Új jelszó kérése
Termék részletek


Johan Huizinga: A középkor alkonya_EPUB

Johan Huizinga: A középkor alkonya_EPUB
1 290 Ft

A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen korszakról van is szó, azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a következő korszaknak. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fova, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben páldul oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka. Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. Az olvasó kezében lévő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak. (moly.hu)

e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Negyedik fejezet
    A lovagi eszme

    A keresztény hit a középkori gondolkodást mindenrészében át meg átjárta. Hasonlóképpen és szőkébb értelemben, mindazoknak a gondolkozását, akik az udvar vagy várkastély körében éltek, átjárta a lovagság eszméje. Egész eszmerendszerüket átitatta az a fikció, hogy a lovagság uralkodik a világon. Ez az elképzelés még a transzcendentális területére is behatol. Jean Molinet úgy ünnepli Mihály arkangyal hőstettét az idők kezdetén, mint »az első lovagi tettet, a lovagi bátorság első tanújelét«. »A földi lovagrend és emberi lovagiasság« az arkangyaltól ered és ennyiben az Isten trónja körül lévő angyali seregek utánzása.
    A lovagi eszmére alapított társadalom illúziója különös ellentétben állt a valósággal. Maguk a krónikások, amikor koruk történetét írják meg, sokkal többet mesélnek kapzsiságról, kegyetlenségről, hideg számításról, jól felfogott önérdekről és diplomatikus ravaszságról, mintsem lovagiasságról. Mégis általában azt vallják, hogy a lovagság nagyobb dicsőségére írnak és hogy a lovagság a világ támasza. Froissart, Monstrelet, d’Escouchy, Chastellain, La Marche, Molinet, szóval mindnyájan, - csak Philippe de Commines-t és Thomas Basin-t véve ki, - művüket avval a nagyhangú kijelentéssel kezdik, hogy tárgyuk a lovagi bátorság és erény dicsőítése, »nemes vállalkozások, hódítások, hősi fegyvertettek«, »a nagy csodák és szépséges vitézkedések, amelyeket a nagy háborúk folyamán véghez vittek.« Szerintük eszményük átragyogja az egész történelmet. De azután később, mikor írni kezdenek, többé-kevésbé megfelejtkeznek róla. Froissart, a Méliador című rendkívül romantikus lovagi eposz szerzője, történeti műveiben végtelen árulásokat és kegyetlenkedéseket mesél el, anélkül, hogy észrevenné, micsoda ellentmondás van egyfelől világfelfogása, másfelől elbeszélésének tartalma közt. Molinet krónikájában időnként ráeszmél lovagi szándékaira, ilyenkor megszakítja az események tárgyilagos előadását, hogy magas szárnyalású szóáradattal könnyítsen szívén.
    A lovagiasság fogalma ezek számára a szerzők számára mágikus kulcs volt, amelynek segítségével megmagyarázták maguknak a politika és a történelem mozgató erőit. Az egykorú történelem zavaros képe túlságosan bonyolult volt, semhogy megérthették volna, ezért mintegy leegyszerűsítették a lovagiasságnak mint mozgató erőnek fikciója által; természetesen nem tették ezt tudatosan. Szempontjuk kétségkívül nagyon fantasztikus volt és meglehetősen sekélyes. Mennyivel tágasabb a mi szemléletünk, amely magában foglal mindenféle gazdasági és társadalmi erőket és okokat. Csakhogy ez az elképzelés, hogy a lovagság uralkodik a világon, bármennyire felületes és téves is, még mindig a leginkább alkalmas arra, hogy vezéreszméket adjon nekik politikai kérdésekben. Formulául szolgált, amelynek segítségével a maguk szűkös módján meg tudták érteni a történelmi folyamat elképesztő bonyolultságát. Amit maguk körül láttak, első pillantásra merő kegyetlenség és zűrzavar volt. A háború abban az időben elszigetelt, nagy területen szétszórt rablóbetörések krónikus folyamata, a diplomácia egy nagyon körülményes és bőbeszédű eszköz, amelyet részben nagyon általános hagyományos eszmék, és részben kicsinyes jogi részletkérdések kibogozhatatlan zűrzavara irányít. A történetíróknak nem volt semmi képzetük, amelynek segítségével felfedezhették volna a történelemben az értelmet, a társadalmi fejlődést. Mégis szükségük volt egy formára politikai gondolataik számára és ezt a lovagság eszméjében találták meg. Ennek a hagyományos fikciónak a révén sikerült úgy ahogy megmagyarázniuk önmaguknak a történelem mozgató erőit és lefolyását, igaz, hogy ezáltal a történelem a fejedelmek becsületéről és a lovagok vitézségéről szóló látványos színművé egyszerűsödött le, nemes játékká,amelyet épületes és heroikus játékszabályok irányítanak.
    Szempontjuk, mint történetírói elv, nagyon alacsony-rendű. A történelemből fegyvertettek és szertartások összefoglalása lesz. A pár excellence történetíró a herold és igazlátó - Froissart így gondolja - mert ő a tanúja ezeknek a nagyszerű tetteknek; ők a szakértők becsület és dicsőség kérdéseiben, történelmet pedig azért írnak az emberek, hogy megörökítsék a dicsőséget és a becsületet. Az Arany gyapjas Rend statútumai kimondják, hogy a lovagok fegyvertetteit fel kell jegyezni. Egy személyben heroldok és történetírók az Aranygyapjú igazlátói, Lefévrede Saint Remy és Gilles le Bouvier, akit Berry heroldnak neveznek.

    A lovagság a világi élet felmagasztosított formája. Úgy lehetne definiálni, mint egy esztétikai eszményt, amely egy etikai eszmény külsőségeit veszi fel. Alapját a hősi szeszély és a romantikus érzés képezi. De a középkor gondolatvilága nem ismerte el a nemesebb életnek a vallástól független eszmei formáit. Éppen ezért jámborságnak és erénynek kell a lovagi élet középpontjában állni. De a lovagság sosem tudja egészen teljesíteni erkölcsi hivatását. Földi eredete mindegyre lehúzza. Mert a lovagi eszme forrása a büszkeség, amely szépségre törekszik, és a formává lett büszkeség teremti meg a becsület fogalmát, a nemesi élet tengelyét. A becsületérzés, mondja Burckhardt, lelkiismeretnek és önimádatnak ez a különös keveréke, »sok bűnnel összeegyeztethető és meglepő önáltatásokra hajlamos; de azért minden tisztaság és nemesség támaszra találhat benne és új erőt meríthet belőle«. Vajon nem csaknem ugyanezt akarta mondani Chastellain is, amikor ezt írta:
    A becsület hajt minden nemes lelket,
    Hogy szeressen mindent, ami nemes.
    A nemesség ad egyenes lelket.
    vagy pedig : »A fejedelmek dicsősége büszkeségükben rejlik és abban, hogy nagy veszedelmeket vállalnak; minden legfőbb hatalom egy kis pontban találkozik, amelynek neve: büszkeség.«
    A híres svájci történetíró szerint a személyes dicsőség keresése a renaissance emberének volt jellemző tulajdonsága. Szerinte a tulajdonképpeni középkor a becsületet és a dicsőséget csak kollektív formában ismerte, mint a társadalom rétegeinek és rendjeinek becsületét, a rang, az osztály vagy a hivatás becsületét. Úgy gondolja, hogy az egyéni dicsőség vágya Olaszországban keletkezett, antik minták hatása alatt. Burckhardt itt is, mint máshol is, túlságosan nagynak látja a távolságot, mely elválasztja Olaszországot a nyugati országoktól és a renaissance-ot a középkortól.
    Pedig a renaissance-ember szomjúhozása becsület és dicsőség után lényegében ugyanaz, mint az előző korok lovagi becsvágya, és francia eredetű. Csak éppen a hűbériformákat rázta le magáról és antik tógát öltött. A szenvedélyes vágy arra, hogy a kortársak vagy az utókor dicsőítsék az embert, a XII. század udvari lovagjának és a XIV. század vad kapitányának lelkében épp úgy élt, mint a quattrocento széplelkeiben. Amikor Beaumanoir és Bamborough megállapodnak a híres Harmincak Csatájának feltételeiben, az angol kapitány, Froissart szerint, ezeket mondja : »És itt álljunk ki próbatételre és vitézkedjünk úgy, hogy a jövőben erről beszéljenek az emberek, csarnokokban, palotákban, köztereken és máshol, mindenütt az egész világon.« Lehet, hogy ez a mondás nem hiteles, de megtudjuk belőle, hogyan gondolkozott Froissart.
    A dicsőség vágya karöltve jár a hősök tiszteletével, ami szintén a renaissance előszele már. A lovagság fényének az a kissé erőltetett felújítása, melyet 1300 után valamennyi európai udvarban megtalálunk, már szerves kapcsolatban van a renaissance-szal. Ez már a renaissance naiv előjátéka. Mert amikor a költők és a fejedelmek felújítják a lovagságot, azt képzelik, hogy az antik világhoz térnek vissza. A XIV. század szellemében az antik világ víziója még alig vált el a Kerek Asztal tündérországától. A klasszikus hősök még a romantika színeiben éltek a köztudatban. Egyrészt Nagy Sándor alakja már rég bevonult a lovagság szférájába; másrészt úgy tudták, hogy a lovagság római eredetű. »És fenntartotta a lovagi fegyelmet, mint ahogy a rómaiak tették haj danán«; így dicséri egy burgundi krónikás V. Henrik angol királyt. René királynak egy lovagi játékán Caesar, Hercules és Troilus címere Arthus és Lancelot címere mellett foglal helyet. A terminológiának némely véletlen egyezése is szerepet játszott abban, hogy a lovagság eredetét a római régiségben keresték. Ki tudhatta akkor, hogy a római írók a miles szón nem azt értették, mint amit a szó a középkori latinban jelentett, vagyis lovagot; vagy pedig hogy egy római eques nem volt azonos egy feudális lovaggal. Ezért Romulust, minthogy ezer fölfegyverkezett harcost vezetett, úgy tekintették, mint a lovagság megalapítóját.
    A lovag élete utánzás; olykor a fejedelmek élete is az. Merész Károlyt mindenkinél inkább és mindenkinél tudatosabban ihlették a múlt nagy mintái és ő nyilvánított legerősebb vágyat, hogy versenyre keljen velük. Fiatal korában kísérőivel Gauvain és Lancelot kalandjait olvastatta fel magának. Később többre becsülte az ókoriakat. Mielőtt nyugalomra tér, egy-két óra hosszat hallgatja»Róma magasztos történeteit.« Különösen csodálja Caesart, Nagy Sándort és Hannibált, »akiket követni és utánozni óhajt.« Valamennyi kortársa mint fontos tényt említi, hogy ennyire mohón igyekszik utánozni az ókor hőseit;egyértelműen ebben látják Merész Károly viselkedésének rugóját. »Nagy dicsőségre vágyódott«, mondja Commines»és ez volt az, ami mindennél inkább háborúra ösztönözte;és hasonlítani akart azokra a régi fejedelmekre, akikrőlolyan sokat beszéltek haláluk után«. Ismeretes az anekdota a tréfacsinálóról, aki a granson-i vereség után így kiáltott oda Merész Károlynak: »Uram, bennünket ugyancsak meghannibáloztak!« Chastellain is megfigyelte, mennyire szereti a herceg az antik stílusú nagy gesztust: 1467-ben Mechlinben, mikor először vonult be oda, mint herceg, egy felkelés résztvevőit kellett megbüntetnie. Leült, szemben a vérpaddal, amelyet a lázadók vezére számára emeltek. A hóhér már kihúzta kardját és készült lesújtani. »Állj,« - mondta akkor a herceg - »vedd le szeméről a kendőt és segítsd fel!« »És akkor tudtam meg« - mondja Chastellain - »hogy a herceg magas és különleges eljövendő célokat hordoz szívében és rendkívüli tettek által akar dicsőséget és hírnevet szereznie
    Az antik élet fényére való törekvés tehát, ami a renaissance-ot jellemzi, a lovagideálban gyökerezik. A kor burgund emberének nehézkes szelleme és olasz emberének klasszikus ösztöne közt csak árnyalati különbség van. A formák, amelyeket Merész Károly kedvelt, még a»fIamboyant« gótika formái és ő a klasszikusokat még fordításban olvasta.
    A lovagi és a renaissance-elem összeolvad a Kilenc Vitéz (Les neuf preux) kultuszában is. A csoportosítást, amely három pogány, három zsidó és három keresztény vitézt állít össze a heroizmus arcképcsarnokában, első ízben egy, a XIV. század elejéről való műben találjuk meg, Jacques de Longuyon egy költeményében. A hősök kiválasztása a lovagi költészettel való közeli kapcsolatát árulja el. A hősök ezek : Hector, Caesar, Nagy Sándor, Józsua, Dávid király, Makkabeus Judás, Arthus, Nagy Károly, Bouillon Godfried. Eustache Deschamps a Kilenc Vitéz eszméjét mesterétől, Guilleaume de Machaut-tól vette át és több balladáját szentelte ennek a tárgynak. A szimmetria-érzék, amely oly erős a középkorban, azt követelte, hogy a sorozatot megfelelő női kiegészítéssel lássák el. Deschamps a közkívánatnak úgy tett eleget, hogy meglehetősen bizarr hősnőket válogatott össze, meséből és történelemből. Megtaláljuk közöttük Penthesileat, Tomyrist, Semiramist. Ötletének nagy sikere volt. Az irodalom és a szőnyegszövés a női vitézeket épp úgy népszerűsítette, mint a férfiakat. Címereket találtak fel a számukra. Mikor VI. Henrik angol király 1431-ben bevonult Párizsba, előtte megy a két nemnek mind a tizennyolc vitéze. Hogy mennyire népszerű volt ez a képzet, mutatja a paródia, amelyet Molinet írt a Falánkság Kilenc Vitézéről. Még I. Ferenc is néha »antik divat« szerint öltözött, hogy valamelyik vitézt ábrázolja.
    Deschamps továbbment. A Kilenc Vitéz sorát kiegészítette egy tízedikkel, Bertrand de Guesclin-nel, a vitéz és okos breton harcossal, akinek köszönhette Franciaország, hogy kiheverte Crécy-t és Poitiers-t. Ily módon a régi hősök kultuszát összekapcsolta a nemzeti hadi dicsőség most rügyező érzésével, ötletét elfogadták. Orléansi Lajos felállíttatta Du Guesclin-nek, mint a tízedik vitéznek, szobrát, a coucy-i kastély nagytermében. Különös oka a connétable emlékének tiszteletére az volt, hogy a connétable tartotta keresztvíz fölé és adott kardot kiskezébe.
    A burgundi hercegek leltárai felsorolják régi és új hősök különös ereklyéit is, mint amilyen »Szent György kardja címerével; egy másik csatakard, mely valaha Messire Bertram de Claivin-é volt, egy nagy vadkan-agyar, azt mondják, hogy Garin le Loherain vadkanénak agyara; Szent Lajos zsoltároskönyve, amelyből tanult gyermekkorában.« Mily különösen keveredik itt össze lovagromantika és vallásos tisztelet szférája a renaissance közeledő szellemével!
    1300 körül az a hír járta, hogy megtalálták Tristan lovag kardját, francia verses felirattal, Lombardiában, egy régi sírban. Itt már csak egy lépés választ el minket X. Leó pápától, aki ünnepélyesen elfogadta, mint valami ereklyét, Livius felső karcsontját, melyet a velenceiek ajánlottak fel neki.
    A hanyatló középkor hős-tisztelete a tökéletes lovagéletrajzában találja meg irodalmi kifejezését. Ebben a műfajban az egykorú történelem alakjai lassanként kiszorították az olyan mondabeli hősöket, mint amilyen például Gillon de Trazegnies volt. Az egykorú nevezetes lovagokról szóló életrajzok közül különösen három nagyon jellemző, bár egymástól erősen különböznek: Boucicaut marsall, Jean de Bueil és Jacques de Lalaing életrajza.
    Jean le Meingre, más néven Boucicaut marsall, katonai pályafutása a nikápolyi vereségtől az agincourt-i vereségig vezet, itt azután fogságba esik és hat évvel később meg is hal a fogságban. Már 1409-ben egy csodálója megírta életrajzát, megbízható adatok alapján, de nem az a célja, hogy az egykori történelem forrásául szolgáljon, hanem, hogy a lovagi élet tükrét mutassa fel. A kapitány és államférfiú nehéz életének valóságos tényei eltűnnek az eszményi hősiesség külsőségei mögött. Úgy festi a marsallt, mint a mértékletes és kegyes lovag mintaképét, udvari erényekben és tudományokban egyaránt járatos embert. A marsall nem gazdag. Atyja nem akarta sem növelni, sem csökkenteni birtokát, mondván: »ha gyermekeim becsületesek és bátrak, elég lesz nekik; ha hitványak, kár nekik ennyit is hagyni.« Boucicaut jámborságában van valami puritán íz. Korán kel, azután három óra hosszat imádkozik. Akármennyi dolga van, vagy bármennyire siet is, naponta két misét hallgat térden állva. Péntekenként feketébe öltözik. Vasárnap és ünnepnapokon gyalog tesz zarándokutakat, szent tárgyakról beszélget,vagy felolvastat magának, egy szent történetét, vagy valamely »vitéz halottét - rómaiét vagy másét.« Józanul él, keveset beszél és ha beszél is, a szentekről és Istenről, vagy a lovagságról és az erényről beszél. Rászoktatja szolgáit, hogy áhítatosságot gyakoroljanak és illedelmesen viselkedjenek; leszoktatja őket a káromkodásról. Még fogunk vele találkozni, mint a hűséges és tiszta szerelem egyik propagandistájával és a »la dame blanche á Tescuvert« lovagrend megalapítójával; e lovagrend célja a nők védelme, Christine de Pisán nagyon dicséri is érte. Genovában, melyet a francia király nevében kormányzott, egy nap udvariasan viszonozta két hölgynek a bókját, akikkel találkozott. »Uram,« - mondta csatlósa - »ki ez a két hölgy, kinek oly mélyen meghajolsz?« »Nem tudom,Huguenin,« felelte. Erre a csatlós: »Uram, ezek ringyók voltak.« »Ringyók?« - mondta a marsall. - »Huguenin, én inkább köszönök tíz ringyónak, mint hogy elmulasszak köszönni egy tisztességes asszonynak.« Rezignált és rejtélyes jelszava ez volt: »Amit akartok«. A tökéletes lovag képét ilyen áhítatos, zordon és hűséges színekkel festik. A valóságos Boucicaut nem hasonlított mindenben ehhez a portréhoz: senki sem várta volna el tőle. Nem volt ment sem a kegyetlenségtől, sem a fukarságtól, osztályának közös hibáitól.
    De vannak másfajta lovagi mintaképek is. A Le Jouvencel című életrajzi regény, melynek Jean de Bueil a hőse, félszázaddal a Boucicaut-ről szóló könyv után keletkezett, ami részben meg is magyarázza a különbséget. Jean de Bueil az Orléansi Szűz zászlaja alatt harcolt. Részt vett a Praguerie nevű felkelésben és az úgynevezett »Közjó-háborúban«; 1477-ben halt meg. Mikor a király kegyét elvesztette, életrajzát tollba mondta, vagyis inkább sugalmazta három szolgájának. Boucicaut életrajzával ellentétben, ahol a történelmi forma alig fedezi el a romantikus célt, a Jouvencel a költészet mezében sokegyszerű realizmust tartalmaz: legalább is az első részben, mert azután a szerzők igen együgyű romantikába vesznek.
    Jean de Bueil nagyon elevenen számolhatott be kalandjairól íródeákjainak. Nem is igen lehetne idézni még egy művet a XV. század irodalmából, amely a korháborúiról oly józan képet festene, mint a Jouvencel. Megtaláljuk benne a katonai élet kicsinyes gondjait, Ínségét és unalmát, a nehézségek vidám elviselését és a bátorságot a veszedelemben. Egy várúr szemlét tart helyőrsége fölött: csak tizenöt lova van, azok is sovány és öreg gebék, legtöbbjükön patkó sincs. Két embert ültet mindegyik lóra, de még az emberek közül is a legtöbb félszemű vagy sánta. Elragadják az ellenség fehérneműjét, hogy megfoltozhassák a kapitány ruháját. Egy fogságba esett tehenet udvariasan visszaadnak az ellenséges kapitánynak, mikor az kéri. Ha az ember egy éjszakai lovasmenet leírását olvassa, szinte érzi, hogy az éjszaka csendje és hűvössége veszi körül. Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a katonai Franciaország jelentkezik itt az irodalomban, amely később a »Három testőr«, a »Vén hadfi« és a világháborús »poilu« típusát fogja adni. A hűbéri lovag beleolvad a modern kor katonájába. Az egyetemes és vallási eszmény átalakul katonaivá és nemzetivé. A könyvhőse váltságdíj nélkül szabadon bocsátja foglyait, azzal a feltétellel, hogy jó franciák lesznek. Amikor pedig a méltóság magas fokára hág, visszakívánkozik régi kalandos és szabad életébe.
    A Jouvencel az igazi francia érzés kifejezése. A régimódibb, hűbéribb és ünnepélyesebb burgundi szféra irodalma még nem teremthetett ilyen realisztikus típust. A Jouvencel mellett a XV. század hennegaui mintalovagjának, Jacques de Lalaingnek alakja ósdi kuriózum, amelyet több-kevesebb hűséggel mintáztak az elmúlt korok kóbor lovagjai után. A Livre des Fails du bon Chevalier Messire Jacques de Lalaing sokkal többet foglalkozik lovagi tornákkal és baj vívásokkal, mint igazi háborúval.
    A Jouvencel szinte felülmúlhatatlan lélektani rajz átadja az egyszerű és megindító harci bátorságnak. »Vidám dolog a háború, bizony... az ember úgy szereti bajtársát a háborúban. Ha az ember látja, hogy ügye igazságos és vére igaz ügyért omlik, könny gyűlik az ember szemébe. Lojalitás és szánalom nagy édes érzése tölti el a szívet, mikor az ember látja barátját, aki bátran kockára teszi életét, hogy teljesítse és véghezvigye Teremtőnk parancsát. Akkor az ember elhatározza, hogy vele él és hal és sosem hagyja el, csupa szeretetből. És ez oly nagy gyönyörűség, hogy aki ezt nem ismeri, nem is tudja, mi a gyönyörűség. Gondolod, hogy az olyan ember, aki megkóstolta ezt, fél az a haláltól? Bizony nem: mert úgy érzi, annyira megerősödött, annyira kitágult a szíve, hogy azt sem tudja már, hol van. Bizony, nem fél az semmitől.«
    Ezekben az érzésekben nincsen semmi jellegzetesen lovagi vagy középkori. Akár egy mai katona is beszélhetne így. Megmutatják a bátorság lényegét: az ember a veszedelem feszültségében kilép szűkös önzéséből, bajtársának vitézsége kifejezhetetlen érzést vált ki belőle, a hűség és áldozatkészség elragadtatásba hozza - ez a primitív és önkéntes aszkézis a lovagideál alapja.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984321
Webáruház készítés