Új jelszó kérése
Termék részletek


Johan Huizinga: A középkor alkonya_MOBI

Johan Huizinga: A középkor alkonya_MOBI
1 290 Ft

TARTALOM

I. Az élet feszültsége
II. Szebb élet vágya
III. A társadalom hierarchikus felfogása
IV. A lovagi szme
V. A hősiesség és szerelem álma
VI. Lovagrendek és fogadalmak
VII. A lovagi eszmék a politikában és a háborúban
VIII. Stilizált szerelem
IX. A szerelem szabályai
X. Az idilli életszemlélet
XI. A halál képe
XII. A vallásos gondolat és ábrázolásai
XIII. A hitélet típusai
XIV. Vallásos megrendültség és vallásos képzelet
XV. A szimbolizmus alkonya
XVI. A »realizmus« hatása
XVII. A képekben való gondolkozás határai
XVIII. A gondolkozás formái a gyakorlati életben
XIX. Művészet és élet
XX. Az esztétikai érzés
XXI. Kép és szó
XXII. Szó és kép
XXIII. Az új forma eljövetele

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Tizenharmadik fejezet
    A hitélet típusai

    Amikor a hitélet történetét tanulmányozzuk, óvakodnunk kell attól, hogy túlságos élesen húzzuk meg a határvonalakat. Amikor egymás mellett látjuk szenvedélyes áhítat és gúnyos közöny megdöbbentő ellentétét, könnyű volna azt képzelni, hogy az emberek különböző csoportokat alkottak, a világias gondolkozásúak szemben álltak a jámborokkal, az intellektuális emberek a tudatlanokkal, a reformpártiak a konzervatívokkal. De ha így osztályozzuk az embereket, akkor nem vesszük tekintetbe, mily csodálatosan bonyolult és összetett az emberi lélek és kultúra. Hogy megmagyarázzuk a késő-középkori hitélet elképesztő ellentéteit, először is azzal kell tisztában lennünk, mily kiegyensúlyozatlan volt akkoriban a vallásos vérmérséklet, egyének és tömegek egyaránt mennyire hajlamosak voltak heves önellentmondásokra és hirtelen változásokra.
    A késő-középkori francia hitélet általánosságban egy igen gépies és sokszor igen laza vallási gyakorlatból állt, amelyet a heves áhítatosság időnkénti kiáradásai tartottak mégis feszültségben. Franciaország nem ismerte a pietizmusnak azt a különleges fajtáját, amely kicsi körökbe különíti el az igazi áhítatos embereket: Németalföldön találunk ilyen csoportokat, legfontosabb közöttük a Devotio Moderna, amelyből Kempis Tamás alakja magaslik ki a századokon át. De Franciaországban sem hiányzott az a vallási szükség-érzet, amely ezeket a mozgalmakat létrehozta, csakhogy itt a hívek nem tömörültek erre a célra való szervezetekbe. Vagy a fennálló szerzetesrendekbe a találtak menedéket, vagy pedig a világi életben maradtak és nem különültek el a többi hívőtől. Úgy látszik, a latin lélek az északi népeknél inkább eltudja viselni azokat a konfliktusokat, amelyekkel a jámbor embernek az e világi életben meg kell küzdenie.
    A kor hitéletének legmegmagyarázhatatlanabb önellentmondása az a megvetés, amelyet a papság iránt tanúsítanak. Ez a megvetés tengeralatti áramként húzódik át az egész középkori történelmen, ugyanakkor, amikor a legnagyobb tiszteletet tanúsítják a papi hivatás szentsége iránt. A tömeglélek még nem élte át teljesen a kereszténységet és még nem felejtette el egészen azt az ellenszenvet, amelyet a vadember érzett az olyan férfi iránt, akinek nem szabad harcolnia és szűznek kell maradnia. A lovagnak, a bátorság és szerelem bajnokának hűbérúri büszkesége itt találkozott a nép primitív ösztönével. Mindehhez hozzájárult a főpapság világiassága és az alsó papság lealacsonyodása. Így történt, hogy nemesek, polgárok és parasztok hosszú ideig gyűlöletüket ingerült tréfákban fejezték ki, amelyeknek céltáblája a kicsapongó szerzetes és a falánk pap volt. Gyűlölet a helyes szó ebben az összefüggésben, mert ez, bár lappangó, de tartós és általános gyűlölet volt. A nép sosem fáradt el, ha a papság bűneit teregették ki előtte. Ha egy prédikátor az egyházi rend ellen szónokol, biztos lehet sikerében; mihelyt ezt a témát érinti, mondja Bernardino de Siena, hallgatói minden másról megfeledkeznek; ez a leghatásosabb módja a figyelem felkeltésének, ha a nyáj kezd elaludni, vagy melegtől, hidegtől szenvedni. Mindenki rögtön odafigyel és felvidul.
    Különösen a kolduló szerzeteket sújtja megvetés és gúny. A Cent Nouvelles Nouvelles méltatlan papjai, mint az éhező káplán, aki három fityingért mond misét, vagy a gyóntató, aki elvállalja, hogy koszt és kvártély ellenében évente feloldozza a családot minden bűne alól, valamennyien kolduló barátok. Molinet így versel egy újévi jókívánságban:
    Kérjük Istent, hogy a jakobinus
    Egyék meg minden augusztinust,
    S a karmeliták függjenek
    A minoriták kötelén.
    De ugyanakkor a koldulórendek belső megújulása új élénkséget vitt a népi prédikálásba, ez pedig a hitbuzgalom és bűnbánat ama heves kitöréseit váltotta ki, amelyek oly erősen rányomták bélyegüket a XV. század hitéletére.
    A kolduló rendek iránt megnyilvánuló gyűlölet egy igen fontos szellemi fordulat jele. Az Assisi Szent Ferenc által hirdetett és a kolduló szerzetek által megtartott formalisztikus és dogmatikus szegénység-fogalom nem felelt meg többé az éppen keletkezésben lévő szociális érzésnek. Az emberek kezdték a szegénységet társadalmi bajnak tekinteni, nem pedig apostoli erénynek. Pierre d’Ailly a kolduló szerzetekkel szembeállítja az »igazi szegényeket «. Anglia minden más nemzetnél előbb eszmélt rá a dolgok gazdasági oldalára, itt tudatosodott először az az érzés, hogy a produktív munka szent dolog, itt fejeződött ez ki először a Pierce a szántóvető című annyira különös, fantasztikus és megindító költeményben.
    Mindazonáltal a papok és szerzetesek általános szidalmazása jól megfér megszentelt működésük mélységes tiszteletével. Ghillebert de Lanney látott Rotterdamban egy papot, aki lecsillapított egy felkelést, azzal, hogy felmutatta az Oltáriszentséget.
    Nagyműveltségű egyéneknél is megtaláljuk a tudatlan tömegek hitéletét jellemző hirtelen változásokat és erős ellentéteket. Gyakoriak az olyan villámszerű hirtelen belső megvilágosodások, mint Szent Ferencé, aki egyszerre kötelező parancsként hallotta az Evangélium szavait. Egy lovag hallgatja a keresztelési szertartás szavait: talán már húszszor is hallotta azelőtt, de most hirtelen lelkébe nyilall ezeknek a szavaknak csodatévő ereje és megfogadja, hogy ezentúl elkergeti magától az ördögöt, pusztán a keresztségre való visszaemlékezés által. Jean de Bueil éppen egy párbajnál készül segédkezni, mindkét ellenfél éppen meg akar esküdni a szent ostyára, hogy neki van igaza. A kapitányt hirtelen megragadja az a gondolat, hogy az egyikük feltétlenül hamisan esküszik és mindörökre elkárhozik és így kiált fel: »Ne esküdjetek! Fogadjatok inkább ötszáz koronába, de ne esküdjetek!«
    Ami a nagyurakat illeti, kérkedő pompa és rendetlen élvezetek között lepergő életük alapvető egészségtelensége hozzájárult ahhoz, hogy időnként görcsös áhítatosság fogja el őket. Az áhítat rohamszerűen jön rájuk, mert életük túlságosan is eltereli figyelmüket a végső dolgokról. V. Károly francia király olykor a legizgatóbb pillanatban hagyta abba a vadászatot, hogy misét hallgasson. Burgundi Anna, Bedford herceg felesége, egyszer megbotránkoztatja a párizsiakat azzal, hogy őrült vágtában belerohan a körmenetbe, másszor pedig éjfélkor otthagyja az udvari ünnepélyt, hogy matutinumot hallgasson a celesztinus barátok kolostorában. Idő előtti halálát is az okozta, hogy meglátogatta a kórosokat az Hôtel Dieu-ben.
    A XV. század hercegei és főurai között nem egy akad, akiben áhítatosság és kicsapongás a legelképesztőbb módon elegyedik. Orléans Lajos az őrülésig szereti a fényűzést és a gyönyört, még a halottidéző fekete mágiában is bűnös, de ugyanakkor a celesztinusok közös hálótermében cellája van, itt részt vesz a kolostori élet önsanyargatásaiban és kötelességeiben, éjfélkor kel és néha öt-hat misét is hallgat egy nap.
    Jó Fülöpben is meglepő módon él egymás mellett áhítat és világiasság. A herceg híres fatyjainak igen szép társaságáról«, pazarló lakomáiról, ragadozó politikájáról, és gőgjéről, mely nem kevésbé erőszakos, mint vérmérséklete - de ugyanakkor szigorúan áhítatos is. Mise után is még hosszú ideig oratóriumában tartózkodik, hetenként négy napig, valamint Szűz Mária és az apostolok vigíliáin kenyéren és vízen él. Gyakran még délután négy órakor is böjtöl. Titokban igen nagy mennyiségű alamizsnát osztogat ki. A luxembourgi rajtaütés után oly sokáig mélyed bele breviáriumába és hálaadó imáiba, hogy lóháton várakozó kísérete végül is türelmetlen lesz, hiszen a harc még nincs befejezve. Mikor figyelmeztetik a veszedelemre, a herceg így felel: »Ha Isten győzelmet adott nekem, meg is tartja azt nekem.«
    Gaston Phébus, Foix grófja, továbbá René király és Charles d’Orléans, a költő: egymástól igen különböző világias és gyakran igen frivol vérmérsékletek, de mindhármukban akkora áhítatosság nyilvánul meg, hogy az ember nem meri képmutatásnak vagy vakbuzgóságnak minősíteni. Inkább úgy kell tekinteni, mint a modern lélek számára alig érthető áthidalását két erkölcsi végletnek. A középkorban azért volt ez lehetséges, mert feltétlen dualizmus volt aközött a két fogalom között, amely akkor az egész gondolkozást és életet betöltötte.
    A XV. század emberei a bizarr pompaszeretetet is gyakran egyesítik zordon áhítatossággal. A vágy, hogy a hitet formák és színek nagyszerűségével díszítsék fel, nemcsak az egyházművészetben nyilvánul meg, hanem olykor magában a hitéletben is kifejeződésre jut. Amikor Philippe de Méziéres megtervezi a Passió rendjét, hogy megmentse vele a kereszténységet, a színek egész lázálmát eszeli ki. A lovagok rangjuknak megfelelően vörösbe, zöldbe, bíborba és égszínkékbe öltöznek, vörös keresztekkel és csuklyákkal. A nagymester tetőtől-talpig fehérben lesz. Ebből a pompából ugyan keveset látott, mert rendje sosem alakult meg, de művészi ízlését mégis kielégíthette a celesztinusok párizsi kolostorában, amely utolsó éveiben menedékhelye volt. A rend szabályai, amelyeket mint laikus testvér követett, rendkívül szigorúak voltak, de a kolostor temploma, az akkori fejedelmek mauzóleuma, nagyon díszes volt, aranytól és drágakövektől csillogott; Párizs legszebb templomának hírében állt.
    A pompázatos kegyességtől csak egy lépés a mértéktelen alázatosság színpadias megnyilvánulásáig. Olivier de la Marche megemlékezik arról, hogy ifjúkorában látta Jacques de Bourbon címzetes nápolyi király bevonulását. Ez a király lemondott a világról, Szent Colette hatása alatt. Mikor bevonult, egy talicskán tolták, hitvány ruhában, »a talicska olyan volt, mint amilyenben trágyát és szemetet szoktak kihordania Utána rögtön az elegáns kíséret vonult. »És azt mesélték akkoriban« mondja la Marche, »hogy minden városba így vonult be, merő alázatosságból«.
    Ugyanez a túlzó alázatosság nyilvánul meg azokban az aprólékos utasításokban is, melyeket némely szentéletű ember ad temetésére vonatkozólag. Boldog Thomas Péter, Assisi Szent Ferenc példáját tökéletesítve, meghagyja, hogy csavarják zsákba, kössenek egy kötelet a nyaka köré és tegyék a földre, mikor haldoklik, temessetek el a kórus bejáratánál, hogy mindenki keresztülmenjen testemen, még a kutyák és kecskék is«. Tanítványa és barátja, Philippe de Méziéres, még tovább akar menni fantasztikus alázatosságában. Halála óráján tegyenek nehéz vasláncot a nyakára. Ha feladta lelkét, vonszolják meztelenül lábánál fogva a kórusra, maradjon ott a földön, összetett karokkal, három kötéllel egy deszkához kötve. így várja »a férgek szép kincse« az embereket, akik sírba teszik, A deszka legyen koporsója »ahelyett a költséges, hívságos világi címerrel díszített koporsó helyett, amely szerepelt volna a boldogtalan zarándok temetésén, ha Isten annyira gyűlölte volna, hogy e világ fejedelmeinek udvarában hagyta volna meghalnia. Miután még egyszer lábánál fogva vonszolják, »dögét« dobják meztelenül a sírba.
    Nem lehet csodálni, hogy ez a különc több végrendeletet csinált. De az utolsókban már hiányoznak ezek a részletek és végül is, mikor 1405-ben meghalt, tisztességgel temették el a celesztinusok barátcsuhájában és sírján két, valószínűleg maga készítette sírfelirat állt.
    A szentség eszménye általában nem sok változatra képes. E tekintetben a XV. század sem hoz új célkitűzéseket. A renaissance pedig alig gyakorolt valami hatást az életszentség fogalmára. A szentet és a misztikust úgyszólván alig érintik az idők változásai. Az ellenreformáció szent-típusai majdnem ugyanazok, mint a késő-középkoré, ezek pedig nem különböznek lényegesen az előző századokétól.
    A nagy korfordulat előtt és után egyaránt két szent-típus tűnik szembe: az egyik a tüzes beszédű, energikus és cselekvő szent, mint Loyolai Szent Ignác, Xaveri Szent Ferenc, Borromeo Szent Károly, - ezek abba a csoportba tartoznak, amelybe a reformáció előtt Bernardino da Siena, Kapisztrán Szent János és Boldog Ferrer Vince. A másik csoport a csendes elragadtatásba merült vagy csodálatos alázatosságot gyakorló szentek csoportja, a lelki szegényeké, mint amilyen Paulai Szent Ferenc és Boldog Luxemburgi Péter a XV., és Gonzaga Szent Alajos a XVI. században.
    A lovagromantikát, mint a középkori szellem egyik elemét, minden erőszakosság nélkül össze lehetne hasonlítani a szent élet romantikájával: mindkettőben közös a szándék, hogy az erény és kötelesség egy eszményi formáját felruházzák a képzelet színeivel és a lelkesedés hangjával. Figyelemreméltó dolog, hogy a szent élet romantikája sokkal inkább csodákra, az aszkézis és az alázatosság túlságaira törekszik, mintsem valami nagyszerű fegyvertényre a valláspolitika szolgálatában. Az egyház olykor szentté avatott nagy tett-embereket, akik a vallási életet megújították vagy megtisztították, de a nép képzeletét mindig inkább vonzotta a természetfölötti és az irracionális túlzás.
    Nem lesz érdektelen megemlíteni néhány mozzanatot, amelyből kitűnik, mi volt a kifinomult, kényes és lovagi eszmékkel eltelt főúri osztály állásfoglalása az életszentség eszményével szemben. A francia királyi család nem Szent Lajosban adta az utolsó szentet. Charles de Blois anyai ágon a Valois-házból származott. Mikor feleségül vette Bretagne örökösnőjét, egy örökösödési háborúba keveredett, amely életének nagy részén át tartott. Mert amikor Jeanne de Penthiévre férje lett, megígérte, hogy felveszi a bretagnei hercegség címerét és harci kiáltását, ami annyit jelentett, hogy harcolni fog Jean de Monfort, az angolok által támogatott követelő ellen. Blois grófja a hadviselésben egyenrangú volt korának legjobb lovagjaival és kapitányaival. Kilenc évet angol fogságban töltött és 1364-ben elesett Aural-nál, egy sorban harcolva Bertrand du Guesclinnel és Beaumanoirral.
    Pedig ez a herceg, aki teljesen katonai életpályát futott be, kora ifjúságától kezdve úgy élt, mint egy aszkéta. Már mint gyermek épületes könyvekbe merült el,bármint is igyekezett mérsékelni ebben apja, aki ezt a foglalkozást nem tartotta leendő harcoshoz méltónak. Később szalmán aludt a hitvesi ágy mellett. Halála után derült ki, hogy páncélja alatt szőrcsuhát hordott. Minden este meggyónt, mondván, hogy keresztény ember nem fekhet le a bűn állapotában. Mikor Londonban fogságban volt, betért a temetőkbe, hogy térden állva elmondja a De profundis-t. A breton úr, akit felszólít, hogy a responsoriumokat mondja, ezt feleli: »Nem teszem; itt nyugszanak azok, akik megölték szüléimét és barátaimat és felgyújtották házukat«. Mikor kiszabadult a fogságból, elhatározza, hogy elzarándokol mezítláb a hóban La Roche-Derrien-ből, ahol fogságba esett, Treguiére-be,Szent Yves sírjához. Mikor az emberek ezt meghallják,az utat befedik szénával és pokrócokkal, de a gróf kerülőt tesz és úgy megsebzi lábát, hogy hetekig képtelen járni.
    Halála után királyi rokonai, különösen veje, Anjou Lajos, a király fia, azonnal lépéseket tettek, hogy szentté avassák. A szentté avatási per 1371-ben folyt le Angers-ban és a gróf kanonizációjával végződött.
    Ha hihetünk Froissart-nak, akkor ennek a Charles de Blois-nak is volt fatyja. »Itt esett el vitézi küzdelemben, arccal az ellenség felé fordulva, a fent mondott Charles de Blois úr, és fattyú fia, Jehans de Blois nevű, és sokmás breton lovag és úr«. Tévedett-e Froissart? Vagy talán Charles de Blois-ban még megdöbbentőbb fokot ért eláhítat és érzékiség keveredése, amely oly nyilvánvaló Orléans Lajos és Jó Fülöp alakjában?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984338
Webáruház készítés