Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


John Galsworthy: A vagyon ura_EPUB

John Galsworthy: A vagyon ura_EPUB
890 Ft

Bár a Forsyte Saga vezető motívuma, a Szépség és Szabadságszeretet összeütközése a vagyonát féltő világgal, még se lehet felmenteni a feladat alól, hogy múmiává balzsamozza a felső középosztályt. Aminta régi egyiptomiak a múmiák mellé odarakták a túlvilági élet minden szükséges tárgyait, úgy igyekeztem én is, Anna és Juley és Hester néni, Timót és Swithin, az öreg Jolyon és James és fiaik múmiái mellé kirakni mindazt, ami rövid túlvilági éltet szerez nekik, némi írt a bomlasztó Haladás rohanó világában.
Ha a felső középosztályra a társadalom többi osztályaival egyetemben az a sors vár, hogy idővel széthulljon, e lapokon bebalzsamozva s üveg alatt várja az irodalom tágas és rendetlen múzeumának látogatóit. Itt pihen saját levében konzerválva a vagyonszerzés ösztöne.
(John Galsworthy)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Első fejezet.
    Az öreg Jolyon fogadónapja

    Akiknek abban a kivételes szerencsében volt részük, hogy a Forsyte-család egy ünnepségén részt vehettek, azok elé az az elragadó és tanulságos látvány tárult, hogy a felső középosztály e családját teljes díszben vehették szemügyre. De aki az ilyen előjogokkal felruházott résztvevők közül meg volt áldva a lelki analízis tudományával (amely egyébként minden pénzügyi értéket nélkülöző tehetség és ennek folytán a Forsyte-ek által megfelelő lenézésben volt része), annak olyan látványban volt része, amely nemcsak egymagában véve gyönyörűséges, hanem érdekes világot vet egy meglehetősen homályos emberi problémára. Magyarán szólva e családi gyülekezetből - ámbár nem volt egyetlen ága sem e családnak, amely a másik ágat kedvelte volna és nem volt három olyan tagja, amelyek között olyanféle érzés uralkodott volna, amely megérdemelné a rokonszenv nevét - bizonyságot szerezhetett arról a titokzatos és kézzel-fogható, szívós erőről, amely a családot a társadalomnak olyan félelmetes egységévé avatja és szeme elé tárult a társadalomnak tiszta, miniatűr mása. Módjában volt, hogy egy pillantást vessen a társadalmi haladás ködös útjaira, érthetővé vált előtte bizonyos mértékben a patriarkális élet, a vad törzsek nyüzsgő vándorlása, nemzetek emelkedése és bukása. Olyan emberhez vált hasonlóvá, aki egy fa növekedését elültetésének pillanatától kezdve figyelheti, amely fa példája a szívósságnak, az elkülönülésnek és a sikernek száz meg száz kevésbé szívós, nedvdús és kitartó növény közepette s amely most szélesen kitáruló, sűrű lombozatának virulását, szinte visszataszító bőségben kibontakozó,ifjú erejének teljében mutatja.
    1886. június 15-én, délután négy óra felé az a figyelő, aki a véletlen szerencse kegyéből átléphette az öreg Jolyon Forsyte házát a Stanhope Gaten, tanúja lehetett a Forsyte-család teljes kivirulásának. Ezen a délután fogadta barátait és rokonait a család, hogy megünnepelje Miss June Forsyte, az öreg Jolyon unokájának eljegyzését Mr. Philipp Bosinneyvel. Világos kesztyűben, halvány barna mellényben, suhogó szoknyában és tollas kalapban ünnepelte a család ezt a nagy eseményt, még Anna néni is, aki pedig mostanában már ritkán hagyta el Timót öccsének zöld szalonjában a meg-szokott sarkot, ahol száraz sivatagi fűből kötött csokor dicsfényétől övezve, amely csokor egy világoskék vázában állott és a Forsytek három nemzedékének képmásától környezve olvasással és kötéssel töltötte napjait. Még Anna néni is itt volt és merev hátával és nyugodt, öreg arcának méltóságával személyesítette meg a családi eszme rideg, birtokló ösztöneit.
    Ha egy Forsyte eljegyezte magát, megházasodott vagy megszületett, akkor a család valamennyi tagja megjelent, valamint akkor is, ha egy Forsyte meghalt, de idáig ezt még egyetlen Forsyte sem követte el. Nem haltak meg, a halál elveikkel ellenkezett és óvatossági rendszabályokat léptettek vele szemben életbe, azokat az ösztönszerű rendszabályokat, amelyekhez szívós életerejű emberek folyamodnak, akik nem tűrik, hogy valaki a birtokukhoz lopakodjék.
    Azokon a Forsyteken, akik e napon a vendégek tömegébe vegyültek, nemcsak azt vette észre a figyelő, hogy a rendesnél elegánsabban kiöltözködtek, hanem egy éber és kihívó biztonságot is, ragyogó polgári külsőt, mintha egyenest azért öltöztek volna ki ennyire, hogy valamivel szembeszálljanak. Soames Forsyte arcának megszokott, fölényes vonása, mintha valamennyire átragadt volna, valamennyien figyelő állásban voltak.
    Ez a tudatalatti ellenséges érzés adta meg az öreg Jolyon fogadónapjának különös vonását, a család történetének lélektanilag fontos mozzanatát ez avatta a családi dráma bevezető felvonásává.
    A Forsytek ha valamit rossz néven vettek, nem egyénenkint, hanem családi összességükben, ez az érzés a ruházatuk fokozott eleganciájában mutatkozott meg, a kedélyes családi tónus felfokozásában,a család jelentőségének hangsúlyozásában és a kihívó pillantásokban. A veszedelem - ez a nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy bármiféle társadalom, emberi csoport vagy egyén alapvető tulajdonsága a fölszínre vetődjék - volt az, amit a Forsytek megéreztek és a veszedelem ez előre megérzése kényszerítette őket, hogy csillogóra tisztogassák fegyverzetüket. Most történt először, hogy a család a maga egészében szinte ösztönszerűleg megérezte, hogy megbízhatatlan és különös dologgal került érintkezésbe.
    A szobai túlsó sarkában hatalmas, magas termetű férfi állott, akinek széles mellére két mellény feszült,két mellény és fölöttük egy rubintos tű, az egyszerű selyem mellény és a gyémánttű helyett, melyet ilyen alkalmakkor viselni szoktak s akinek sápadtszeme méltóságteljesen járt körben e selyem keretben. Ez a férfi Swithin Forsyte volt. Az ablak köze-lében, ahol a szokottnál is bővebben érte a frisslevegő, állott az ikertestvére: James.
    A két fivér, «a kövéri meg a soványi» közül, ahogy az öreg Jolyon elnevezte a fivéreit, a soványabbik, aki éppen olyan magas volt, mint kövér testvére Swithin, de nagyon szikár, mintha születésétől kezdve az lett volna a hivatása, hogy fenntartsa az egyensúlyt és megállapítsa az átlagot, szokása szerint kissé előrehajolva nézte a nyüzsgő társaságot. Szürke szemében, mintha titokzatos bánat elmerültsége lappangott volna, amelyet időnkint hirtelen fölfigyelő pillantás szakított meg, amellyel végigfutott a környezetén. Arcát, amelyet két párhuzamos ránc tett még soványabbá és hosszú, simára beretvált felső ajkát, két hosszú barkó övezte. Kezében szakadatlanul egy kis porcelánedényt forgatott. Néhány lépésnyire tőle egyetlen fia állott, Soames, egy barna ruhába öltözött úr-hölgy beszédére figyelt, sápadt volt és simára beretvált, sötéthajú, kissé kopaszodó és kissé féloldalt nyomta ki az állát, orrát pedig, mint előbb jeleztük, azzal a fölényes tartással tolta ki maga elé, mintha elutasítaná az előtte lévő tojást, melyről előre tudja,hogy nem képes megemészteni. Háta mögött az unokafivére állott, a magas George, az ötödik Forsytenek, Rogernek a fia, hunyorgató szeme szinte szakadatlanul kifigyelt húsos ábrázatából és maró tréfái egyikén törte a fejét.
    Valami járt a fejükben, valami, ami ezzel a mai délutánnal függött össze.
    Egy sorban és szorosan egymás mellett három hölgy ült, Anna és Hester néni (a két Forsyte kis-asszony) és Juley néni (Júlia volt az igazi neve), aki már nem volt egészen fiatal, amikor annyira megfeledkezett magáról, hogy férjhez ment Septimus Smallhoz, egy igen gyenge szervezetű emberhez. Juley néni számos évvel élte túl a férjét. Most pedig húgával és nénjével együtt élt hatodik és legifjabb fivérük, Timót házában, a Bayswater Roadon. Mindegyik hölgy egy legyezőt tartott a kezében és valamennyiük egy-egy színes folttal, díszes tollal vagy melltűvel igyekezett hangsúlyozni ez összejövetel ünnepélyes voltát.
    A szoba közepében a csillár alatt állott, amint ez a vendéglátó gazdához illik, a család feje, maga az öreg Jolyon. Nyolcvan esztendejével, finom ősz hajával, boltozatos homlokával, apró, sötétszürke szemével és hatalmas bajuszával, amely erős ajka alá bozontosodott, olyan külseje volt, mint egy pátriárkának és bár beesett volt az arca és besüppedt a halántéka úgy látszott, mintha az örök ifjúság jutott volna részéül. Igen egyenesen tartotta magát és ravasz és állhatatos szeme még ma is tiszta fényben csillogott. Ezzel a külsejével úgy tűnt fel, mintha messze fölötte állna a kisebb emberek kétségeinek és ellenszenveinek. Miután megszámlálhatatlan éveken keresztül haladt a maga útján, szinte írott joga volt, hogy mindenkivel szemben érvényesítse az akaratát. Az öreg Jolyonnak soha-sem jutott volna eszébe, hogy kihívó vagy kérkedő arccal kell embertársai elé állania.
    Közte és négy másik fivére, akik e délután vendégei voltak és pedig James, Swithin, Nicholas és Roger között, nagy volt a különbség, de nagy volt a hasonlatosság is. E négy fivér mindegyike nagyon különbözött a többitől, de azért mégis egyformák voltak.
    Ez öt arc változatos vonásai és kifejezései ellenére is az ember meglátta rajtuk az állnak egy bizonyos kemény szilárdságát, amely az eltérő külső alatt lappangott és amely valamennyire ráütötte a faji jelleget, sokkal messzebbre visszanyúló vonás volt ez, semhogy eredetét megkereshetnék, sokkal távol esőbb és állandóbb, semhogy megvitathatnék - a család szerencséjének tulajdonképpeni fémjelzője és biztosítéka. Az ifjabb nemzedékben, a magas, bikaformájú Georgeban, a sápadt és inas Archibaldban, a fiatal Nicholas-ban, csalogató makacssága mögött is, a komoly és gavallérosan elszánt Eustace-ben ugyanezt a családi vonást lehetett felfedezni, amely bennük nem volt talán olyan jelentős, de kétségtelenül megvolt - a család lelkének szinte kiirthatatlan jele gyanánt.
    A délután folyamán, hol az egyik, hol a másikarcra, amelyek annyira különböztek egymástól és mégis annyira hasonlítottak, sorban kiült a bizalmatlanság kifejezése, amelynek a tárgya kétségtelen az a férfi volt, akivel, hogy megismerkedjenek, ma délután összegyűltek.
    Philipp Bosinneyről tudták, hogy pénztelen fiatal-ember, de már volt arra eset, hogy egy Forsyte-lány szegény emberrel jegyezze el magát, sőt férjhez is menjen hozzá. Ez még nem lett volna elegendő ok arra, hogy a Forsytek gyanakvó szemmel nézzenek rája. Maguk sem tudták megmagyarázni ennek a gyanakvó érzésnek az eredetét, amelyet a családi pletyka teljesen homályba borított. Kétségtelen, hogy szájról-szájra járt az a mese, hogy Anna, Juley és Hester nénikhez puha szürke kalapban ment el első ízben látogatóba - puha szürke kalapban, amely még csak új sem volt, hanem öreg és poros és a karimája gyűrött. "Olyan különös dolog ez drágám, olyan furcsa. Mikor végigment Hester a sötét kis előcsarnokon (rövidlátó is szegény!), majdnem lehessegette egy székről, mert azt hitte, hogy piszkos, kóbor macska, Tommynak, a házimacskának olyan gyanús barátai vannak és valósággal megijedt, mikor látta, hogy nem mozdul a helyéről."
    Mint a művész, aki szakadatlanul igyekszik kihámozni azt a jellegzetes csekélységet, amely egy jelenetnek, egy helynek vagy egy embernek jellemét tökéletesen megtestesíti, úgy igyekeztek ezek az öntudatlan művészek, - a Forsytek - ösztönösen kiemelni ezt a kalapot. Ez a kalap volt az ő szemükben az a jellegzetes csekélység, az a részlet, amelybe az egész ügy jelentősége be volt ágyazva. Mert valamennyien azt kérdezték maguktól: «Ugyan kérem, hát elmentem volna én egy ilyen kalapban látogatóba?» Valamennyien azt felelték: «Nem». És akadt olyan is, akinek erősebb volt a képzelete, mint a többinek s aki hozzátette: «Soha ilyesmi eszembe sem jutott volna».
    George, mikor ez a történet a fülébe jutott, elmosolyodott. Ezt a kalapot az az ember nyilván azért nyomta a fejébe, hogy megtréfálja a társaságot. Ő maga az ilyesmiben nagy mester volt.
    - Nagyon jó - szólott - hisz ez egy valóságos kalóz!
    S ez a mot, «a kalóz» addig járt szájról-szájra, míg valamennyien ezen a néven nevezték egymás között Bosinneyt.
    A nénikék később Junet halmozták el szemrehányásokkal e kalap miatt.
    - Nem szabadott volna engedned, drágám! - mondották neki.
    Junet az ő parancsoló és hirtelen modorával válaszolt, a makacs akarat kis megtestesülése gyanánt.
    - Ugyan, hiszen ez nem jelent semmit. Phil sohasem tudja, milyen ruha van rajta.
    Ilyen hallatlan válasznak senki sem adott hitelt. Hogy egy ember ne tudja, mi van a fején? Nem, nem!
    De ki volt tulajdonképpen ez a fiatalember, aki azzal, hogy eljegyezte Junet, az öreg Jolyon elismert örökösét, ilyen jól megvetette az ágyát? Műépítész volt, ami azonban egymagában nem elég ok arra, hogy valaki ilyen kalapot tegyen a fejére. A Forsytek között ugyan nem akadt egy műépítész sem, de egyikük nagyon jól ismert két műépítészt, akik sohasem tettek volna a fejükbe ilyen kalapot a londoni szezon alatt, különösen, ha először mennek látogatóba valahová. Veszedelmes, nagyon veszedelmes!
    June persze ezt nem látta be s bár nem volt még tizenkilenc éves, de már közismert és félelmetes volt a jelleme. Hiszen ő volt az, aki Mrs. Soamesnek, aki pedig mindig olyan gyönyörűen öltözködött, kijelentette, hogy tollat viselni kalapon, közönséges dolog. Mire Mrs. Soames nyomban levette kalapjáról a tollakat, olyan szörnyen szókimondó volt a drága June!
    Ezek a gyanakvások, pletykázások és ez az őszinte bizalmatlankodás azonban nem akadályozta mega Forsyteket abban, hogy az öreg Jolyon meghívására házába ne gyűljenek, mert Stanhope Gate ritkán nyílt meg vendégek előtt, legalább tizenkét esztendeje zárva volt az ajtaja és pedig azóta, amióta az öreg Mrs. Jolyon meghalt.
    A családi gyülekezet soha ilyen teljes nem volt, mert minden visszavonásuk ellenére titokzatos módon összefogtak és fegyvert ragadtak a közös veszedelem ellen. Mint a szarvasmarha, ha idegen kutya ront a legelőre, úgy dugták össze a fejüket és úgy simultak egymáshoz, készen arra, hogy hirtelen neki iramodjanak és halálra gázolják a betolakodót. Kétségtelen, azért is jöttek, hogy valamiképpen kiszimatolják, miféle házassági ajándékot várnak tőlük, mert bár a házassági ajándékok kérdését rendszerint egymás között intézték el olyan módon, hogy «Mit adsz te? Nicholas ezüstkanalakat fog adni!», a vőlegénytől mégis igen sok függött. Ha karcsú, jól öltözött, vagyonos külsejű, akkor kell, hogy csinos dolgokat kapjon, mert hiszen ilyesmit vár tőlük. Végeredményében mindegyikük pontosan azt adta, amit illett, hogy adjon és amint a tőzsdén, az árakat megállapítják, úgy állapodtak meg ők is, kinek-kinek kiszabván, mely csinos dolgokat vásároljon, Timót kényelmes, vörös téglából épült lakóházában a Bayswater Roadon, amelynek ablakai a parkra nyíltak s ahol Anna Júlia és Hester néni is lakott. A szorongó érzést a Forsyte-családban ennek a kalapnak már a megemlítése is igazolta. Milyenlehetetlen és helytelen lett volna ugyanez mindenmás családban, amely féltékenyen őrzi azokat a külsőségeket, amelyek a nagy felső középosztály jellemző vonásai.
    Ennek a szorongó érzésnek az okozója a szoba túlsó ajtaja közelében állott és June-nel beszélgetett. Göndör hajának olyan rendetlen volt a külseje, mintha rájött volna arra, hogy miféle szokatlan érzések hullámzanak körülötte. S az arcán is olyan kifejezés volt, mintha ezt magában tréfás eseménynek tekintené.
    George odaszólt a fivérének Eustace-nek és ezt mondotta:
    - Olyan képe van, mintha mindjárt nekünk rontana ez a merész kalóz!
    Ez az «igen különös külsejű férfiú», amint őt Mrs. Small később jellemezte, középtermetű és izmos alakú ember volt, arca sápadt és barna, a bajusza porszínű, arca kissé beesett és a pofacsontja kissé kiálló. A homloka hátrafelé lejtett és a szeme fölött nagy bütykökben kiállott, mint az oroszlánoké az állatkertben. Cseresznyeszínű szeme volt, amelynek a kifejezése időnkint zavaró módon szórakozottá vált. Az öreg Jolyon kocsisa, aki June-t és a vőlegényét egy este a színházhoz vitte, ezt mondotta róla az inasnak:
    - Az Isten tudja hová tegyem. Olyan képe van, bizony Isten, akár egy félig megszelídített leopárdnak.
    Időnkint egy-egy Forsyte megindult, végigment a szobán és félszemmel szemügyre vette a vőlegényt. June a vőlegénye előtt állott, hogy így elkerítse
    Őt e bántó kíváncsiságtól, egész kicsike kis emberpéldány, mint egyszer valaki megjegyezte róla:«csupa haj és lélek». A szeme merész és kék, az álla kemény és a színe piros volt, arc és test szinte túl-gyengének látszott az aranyvörös hajkoszorúra.
    Egy magas asszony, gyönyörű arcú, akit a család egyik tagja valaha pogány istennőhöz hasonlított,halvány mosollyal állott egy helyben és nézte a jegyespárt.
    Két kezét, amelyekre szürke francia kesztyű simult, egymásba öltötte, komoly, elragadó arcát kissé féloldalt fordította s a közelében minden férfiszeme rátapadt. Az alakja néha meg-megingott, olyan arányos volt, hogy szinte a levegő lehelete is megmozgatta. Arcán kevés volt a szín, de annál több a melegség és igen puha volt a nagy barnaszeme. De főleg az ajka volt az, amelyre a férfiak néztek, ez ajakra, amely mintha egy kérdéssé s halvány mosollyal adott válasszá ívelődött volna. Érzékeny ajak volt, érzéki és édes, amelyből szinte áramlott a meleg és az illat, mint a virág melege és illata.
    A jegyespár, melyet így figyeltek, eleinte nem vette észre a mozdulatlan istennő pillantását. Bosinney látta meg elsőnek és megkérdezte a nevét.
    Erre June odavitte jegyesét e gyönyörű arcú asszonyhoz.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987353
Webáruház készítés