Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jakob Wassermann Kerkhoven harmadik élete EPUB e-könyv

Jakob Wassermann Kerkhoven harmadik élete EPUB e-könyv

Wassermann regénytrilógiájának első darabja "A Maurizius-ügy" az irodalmi köztudatban a legjelentékenyebb élő német írók közé emelték íróját. - Ezt a regényt egyesek a legjobb bűnügyi regénynek tartották. Mások lélektani remekműnek. Még többen az igazságszolgáltatás kritikájának. - Hőse, Etzel Andergast egy nagy tekintélyű ügyész fia, maga is jogásznak készül. Apja biztatására azoknak a régi ügyeknek az aktáit kezdi tanulmányozni, amelyekben apjának vádlói szerepe volt. Egy évekkel korábban elítélt, azóta is börtönben ülő vádlottnak Mauriziusnak a bírósági iratait nézi át. És úgy találja, hogy tévedéseken alapult apja vádbeszéde is, az ítélet is. Maurizius évek óta ártatlanul szenvedi börtönéveit. A jogászi életben is világszenzáció volt a könyv. A szerző rákényszerült, hogy folytassa Etzel Andergast életútját. Hamarosan trilógiává - három regénnyé - bővült az erkölcs hősének életútja. A trilógia utolsó, befejező darabja Kerkhoven doktor életét dolgozza fel. Kétségtelen, hogy a két világháború közti évek egyik legfontosabb és leghatásosabb irodalmi művei közé tartozik. Itt már jól érezhető Freud lélektani tanításainak és Dosztojevszkij lélektani regényeinek hatása. (Hegedüs Géza)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    1.

    Amikor Joseph Kerkhoven az 1929. év ama tragikus koraőszi napján oly nyomorult módon összeomlott, mert rájött arra, hogy az imádott asszony megcsalta őt fiatal barátjával és tanítványával, Etzel Andergasttal, akiben oly határtalanul megbízott és így éppen az a két ember árulta el, aki az egész világon legdrágább volt számára, - akkor, e felismerés után egyelőre semmiképpen sem látta lehetségesnek, hogy eddigi életét tovább folytassa.
    Személyének éppen ez a váratlan megrohanása teperte le ily könyörtelenül, hiszen már hosszú évek óta hitte, hogy a végzet támadásai nem érhetnek fel hozzá. Nap-nap után ott torlódott körülötte a végtelen emberi nyomorúság s közben lassanként megfeledkezett önmagáról. Hogy a sors egyszer őt is torkon fogja és leütheti, - ez a lehetőség nem volt benne a programúiban. A végzetet hovatovább kollektív fogalomnak kezdte látni. Ez a szemlélet azonban valami merev és - mint most, elkésve, felismerte - csalóka biztonságérzettel töltötte el, mintha a magánélet sok katasztrófája, a személyes fájdalom és egyéni szenvedés egyszerűen nem is léteznék a számára. Mindig csak más emberekért dolgozott s annyira fenntartás nélkül adta magát oda nekik, hogy végül - eltávolodva önmagától - Kerkhovent, az embert és a férfit, a létnek már csak külső mechanizmusa mozgatta. Oly hosszú ideig élt a sorsok felett s oly sokáig kormányozta e sorsokat, hogy már nem is tudta, miképp is érez az ember, amikor ő maga kerül a kerekek alá. Most végre módjában volt eltöprengeni a különbségen: más az olyan seb, amelyet mint orvos gyógyít s más az, amelyen ő maga vérzik el.

    2.

    Bármily hihetetlenül is hangzik, mégis így volt: csak a katasztrófa pillanatában ismerte fel, hogy Marieval való kapcsolata életének gyökeréig nyúlt le. Olyan volt az egész, mintha Marie és a viszony, amely hozzáfűzte, létének időtlen múltjára tartozna csupán s ő maga e múlt fölött gondtalanul élte volna a saját életét. De vajon nem ez-e a legmindennapibb mulasztás, amelyben az emberek oly gyakran találtatnak bűnösöknek? Egyes-egyedül ezért máris gonosztevőnek érezze magát? Végül is számolni kell a körülményekkel s az eseményeket úgy kell tekintenie, mint saját jellemének következményeit.
    Mindazonáltal talán rossz vége lett volna Joseph Kerkhovennak, ha a megrázkódtatás első napjaiban magára marad. Az ugyan fel sem merült benne, hogy kárt tegyen magában, ehhez sokkal fejlettebb volt önfenntartási ösztöne s az a képessége, amellyel le tudta mérni az egymással szembenálló értékeket; de valami belső bomlás, talán az élet velejének rothadása biztosan utolérte volna. Hogyan lehet továbbélni? Hogyan lehet túlélni az egészet? Ezt az árulást, minden bizalomnak ezt a hegyomlását? Ezek a kérdések megint nyílegyenesen vezették vissza Marie-hoz. Valahogy úgy érezte magát, mint aki vándorlás közben elveszíti oldala mellől útitársát s riadtan fordul vissza, hogy megkeresse, - visszafordul még akkor is, ha történetesen észreveszi, hogy az útitárs tőrbe csalta. Meg aztán: végül is orvos s tekintet nélkül önmagára, kötelessége, hogy segítséget nyújtson. Mert ha ránézett Marie-ra, észre kellett vennie: az asszony a teljes idegösszeomlás állapotában van.

    3.

    Nem ítélni, - tudni akart. Egyelőre semmi egyéb nem volt benne, csak a gyötrelmes vágy, hogy megtudja: mikor és hogyan vesztette el magát Marie. A magaelvesztésnek ez a felfogása nagyon jellemző egy olyan ember lelki állapotára, aki más körülmények között semmiképpen sem gondolt volna holmi erkölcsi felháborodásra. Ez a felfogás egyébként egy végzetes belső összeütközés kezdete volt. Marie - szívének és lelkének rettenetes kuszáltságában - fanatikusan sürgette a vallomásokat, amelyeket egyszerre megkönnyebbülésnek és megtorlásnak érzett.
    Mindent ki kell dobnia magából, különben megöli a szégyen, keserűség, megsemmisülés és kétségbeesés. És a vágy, igen, ez a legszörnyűbb az egészben, a vágyódás utána, aki elhagyta őt és elmenekült valahova, senki sem tudja hová. Nem a férj előtt tárulkozik fel az önmagát büntető asszony könyörtelenségével, nem, a barát előtt borul le, az egyetlen ember előtt az egész világon, akinek meg kell értenie azt, ami történt. Ezt a megértést azzal a naivitással követeli meg tőle, amely minden lelki betegben fellelhető: azt kívánja, ne szálljon perbe vele, önmagát és saját fájdalmát szorítsa háttérbe, hogy felnézhessen rá s mindent, mindent elmondhasson, ami szívét kínozza és nyomja. Igen, bűnös, elviselhetetlenül bűnös, de ezt csak akkor ismerheti el, ha Kerkhoven megállapítja róla, hogy nem bűnös.
    Ez már nem az a Marie, akit ismert vagy ismerni vélt. Egy asszony áll itt szemközt vele, aki megélte vérének és érzékeinek egyetlen és visszavonhatatlanul nagy élményét. És ezt az élményt nem adja oda. Saját személyét kiszolgáltatja; rendben van, tehetsz velem, amit akarsz - mintha ezt mondaná - kergess el, vedd el tőlem a gyermekeket, mondd rám, hogy csaló és hazug vagyok, igen, igen, mindezt megteheted : de a nagy élményt nem adja oda.
    Kerkhoven számára mindez egyetlen roppant rejtély. Úgy véli, hogy jónéhányszor belepillantott már a lélek démoni mélységeibe, de azt, ami itt történik, nem tudja megmagyarázni. Nyilván személyes kötöttsége az asszonyhoz, kettejük szerelmi közelsége, a láthatatlan köldökzsinór, amely összekapcsolja őket, - nyilván ez okozza, hogy olyan tanácstalan. Ezt gondolja magában: túlságosan mélyre zuhant, nem tudom elérni többé. Saját zuhanását egyszerre nem veszi észre vagy elfelejti, - mert egy kicsit megvigasztalja, hogy olyan ember viselkedését játszhatna m?g, aki lehajol valakihez. És Marie belemegy a játékba, összetett kézzel könyörög hozzá s kéri, hogy emelje fel magához. De nincs ereje. Most még nincs. Tudni akar. Előbb mindent tudnia kell. A tudásban valami megváltó bűntársi viszony lappang.

    4.

    Marie változatlanul elutasít minden olyan magyarázatot, amelynek bármiféle bűnbeismerés látszata van.
    Hát nem vette észre Kerkhoven, hogy Marie elmagányosodik ebben a házasságban? Hogy szinte már nem is érezte: élettárs áll mellette? Nem vette észre, hogyan halad az oldalán, hogyan került eléje, mögéje, mindig azt remélve, hogy egyszer majd csak megint felé fordul? Nem látta, hogyan próbálta megnyugtatni önmagát hónapról-hónapra, évről-évre s hogy a csillapítatlan hiányérzet lassan-lassan felkavarta egészkedélyét? Csakugyan nem sejtett semmit? Dehát, az Isten szerelmére, hol volt e közben? Hiszen ezerszer kérdezgette magában: hol lehet Joseph Kerkhoven, - aztán szerénytelenséggel és önzéssel vádolta magát, a nagy feladatokra gondolt, a segítő ember hivatására, de ez a hivatás lassanként megette Kerkhovent, s végül nem maradt belőle más, csak egy név és egy munkakör, - ágyrajáró volt a saját házában, akinek csak az étkezéseiről és fekhelyéről kellett gondoskodni, aki minden élet számára sarokra tárta lelkének kapuit, még a legnyomorultabbnak is odaadta magát, - csak annak az egyetlen embernek nem, aki szorosan mellette állt és lassanként elhervadt. Hogy eshetett meg ez?
    Kerkhoven nem tagadja, hogy mindez így történt. Túlságosan biztosra vette Marie birtoklását. Ez a biztonság okozta, hogy Marie lassanként élő bútordarab lett, amely megingathatatlanul áll a maga helyén és éppen ezért nem is szorul különösebb gondozásra. A vád jogos. Most már felismeri, hogy minden igazi kapcsolatban a leghalálosabb bűnt akkor követi el az ember, amikor biztonságban érzi magát s e biztonság tudatában megnyugszik. Mégis úgy látja, hogy mentségére szolgál néhány enyhítő körülmény. Kötelességeit s e kötelességek teljesítését megszabott határ korlátozta. Az élete csupa szigorúság. A tények ereje kiszorította ebből az életből a férjet éppúgy, mint az apát. Milyen szerencsétlen tévedés volt, hogy azt hitte : Marie mindezt helyesli és támogatja ! Hogy úgy vélte: az asszony boldogan mond le a magánéletről és magánboldogságról!

    5.

    Ez az ellenvád. Ez is teli van keserűséggel, noha igyekszik kíméletesen elburkolni az egészet. De mit ér a leplezgetés, amikor minden szó azt mondja: elárultál -? Marie úgy érzi: súlyos az ütés. Ha igaz volna, soha meg nem szabadulhatna a bűntől. De nem igaz. Az utolsó pillanatig minden erejével harcolt a szenvedély ellen.
    - Csalás! Joseph! Ha tudnád!
    - Ha mit tudnék?
    - Az egésznek semmi köze hozzád és hozzám - és nem volt köze soha ahhoz, hogy szeretlek.
    - Ezzel csak önmagadat akarod meggyőzni. Ma talán így látod.
    - Nem, hiszen a védőangyalunk voltál, az enyém éppúgy, amint az övé, kezdettől fogva, mindig és mindenütt.
    - Tudom, tudom. Tetszett neki a trükk, hogy szentképet csináljon belőlem, mert ilyen módon könnyebben bújhatott ki emberi kötelezettségei alól. Úgy tett, mint a betörők, akik imádkoznak, mielőtt rabolni indulnak. De te Marie, te!
    Marie kezdetben válaszolni sem tud. Riasztóan értelmetlennek tartja azt, amit a férfi mond. Az egész annyira ellentétes Joseph Kerkhoven életének értelmével és formájával, hogy Marie csodálkozva néz rá. Aztán szégyenlősen emlékezteti, hogy milyen hosszú időn át várta. Hogy egymás után adta le a vészjeleket, de Kerkhoven nem vett észre semmit. Hívta, de Kerkhoven nem hallotta meg. Nemcsak hogy nem hallotta meg, de egyenesen ideküldte a másikat, éppen ezt az Etzelt küldte ide, ahelyett, hogy ő maga jött volna, »hát már elfelejtetted?«, - már elfeledkezett a levélről, amelyben azt írta neki, hogy nem akar többé egyedül élni, hogy szüksége van a férfira, akivel a sors megajándékozta, a férfira és nem az orvosra, nem a nagy műre, nem a hírnevére, nem a kicsikart negyedórákra, nem a szüntelenül borús homlokra és a mindig másfelé járó szemekre van szüksége, hanem reá, Joseph Kerkhovenra, testestől-lelkestől kívánja őt, a szíve dobbanását, a lélekzetét!
    - Joseph, Joseph, hát elfelejtetted vagy nem volt elég világos, amit megírtam neked, hogy van valami bennem, ami elsorvaszt; kinyújtom a karomat, meg akarom fogni, tartani akarom, magam felé vonom, elégek, meghalok a szomjúságtól? - Bocsáss meg, tudom, hogy ha így szóval ismétli az ember, kicsit lelkendezőnek hat az egész, de akkor így éreztem. És igazi válság volt az akkor. De te mit tettél? Meg sem mozdultál. Aztán, mint a megbízottad, megjelent ez a tanítvány, hogy engem... mi is volt a feladata… igen, valószínűleg azért küldted, hogy kiverje a fejemből ezeket a gondolatokat… Te ember, férfi, hát nem kellett azt hinnem, hogy nyugtot akarsz tőlem és a szerelmemtől? Nem taszítottál-e magad erőszakkal oda, ahová estem? Bűn volt, amiért azt hittük: magad kívánod azt, amit sem ő, sem én még csak elgondolni sem mertünk?
    Marie egész teste reszket. Ez a szóáradat nyilvánvalóan beteges. A férfiért harcol, de egyben önmagáért is. Tenyerébe rejti az arcát, aztán zavaros szemekkel néz fel rá. Kerkhoven megkísérli, hogy meglazítsa kezének kemény fogását s leoldja az asszony ujjait.
    - Azt hittem, hogy végre is itt vannak a gyermekek... - mondja végül nagy fáradsággal - hiszen anya is vagy. Azt hittem, hogy igazi anya vagy...
    Marie felcsukló sírása megriasztja.
    - Az anyasággal nem lehet mindig örökös ellenvetésképen előhozakodni; - feleli aztán kétségbeesett nevetéssel - éppoly jól tudod, mint én, hogy az anyaság lesz az a börtön, ahová bedugják az olyan asszonyt, akit ártalmatlanná akarnak tenni. Anya, háziasszony, gazdasszony - voltam minden, amit csak akarsz, de harminchét éves koromban mégsem élhetek özvegy módra, amikor egy húsból-vérből való férfi van mellettem. Ezt végül is meg kell értened.
    Mindezt nagyon jól megérti, ámbár nem várt volna ilyen gáttalan nyíltságot. Úgy érzi magát, mintha fejbe kólintották volna. Ugyan mit érne vele, ha azt mondja: száz szenvedő ember torlaszolta el az utat, amely hozzád vezetett, kínjaik, amiket a fülembe kiabáltak, túlüvöltötték a hangodat? És ha ezrek vagy milliók is lettek volna - most itt feküdt romokban az egyetlen ember, aki hiába hívta őt s aki a sors mérlegén többet nyomott az egész világnál.

    6.

    Elsősorban arról kell meggyőznie Marie-t, hogy sok ideje van a számára, határtalanul sok ideje. Lemondja a rendelését, azt üzenteti, hogy beteg, nem törődik a munkával, kedvetlenül felel a táviratokra és riasztó telefonüzenetekre - egyszóval mindaz, amit néhány nappal ezelőtt még keresztülvihetetlennek tartott volna, most egyszerre magától értetődő lett: senki és semmi nem érdekli Marie-n kívül; ha valamelyik sürgős esetben mégis rászánja magát arra, hogy engedjen a hívásnak és Berlinbe utazzék, két órával később megint otthon van.
    Kora reggeltől késő éjszakáig minden percét Marie-val tölti. Hacsak kimegy a szobából, Marie tüstént szédülési rohamot kap, a gyomra émelyegni kezd s úgy rázza a hideg, hogy vacog bele a foga - olyan furcsa zajjal, mint amikor köveket zörgetnek egy dobozban s a belei görcsösen csavarodnak, mint a földi- giliszták. Csak egyedül ne hagyják; ne hagyj magamra, könyörgi magasra emelt kézzel s követi Kerkhovent a hálószobájába, a könyvtárba, a kertbe, pedig járásközben forog vele a világ. Ha a férfi azt kívánja, hogy feküdjön le, csak akkor engedelmeskedik, amikor Kerkhoven végre megígéri, hogy mellette lesz. Éjszakára sem akar magára maradni. Az ágyát odaállíttatja Kerkhoven fekhelye mellé. Pillantásával belé- kapaszkodik. Úgy érzi, hogy egyetlen pillanatra sem szabad szem elől veszítenie. Csak amíg szemmel tartja, gondolja magában, csak addig nem fog olyasvalamit tenni, gondolni, vagy érezni, ami eltávolítja őket egymástól. Leginkább Kerkhoven gondolataitól fél.
    Altató nélkül már nem tud elaludni. És a reggeli ébredés a legborzalmasabb valami a világon. Az ébredéssel egy időben rohanja meg a szorongás. Szorongás - az emberek oly könnyen mondják ki ezt a szót, de csak kevesen ismerik igazi lényegét. Rikító színű képekkel lehet csak érzékeltetni a szorongást. Varangyos békák nyirkos lába kúszik fel az ember testén, a bőr nyálkás szalagokat izzad ki magából, amelyek felmásznak az agyba, a szív vad iramban vágtató állat, a gyomor kínzó idegen test, a fej görcsökben vonagló kocsonyás tömeg, fáj a fény, a szaglás és ízlés csupa utálat, a gyermekek becéző sugdosása és kérdezősködése kínszenvedés s ha valaki lába hegyével véletlenül hozzáér az ágyhoz, Marie úgy érzi, fel kell ordítania a fájdalomtól.
    Kerkhoven jól tudja, mi van ennek a szorongásnak mélyén. Hosszú ideig külön stúdiuma volt a szorongás és fokozatainak sok nevet adott. De a hosszú gyakorlat tapasztalatai most nem segítik, inkább megbénítják. Rákényszerítik valaminek a felismerésére, amit nem akar beengedni tudatába s utóbb mégis kénytelen vele: érzéki kuszáltságok és kötöttségek, a felbomló ösztönök mélységei szólalnak meg ebben a szorongásban, mert a mélységekről adnak hírt a kimerült idegek, hiszen úgy él még bennük a múlt, mint a boncasztalon mesterségesen dobogásra kényszerített szívben az elmúlt élet emléke. A szorongás az inga kilengését jelzi a másik oldal felé, az izzó szenvedély vonaglását, amely most visszafordul és dermedtség lesz - a szorongás az irtózatot jelzi, amely csak átalakult formája a gyönyörnek. De ez az orvosi-analitikus felismerés Kerkhoven számára kiindulópontja lesz minden nyomorúságnak, mert képzeletét az önmarcangolás felé hajszolja. Ez a felismerés valósággal kikényszeríti belőle azokat a fantáziaképeket, amelyeknek láttára megszállja a vágy, hogy gyilkoljon, hogy kést döfjön a mellébe annak az embernek, akit már nem tud másképpen elképzelni és látni, mint Marieval összefonódva. Egyes-egyedül ez tudná megszabadítani, ez adná vissza belső nyugalmát: ha meggyilkolhatná azt az embert. A bestialitás rohama ez, megvetendő ösztön, de mit tehet ellene? Olyan érzés ez, mint a farkaséhség, nem tudja legyőzni, szinte beleőrül, szánandó állat lesz.
    És Marie belenyugszik abba, hogy mindent elmondjon neki, amit csak tudni kíván. Ez az eszköz soha sem válik hatástalanná s egyes egyedül ezzel tudja szüntelenül közelében tartani a férfit. Mert amíg ott van mellette, a szorongás nem teperheti le egészen. Éppen ezért vállalja a gyötrelmet, amelyet ez a szüntelen inkvizíció jelent. De meg ebben a gyötrelemben van valami mélyre elrejtett ingerlő gyönyörűség is. Ösztön- szerűen érzi, hogy Kerkhoven nem kíván kíméletet, így hát nem is kíméli. Amikor eléggé kiadósán végigkorbácsolta szavaival önmagát, álmai és vágyai visszatévednek az elmúlt boldogságbirodalmába, amelyről egyszerre eufóriás mámorral kezd mesélni. Kusza szavai valósággal lázgörbéket utánoznak ; egyszer arról beszél, hogy mennyi erkölcsi és lelki szenvedést kellett elviselnie a hazugság és alakoskodás kényszere s szeretőjének zsarnoki uralomvágya miatt, másszor megint hallani sem akar bűnről vagy hibáról s dacosan hirdeti a személyiség úgynevezett jogait. Ha az imént gyűlölettel és keserűséggel említette annak az embernek nevét, akinek mérhetetlen önpazarlással odaajándékozta magát s ezzel a szorongva figyelő Kerkhoven lelkét még alaposabban szétkuszálta, a következő pillanatban szinte hátborzongató gyengédséggel beszél róla, mint valami istenített halottról.
    Ez a Marie teljesen idegen. Ez már nem az az asszony, aki két gyermeket szült neki s bajtársként kísérte el nehéz útján. Kerkhovennek eszébe jut: tizenhat évvel ezelőtt valami hasonló történt; akkor, amikor megismerte őt s amikor Marie - nem törődve testének és lelkének sajátos törvényeivel - egy lelkiismeretlen kalandornak dobta oda magát. De akkor megértette az asszonyt, mert hiszen éppen akkortájt kezdte önmagát megérteni, önmaga személyiségét megélni. De most olyan ember áll előtte, akinek titka hozzáférhetetlen. És a titok előtt ott a nehéz fekete függöny, a szorongás. S az ő feladata, Kerkhoven feladata, hogy a fekete függöny őre legyen. Mialatt halálra perzseli a vágy, hogy megtudja, mi van e függöny mögött, mindenáron el kell kerülnie a függöny fellebbentését és a titok kitárolását. Közben pedig úgy kell tennie, mintha jól ismerné a titkot, hiszen látszat szerint úgy van, hogy Marie lelkének legtitkosabb zugait is kitárja előtte.
    Lehetetlen a helyzet. Kerkhoven már nem orvos többé, nem gyógyító, nem gyóntató, nem életmentő. A türelmetlenség, amellyel le akarja tépni a függönyt, meggyűlölteti vele a függöny őrének hivatását. Rossz orvos lesz, az igazi orvos ellentétje, sebeket feltépő orvos. Megsértették a nemiségét, megalázták benne a férfit, a hím most tiltakozik és dühöng. Olyan foka ez a megaláztatásnak, amelyen el kell veszítenie életének formáját és lényegét egyaránt. Nem is lehet rajta csodálkozni, hogy Marieval együtt zuhan a mélységbe.

    7.

    Vajon Etzel Andergast a csábító volt-e vagy az elcsábított? Kerkhoven, a férfi, úgy érzi, hogy mindenekelőtt ezt a kérdést kell tisztázni. Marie azonban hallani sem akar róla. Ez a különbségtevés semmit sem jelent számára. Hiszen ott volt mindkettejük felett az, aki egymáshoz kergette őket, a mester. A mester tudja, a mester helyesli - ez volt a jelszó, ez oldozott fel minden bűntől. Kerkhoven nem szokta meg a dührohamokat s most is legyűri haragját. Derék egy mester, akit ilyen alaposan felszarvaztak. Elragadó nagylelkűség, amelytől megcsalt férj lesz az ember.
    Marie rémülten hallgatja: micsoda szavak, micsoda fogalmak! Hát a szellem szabadsága és az orvosi megértés csak álruha, amit az ember házon kívül hord? Jusson eszedbe, hogy ki vagy, Joseph! Akár elcsábították, akár nem, meg kell értenie, hogy mi ragadta el odáig, amíg minden gát leomlott benne. Etzel figyelmessége, igen, ez volt az, a leggyöngédebb, leglovagiasabb figyelmesség, amellyel életében találkozott s amelynek behálózó erejét oly kevéssé sejtette, hogy csak akkor érezte, mily kevés része volt benne eddig, amikor már megadta magát. Azzal a lázas izgalommal, amely mindig megrohanta, amikor Andergastról beszélt, most hosszan kiterjeszkedik e figyelmesség lényegére. Kerkhoven közben úgy érzi magát, mint az az ember, akinek háta mögött kísértetek suhannak. Igen, mindig jelen lenni, mindig bőkezűen pazarolni a szabad időt, nem ismerni az álmot, vállalni minden fáradságot, csalhatatlan biztonsággal kitalálni hangulatokat, vágyakat, gondolatokat… Mindezt kiegészíti annak az asszonynak elragadtatása, aki megtudja, hogy ő az első asszony, az első nagy élmény, az érzékek ébresztője…
    Kerkhoven bólint. Mindezt különösebb nehézségek nélkül megérti, de ennek viszont ellentmond az, amit Marie a fiatalember keménységéről, kíméletlenségéről és hatalmaskodó zsarnokságáról mondott. Melyik vallomásának higyjen? Melyik arca az igazi? Marie kapkodva feleli: az őrültség csak akkor szállotta meg Etzelt, amikor a végzet felhői már összesűrűsödtek felettük - a fiú arra akarta rábeszélni, hogy szökjön meg vele és legyen a felesége - akkor már üldözte a bűntudat s valami beteges, szinte érthetetlen vetélkedés a mesterrel szemben valósággal megbabonázta. Kezdetben az egész tervet tisztára őrültségnek tartotta s kinevette Etzelt, de a fiú akkor elkezdte őt vérig kínozni, ravaszul kiagyalt módon féltékennyé tette s szavakkal bántalmazta, igen, bántalmazta; végül is eljutott ahhoz, amit »térdre kényszeredés«-nek nevezett, a föltétien kapitulációhoz. Ez volt az utolsó állomás, aztán végre, végre megjelent Joseph…
    - Térdre kényszeredés, hogyan? - kérdezte Kerkhoven elképedve. - Mit nevezel kapitulációnak?
    - Meg akartam tenni, amire kért. El akartam szökni vele. Csakugyan a felesége akartam lenni. Hiszen én magam is őrült voltam...

    8.

    Egy félig felserdült fiú térdre kényszerítette Marie-t, a büszke Marie-t, az ő asszonyát - Kerkhoven nem tud szabadulni többé ettől a képtől; szüntelenül üldözi s belepréselődik az agyvelejébe. Hogyan történhetett ez, micsoda varázslat műve az egész - meg kell tudnia, Marienak felelnie kell, már a legközelebbi beszélgetésnél megkérdezi. Késő este van, Marie szobájában ülnek, a házban már mindenki alszik, Marie egy karosszékbe ül, Kerkhoven egy zsámolyon kuporog előtte s az asszony jéghideg kezét a magáéban tartja - Marie némán néz az arcába, aztán megint megszállja a riasztó, eufóriás mámor, amely úgy megváltoztatja az arcát, mintha valami betanult szerepet játszana. Ezt mondja:
    - Nem érted? Az ereje... Az érintetlensége... És hogy mindenben olyan végtelenül bájos volt... El sem lehet mondani… Elsősorban a bája… Hiszen a szerelemben az ilyesmi olyan ritka… Egy férfinél… Érts meg… Ha valaki ilyen… ilyen érintetlen…
    Nehéz volna kinyomozni, hogy Kerkhovent miért éppen az »érintetlen« kifejezés sértette és riasztotta meg, ámbár el kell ismernünk, hogy bármely más jelző épp ily érzékenyen hatott volna rá. Nyilván ama rozsdás véleményeken múlik, amelyeket egy ember jelleméről alkotunk magunknak, hogy bizonyos váratlan megnyilatkozásokból egyszerre megannyi kitárt ablak lesz s az ablakokon keresztül vakító fény árad olyan dolgokra, amelyeket egy életen keresztül nem vettünk észre. Ilyenkor egy csapásra világos felismerés lesz az, amit előzőleg éppen csak hogy homályosan sejtettünk. Az a férfi, aki a képzelőerő építő hatalmát hirdette s mindig azon volt, hogy ezt a hatalmat alapvető segítségként bekapcsolja gyógymódjába, kénytelen saját magán tapasztalni ennek az erőnek önkényét és kormányozhatatlan voltát, amikor képzelete olyan jeleneteket fest eléje, amelyek megkínozzák, mint valami jóvátehetetlen meg- gyalázás. Látnia kell, látni, látni s nem kergetheti el a képeket belső szeme elől, nem tud felejteni. Látnia kell, amint a két ember egymás karjába borul, amint vágyódó pillantással méregetik egymást; amint sohasem tudnak jóllakni az öleléssel; amint a megbeszélt piszkos utakon találkoznak... De mindez csak előjáték. A visszájára fordított kéj és kéjencség furcsa módján tudja, látja, nézi, ahogyan lehányják testükről a ruhát és átfogják egymást, végigéli egyre magasabbra csapó fellángolásukat, a csúcsot és a bágyadtságot, az összefonódást és a görcsbefeszülő gyönyört; gyűlölködő és csúnya szó ötlik fel benne: kotlának, igen, kotlának a házasságtörés fészkében. Ezek a víziók külön-külön és együtt ostromzár alatt tartják, kigúnyolják, megmérgezik, fojtogatják; szelleme, szíve, minden, ami él benne, valami tébolyító féltékenységgel szívja tele magát s ez a féltékenység, amely a múltból táplálkozik, kiöli belőle a nyugalmat, megőrjíti s fekete köddel borítja be szellemét.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741190
Webáruház készítés