Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jókai Mór: Akik kétszer halnak meg_MOBI

Jókai Mór: Akik kétszer halnak meg_MOBI
590 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    Régi dolog az, hogy ha az ember valakivel valami jót tesz, hát annak örök időre adósa marad. Nem az marad tartozásban, „akivel” jót tettek, hanem „aki” jót tett. S ez nagyon természetes. „Te vagy az, aki tegnap segítettél rajtam; ma is nap van: ma már tartozol azt folytatni.” Meg is teszi azt, aki erre született, s ha a pártfogolt szegény ember, nem is esik valami nehezére; de hej, nagy hivatal lesz abból, ha az ember valami nagy úrnak talált ilyen „lekötelező” szívességet tenni!
    Attól fogva, hogy Illavay ilyen nehéz veszedelmeket fordított el a Temetvényiekről, azok abban a hitben látszottak élni, hogy ez mármost nekik minden ügyökben, bajaikban helyt tartozik állni. A gróftól minden harmadnap kapott levelet, hogy látogassa meg, s ha este érkezett meg, ott tartották, meghívták a teához, mit Pálma grófnő maga töltögetett a sèvres-i findzsákba, s éjfél után két, három óráig fenn voltak vele. A férfiak emellett megátalkodott szivarozást követtek el, s Pálma grófné azt mondta, hogy ő nagyon szereti a dohányfüstöt. Maga azonban nem vett részt ebben a férfias élvezetben. - Ellenben egészen kivette a részét abból a férfias fáradságból, amit „ügyek rendbeszedésének” neveznek. A gróf domíniumainak mindenféle ügye a legnagyobb ziláltságban szenvedett. Jószágigazgató, jogigazgató, tiszttartó, számtartó egymással versenyzett a konfúzió megteremtésében. A gróf aztán maga akart e káoszban eligazodni, de nem látott benne se előre, se hátra. Ezt a „csekélységet” intézte el nála Illavay. Neki persze praxisa volt ebben, nem került fáradságába.
    Ilyenkor aztán a gróf, patriarkális kedélyesség színe alatt, odaültette maga mellé Pálma grófnőt is.
    - No, gyere, neked is jó lesz ebbe bepillantanod, tudd meg te is, hogy áll a szalmánk, ha valamikor magadra maradsz. Tulajdonképpen úgy állt a dolog, hogy csakis Pálma grófnő tudta azt meg; mert a grófnak az a sok száraz bölcs dolog, amit Ferenc elmondott, az egyik fülén bement, a másikon kijött; olyan szárazon került ő abból elő, mint aki boszorkányliszttel behintett vízbe mártja a kezét; sőt az is rendesen megesett rajta, hogy a legjobb kalkulálás közben, közbül ülve, szépen elaludt; a másik kettő folytatta a munkát: az egyik magyarázott, a másik figyelt, míg egyszerre mind a kettőjüket fel nem riasztá az álmából felrettenő alak, aki akkor aztán majd feldöntött maga körül kalamárist, porzót és szamovárt.
    Ilyenkor aztán mentegette magát vendége előtt.
    - Lássa, kedves barátom, igen rossz alvó vagyok. Soha sincs egész alvásom, hanem elbólintok egy nap tízszer, tizenötször. S mindig rettenetes álmaim vannak, úgy jönnek elém, amint a szememet behunyom, akik velem vannak, azt mondják, öt percig szunnyadtam, én pedig azalatt megjártam Bécset, Prágát, s láttam a napfelköltét s a sötét éjszakát, és beszéltem százezer emberrel.
    S azután meg nem lehet akadályozni, hogy mikor valaki rettenetest álmodott, azt el ne mondja, ha hallgatókra talál.
    - S ez csak ebben az irtózatos évben van így. Ugyebár, Pálma? Azelőtt én igen jó alvó voltam.
    Mit tudhatta azt Pálma? Ő éppen csak az irtózatos évben jutott olyan körülmények közé, hogy az atyja álmai fölött ébren őrködjék.
    - De hát lehet-e azt csodálni? Mikor maga az ébrenlét is csak egy képtelen, hihetetlen, vad álom.
    Akkor aztán az álomlátástól fölizgatott fantázia előhozza annak a nagy álomnak, a „48”-nak a tüneményeit, s azontúl nem lehetett vele másról beszélni.
    Az egész endori bűvlátás, oly rémségesen, oly tüneményesen, oly zűrzavarosan tódult egyszerre a lelke elé, s ő azokból csak azt ragadta ki, ami lélekkínzó, ami jóslatterhes.
    - Hihette volna ezt valaki, hogy azt a Bécset, azt az egyetlen császárvárost, ahová, mint a paradicsomba kívánkoztunk, úgy meggyűlöljük egyszer, mint a poklokat! Mi, akik jobban otthon voltunk benne, mint a németek maguk! Minő esztendő volt az! Minő napok! Minő éjszakák! Milyen volt minden egyes óra! És azok a pillanatok, amiknek nem akart vége lenni! Hallani a néptombolást az utcán, és látni a hivatalszobákban az érdemcsillagos férfiakat reszketve! A pékeket lóháton s a lovagokat parasztruhában, papucsban, futva! A diákok felcsapott kalappal csörömpöltek fel s alá a császári várlak lépcsőin, s mi, akik otthon voltunk benne, a hátulsó lépcsőkön sompolyogtunk alá.
    Pálma kedvetlenül csettentett ajkaival. Az a szokása volt, hogy az asztal fölött, beszélgetés közben, a puha kalácsbélből gyurmát csinált, s abból azután, félig öntudatlanul, művészi ujjakkal mindenféle állatokat alakított, úgy, hogy asztalbontáskor egész kis menazseriával volt körülrakva. Most éppen egy kis házinyúl került ki az ujjai alól: tán eszmetársulatból. Nem tetszett neki ez az önlealacsonyítás. - Ferenc vette azt észre, s fel akarta emelni a grófot e meggörnyedésből.
    - Gróf úr azonban egész az utolsó percig kitartott nehéz helyén.
    Nem engedte az magát kiegyenesíteni.
    - Hiszen menekültünk volna örömest, ha lehetett volna; de kémekkel volt körülfogva lakásunk, s nevünk azon megjegyzettek közé tartozott, akiket akkor fognak csak el, ha látják, hogy futni akarnak.
    - Bizony, mi akárhányszor elhagyhattuk volna a várost - ellenkezék atyjával Pálma. - Legutóbb a Hunyadi-gőzössel, mikor legtöbb magyar ismerősünk elmenekült.
    - De ugye, hogy azt a gőzöst is meghajigálta a nép; alig tudott ellapátolni a kőzápor közül. Aztán minden vagyonunkat prédára kellett volna hagynunk.
    - Az sem tartott vissza! - feleselt a leány atyjával. - Hiszen tudod, hogy a „barikádok napján” mi történt?
    - Ahán! Ahán! Mikor az a nagy kőtorlasz állt ott az István téren, aminek a tetejéről a prímás palotájának a második emeleti ablakaiba lehetett belépni! Meg a nagy „császártorlasz” tetejében a császár aranyrámába foglalt képével, körülkoszorúzva. Az rettenetes nap volt. Az éjszakát a várlakban virrasztottuk át együtt.
    - Na és, látod, a nép nyitva találta palotánkat, minden cselédünk szétfutott: háznagyunk még a kulcsot is benne feledte a pénztárban. S a nép őröket állított a kapuk elé, hogy ki ne rabolhasson bennünket valaki. Emlékszel arra az óriásra, abban a kormos blúzban, aki ott állt a pénztárunk előtt, mikor harmadnap visszatértünk; - a császár nevenapja volt éppen, a nép a „Gott erhaltét” énekelte a barikádokrul, az óriás azt mondta neked: „Itt van a pénztára, gróf úr, vesszek el, ha egy húszas hiányzik is belőle!” Te egy marék arannyal akartad jutalmazni; nem fogadta el: arra kért, hogy adj neki egy pohár bort, mert tegnap óta nem ivott.
    - De a későbbi lázadás, arról te nem is tudsz, az éppen a birtok ellen volt támasztva; mikor a proletárok vitriolba mártott szuronyokkal küzdöttek.
    - S nem maga a polgárőrség verte-e őket le?
    - Bizony nem is a katonaság ám. Az volt a legrettenetesebb, hogy a katonában nem lehetett már bízni. Mikor a „Verestoronynál” építették a torlaszt, a köveket a katonák lábai alól húzták ki. S a granátos lábhoz eresztett fegyverrel nézte azt, és egyet lépett hátra.
    - Én nem tudtam félni egész az utolsó napig soha - szólt Pálma, éppen egy repülő galambnak adva alakot ujjai hegyével. - Nekem az mulatság volt. A bálokban szalagokat kötöztünk az urak karjaira, egyszer fehéret, másszor meg pirosat.
    - Az volt a forradalom kezdete.
    - A Karl Színházban újráztattuk a „Bemoostes Haupt” chariváriját.
    - Az volt a folytatása. A charivari a színpadról az utcára vonult ki, s lett belőle egy infernális kórus, egy macska-boszorkányszombat!
    - Hát mi is kaptunk belőle, s nagyszerű volt. Engem mulattatott - szólt Pálma, s összegyűrve a galambot, macskát kezdett belőle idomítani. - Nagyon sok tréfát találtam a bécsi forradalomban. Mikor az elfogott spicliket a kutyafogó szekérben szállították végig a városon, mikor a fehér galambok repkedtek a nagy fáklyászene lángfénye között, mikor a csemegepiac királyát detronizálták; - aztán a prédikáló kofákat s az átöltözött ligurianusokat, meg Nestroyt és Scholzot mint vártán álló nemzetőröket a hídfőnél; az utcán bivouacozó magyar jurátusokat, ahogy csárdást táncoltak a rakott tűz mellett, a cigány húzta nekik, mi meg kinyitott ablaknál zongoráztuk utána! Én az utolsó napig azt hittem, hogy ez az egész csak egy érdekfeszítő színdarab, s nem jutott eszembe, hogy féljek.
    Ferenc azt gondolta magában, hogy hiszen amit ezek ketten itt beszélnek, az mind igaz: csak hogy nem a maga helyén használják az igazat. Ez természetesen még nem hazugság. Csak elleplezése a valónak egy avatatlan előtt.
    S ehhez mindenkinek joga van.
    A Temetvényiek nem tartoznak azt kitárni a járásuk szolgabírája előtt, hogy mi oka lehetett annak, hogy ők még akkor is ott maradtak a forradalmi Bécsben, amikor már minden más magyar arisztokrata család menekült onnan szerteszét, amerre látott; amikor már Ferdinánd grófnak minden befolyása megszűnt az új korszak új rendezőinél, amikor senki sem kért tőle többé tanácsot, sőt, mikor már az udvar is eltávozott onnan.
    Az apa azt mondta, hogy „Azért nem jöttünk el, mert féltünk”, a leánya azt, hogy „azért maradtunk ott, mert nem féltünk”. S mind a kettőben volt igaz; hanem az igazi igaz mégis más volt.
    És ennek is végére járt Illavay. Természetében volt már az - inquirálás.
    Megtudta, hogy volt Bécsben egy feudális liga, mely az országgyűlésen törekedett megakadályozni a jobbágyi szolgálat eltörlését Ausztriában. Ez ott nem ment olyan könnyen, mint Pesten; ahol elég volt egy csoport diáknak felolvasni, hogy „Mit kíván a magyar nemzet?” - kívánja a jobbágyság eltörlését! - s arra a nemesekből álló országgyűlés rögtön azt felelte egyhangúlag: „Legyen meg!”. Egy kérdőjelre, egy felkiáltójel. Az osztrák félnél sok comma, pausa, parenthesis és különösen sok macskaköröm („”) jött még e kettő közé. A bécsi „constituante”-ban efölött nagy hadjárat folyt le. Voltak szabadelvű képviselők, akik azt vitatták, hogy fel kell szabadítani a jobbágyot, s aztán a váltságot fizesse az ország: - ezzel ellentétben a feudális képviselők abban erősködtek, hogy ha meg akarja magát váltani a paraszt, fizesse az úrbérváltságot a maga tarisznyájából. Voltak aztán paraszt-képviselők, akik meg abban a hitben lélegzettek, hogy fel kell ugyan szabadítani a jobbágyságot az úri hatalom alól; de azért ne fizessen váltságot senki. - Ferdinánd grófnak Morvában is nagy birtokai voltak az anyja után; s Bécsben ott maradásának a titka az volt, hogy a constituante-nak efölötti harcát igyekezett kedvezően eldönteni. Rá nézve ez a megmaradás kérdése volt. - Sok ember azért bátor a veszélyben, mert egy még nagyobb veszély nem engedi a kisebbtől félni. - És azután megbukott az egész parlamenti taktika. A legegyügyűbb módon bukott meg. - A paraszt-képviselőket igyekezett mind a két fél megnyerni. S a parasztnak nagyon sok esze van; kivált, mikor teszi magát, hogy nincs. Ezek morvák, csehek, rutének, illírek voltak; azt mondták, hogy ők együgyű tót emberek, nem is értik, miről van szó. Dehogynem értették! Csak ők tudták, mi a parlamentarizmus. Elígérkeztek mind a két félnek. Mikor aztán szavazásra került a hosszú vita tárgya, az első szakasznál, vajon fölszabadíttassék-e a jobbágyság, a feudálisok, a földesurak, az apáturak, az aranysarkantyús vitézek megrémülve látták, hogy az ő keresztes vitézeik: a parasztképviselők, mind egy szálig átszöknek a háromszín-szalagosok táborába, s megszavazzák a felszabadítást. Lett a szabadelvűek táborában nagy öröm! Akkor azután jött nyomban a második szakasz. Fizessen-e ezért az ország kárpótlást a földesuraknak? A feudálisok persze ellene szavaztak, mert ők a jobbággyal akarták fizettetni, de nem az ő ellenindítványuk került szavazás alá, hanem a szabadelvűeké. Akkor meg a structollas párt látta elijedten, hogy az egész szövetséges paraszthad átmegy a konzervatívekhez, s akkor meg ők buknak meg. Mikor meg aztán a feudálisok ellenindítványa került szavazás alá, akkor a parasztkövetek eltűntek a teremből, s a ház nem volt határozatképes. Akkor aztán a liberálisok és a feudálisok bámultak egymás szeme közé. Most aztán se pénz, se posztó! Nem így akarták ők azt.
    S ezzel az osztrák nemességnek a fejére volt döntve a ház. Voltak, akik ezen segíteni akartak, s aztán - játszottak a tűzzel. S mikor aztán lángba volt borulva minden, akkor menekültek onnan, másra hagyva az oltást. Ez volt Ferdinánd gróf curriculum vitae-ja.
    Ferdinánd gróf nem is képzelte azt, hogy ez a nagyfejű ezt kitalálhassa. De hiszen csak azért találta az azt is ki, hogy őrajta segítsen.
    Egyszer ismét izennek Illavaynak, hogy siessen: nagy baj van. Ő már akkor az orvosságát is tudta a bajnak, s magával vitte, mint jó kuruzsló az egész patikáját.
    - Nagy titok - szólt a gróf, midőn belépett hozzá Illavay. - Rajtam kívül még senki sem tudja. Még a leányomnak sem mondtam meg. Nem akartam elijeszteni.
    Pálma grófnő pedig jelen volt, s e szóra neheztelést mutatott. Mintha ő volna az ijedősebb fél!
    Ferenc kíváncsi volt rá, hogy vajon mit keres elő a gróf a hármas zárú szekrényéből, ami kézzelfogható valami, s ennek a dacára még sem valami?
    A gróf egy vasgyűrűt mutatott elé, két ujja közé fogva.
    - Látja ön ezt?
    - Látom. Vasgyűrű.
    - De látja-e a pecsétnyomóján ezt a három bevésett betűt: „U. S. S.”
    A gróf olyan prosopopoéiával mondta ezt, mintha nem kevesebbet várna Illavaytól, mint azt a rémületes felkiáltást: „Hát már itt is vannak?”
    - S ezt én itt, a saját kertemnek a sétányán találtam - mondá a gróf, öklével együtt csapva le a klenódiumot az asztalra. Látszott az arcán az a hit, hogy most igen nagy dolgot mondott.
    Ferenc a tenyerébe vette a leletet, s megforgatta egykedvűen, mintha mondaná, hogy biz ennél az ócska vasnál különb kincset is találhatott volna a gróf. Aztán Pálma grófnőre tekintett kérdőleg.
    Az bosszúsan vont vállat; nem tetszett neki az egész gyűrűhistória.
    - De tudja ön, hogy mit jelent ez a három betű? - kérdé a gróf, támadó előlépéssel.
    - Nem tudom. Nem nagy archeológ vagyok.
    - Ez a három betű annyit tesz, hogy „Ud Szlovenszké Szvornoszti”.
    Illavay még erre sem akart elájulni.
    - De hát tudja ön, mit tesz ez? „A szláv szvornoszt tagja”. Tudja ön, mi az a szvornoszt? Az a legrettenetesebb minden titkos szövetségek között. Mikor Bécsbe lejöttek a prágai szvornoszt-tagok, azok nem fraternizáltak se magyar diákokkal, se németekkel: gúnyolták, szidták mind a kettőt; azok nem barátjai senkinek: se úrnak, se parasztnak, se katonának; egy céljuk van csak: lerontani mindent, ami fennáll; kiirtani mindent, ami nem szláv. Egész Béccsel mertek dacolni: még az aulát is magukra lázították! Azoknak volt az ismertetőjelük egy ilyen vasgyűrű; ezzel a három betűvel. - Én egy év óta mindenféle genre-ét a rebelliónak végigtanulmányoztam szemléleti úton. Láttam a munkásokat fellázadni a gyárosok ellen, a diákokat a katonák ellen, a katonákat egymás ellen, a proletárokat a nemzetőrök ellen; láttam kenyérrebelliót, actiarebelliót, de a szvornoszt féktelenkedéséhez hasonlót nem láttam! - S már itt vannak a közelünkben. Ez a gyűrű a tanújele.
    Ferenc meg volt felőle győződve, hogy mindezt csakugyan látta a gróf, s hogy a szvornoszt csakugyan rettenetes állat, mikor eleven, hanem arról is világos hite volt, hogy a grófnak van ezzel az önijesztgetéssel valami távoli célja, aminek az útját egyengeti most.
    Pálma meg az ő arcáról olvasta le ezt a gondolatot. S restellte a helyzetet.
    - Ugyan, atyám, ne csinálj belőle túlzott aggodalmakat. Hiszen tudod, milyen nevetséges kimenetelük lett Bécsben is ez embereknek.
    Erre már éppen indulatba kellett jönni a grófnak.
    - Igen. Bécsben! Az intelligencia székhelyén, ahol a túlnyomó többség a német, de várd el csak, hogy mi lesz belőle, ha ide, a mi vidékünkre bekap a szvornoszt, ahol csupa tótok lakják az egész vidéket.
    De már ezt nem engedhette Ferenc, hogy az ő tótjait bántsák.
    - Legyen megnyugodva a gróf, ha az egész világ egy hullámzó tengerré válik is, ez a mi vidékünk megmarad szigetnek; s ha jön olyan idő, amikor mindenki elpártol is a zászlójától, ez a nép el nem árulja hazáját és eddigi vezéreit soha. Itt és csak itt, nyugton alhatik a gróf, mert hívei között van, akik vérükkel is meg fogják védeni. Máshová bármerre menjen is, nincs biztosítva a vak sors szeszélyei ellen.
    Észrevette, hogy többet is mondott, mint amennyit kellett volna, s tréfás hangulatba csapott át:
    - Hát hiszen hozza ide az ujját az, aki ezt a gyűrűt elvesztette róla - én majd a körmére koppintok!
    - No, no, uram, a szvornoszt „sok”!
    - Én „több” leszek. Hanem hát, ha megengedi a gróf, térjünk át arra a komoly dologra, amiért idehívatott.
    - Hisz ez volt az.
    - Ez a vaskarika? No, ennél én hát sokkal komolyabb dolgot hoztam. A magyar kormány elhatározta az úrbéri kárpótlások országos adóssággá tételét, s én vagyok megbízva e megyében a kárpótlási tervezet kidolgozására.
    - Nagyon szép, kedves barátom; de mit nyerünk mi azzal, ha ez el van is határozva, s aztán időközben a magyar kormány parlamentestül együtt elmegy oda - ahova a bécsi Wohlfahrtsausschuszok elmentek?
    - Sokat. Mindent. A jobbágyságot, amit a magyar törvény megszüntetett, semmi hatalom vissza nem állítja többé; s az egyszer elfogadott kárpótlást, akárki legyen úr ebben az országban, teljesíteni fogja. Egyébiránt olyan könnyen nem bukunk ám meg.
    A főúrnak a termete kezdett felmagasodni. Kíváncsivá volt téve.
    Most azután felhozatta Ferenc a kidolgozott munkálatát, s meg hagyta azt tekinteni Ferdinánd grófnak és Pálma grófnőnek.
    Nagyon érdekes olvasmány volt az. Az utolsó szó ez volt benne: „egymillió”.
    Egymillió. Ez az egy szó, amire nincsen kádencia.
    Ennyi volt a nyerendő országos kárpótlás úrbérválság fejében a Temetvényi család részére.
    Az egész lemenő hold - újra fenn a láthatáron!… Íme, az elsüllyedt palota újra kiemelkedik, mintegy varázsszóra, a címeres erkélyéig, a díszlépcsőzetéig, egész a küszöbéig! A nagy családi név újra feltündököl; a gazdag ember ínsége megszűnik! S mind ez itt áll készen; nem kell hozzá egyéb - csak egy kis hűség.
    Temetvényi Ferdinánd nem bírta eltitkolni kedélye gyökeres kigyógyulását az alapos értesülés után. Nem aludt el már beszéd közben minden óranegyed alatt, nagyon eleven lett. Még ébren sem látta a rossz álmokat, amiket máskor sorba mesélt. Bort hozatott a tea mellé: régi, félretett palackokat; s ott hagyták a teát, poharaztak. Pálma grófnő leült a zongorához és csárdást játszott, a gróf a vacsora végén még áldomást is mondott arra a bizonyos nagy hazafira, aki, mikor Bécsben járt, a Mehlmarkton megállva, egy gyermeket a karjára vett, s azt mondá: „Ezeké a jövendő szabadság országa!” - Vendége kitalálhatá, hogy ki volt a felköszöntött, azért, ha a nevét nem mondta is ki a felköszöntő.
    Egészen meg volt gyógyítva a gróf e naptól fogva. Még az U. S. S. betűs vasgyűrűtől sem félt többé. - Olyan nagy kuruzsló volt ez az Illavay…
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647424
Webáruház készítés