tőled, ha bele nem szeretnél.
    - Mit használ az nekem, öreg barátom? te annyi kérőt elutasítál ajtód elől, kik nálamnál jobbak, gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, hogy én még reményleni sem merek.
    - Hogyne, Manlius? hát nem lehetsz-e te is gazdag és hatalmas? Carinus császár nem játszópajtásod volt-e? hát nagybátyád, a derék Quaterquartus nem leghíresebb augur-e Rómában? kinek minden jóslata beteljesül, ki kezében tartja a császárok és országok jövendőjét.
    - Ez mind igaz.
    - Ugy-e bár? Látod, te még nagy ember lehetsz. Csak Carinus kegyét kell kissé keresned s nagybátyádnak kedvében járnod. Ugy-e pedig az könnyű dolog?
    - Legalább nem nehéz.
    - Lásd, lásd. Még ki tudja, mi nem lehetsz? Mibe kerül Carinusnak a kedvedért egy gazdag senatort a vízbe fojtatni a palotáit és kincseit neked adni? s akkor neked is lesz palotád és rabszolgáid, rózsavízben fürödhetsz, s pávanyelveket ebédelhetsz. Mi áll utadban? Erre a dicsőségre hason mászva is eljuthatsz. Hason mászva, mondom.
    Manlius hagyta az öreget beszélni.
    - No, de maradj itt nálam, a míg kedved tartja és mulasd magad.
    Estefelé pompás vendégség állt készen Manlius tiszteletére, összegyűjtve mind abból, a mi ínyet, szemet és lelket gyönyörködtet.
    Az ifju arcza lángolt az ó falernumi tüzétől; gyakran csapkodott öklével az asztalra, feledve a tiszteletet gazdája iránt.
    Mesembrius észrevevé, hogy vendégének lelke nyilik a bortól, s fél könyökére emelkedve, hozzáfogott az examenhez.
    - Hát Manlius, mit szólsz e falernumihoz? nincs-e igazam, midőn azt mondom, hogy Itália a föld keble, mert itt vannak a föld emlői: azon hegyek, melyek e bort termik?
    - És én mégis ittam már életemben lelkesítőbb italt.
    - Lelkesítőbb italt, Manlius? Kinek az asztalánál ittad azt, Manlius?
    - Az Euphrat vizéből.
    - Mit beszélsz?
    - A ktesiphoni csata után volt az. Egész nap verekedtünk, karomon a vér, arczomon az izzadtság csurgott alá. Estére tönkre volt verve a persa had, s ezen egy napon kiáradt az Euphrat medréből.
    - S te akkor ittál belőle?
    - Igen. Annak a víznek részegítő ereje van.
    - A dicsőség részegíte le, Manlius. Az volt abban a vízben!
    - Nem tudom, mi volt benne? mert a hogy sisakom tele merítém, le sem vettem addig ajkamról, míg egy cseppig ki nem ürült.
    - Hanem azután vígan is voltatok, úgy-e bár? Hejh kedv szerint lehetett mulatni az elfoglalt Ktesiphonban. Képzelem, jól lehetett dolguk azoknak a szép feketeszemű menyecskéknek, a kik hevenyében férj nélkül maradtak, meg azoknak a palotáknak s raktáraknak, miknek gazdáit agyonvertétek. Uszott a katona tejben, vajban.
    - Nem igen uszott biz az, mert még azon az éjszakán továbbutaztunk, s mi a bogárszemű menyecskéket illeti, kemény parancsa volt minden vezérnek, hogy az elfogott hölgyek erényét katonáival tiszteletben tartassa.
    - No, no. Nem igen szigorúan szoktátok ti venni az ilyen parancsokat. Ismerjük már ezt.
    - Mehercule! rosszúl ismeritek, kiálta Manlius dühbe hozva. Annyira keményen vettük a parancsot, hogy én egy legiómból való katonát, ki egy szűzet elrabolt, lábainál fogva kötteték két lehajtott fához s úgy hasíttattam kétfelé.
    - No, de azért engem csak ne hasíts ketté, tréfálódzék az öreg Mesembrius, rendkívül gyönyörködve azon nemes méltatlankodáson, melyet vendége mutatott; azzal inte egy közelálló numid rabszolgának, ki egy faragványokkal ékes ezüst vedret tarta kezében: - jer Ramon, töltsd meg vendégem serlegét.
    - Hagyd el, kiálta Manlius, meg tudom én azt még magam is tölteni, nem kell engem megitatni, mint Carinust, a ki restell hozzányúlni a pohárhoz, mikor iszik, s azt hinné, hogy elfárad, ha egy fügét saját kezével vinne a tányértól szájáig.
    - Ej, ej, Manlius Sinister, te az Augustust rágalmazod.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982914
Webáruház készítés