Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jakob Wassermann Kerkhoven harmadik élete MOBI e-könyv

Jakob Wassermann Kerkhoven harmadik élete MOBI e-könyv
1 190 Ft

TARTALOM

Syneidesis
Ganna, vagy az agyrémek világa
A biztosítékok korszaka
A felbomlás korszaka

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Érzelmek üvegháza.

    Rémülettel gondolok azokra a napokra, amikor a kis Ferry megbetegedett. Ganna magánkívül volt a legcsekélyebb hőemelkedésnél. Ilyenkor mindenekelőtt megkezdődött a gyereklány szigorú kihallgatása. Ha netán valami hibát követett el a gyermek táplálásában, vagy gondozásában, egyszerre kitört a vihar és Ganna tüstént felmondott neki. (Ha a láz csökkent, a felmondást is visszavonta.) Ilyen esetekben Ganna agyában összegyűltek az összes lehetséges és elképzelhető betegségek s mint valami megvadult falka vágtattak át képzeletén. Minden túlzást igazolt ezzel a beképzelt veszéllyel. De a veszélyt el lehet kerülni, ha az ember idejekorán felismeri a veszély okát. Az embernek - akarom mondani Gannának - minden a kezében van: boldogság és boldogtalanság, élet és halál. Aki szigorúan ragaszkodik az orvosok tanácsaihoz és a tudomány előírásaihoz, annak nem eshetik baja. A legtöbb bajt persze a bacilusok okozzák. Ganna a bacilusok ellen megindított harcot körülbelül úgy képzeli el, mint valami bolhavadászatot. Az ember immunis lesz, ha eltanulja az orvosoktól és professzoroktól azt a fogást, amellyel ezeket a rosszindulatú lényeket megszelídítik és idomítják. Mivel Ganna szinte minden betegségnél meg tudja mondani, hogy a betegség hogyan keletkezett, mindig sor kerül a bűn és a bűnös megállapítására. Ha szaggató fájdalmakat kap, még hetekkel utóbb is emlékezik rá, hogy én mondottam neki: ne vegye fel a bundáját azon a bizonyos általam már régen elfelejtett napon, amikor Lina nénihez mentünk. Ganna mindig körmére néz a természetnek s úgy hisz az orvosokban, mint a hívő katolikus az oltári szentségben. A legkisebb rosszullétnél is orvost hív, sőt - ez különben magától értetődő - a szóban forgó betegség szakorvosát. Ganna szemében minden orvos egy-egy mindenható polgári isten. De jaj ennek az istennek, ha nem tudja gyorsan meggyógyítani. Ganna ilyenkor istenkáromló lesz s a pogány törzs leánya más istent hív segítségül. Gyakran harcoltam ez ellen. Oktattam, intettem, könyörögtem. Hiábavaló volt. Mindez az érzelmek kicsapongása, mondottam magamban - hiszen az érzelmek üvegházában élünk. A hétköznap nagyon közönséges dolog; az érzelem szinte elnyeli. Az érzelem lesz a világ tükre és törvénye. Éppoly kilátástalan dolog megragadni Ganna karját és mozgásának irányát megváltoztatni, mintha az ember néhány udvarias szóval azt kérné a ciklontól, hogy szíveskedjék valamely más égtáj felé eltávozni. Lassanként félni kezdtem Ganna mértéktelenségétől. Hiszen erőimet más területen annyira igénybevettem, hogy ezek az erők hiányoztak, ha történetesen Gannával szemben használtam fel őket. Olykor egyszerűen lehunytam a szemem, ha olyasvalamit láttam, amit nem szerettem látni. Igyekeztem ezt a Ganna-élményt sorsszerű rendeltetésként elfogadni. Minél nagyobb súllyal nehezedett rám a valóság, annál kisebb lett a súlya annak a képnek, amelyet Gannáról alkottam. Elpusztíthatatlan ércből való volt ez az asszony. Démoni ember, mondottam akkor. Ez volt első felvillanása annak a felismerésnek, amely sokkal-sokkal később úgy szakadt rám, mint valami tűzvész. Démoni; önmagában nem sokat mond ez a szó. Inkább a lényeg kikerülése ez a kifejezés, valósággal hamis pénz. Az a feladata, hogy a megmagyarázhatatlant olcsó eszközökkel magyarázza meg s valami ismeretlen hatalomra tolja a felelősséget egy lélek töredékes voltáért. Abban az időben azonban Ganna még nem zökkent ki önmagából. Még hatalmamban tarthattam volna, ha figyelmesebb, óvatosabb és keményebb vagyok.

    Apró pillanatfelvételek Gannáról.

    De éppen akkortájt rendkívül nehezen tudtam kivonni magamat lényének bizonyos elragadó hatásai alól, - vonzó volt tréfás feledékenysége, bolondos kis ügyetlenségei, álmodozása. Mindez teli volt az ifjúság varázsával s megszépítette a boldogság, amelynek szárnyain pihent az egész.
    Ganna üdvözülten ömlik el botrányosan rendetlen hálószobájának díványán és éppen Goethe olaszországi utazását látja el a szükséges aláhúzásokkal és széljegyzetekkel. A gyerekszobában ordítozik a csecsemő, mert közben megszületett második gyermekünk, Elisabeth; az ebédlőben Ferry kalapál a zongorán, a folyosón éppen vad harc dúl szakácsnő és szobalány között, lenn a kerti verandán Békésné asszony egy mérges kutya hangján üvöltöz valamit. Mindez azonban meg se legyinti Gannát. Az egészből nem hall semmit. E pillanatban éppen kéjesen úszik a szellem folyamában. Most véletlenül a külvilág felé eső pillantása észrevesz egy rózsát, amelyet előző nap hoztam neki. Mosolyogva feláll s a poharat, amelyben a rózsa van, odateszi a toalett-tükör elé. Most már két rózsája van, a tükörben ott a másik…
    Más. Május van. A »május« fogalom Ganna számára - függetlenül az időjárástól - elválaszthatatlan a »napfény« és »kék ég« fogalmától. Ennek megfelelően vékony selyemruhában s egy törékeny kis esernyővel indul el a szabadba, ahol jeges északi szél dühöng s negyedóránként vad zápor szakad a nyakunkba. Mindez nem tesz semmit. Ganne elképzelésében »május« van. Megáll egy gyümölcsárus előtt, akinél megpillantja az első cseresznyét. Nagyszerű, gondolja magában, cseresznyét veszek Alexandernek. Vesz is egy fél kilót, amelyet az árus papírzacskóban nyújt át. De a papírzacskó alul lyukas s miközben Ganna álmodozóan ballag hazafelé (ha egyedül van, nem kell »hajszolódnia«, ilyenkor »élvezi« a járást), miközben tehát »élvezi« az elképzelt májusi levegőt, egyik szem cseresznye a másik után pereg ki a lyukas papírzacskóból. Néhány járókelő Ganna után fordul és vigyorog. A járda Ganna mögött szabályos távolságokban piros cseresznyékkel van kipitykézve. Valami részvétteljes lélek végül is figyelmezteti. Ganna kétségbeesik! Szerencsére az utcán csak kevesen járnak; szépen visszamegy és a cseresznyeszemeket megint gondosan felszedi...
    Igen, ez a Ganna teljességgel idegen a világtól, ide-oda kapkod s megindítja az embert. Ezt a Gannát meg kell védeni a sérülésektől és sebektől. Csak ne leselkedne odalenn a mélyben a szörnyű kráter, a feneketlenségből fel-felnyúló sötét ős-elem, amelyről soha sem lehet tudni, mikor tör ki s ugyan mi bajt fog még egyszer okozni!

    A női Don Quijote.

    Irmgarddal egyre jobban összebarátkoztam. A futó csevegésekből komoly beszélgetések lettek, aztán közös kirándulásokra indultunk, mert - ellentétben Gannával - Irmgard kitűnő gyalogló és turista volt. Ugyancsak ellentétben Gannával nagyon szerényen vélekedett önmagáról s így hálás volt azért az igyekvésemért, amellyel erősíteni akartam életérzését és öntudatát. Ez utóbbira különösen szüksége volt, mert erős és határozott jellemű ember létére mint asszony sok csalódást szenvedett végig és ez bátortalanná tette. Különös szépség ömlött el ezen a lányon, - olyan volt, mint az egyiptomi hercegnők szobrai.
    Voltaképpen úgy állt velünk a dolog, hogy minden pillanatban beleszerethettünk volna egymásba. Mégsem tettük. Valami megakadályozta, - valami, ami olyan volt, mintha Ganna varázskört vont volna körénk. Irmgardnak nagyon régi divatú és becsületes elképzelései voltak a házastársi szerelemről és hűségről. Meg aztán: a nővér férje, - ez a gondolat megriasztotta. Én sem mertem átlépni a varázskört. Hiszen Ganna gyanakvását felébreszteni annyi lenne, mintha az ember valami szörnyű tűzvészt engedne szabadjára. Ez a gyanakvás különben már is ott ólálkodott körülöttünk. Valahányszor Irmgard beszélt róla, úgy reszketett, mint egy gyermek a sötétben s én sem mutatkoztam sokkal bátrabbnak. Ámbár szüntelenül olyan nyomatékosan hangoztattuk egymás előtt érzelmeink tisztaságát és erre a tisztaságra ügyelve, annyira tartózkodók voltunk, hogy minden kézszorításunkban külön e célra szolgáló hűvösség, minden üdvözlő szavunkban hasonlóan megfontolt óvatosság volt; Ganna mégis figyelni kezdett bennünket. Ganna mintegy láthatatlanul ott állt mellettünk és ügyelt rá, hogy semmit se lopjanak el abból, ami az övé: egyetlen pillantást, egyetlen sóhajt, egyetlen mosolyt, egyetlen gondolatot sem.
    Talán csak asszonyi kíváncsiság volt, holmi apró féltékenykedésből fakadó kíváncsiság, amely Irmgardot egy napon arra a kérdésre bírta: ugyan mi fűz engem Gannához? Sokat gondolkodott ezen, de nem tudja megmagyarázni magának a dolgot. Első pillantásra nekem sem jutott eszembe a megfelelő válasz. Aztán valami olyasfélét mondottam, hogy életemben Ganna jelenti a rend elvét.
    - Hogyan? - kérdezte Irmgard értetlen csodálkozással. - Ganna és a rend? Ganna?
    Beláttam, hogy Irmgarddal mindezt csak nehezen értethetném meg. Némi töprengés után végül megtaláltam a kivezető utat s első ízben neveztem nevén azt a szellemi képet, amelyre Ganna inspirált: azt mondottam, hogy Ganna teljességgel új típus, ő a női Don Quijote. Irmgard a fejét rázta. Ez a dolog túl magas volt neki. Hiszen alaposan ismerte a nővérét. Nyilvánvalóan nem értette meg azt a pályafutást, amely a koporsószögtől az idealista szélmalomharcos-nőig vezetett. Szerényen jegyezte meg, hogy ez nyilván afféle költői kisegítő fogalom lesz. Én ezt tagadtam.
    Pár nappal később Ganna eljött Irmgardhoz, mereven megállt előtte s az éppen valakit letartóztató rendőr hangján ezt mondotta:
    - Megtiltom neked, hogy a férjemmel flörtölj.
    Irmgard rosszkedvűen felelte:
    - Nem tudtam, hogy fogságban tartod Alexandert.
    - Szerezz magadnak saját férjet és légy oly szíves az enyémet békében hagyni - folytatta tovább Ganna; Irmgard később keserűen mondotta, hogy úgy lépett fel, mint egy kofa, aki az utcai veszekedés során védi a maga zöldséges kocsiját.
    - Felháborítónak tartom azokat a kísérleteket, hogy a férjemmel a hátam mögött akarsz kikezdeni - mondotta Ganna. Egészen furcsa módon szokta volt használni a »felháborító« szót; a hosszúra nyújtott második szótagot hangsúlyozta. Irmgard - mi mást tehetett volna - elnevette magát és az ajtóra mutatott:
    - Botrányt csinálj odahaza a lakásodban. Úgy látszik, Alexanderre akarsz panaszkodni, de én nem vagyok a nevelőnője.
    Amikor a haragtól lángoló Ganna elment, Irmgard - mi mást tehetett volna - elsírta magát.
    Amikor később elmondotta nekem ezt az esetet, éles hangon ezt kérdezte :
    - Hát hogy is áll a dolog azzal a női Don Quijote-tel? Nem mondanád meg nekem, kedves sógor, hogy hol látsz itt valami nemes őrültséget?
    Elrestelltem magam.
    - Gannát nem szabad egyes részletcselekvései után megítélni - feleltem; - oszthatatlan egésznek kell őt venni, annak a féktelen természeti erőnek, ami voltaképpen a lényege. Teli van hibával, szenvedéllyel, téves következtetéssel - de mindennek alapja valami óriási egységesség. Miért is ne beszélhetnénk a nemes őrültségről? Hiszen mindig kigúnyoltátok őt. A nevetségesség nagyon mélyre bújt el benne s valahol ott lappang, ahol már csak kísértetekkel harcol. Mert minden kísértet lesz a számára, az emberek, a világ, te, én, önmaga. A valóságról nem tud semmit.
    Irmgard elgondolkozva nézett becsületes, kék pillantásával az arcomba.
    - Szegény Alexander - suttogta.
    - Miért »szegény Alexander?
    - Csak úgy gondolom…
    - Mit gondolsz?
    - Azt gondolom, hogy talán éppen te vagy az, aki nem tud semmit a valóságról.

    Az "emberi"

    Kezdem észrevenni, hogy Ganna nagyon nyugtalan. Figyel, kémlel s azzal a szomorúan kutató pillantással méreget, amellyel a színpadon tüntetnek az elhagyott szeretők. Mindenféle apró csapdát állít, hogy kiráncigáljon rejtekhelyemből. Ha látja, hogy nem tud megcsípni, vaskosabb dolgokkal hozakodik elő.
    - Én vagyok a világ legboldogtalanabb asszonya! - kiáltja s keresztbeszaladgál a szobában, mintha fejével akarná lerombolni a falakat.
    - Kísérteteket látsz, Ganna, ez a szerencsétlenség csak a te fejedben van meg. Irmgard sokkal becsületesebb ember, mintsem hogy holmi bizonytalan kalandra pazarolná magát.
    - Irmgard? Hiszen az holttesteken is átgázol.
    - De Ganna!
    - És te? Meg tudnál csalni?
    - Igazán nincs hozzá kedvem, Ganna.
    A mellemre borult.
    - Igazán? Meg mersz esküdni? Megesküszöl, hogy nincs viszonyod vele?
    Kénytelen vagyok nevetni. Olyan nyers az egész, ahogyan így feltálalja - az ember úgy érzi magát, mintha orron vágták volna - ugyan miért is nevetek? Most a kezemet a két tenyere közé veszi, figyelmesen nézi s olyan kifejezéssel, mintha vágyódna rá, hogy ellentmond jak a szigorú ítéletnek, így szól:
    - A tenyereden a szívvonal szinte ki sem fejlődött. Végül ki fog derülni, hogy nincs szíved, Alexander.
    - Ez bizony lehetséges, - felelem - de az a vonal, amelyre mutatsz, tudomásom szerint a fejvonal.
    - Igen? - mondja megkönnyebbülten - hál’ Istennek, hogy így van.
    Végül is megállapítja magában, hogy talán többet kellene nyújtania nekem s nyilván szükséges, hogy mint asszony is vonzóbb jelenség legyen. Drága pénzen valami nagyvilági parfőmöt vásárol s mindjárt egész kávéskanálnyit önt magára, ami feltétlenül sok a jóból.
    - Nem vagyok elég rafinált, - mondja s a hangjában van némi elnyomott büszkeség - nincs tehetségem ahhoz, hogy kokott legyek.
    - Nem, ehhez aztán valóban nincs tehetséged - helyeslek neki s közben megragadom az alkalmat, hogy elmondjam ; mindazonáltal nem feltétlenül szükséges, hogy otthon olyan elhanyagoltan járjon. Szívére veszi a dolgot s harmincöt kemény koronáért valami Hamburgban gyártott japán kimonót vásárol, amiben olyan, mint Sarastro a Varázsfuvolában. De ehhez a dísz-kimonóhoz széttaposott és piszkos papucsokat visel s mivel a harisnyáját addig nem erősíti meg, amíg el nem megy hazulról, mind a kettő lelóg s úgy kandikál ki a kimonó alól, mint két lenyúzott hurkahéj. Amikor észreveszi, hogy helytelenítem a dolgot, rosszkedvűen így szól:
    - Hát jó, rendben van, elszakadt a harisnyatartóm, de végül is ennek semmi köze ahhoz, ami bennem emberi. Hát persze, hogy semmi köze, ezt nem is állítottam, de »az emberi« végül is nem olyan titkos alap, amelyből az ember csak az emelkedettség óráiban merít, egyebekben pedig ez az »emberi« menlevél hamis kimonók, szétrongyolt papucsok és lelógó harisnyák számára...

    Kiáltás az éjszakában.

    Ezidőtájt Gannával furcsa dolgok történtek. Ha napközben valami vita vagy véleményeltérés merült fel közöttünk, keserűsége és folyton növekvő elégedetlensége alvás közben valahogyan megsűrűsödik benne s az egésztől egy robbanás külsőségei között szabadul meg. Ilyenkor ugyanis felkiált. Rendszerint egyetlenegy metszőén éles, borzalmas sikoly tör ki belőle, amely végigszalad az egész házon s mindenkit felriaszt álmából. Ez a kiáltás lassanként borzalmas élmény lesz számomra s elborítja az egész életemet. Ha felrecseg ez a kiáltás, úgy ébredek fel, mintha egyik fülemtől a másikig hosszú tűt szúrnának a koponyámon keresztül. A sötétben föléje- hajolok, kérdezgetem, meg akarom nyugtatni. (Később, amikor már nem volt közös hálószobánk s a sikoly felriasztott álmomból, berohantam a hálószobájába s közben a hideg futott végig a hátamon; néha az a gonosz gyanúm támadt, hogy ezzel a förtelmes hörgéssel - persze öntudatlanul - nyilván oda akart kényszeríteni az ágya mellé, hogy ne legyen egyedül; emlékeztetni akart arra, hogy még itt van és betölti az életemet; talán féltékeny volt az álmomra - ugyan ki tudná ezt Gannánál megállapítani?) Amikor felébred, elmondja álmát, amely azzal a szörnyű sikollyal ért véget. Furcsa álmok ezek - kínlódásra vágyó, saját sorsának áldozatul esett, sötétben kuporgó lélek álmai; álmok, amelyekben valami őskori sötétség lakik, zord különösség, mint mindabban, amit ébrenléte közben csinál. Egyszer például Irmgardról azt álmodta, hogy vörös hajjal és vérző szájjal állt előtte; a szája azért volt véres, mert Ganna szívét tartotta a kezében s időről-időre beléharapott, mint egy piros almába.
    Gyermekeim anyját tartom a karjaimban s őt akarom megnyugtatni - nem az asszonyt, nem a feleséget. Gátjain torlódott panaszai, fájdalmai, szemrehányásai úgy szakadnak rám, mint egy zuhatag. Lázas beszélőkedvében eltéved a részletek között, összekeveri a tegnap történtet a régmúlt eseményeivel, elképzelt dolgokat az igaz és félig az eseményekkel s ha valamelyik vádját megcáfoltam, előcibál egy másik háromszor megcáfolt vádat s azzal kezdi újból az egészet. Olyan nyugtalanító ez, mint amikor valaki - anélkül, hogy a szőtt mintát ismerné vagy megnézné - a szőnyeg fonákján sebes ujjakkal bontja fel a kusza fonalakat. Ganna agy veleje valósággal tartálya mindama szennyvizeknek, amelyek napokon keresztül belécsurogtak s most végül kicsordulnak. Irmgard, újra meg újra Irmgard. Hol találkoztam vele, mennyi ideig voltunk együtt, miről beszéltünk?
    - Ha megcsalsz, Alexander, nem tudom, mit teszek. Meglátod, öngyilkos leszek.
    Aztán: tönkreteszem a tekintélyét a személyzet előtt.
    - De hiszen nincs is tekintélyed, Ganna.
    Igen, nincs tekintélye, mert én megmásítom minden rendelkezését.
    Persze, de kénytelen vagyok vele, mert a rendelkezései értelmetlenek.
    Hát nem hallgattam tegnapelőtt nagy lelki nyugalommal végig, hogy milyen szemtelenségeket mondott neki a kisasszony?
    - Nem állhattam melléd, Ganna, hiszen úgy bántál vele, mint egy kutyával.
    Ez a válasz feldühíti:
    - Hát tudod, Alexander, hát tudod...
    Szüntelenül patakzanak belőle a szennyvizek, a sötétségben magam elé meredek s úgy érzem, hogy szétreped a fejem. Most végül a költségvetés kerül sorra. Sohasem futja a zsebpénzemből; a tőke évről-évre olvad, mint a hó a napon; az a csirkefogó Fürst máig sem fizetett vissza semmit. Azt akarom, hogy a gyermekeink nyomorogjanak? És aztán hogy milyen hideg vagyok, milyen szeretet nélkül való....
    - De Ganna! Ganna! Én és szeretet nélkül való...!
    - Igen, ahol csak tehetem, megtagadom; arisztokrata ismerőseim meghívnak és én magam megyek el hozzájuk. Talán szégyellem őt?
    - Mondd meg nyíltan, Alexander, szégyellsz engem?
    Úgy érzem, hogy forog körülöttem a világ.
    - Aludj már, - mondom - légy már végre csendben..

    Az apa meghal, az anya megőrül.

    1905 nyarán Mewis professzor szívszélhűdésben meghalt. Ganna fájdalma furcsa és féktelen volt. Mindez ideig annyira elkényeztette a sors, hogy a halált szinte figyelembe se vette. Ugyan hogy engedhette meg magának a halál, - még hozzá ilyen hirtelenül - hogy a Mewis-család megszentelt fejét elsodorja? Bálványozni kezdte az elhunytat. Összegyűjtötte fényképeit, emlékeit, feljegyezte a halott kiszólásait. Lassanként legendákat szőtt köréje. Úgy tervezte, hogy megírja Mewis professzor életrajzát. A nővérek bosszankodására kijelentette, hogy ő volt az elhunyt legkedvesebb gyermeke; ebben csakugyan rendületlenül hitt.
    De a család ura nem volt többé itt, a vasöklű ember elment. Elment a parancsoló, akinek neve lelke mélyén akkor is fegyelemre kényszerítette Gannát, ha ezt a nevet éppen csak kiejtették előtte. Ez a fénykép- és bálvány imádat volt Ganna apatiszteletének utolsó adója. Most már nem kellett többé félnie senkitől.
    A professzor halála után Mewis asszonyt az év több hónapjára zárt intézetben helyezték el. A hajóroncs deszkáit benyomta a víz. A lelki kényszer megszűntével a betegség szabad utat nyert. Ganna hetenként egyszer-kétszer felkereste az anyját. Mindig halálra gyötört, hogy kísérjem el. Egy nap elmentem vele. Rácsos ablakú helyiségbe vezettek. Az őrült asszony karosszékben ült s különös vadsággal tépett darabokra egy újságot. Mindig szét kellett szaggatnia valamit - leveleket, egy könyvet, holmi ruhadarabot. Néha mindenféle piszokkal kente be a falakat.
    Egyáltalában nem mutatott örömet, amikor meglátott bennünket. Hektikusan fénylő szemmel és rekedt hangon panaszolta fel, hogy törvényellenesen tartják itt fogva; emiatt már írt is őfelségének, a császárnak. Ganna gyöngéden beszélt hozzá, de én néma maradtam, mintha leragasztották volna a szájamat. Amennyire rokonszenves volt az öreg hölgy hajdani nyugodt napjaiban, annyira ocsmánynak és gyűlöletesnek láttam most, betegségében. A beteg lélek nem ébreszti fel az ember részvétét, mint a beteg test, csak félelmet és undort kelt. Nagyon gonosz volt a gondolat, hogy gyermekeim vérében talán ennek a megzavarodott embernek véréből is van néhány csepp.
    - Mindig ilyen néma ez a te szívszerelmed, vagy csak te bírtad rá, hogy ilyen legyen? - fordult Mewisné szemtelen vigyorgással leányához. Ganna ezt a kijelentést mintegy felszólításnak tekintette s lelkes dicshimnuszt kezdett zengeni rólam és házasságunkról. Erre a beteg elviselhetetlenül túlzott elragadtatással beszélt legújabb könyvemről s kijelentette, hogy az intézet valamennyi betege nagy lelkesedéssel olvasta végig. Nem tudtam tovább hallgatni.
    - Gyerünk, Ganna - mondottam kétségbeesett sürgetéssel.
    Amikor kiléptünk a kapun, gyorsan elbúcsúztam Gannától és elrohantam.

    Kétféle tempó

    E megállapítás mögött nagyon komoly tartalmak lappanganak. A kétfajta tempó lenyúlik az idegek, a hangulat, az ölelés birodalmáig. A leghatározottabban természetesen járás közben nyilatkozik meg.
    - Gyere velünk sétálni, - könyörög Ganna - ne törődj a megbeszéléseiddel, gyere velünk.
    Beleegyezem. De a jókedvűen kezdett séta veszekedéssel és bosszankodással végződik. Ganna egyáltalában nem bírja a testi megerőltetést, de ezt nem hajlandó elismerni és azzal vádol: szándékosan kifárasztom, hogy ezzel is bebizonyítsam, mennyire alkalmatlan minden komoly munkára. Meg sem próbálom, hogy megcáfoljam ezt a csúnya szemrehányást, végre is nem vitatkozhatom valamennyi vádjával, hiszen a Ganna-dialektika előbb- utóbb megőrjíti az embert. Nagyon kellemes a gondolat, hogy együtt induljunk el sétálni. De már akkor elmegy a kedvem az egésztől, amikor nekikészülődik a sétának. Először is nem tartja be az időbeli megállapodásokat. Én nem szeretem a sok útravalót, ő meg mindenféle nélkülözhetetlennek vélt holmit cipel magával: egy könyvet, vastag kabátot, takarót, amelyre majd leheveredünk, ernyőt, ha netán esne, noha az égen egyetlen felhőcske sincs, egy nagy táskát mindenféle élelmiszerrel, jegyzőkönyvet, kenőcsöket a napégés ellen, néhány lapot valami könyvből és a szalmakalapját, amely gumiszalagra akasztva lóg a karján. És mert mindezt egyedül nem bírja el, segítenem kell. Én masírozni akarok, ő gyönyörködni kíván a tájban. Én gyűlölök mindenféle kirándulási rajongást, ő elragadtatva rajong minden zöld vagy kopár halomért. Ilyen természetű gyönyörködése közben belém karol, de mivel ilyenkor lépést kell tartanom vele, azaz óvatosan magam elé raknom a lábaimat mint valami rokkantnak, türelmetlenül kitépem magam a karjából s előre sietek. (Hiszen éppen olyan gyorsan jártam, mint amilyen gyorsan szedtem a lélekzetet, amilyen gyorsan ettem és éltem; ugyan hogy is tudtuk volna egymáshoz hangolni magunkat? Ez már szerves okokból is lehetetlen volt.) Erre kitört Gannából a keserűség. Egy asszony, aki két gyermeket szült és mindegyiket nyolc hónapig szoptatta, megérdemli, hogy kímélettel bánjanak vele és ne olyan ripők módon, mint én, aki boldogtalan arcot vágok és szívtelenül hajszolom. Igaz; nem vagyok eléggé kíméletes; éreztetem vele testi gyengeségét; nem vagyok elég lovagias: mindez igaz. Csak ne hozakodott volna elő ezzel a gyerekszüléssel! A szülést és szoptatást körülbelül annak tartja, mint a hadvezér a győztes csatákat: hősies tettek ezek, amelyekért megilleti a mater dolorosa koszorúja, mintha a gyermekeket a férfi titokzatos ravaszsága nemzené s az asszony, ez az ártatlan áldozat, élethossziglan tartó sarcot követelhetne ezért az aljas árulásért. Ha Ganna egyszer meghódított valami dialektikus erődítményt, töretlen lendülettel rohan előre. Ugyan miért sújtotta éppen őt a sors azzal, - kérdezi ég felé fordított szemekkel mintegy a mennytől - hogy egy nyers egoista mellett kell élnie - éppen neki, aki olyan nevetségesen szerény s aki, Isten a tanúja, már régen le szokott róla, hogy valamit megkívánjon a maga számára, aki nap-nap után egyedül ül otthon, mialatt a férje másutt keres szórakozást…
    Mindez talán igaz, Ganna, valami bizonyára igaz belőle, de hallgass már el, nem látod, hogy utánunk bámulnak az emberek? De Ganna nem hallgat el, hazafelé menet is tovább beszél, vacsora közben is, civakodó dörmögés az egész lénye, valami riasztóan együgyű fecsegés, néha elhallgatok, néha kitörök, nem tudom mindig fékezni magamat, mindenekelőtt pedig Gannát nem tudom fékezni, kétféle dolog ez közöttünk, kétféleképpen érzünk, látunk, kétféle a tempó az életünkben. Végül kínomban leülök a zongorához, felütök valami kottát s ügyetlenül bukdácsoló ujjakkal - minden futamot és allegrót elkenve - elkalimpálok valami Chopin prelűdöt, vagy egy részt a Davidsbündlerből. Ganna egy csapásra megváltozik. Elnyúlik a székben s az imádkozó gyermek tágra nyílt szemével figyel. Ugyan mi ingerel arra, hogy nyomorúságos zenei kontárkodásommal fellelkesítsem? Talán az, hogy ilyenkor ritmustalan káosz lesz a kétféle tempó? Vagy mert ilyenkor bocsánatot kér tőlem, dédelget és térdre borul előttem? A nagy különbség ez volt kettőnk között: Ganna egyik óráról a másikra mindent elfelejtett, mint ahogyan az angyalok, vagy démonok felejtenek, én nem felejtettem el semmit soha. És belülről minden egyre sötétebb lett bennem.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741206
Webáruház készítés