Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


John Galsworthy: A virágzó vadon_EPUB

John Galsworthy: A virágzó vadon_EPUB
540 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    13. fejezet

    A «Csipkebozót», Jack Muskham roystoni kúriája, régimódi, alacsony, igénytelen külsejű, de belül rendkívül kényelmesen berendezett épület volt. A szobák falait versenylovak képei és sportjeleneteket ábrázoló színnyomatok díszítették. Csak egyetlen ritkán használt szoba árult el valamit a ház urának régebbi életéből. Egy amerikai újságíró, aki egyszer felkereste az «utolsó dendit», hogy a telivértenyészet kérdésében meginterjuvolja, így írt erről a szobáról:
    «Itt zsúfolta össze az arisztokrata azokat az emlékeket, melyeket a mi csodás délnyugati vidékünkről gyüjtött. Navaho szőnyegek és ezüstmunkák, El Paso-i lószőrfonatok, hatalmas cowboy-kalapok, és egy ezüsttel kivert mexikói lőfelszerelés adják meg ennek a szobának a karakterét. Érdeklődtem nála életének erről a korszakáról.
    - Hát bizony - mondta jellegzetes angol akcentusával - ifjúkoromban öt évig cowboy voltam. Tudja, engem már akkor is csak a lovak érdekeltek, s az apám úgy vélekedett, hogy hasznosabb lesz, ha cowboy-életet élek odaát, mintha itt akadályversenyeken lovagolnék.
    - Mikor volt ez? - kérdeztem a magas, szikár, figyelmes tekintetű, előkelő modorú arisztokratát.
    - Ha jól emlékszem, 1901-ben jöttem haza, s azóta, a háborús évektől eltekintve, egyebet sem tettem, csak telivéreket tenyésztettem.
    - És a háború alatt? - érdeklődtem tovább.
    - Ó, kérem, - válaszolta elhárítóan, és éreztem, hogy ez a kérdés kissé tolakodó - hát a szokott háborús élet. Önként jelentkeztem, lovasság, később lövészárok és így tovább.
    - Mondja meg őszintén, Muskham úr, - szólt most munkatársunk - nagyszerűnek találta azt az életet odaát mifelénk?
    - Nagyszerűnek? - válaszolta. - De még mennyire!»
    Az intervjú egy nyugatamerikai lapban a következő címmel jelent meg:
    «NAGYSZERŰ VOLT AZ ÉLET
    A VADNYUGATON»
    MONDJA AZ UTOLSÓ ANGOL DENDI.
    A méntelep egy jó mérföldnyire volt Royston falutól. Minden áldott nap - kivéve, ha valamilyen versenyre vagy ménvásárra utazott - pontban háromnegyedtízkor Jack Muskham felült ponnyjára és elkocogott «lónöveldéjébe», amint az amerikai újságíró a méntelepet nevezte. Mindig ezt a ponnyt hozta fel Muskham példaképpen arra, hogy a lovakkal csak szelíd hangon lehet beszélni. Okos kis hároméves, háromnegyedvér kanca volt. Szép egérszürke bőrére, mintha valaki egy üveg tintát dobott volna, és azután tökéletlenül törölte volna le a foltokat. Fehérség nem volt rajta, kivéve homlokának kissé szabálytalan holdját. Rövidrevágott sörényt viselt és hosszú farka térden alul ért. Nyugodt, csillogó szeme volt és fogazata - lóviszonylatokban - olyan volt, mint egy gyöngysor. Biztos, kecses járása volt, és ha megbotlott, gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Lovagláshoz egyetlen szál kantárt tettek a nyakára. Szájában sohasem volt zabla. Mintegy másfél méter magas volt csupán, úgyhogy Jack Muskham lábszára bizony alaposan lelógott a hosszú kengyelben. Ha ezen a ponnyn lovagok, - mint mondta - mindig az volt az érzése, mintha rendkívül kényelmes széken ülne. Rajta kívül csak egy lovászfiúnak volt szabad a lóval foglalkoznia, akit nyugodt hangja, keze, idege és vérmérséklete miatt választott ki.
    A négyszögletes méntelep kapuja előtt minden reggel leszállt a ponnyról és belépett a telepre. Rövid borostyánszipkában megszokott cigarettakülönlegességét szívta. A telep közepén levő pázsiton csatlakozott hozzá lovásza. Ekkor eloltotta cigarettáját és a lovásszal együtt végigjárta a bokszokat, melyekben csikók laktak anyjukkal és egyévesek. Időnként valamelyik lovat kivezettette és végigsétáltatta a cserhéjjal behintett pályán, mely a bokszok körül futott. Utána a lovásszal együtt keresztülment a főbejárattal szemközt levő boltíves kapun arra a részre, ahol a kancák, csikók és egyévesek legelésztek. Tökéletes fegyelem volt ebben a «lónöveldében». Minden látszat amellett szólt, hogy alkalmazottai éppoly nyugodtak, tiszták és jómodorúak, mint a lovak, amelyekre felügyelnek. Attól a pillanattól kezdve, amint bement a telepre, egészen addig, amíg ismét felült ponnyjára, semmi egyébről sem beszélt, csak a lovakról, és ezekről is szűkszavúan, mindig csak a tárgyhoz. Minden nap oly sok apróságot kellett megnéznie és eligazítania, hogy egy óra előtt ritkán került haza. A lótenyésztés tudományos vonatkozásait sohasem vitatta meg lovászával, aki pedig alaposan értett ehhez a kérdéshez. Jack Muskham számára ez a téma éppúgy a magas politika körébe vágott, mint a külügyminiszter számára az ország külpolitikai kapcsolatai. Titokban dolgozta ki párosítási terveit, beható tanulmányok alapján, melyekben elsősorban «szimatja» irányította - amit mások különben inkább előítéletnek neveztek volna. Üstökösök robbanhattak szét, miniszterelnököket üthetett lovaggá a király, főhercegek szerezhették vissza elvesztett jogaikat, városokat semmisíthettek meg a földrengések és egyéb elemi csapások: mindez nem érdekelte Jack Muskhamot mindaddig, amíg egy St. Simon-ivadékot egy Hamptonnal vagy Bend Orral kevert Speculum-sarjjal keresztezhetett, vagy pedig, egyéni eredetű elmélete alapján, a régi Heródes-fajtát a Le Sancy-nemzedékkel való keresztezés útján annak a pedigrének a legvégére és legelejére helyezhette, mely magában egyesítette a Carbine és Barcaldine-vért is. Mindent összevetve: Jack Muskham idealista volt. Annak az eszmének élt, hogy kitenyéssze a tökéletes lovat. Ez nyilván éppoly megvalósíthatatlan, mint mások eszméi, csak sokkal izgalmasabb - legalábbis szerinte. Nem, mintha ilyesmit valaha is kijelentett volna - ilyen erős kifejezést úriember nem használ. Sohasem fogadott, úgyhogy a lovak fölötti ítéletét sohasem befolyásolták hitvány földi érdekek. Magas termetével, dohánybarna, különleges teveszőrbélésű köpenyével, sötétbarna szarvasbőr-cipőjével és ugyanolyan színű arcával ő volt New Market legismertebb figurája. A Jockey klubban csak három ember volt rajta kívül, akinek szavát annyira tisztelték, mint az övét. Egész életmódjával kimagasló példája volt annak, milyen kiváló eredményeket érhet el az az ember, aki mindig csak egyetlen célnak él, nyugodt és töretlen hittel. A «tökéletes ló» eszménye mögött tulajdonképpen az ő lelki szerkezete húzódott meg. Jack Muskham ízig-vérig a formák embere volt. Egyike volt e kihaló fajta kevés képviselőinek ebben a formaromboló korban. Hogy formalizmusa éppen a lovakban találta meg legerősebb kiélési módját, ez részben arra vezethető vissza, hogy a versenyló a legszabályosabban nyilvántartott és anyakönyvezett lény, másrészt a ló lényének tökéletes, szabályos szimmetriájára, végül pedig arra, hogy a lókultusz lehetővé tette számára, hogy elmeneküljön az általa «korcsnak» nevezett kor lármájától, rendetlenségétől, nagyzoló csillogásától, végtelen cinizmusától és tolakodó nagyképűségétől.
    A «Csipkebozótban» két ember végzett minden háztartási munkát, a takarítástól eltekintve, mely egy bejárónő feladata volt. Ettől eltekintve, semmi nyoma sem volt a házban annak, hogy nők is vannak a földön. Olyan kolostorszerű volt ez a ház, mint egy klub, melyben még nem vezették be a női kiszolgálást és csak annyiban volt kényelmesebb, amennyiben kisebb volt. A szobák alacsonyak voltak és két széles lépcső vezetett a felső emeletre, melynek még alacsonyabbak voltak a helyiségei. A könyvtárban a lószakmunkák beláthatatlan tömegén kívül csak útleírások, történelmi könyvek és detektívregények akadtak. Minden más szépirodalmat cinikusnak, alpári hangunak, érzelgősnek és szenzációhajhásznak tartott a ház ura. Csak Surtees-szel, Whyte-Melville-lel és Thackeray-vel tett kivételt: összegyüjtött műveiket meg tűrte a könyvtárban. Az eszményeket hajszoló embereket harcaik közben mindig megtréfálja egy kissé a sors. Ez történt Jack Muskhammel is. Ő, akinek életcélja az volt, hogy kitenyéssze a tökéletes telivért, végeredményben éppen azon dolgozott, hogy a telivér eddigi fogalmát sutba dobja és helyébe egy olyan keresztezésből származó állatot állítson, amilyen eddig még nem szerepelt a tenyészkönyvben.
    Mitsem tudva e belső ellentmondásról, éppen Telfourd Yulelal villásreggelizett és még mindig az arab kancabehozatal lehetőségeiről vitatkozott, amikor sir Lawrence Montot jelentették be.
    - Villásreggelit parancsolsz, Lawrence?
    - Köszönöm Jack, már ettem, egy csésze kávét azonban szívesen elfogadok és egy kis konyakot is.
    - Akkor menjünk át a másik szobába.
    - Ez itt a legtipikusabb agglegény-odu. Én is ilyenben éltem fiatal koromban, de sose hittem volna, hogy mégegyszer eljutok ilyen helyre - mondta sir Lawrence. - Jack igen figyelemreméltó ember, kedves Yule úr. Aki manapság megengedheti magának, hogy ilyen régimódi legyen, az valóságos zseni. Mit látok? Surtees és Whyte-Melville összegyüjtött munkái? Tudja, Yule úr, mit mondott Waffles úr Sponge «Sporthistóriájában», amikor Caingeyt fejjel lelógatták, hogy a víz kicsurogjon zsebéből és cipőjéből?
    Yule humoros ábrázata szélesre húzódott, de csendben maradt.
    - No, úgye - mondta sir Lawrence. - Manapság már senki sem emlékszik erre. Azt mondta: «Ejnye, Caingey, öreg fiú, olyan vagy most, mint egy petrezselyemmártásban kisütött tengeri sün.» És mit mondott Sawyer úr a «Kikötői piac»-ban, amikor a tiszteletreméltó Crasher nekiment a várkapunak és így szólt: «Azt hiszem, nyitva van?»
    Yule arca egyre szélesebbre húzódott, mintha gumiból volna, de egyre mélyebben hallgatott.
    - Ejnye, ejnye! Jack, te sem tudod, hogy mit mondott?
    - Azt mondta: «Nem hiszem.»
    - Helyes, - sir Lawrence leült - és valóban nyitva volt? Nem. Na, jól van. Megállapodtatok már, hogyan fogjátok ellopni azt a kancát? Remek! Mikor hozzátok át Angliába?
    - A legalkalmasabb férjet szerzem meg a számára. Az utódot pedig megint a lehető legalkalmasabb párral fogom összehozni. Azután ennek a párosodásnak az eredményét hozom össze a megfelelő korú legjobb telivérrel. Ha kísérletem sikerül, akkor bejegyeztethetem arab kancáimat a tenyészkönyvbe. Egyébként három kancát próbálok szerezni.
    - Hány éves vagy, Jack?
    - Nemsokára ötvenhárom.
    - Kár. Remek ez a kávé.
    Aztán csendben ültek mind a hárman. Várták, hogy szóbakerüljön sir Lawrence látogatásának igazi célja.
    - Azért jöttem, Yule úr, - mondta hirtelen sir Lawrence - hogy a fiatal Desert ügyéről beszéljek önnel.
    - Remélem, nem igaz.
    - Sajnos, igen. Mégcsak nem is titkolja.
    Feltette monokliját és Jack Muskham arcába nézett. Azzal a kifejezéssel találta magát szemben, melyre számított.
    - Egy férfinek - mondta lassan Muskham - jobban meg kellene őriznie a tisztességet, még akkor is, ha költő.
    - Ne menjünk most bele a dolog érdemi részébe, Jack. Tegyük fel, hogy igazad van. Ennek ellenére - Sir Lawrence most különösen komor volt - azt akarom, hogy mindketten mélyen hallgassatok erről az ügyről. Ha a dolog kitudódik, úgysem lehet megakadályozni, de arra feltétlenül megkérlek benneteket, hogy ti senkinek ne szóljatok róla.
    - Nem tetszik nekem ennek a fickónak az arca - mondta élesen Muskham.
    - Az emberek kilenctizedrészével így vagyunk, ez nem elég jó indokolás.
    - Ő is azok közé az elszánt, cinikus, modern fiatalemberek közé tartozik, akik nem ismerik az életet és nem tisztelnek semmit.
    - Tudom, Jack, hogy te a mult lelkes híve vagy, de ezt a kérdést most kapcsoljuk ki.
    - Miért?
    - Mert eljegyezte magát kedvenc unokahúgommal, Dinny Cherrellel.
    - Micsoda! Azzal a helyes lánnyal??
    - Igen. Ez egyikünknek sem tetszik, kivéve Michael fiamat, aki még mindig lelkesen kitart Desert mellett. Dinny azonban szívvel-lélekkel benne van ebben a dologban és azt hiszem, semmi sem tántoríthatja el.
    - Nem lehet megengedni, hogy olyan emberhez menjen feleségül, aki pellengérre kerül, ha a dolog kitudódik.
    - Mennél jobban kiátkozzák Desertet, annál erősebben fog hozzá ragaszkodni.
    - Ezt szeretem - mondta Muskham. - Mi a véleménye a dologról, Yule?
    - Nekem semmi közöm az ügyhöz. Ha sir Lawrence azt akarja, hogy hallgassak, hallgatni fogok.
    - Persze, hogy nem a mi dolgunk, de azért ha unokahúgodat észretérítené a dolog kipattanása, akkor bizony nyilvánosságra hoznám. Szégyen-gyalázat ez az ügy!
    - Csak az ellenkezőjét érnéd el annak, amit akarsz, Jack. Yule úr jól ismeri a sajtót. Nem lehetetlen, hogy a lapok megneszelik a dolgot. Mi lesz akkor?
    Yule szeme felvillant.
    - Először csak bizonytalan célzásokat tesznek a lapok egy angol utazóra. Azután utánajárnak, hogy Desert tagadja-e. Végül megírják róla, sok téves adattal, melyek azonban mégsem egészen tévesek. Ha elismeri, hogy megtette a dolgot, akkor nem kifogásolhatja a cikkeket. A sajtó meglehetősen becsületes és átkozottul felületes.
    Sir Lawrence bólintott.
    - Ha volna ismerősöm, aki ujságírónak készül, azt mondanám neki: «Légy mindig szigorúan pontos, mert akkor egyedül fogsz állni egész világodban.» A háború óta egyetlenegy igazán pontos és hibátlan személyi hírt sem olvastam a lapokban.
    - Ez az ő ismert fogásuk - mondta Yule. - Így egyszerre két szenzációjuk van: először a hibás tudósítás, aztán a helyreigazítás.
    - Útálom a sajtót - mondta Muskham. - Egyszer itt volt egy amerikai ujságíró. Itt ült a nyakamon, nem tudtam kirúgni, aztán alaposan csúffá tett.
    - Tudom Jack, te nem szereted ezt a mai világot. Szerinted Marconi és Edison a világ két legnagyobb kártevője. Szóval, a fiatal Desert ügyében megegyeztünk?
    - Igen - mondta Yule és Muskham bólintott.
    Sir Lawrence gyorsan más tárgyra tért.
    - Szép vidék ez. Sokáig marad, Yule úr?
    - Délután bemegyek a városba.
    - Ha megengedi, beviszem.
    - Örömmel.
    Félóra mulva indultak.
    - Jacket a nemzetre kellene hagyni örökségül - mondta sir Lawrence. - Van Washingtonban egy múzeum, ahol amerikai őslakók ülnek üvegbúra alatt. Békepipát szívnak, tomahawkot, meg miegymást forgatnak egymás feje fölött. Jacket is... - Sir Lawrence egy percre elhallgatott. - De éppen ez a nehéz. Hogy lehetne Jacket konzerválni? Nagyon nehéz megörökíteni az olyan egyéniséget, amely sohasem lép előtérbe. Ha valami ide-oda ugrál, azt könnyen meg lehet fogni, de mit csináljunk az olyan lényekkel, akik úgyszólván semmi attitüdöt sem ismernek a figyelő nyugalmon kívül - és emellett mégis hívően imádják a maguk külön istenét.
    - A forma az Isten, és Muskham az ő prófétája.
    - Talán - mormolta sir Lawrence - abban a pillanatban lehetne lerögzíteni és eltenni az örökkévalóság számára, amint éppen párbajozik. Talán ez az egyetlen emberi cselekedet, melyben Jack számára elég formaság van.
    - A formaságok fölött már megkondult a lélekharang - mondta Yule.
    - Hm. A külső formák iránti érzéket lehet a legnehezebben kiölni az emberekből. Mert mi más az élet, Yule úr, mint formaérzék? Hiába kényszerítjük a világot halálos egyformaságra, az egyéni formák mégis kiütköznek előbb-utóbb.
    - Ez igaz, - mondta Yule - de a formaság tulajdonképpen végsőkig tökéletesített és standardizált formát jelent. A tökéletesség pedig halálra untatja a mi okos, modern ifjainkat.
    - Ezt szépen mondta. De nem gondolja, hogy ezek az ifjú modernek csak a regényekben élnek?
    - De mennyire nem! És milyen unalmasak! Szívesebben tölteném hátralévő éveimet hivatalos City-banketteken, mint egyetlen vikendet az ifjú okos modernek társaságában.
    - Azt hiszem, - mondta sir Lawrence - hogy én még nem találkoztam ilyenekkel.
    - Adjon hálát Istennek. Éjjel-nappal szakadatlanul beszélnek, talán még szeretkezés közben is.
    - Úgylátszik, nem nagyon szereti őket.
    - Hát ami azt illeti, - mondta Yule torz grimasszal - ők sem szívelhetnek engem jobban, mint én őket. Bosszantó kis banda, de szerencsére nincs nagy jelentősége.
    - Remélem, - jegyezte meg sir Lawrence - hogy Jack nem képzeli, hogy a fiatal Desert is ezek közé tartozik?
    - Muskham még sohasem találkozott ifjú modernekkel. Desert azért bosszantja, mert nem tetszik neki az arckifejezése. Mindenesetre éktelenül furcsa ábrázata van.
    - Bukott angyal, - mondta sir Lawrence - «A gőgös lélek átka». Van benne valami nagystílű is.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983256
Webáruház készítés