Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


John Galsworthy A szigeti képmutatók EPUB e-könyv

ÚJ
John Galsworthy A szigeti képmutatók EPUB e-könyv
990 Ft990

John Galsworthy első regénye, s egyben talán legfontosabb regénye is A szigeti képmutatók. Ebben veti meg stílusának és cselekményvezetésének az alapjait, melyek számos művében köszönnek vissza. Főhőse Richard Shelton, a felsp tízezerhez tartozó fiatalember, aki hosszas külföldi távollétet követően tér haza, hogy a pénzarisztokrácia része legyen, megnősüljön és élvezze mindazt, amit társadalmi helyzete csak adhat. Ám Richard Shelton nem találja helyét sem kivételezett felső osztályában, sem a számára baráti alsóbb népcsoportokban. Bátor és fontos regénye ez a huszadik század egyik legfontosabb angol írójának.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Második fejezet.
    Antónia

    Öt esztendővel ez utazás előtt, amelyet éppen az imént írtunk le, Shelton egy délután, a nyári versenyek vége felé, régi egyetemi kollégiumának hajóján álldogált. Jó néhány éve volt, hogy elkerült Oxfordból, de az egyetemi versenyek még mindig érdekelték.
    A két nyolcas elsiklott mellettük s mikor a nézők szokás szerint a hajó korlátja felé tolongtak, karja egy puha és fiatal vállhoz simult. Közvetlen közelében egy fiatal leányt pillantott meg, akinek arca izzott a lelkesedéstől. A tojásdad áll, a hosszú nyak, a pelyhes szőke haj s a szürke szempár nyugodt bátorsága igen élénken megkapták Sheltont.
    - Muszáj legyűrnünk őket! - sóhajtotta a leány.
    - Shelton, nem ismered a családomat? - kérdezte egy hang Shelton háta mögött. Sheltont egy leányos kéz türelmetlen érintése, egy jóságos tekintetű, a lányéhoz hasonló szemű idősebb hölgy meleg kézfogása és egy keskeny, ívelt orrú, kissé kötekedő képű úriember száraz kézszorítása tüntette ki.
    - Maga az a Shelton, aki Etonban az iskolai csapatban játszott? - kérdezte a lady. - Ó de sokat emlegette magát Bemard, ő volt, ugye, a maga kisdiákja? Milyen szörnyen letörtek ezek a szegény evezősök!
    - De anya, ők szívesen tűrik! - kiáltotta a leány.
    - Antóniának is eveznie kéne! - jegyezte meg az apa, akinek Dennant volt a neve.
    Shelton hazakísérte őket a szállodába. Antónia oldalán lépkedett végig a Christchurch College gyepén s diákévei történetét mesélte neki. Az este x velük ebédelt s mikor megvált tőlük, olyan érzése volt, mint mikor életében az első pohár pezsgőt hajtotta fel.
    A Dennant-család alig hat mérföldnyire lakott Oxfordtól, a Holm Oaks kastélyban és Shelton két nap múlva áthajtatott hozzájuk látogatóba. Később, mialatt ügyvédi vizsgájára készült, vagy ha krikettezett, lóversenyezett, vadászott, elég volt egy leheletnyi friss illat, - méz, vadvirág vagy széna szaga, - hogy lelki szemei elé idézze Antónia képét, halvány színeit és nyílt, tartózkodó tekintetét. De két év múlott el, míg ismét viszontlátta. Bemard Dennant meghívására részt vett egy krikett játékban, amelyet a Holm Oaks kastély vendégei játszottak egy szomszédos úrilak vendégei ellen s aznap este a kastély gyepén táncolt a leánnyal. A szőke haj most már magasra volt fésülve, de a szeme egyáltalán nem változott meg. Lábaik egy ütemben mozogtak s ők ketten járták legtovább a sikamlós füvön. Talán ezért is nézett fokozott megbecsüléssel a leányra. Shelton maga is izmos fiú volt, valamivel magasabb, mint a leány s amiről beszélt, úgy látszik érdekelte a leányt. Megtudta, hogy a leány tizenhét éves s elmondta neki, hogy ő maga huszonkilenc. A következő két esztendőben Shelton, valahányszor meghívták, elment Holm Oaksba. Elbűvölő játékok, vadászgatás, színielőadások idejét jelentette neki ez a két év, amely távolból hangzó zongorajáték hangjával volt tele s Antónia szeme ez idő alatt egyre barátságosabban pihent rajta, egyre kíváncsibban, míg a saját pillantása egyre tartózkodóbb lett, egyre kisfiúsabb, meg-megriadóbb és egyre lángolóbb. Aztán következett apja halála. Shelton világkörüli utazása és végül elkövetkezett az a vegyes érzelmekkel teli különös óra, mikor egy márciusi reggel kiszállott Marseille-ben a gőzösről és a Hyéresbe induló vonatra szállt.
    Antóniát a piniák között álló egyik előkelő szállóban látta viszont, ahol a legfinomabb angol családok szoktak megszállani, amerikaiakkal, orosz hercegnőkkel és zsidó családokkal egyetemben. Ha máshol szállott volna meg a Dennant-család, azon sem döbbent volna meg Shelton, de mindenesetre meglepődött volna. Gyors pillantással mérte végig a kék szempár Shelton napbarnított arcát és ifjú szakállát, amelyre valahogy büszke volt és melyet kissé bocsánatkérőn mutogatott s ez első pillantás barátságos is volt, meg nem is. Mintha azt mondta volna: Ó, hát itt van! Nagyon örülök. Nos, mi következik most?
    Helyet kapott a hölgyek szent és sérthetetlen asztalánál az ebédlőnek egy szellős benyílójában, e fehérlő, hótiszta négyszög mellett, ahol őméltósága Mrs. Dennant, Miss Dennant és őméltósága Charlotte Penguin, egy idős nagynéni, napjában kétszer foglaltak helyet, hazai légkörüket szigorúan megőrizve. Mikor Shelton először látta őket ebéd közben, pillanatnyi gyöngeség vett rajta erőt. Minek tulajdonítsa vájjon azt a furcsa elkülönülést, amelyben ültek? Mrs. Dennant fényképező gépe fölé hajóit.
    - Tudja, attól félek, túlságos hosszú ideig volt a napon, - mondotta.
    - Milyen kár! Nagyon kedves pedig az a kis cica! - A nagynéni kézimunkáját, - piros selyem nyakkendőt horgolt, - a tányérja mellé tette és finom, kérdő tekintetét Sheltonra emelte.
    - Odanézzen, nénikém, - szólalt meg Antónia tiszta gyors szavával, - megint itt van az a furcsa kis ember!
    - Ó, - szólt a vén kisasszony s mosolygás közben kivillantak felső fogai. A furcsa kis emberke felé fordult, aki nem volt angol ember. - Igazán nagyon kedves!
    Shelton nem nézte meg a furcsa kis embert, óvatos pillantással fordult Antónia felé, de szeme, alighogy Antónia szemöldökéig jutott, ahol a finom vonal halkan felfelé lendült; haja is borzas volt még a szellős sétától. E pillanattól kezdve rabszolgája lett a leánynak.
    - Mr. Shelton, ért maga valamit a periszkópikus lencsékhez? - szólalt meg Mrs. Dennant. - Épületeket pompásan lehet felvenni velők, de épületek felvételében olyan kevés öröme van az embernek. Fontos, hogy az emberi érdeklődést fogjuk meg, ugye? - s a szeme elmerengőn siklott el Shelton alakja fölött, emberi érdeklődést keresve.
    Mrs. Dennant egy kis bőrtasakból, bőrbe kötött kis könyvet vett elő.
    - Olyan bosszantó, - mondotta, - hogy az ember olyan hamar elfeledi, miről szólnak.
    A hölgyek elkülönült életének e furcsa érzése nem lepte meg többé Sheltont, belenyugodott a modorukba és minden foglalatosságukba, mert volt valami felemelő abban, amint kivonultak az étteremből, a nélkül, hogy maguk észrevették volna milyen furcsák lehetnek azoknak az embereknek a szemében, akiket maguk láttak olyan furcsáknak, amíg az étteremben ültek. Egészen fölösleges merev tartással követte őket, bár érezte, hogy ennek nincs semmi értelme, s úgy érezte, hogy bolondság, amit csinál.
    A következő két héten keresztül a nagynéni társaságában, - Mrs. Dennant ugyanis nem szeretett kocsizni, - nem egyszer ült Antóniával szemben kocsikázás közben, számtalan teniszjátszmát játszott vele, de különösen esténként, vacsora után, e hosszú estéken, amiket a parketton álló fonott karosszékekben töltöttek, amelyeket olyan messzire cipeltek a fűtőtestektől, amennyire csak lehetett, érezte magát nagyon közel a leányhoz. A közös elkülönülés terelte őket egymás közelébe. Shelton a pajtás szerepe helyett a jó barát szerepét vállalta, akinek a leány meggyónhatta minden hazavágyódását, Néha ugyan hosszan hallgatott a leány, keskeny, karcsú lábát nem messzire nyújtva ki maga elé s hűvös elmerüléssel hajolva ceruzarajzai fölé, amelyeket sohasem akart Sheltonnak megmutatni, de az édes, friss illat, mely körülötte lengett, a gyors, haragos pillantás, amelyet a körülöttük mozgó idegenekre vetett, valahogy titokzatos módon elárulta, hogy szüksége van a fiúra.
    Shelton maga egyáltalán nem vette ezt észre, értelmét és megfigyelőképességét a leánynak még hibái is elbűvölték és elaltatták. A halvány szeplőnyereg az orr tövében, alakjának szigorú és szűzies vonalai, a keskeny csípő és a karcsú karok, hosszú nyakának görbülő vonala, csupa új és elbűvölő tulajdonság volt a szemében. Eső és szélszaga volt a leánynak, otthoni íze és a verőfényes utakon, amelyekre oly feketén esett a pálmák árnyéka, mint egy angol nap megtestesült képe suhant végig.
    Egy délután Shelton elkísérte őt ismerőseihez, akikkel teniszt játszottak, azután elsétáltak a leány kedves kilátójához. A touloni úton végig, érett barack színében fürödtek a kertek és a halmok - alkonyi friss szellő lopakodott a levegőbe s nap zsibbasztó hevétől felszabadult vér vidáman vágtatott végig az ereken. Jobb kézre az úttól egy francia ember kuglizott. A hatalmas termetű ember vidáman s egyenesre kihúzva magát, akár egy katona, szenvedélyes igyekezettel mozgatta izmos alakját. Shelton örömmel nézte, de Antónia egyetlen pillantást vetett csak a fekete óriásra s undorodó arccal fordult el tőle. Hirtelen iramodással futott fel a romba dőlt torony felé.
    Shelton engedte, hogy előre fusson s figyelte, mint ugrál kőről-kőre s mint vet kihívó pillantásokat hátra, valahányszor a fiú már-már a közelébe ért. Aztán megállóit a tetőn és Shelton alulról csodálta őt. A pompás képben elterülő világon, élő szobor gyanánt szinte uralkodott a magasból a leány. Ragyogó pirosra gyűlt az arca, ifjú keble hullámzott, a szeme csillogott és ruhájának hosszú, bő ráncokban lehulló ujjai szinte szárnyak gyanánt emelték mozdulatlanul pihenő alakját. Shelton felkapaszkodott és melléje állott. Arca fakóra sápadt s szíve a torkában lüktetett.
    - Antónia, - így szólt, - én szeretem magát.
    A leány megrebbent, mintha e suttogó szó hirtelen nyomult volna gondolatai körébe, de a férfi arcáról úgy látszik, leolvasta a sóvár vágyakozást, mert a sértett, bosszúság eltűnt szeméből.
    Néhány percig még szótlanul állottak a tetőn, aztán hazamentek.
    Shelton a gyötrelmes kérdést forgatta agyában, mitől pirult ki vájjon Antónia arca. Van-e valami reménysége? Lehetséges-e vajon? Az ösztön, amellyel a természet a szerelmes embert értelem helyett megajándékozza, arra késztette Sheltont, hogy csomagoljon és átmenjen Cannesbe. Mikor két nap múlva visszatért s a télikert közepén álló kis csoporthoz közeledett, a kisasszony-nagynéni hangja ütötte meg a fülét, aki éppen a Morning Post egy cikkét olvasta fel.
    - Ugye kedves? - kérdezte épen s mikor őt meglátta. - Már megjött? Igen kedves, hogy már visszajött!
    Shelton egy fonott karosszékbe telepedett. Antónia hirtelen felnézett a vázlatkönyvéből, kezet nyújtott neki, de nem szólt egy szót sem.
    Shelton a leány lehajtott fejét figyelte és sóvárgása szomorúsággá komor ült. Elkeseredett lendülettel felelgetett öt percig a hölgyek kérdéseire, merre járt, mit csinált? Aztán a nagynéni folytatta a Morning Post felolvasását.
    Arra riadt, hogy valaki a kabátja újjához ért. Antónia előrehajolt s a hófehér nyak fölött az arca bíborvörösre vált.
    - Nem nézné meg a rajzaimat?
    Shelton fülébe, amíg a rajzok fölébe hajolt, a nagynéni jó társasághoz illő éneklő hangja, amíg a jó társaság lapjának cikkeit felolvasta, olyan kedvesen csengett, mint soha semmiféle hang, egész életében

    *

    - Kedves Dick, - szólt hozzá Mrs. Dennant két héttel később, - nagyon szeretnek, ha azután, hogy innen elutazott, legalább júliusig ne találkoznának. Én tudom, hogy maga a dolgot eljegyzésnek tekinti s mindannak, ami vele jár s hogy mindenkitől gratuláló leveleket kapott. De Algie-nak az a véleménye, hogy önmagát is próbára kell tennie. Fiatalemberek gyakran nem tudják, tulajdonképpen mit akarnak, különben nem is kell sokáig várakoznia.
    - Három hónap! - szörnyűködött Shelton.
    A keserű pilulát olyan jó képpel kellett lenyelnie, amilyent csak vágni tudott. Nem volt alóla kibúvó. Antónia e kikötésbe furcsa, komoly örömmel nyugodott bele, mintha csak azt várná, hogy jó hatása lesz rá.
    - Legalább lesz, mire várnunk, Dick, - mondotta.
    Az elutazást olyan későre halasztotta, amilyenre csak tudta s csak április végén utazott haza Angliába. A leány egyedül kísérte ki a vonathoz. Eső szitázott, de a karcsú és magas leány esőköpenyegében a sok didergő bennszülött között, mintha fel se vette volna az esőt és a hideget. Shelton kétségbeesetten szorongatta a kezét, amely a vizes kesztyűben is meleg maradt s mosolya, ragyogása ellenére is komornak látszott. Súgva kérdezte a fiú: írni fog, ugye?
    - Persze, hogy írok; ne legyen olyan buta, öreg Dick!
    A kigördülő vonatot futva kísérte Antónia s a kerekek dübörgésén túl élesen és keményen hangzott búcsúzó szava. Shelton még látta, mint emeli fel a kezét, mint lóbálja meg ernyőjét s az elmosódó kép közepette utoljára még skarlátvörös kis sapkája foltját.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741995
    Státusz
    ÚJ    
Webáruház készítés