Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London Kóbor csillag MOBI e-könyv

Jack London Kóbor csillag MOBI e-könyv
640 Ft640
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Este érkeztünk Keijoba. Miután a főváros egyik legszebb vendégfogadójában néhány napot pihentünk és alaposan megtisztogattuk ruháinkat, hogy a hajótörés és a hosszu ut viszontagságai után, ugy, amennyire udvarképesek legyünk, - kitüzték a napot, amikor a császár szine elé léphetünk. A császári palotát, mely olyan volt, mint egy külön hatalmas város, gigászi kőfal keritette körül. Diszes kapubejáratát óriási kőkutyák, - mik ugyan inkább valami teknősbékához hasonlitottak, - őrizték. Maga a császári palota igen magas volt és diszes tarka kövekből épült. Falai olyan vastagok voltak, hogy a legerősebb ágyukkal is dacolhattak volna, évekig tartó ostromban. Egyedül a kapubejárat olyan széles és hatalmas volt, mint valami külön palota. Pagodaszerüen emelkedett, nyolc-tiz lépcsőzetes emelettel és mindegyik emeletét szines cseréptégla-tetőzet fedte. Amikor a kapuk felé közeledtünk éppen egy pompás, válogatottan hatalmas szál emberekből álló, katonai őrség fordult ki onnan, sujtásos diszruhába öltözötten és keményen lépdelve a makulátlan tiszta kőkockákon. Kim megjegyezte még, hogy ezek Pyeng-yang Tigris Vadászai, a hadsereg elitje, a legvadabb és a legfélelmetesebb harcosok Cho-Sen katonasága között.
    De nem folytatom. A császári palota csodáinak és látnivalóinak puszta leirása ezer oldalt is megtöltene ebben a szükre szabott könyvben. Elégedjetek meg annyival, hogy mindenütt egy pazar világhatalom, mérhetetlen erő és a kincses bőségben gyökerező tradició beszédes jeleivel találkoztunk. Csak igen régi, igen erős és alaposan csiszolt civilizáció teremthette meg ezt a hatalmas falu, sok tornyu, csodálatos császári palotát.
    Minket, a fogoly tengerészeket, nem a kihallgatási terembe vezettek, hanem, - amint kivehettük szavaikból - valami bőséges lakoma egyik csemegéje voltunk, programm szerint. A lakoma éppen befejeződött és az előkelő tarka tömeg megfelelő vidám hangulatban volt. Uristen, mennyi rengeteg ember volt ott. A terem maga akkora volt, hogy egyik végétől a másikig alig látott el a tekintet és ebben egymás hegyin-hátán volt a sok tizezernyi, mindenféle ember. Magas egyházi méltóságok, királyi hercegek, kardos nemesek, sápadt arcu és exaltált szemü papok, magas állásu, hájas hivatalnokok, előkelő udvarhölgyek, fedetlen arccal végeláthatatlan sorban hevertek itt, káprázatosan pazar ruhákban. Mellettük lenge öltönyeikben a kifestett ki-sang-ok, vagyis a táncosnők, tömege tarkállott, kik egyelőre tiszteletteljes távolban maradtak a mulatozóktól. Éppen ugy, mint a terem szélén, a duennáknak, öltöztető és fürösztő asszonyoknak, eunuchoknak, lakájoknak és császári rabszolgáknak beláthatatlan miriádja.
    Amikor beléptünk hatalmas csend támadt és széles körzetben eltisztult előlünk mindenki, amikor a császár, bizalmasaitól követve, előrelépett, hogy közelebbről megszemlélje a furcsa tengeri ördögöket. Mulatságos figura volt a császár, távolról sem olyan külsejü, mint egy uralkodó, de főként, mint egy ázsiai uralkodó. Nem lehetett több, mint negyvenéves, de arca egészen összeszáradt, ráncos és olyan különös sápadtszinü, ami nyomban elárulta, hogy sohasem látott napot; termete potrohos volt, lábai komikusan vékonyak, szinte csenevészek. Mégis valaha szép ember lehetett, nemes fajta és érdekes. Mostani alakjából csak boltozatos remek homloka emlékeztetett erre. Szemei most duzzadtak voltak, csipásak, táskás ráncokkal keretezve és szemhéja gyenge, mint a hártya; térde és ajkai örökké reszkettek, alaposan megviselték őt azok a különböző kicsapongások, amelyeket, - mint ahogy később megtudtam, - nagyrészt Yunsan rendezett és eszelt ki számára, a buddhista pap, kiről még sok szó lesz később.
    Ott álltunk a hatalmas teremben az érdeklődés középpontjában, mi, tizennégy hajótörött tengerészek és bizony megviselt ruháinkban esetlen zavarunkban elég tarka és nevetséges látványt nyujthattunk. Eleinte csodálkozó felkiáltások fogadtak mindenfelől, de a bámulat hamarosan harsogó nevetésbe ment át. A vidámság ragadós és általános lett a teremben. A ki-sangok lepkekönnyü légiója megtámadott minket, a kis táncosnők körülfogtak és külön-külön fogollyá ejtették mindegyikünket. Nyolc-tiz bohó leány jutott egy-egy tengerészre és ez valóban veszedelmes és komoly támadás volt. Mit tehettek a szegény tengerészek? Mit tehetett az öreg Johannes Maartens? Körülfogta őket és bekeritette rózsaszin, szörnyü csapdába egy sereg fürgeujju leány, akik ingerkedve csipkedték az ember orrát, fülét, ráncigálták a karját, csiklandozták a bordáit, ugy, hogy végül őrjöngve hánykolódtak a kezeik között. Egyik-másik tengerész szét akart ütni az incselkedő és viháncoló könnyü táncosnők között, ezt is azonban olyan otrombán és esetlenül csinálták, hogy az udvar még harsogóbb nevetésben tört ki; sőt, ha valamelyik kis táncosnő ájultan bukott le valami keményebb ütéstől, akkor az előkelőségek valósággal dőltek és fuldokoltak a nevetéstől.
    Számomra szégyenteljes és kényelmetlen volt ez a helyzet, mert az, hogy oly sok napon át egyenrangu társa voltam Kim-nek, elkápráztatott és már-már ugy gondoltam, hogy nem lesz többé részem ilyen otromba megaláztatásban. Én magam keményen ellenállottam a kacagó ki-sangoknak! Megtámaszkodtam a lábamon, mereven és sziklaszilárdan és keresztbefont karokkal szótlanul türtem minden ingerkedést; semmiféle csipkedés és csiklandozás nem remegtette meg egyetlen arcizmomat sem. A ki-sangok csakhamar ott is hagytak engem és alkalmasabb, könnyebb zsákmány után néztek.
    - Az Istenért, ember, segits rajtam, - mormogta fojtott hangon Hendrik Hamel, amint a forgatagban egy pillanatra a közelembe került, három-négy körülötte ugráló táncosnő prédájaként. Csak fojtott hangon, mormolva tudott beszélni, mert valahányszor kinyitotta a száját, a fürge ki-sangok mindig teletömték mindenféle édességgel. Az arca már kegyetlenül össze volt maszatolva.
    - Ments meg már ettől a szörnyü bolondságtól, - sugta tovább, mialatt ide-oda kapkodta a fejét, hogy elkerülje az édességgel teletömött fürge tenyereket. - Meg kell tartani méltóságunkat! Ez a helyzet tönkreteszi minden tekintélyünket. Ezek ugy kezelnek itt bennünket, mint valami szelid, tréfás állatokat, akikkel eljátszanak egy ideig, de amikor megunják, kiverik őket a szemétdombra. Tégy valamit sürgősen, hogy megváltozzék ez a helyzet. Csapd be őket, kábitsd el mindnyájukat, de szerezz, az Istenért, valami tekintélyt, - tekintélyt mindnyájunk számára.
    További szavait nem lehetett megérteni már, mert a ki-sangok addigra annyi édességet préseltek a szájába, hogy fuldokolva elveszett a hangja.
    Mint ahogy emlitettem már, bennem nagy adag vasakarat, erő és vakmerőség volt. Elhatároztam, hogy megkockáztatok valami merész játékot. Még nem tudtam pontosan, hogy mi lesz az, de biztam abban, hogy furfangos tengerészagyam nem fog cserbenhagyni. Abban a pillanatban éppen egy palotabeli eunuch a hátam mögött megcsiklandozta nyakamat holmi pávatollal. Erre a sértő ingerkedésre átvillant az agyamon a merész ötlet. Már addig is az érdeklődés középpontjában állottam azáltal, hogy engem elkerültek a támadó ki-sangok és most, hogy az eunuch belémkötött, sok figyelő szem leste az arcomat. Én mozdulatlanul álltam mindaddig, amig pontosan ki nem mértem a helyet, ahol az eunuch állhatott mögöttem. Akkor aztán villámgyorsan, anélkül, hogy megfordultam volna, hirtelen karlendülettel egy pompás back-hand ütést mértem az állára. Az ütés nagyszerüen sikerült és a hatása valóban bámulatos volt. Az eunuch állkapcsa akkorát reccsent, mint amikor egy tölgyfa összeroppan a viharban és a petyhüdt, hájas test hatalmas ivben a levegőbe vágódott ki, majd mint a zsák zuhant a földre, élettelenül, tizenkét lábbal odább.
    Sehonnan sem hangzott nevetés erre a pompás produkcióra, csak a bámulat és meglepetés kiáltásai; és mindenfelől feltört a csodálkozó suttogás: Yi-Young-ik. Én ezernyi bámuló szem kereszttüzében ismét keresztbefontam karjaimat és izmaimat megfeszitve merész gőggel álltam a helyemen. Ugy hiszem, hogy bennem, Adam Strangban, nem csekély szinészi képesség veszett el. Mert, figyeljétek csak, hogy volt tovább...
    Most én voltam a legjelentősebb az egész társaságunkban és felém fordult minden érdeklődés. Dacosan és büszkén néztem farkasszemet a rámszegeződő tekintetekkel, ugy, hogy azok sorban lesütötték a szemüket, vagy elfordultak tőlem, - egyetlenegy szempár kivételével. Egy fiatal nő tekintete volt az, amelyik perzselőn állta a nézésemet. Egy fiatal nő, akiről gazdag ruházata és a körülötte sürgő-forgó féltucatnyi rabszolgalány láttán nyomban sejtettem, hogy csak valami igen magasrangu udvari hercegnő lehetett. Valójában - mint nemsokára megtudtam - ő volt Om hercegasszony, Min hercegnője. Az előbb azt mondtam, hogy fiatal? Nem, az én koromban volt, a harmincas években, érett szépségü, pompás teremtés s mint megtudtam, még hajadon. Szépsége azonban oly friss és hamvasan üde volt, hogy első pillantásra alig nézett ki többnek tizenhét-tizennyolc évesnél.
    Egyedül ez a csodálatosan szép hercegasszony volt az, aki merészen szembenézett velem és állta a tekintetem addig, amig én magam el nem fordultam, csodálkozó zavarral...
    A tekintetében, mely perzselő volt és rajongó, az árnyéka sem látszott megvetésnek, az alárendeltség tudatának, vagy kihivó merészségnek, csupán egyesegyedül extázisszerü elragadtatás fénylett benne biztatón. Amint zavarral elfordultam tőle, megpillantottam ismét tengerésztársaim kellemetlen és felháboritó helyzetét, ahogy még mindig, - most már valóban vastagon, - kinozták és gyötörték őket a lenge, kegyetlen ki-sangok. Ez ismét alkalmat adott valami kis komédiára. Tapsoltam a tenyeremmel, méltóságteljesen, háromszor, mint aki ázsiai szokás szerint valami parancsot akar adni.
    - Elég volt! - dörögtem stentori hangon, koreai nyelven, ugy mint ahogyan megvetett alattvalóira kiált rá az ember.
    Ó, nekem hatalmas tüdőm és pompás torkom volt. Olyat tudtam orditani, hogy a dobhártyák majd megrepedtek. Ilyen kemény orditás még sohasem remegtette meg a császári palota szent és áhitatos levegőjét.
    Riadt csend, hatalmas megdöbbenés támadt a teremben. A nők ijedten bujtak össze és remegve lesütötték a szemüket; a ki-sangok nyomban elengedték a tengerészeket és félénken hátráltak erőltetett, megrettent kuncogással. Mindenkin rémület vett erőt. Egyedül a szépséges Om hercegasszony nem veszitette el nyugalmát és rendületlenül nézett szembe velem, kerekrenyilt, bámuló szép szemeivel, ahogy hozzáröppent a tekintetem.
    Vésztjósló nagy csendben mindenki várta, mi lesz most velem, a szentségtörővel. Ijedten repdestek a szemek a császárról felém és rólam a császárra. Én ott álltam a csendesség közepén keresztbefont karokkal, szoborszerü nyugalommal, büszkén, mint akit alig érdekelnek a fejlemények.
    - A mi nyelvünkön szólott! - bökte ki végül siralmas, nyikorgó hangon a császár. A szóra az egész terem megkönnyebbülten fellélegzett, mintha valami titáni sóhajtás szállt volna végig az előkelő sokaságon.
    - A koreai az anyanyelvem, ezzel születtem, - feleltem én, megkapva egy az őrültségig vakmerő hirtelen ötlettől. - A bölcsőben tanultam meg. Később aztán a csodája lettem annak az országnak, ahová elkerültem. Messziről zarándokoltak hozzám a bölcsek, hogy lássanak és hallják a szavaimat, de senki sem értette a beszédemet... Azóta sok év telt el és én sokat elfelejtettem. De most, hogy visszatértem Cho-Senbe, az ismerős szavak ujból rámtaláltak, mint a rég elveszett barátok...
    Szavaim mély hatást keltettek. A császár nyelt egyet és ajkai reszkettek, amint a nagy némaságban megkérdezte:
    - Hogyan magyarázod ezt?
    - Ez csodálatos véletlen, - feleltem én, kitartón követve most már hirtelen ötletem szeszélyes utjait. - Születésemnél nem vigyáztak eléggé az istenek és az utolsó percben máshol láttam meg a napvilágot, mint igazi hazámban. Messze földre kerültem és idegen népnél nevelkedtem. De én koreai vagyok és most, hosszu hányódás után, visszaérkeztem végre hazám földjére.
    Micsoda izgalmas sugdolódzás és tanakodás keletkezett erre a teremben. A tarka lakomázó sereg olyan volt, mint a megriadt hangyaboly. A császár félrehivta Kimet és kikérdezte a dolgaim felől.
    - Csakugyan mindig beszélte a nyelvünket, amióta a tengerről ide került! Én is sokszor csodálkoztam ezen, - hazudta Kim, mint a jó baráthoz illik.
    - Hozass nekem Yang-ban ruhákat, hogy felöltözhessem, ugy, amint megillet, - mondottam én, - és akkor meglátod, hogy nem lóditok.
    A császár beleegyezően bólintott és kiadta a parancsot, hogy teljesitsék kérésemet. Én a ki-sangok remegő csapata felé fordultam:
    - Hagyjátok békében a rabszolgáimat. Ezek hüségesen követtek engem, hosszu utamon és fáradtak a kiállott nélkülözésektől és veszedelmektől. Senki se merje bántalmazni, vagy ingerelni egyetlen ujjal a rabszolgáimat!
    A szomszédos teremben Kim segitett az átöltözésnél. Elküldte a lakájokat és mindenkit eltávolitva, alaposan és gyorsan kioktatott mindenre. Nem tudhatott többet még a szándékaimról és terveimről, mint én, de nem is nagyon kérdezősködött. Jó barát volt, aki mindenben mindig mellettem állott.
    Amint visszatértem a terembe, méltóságteljesen lépegetve selyemruhámban, mint egy született koreai és ezen a nyelven szóltam mindenkihez, majdnem elnevettem magamat, ahogy Hendrik Hamelra és többi társaimra tévedt a tekintetem. Ijedt és csodálkozó arccal néztek, mert egy szót sem értettek az egészből. Az ő kemény koponyájuk még nem emésztette meg a koreai nyelvet és ők igy mit sem tudtak a történtekről.
    - Én Koryu házának nemes véréből való vagyok, - mondottam a császárnak, amikor letelepedtem a közelében. - Családom Songdoban uralkodott, sok-sok évvel ezelőtt, amig a szörnyü istenek a földdel nem tették egyenlővé Sillát és egész vidékünket. Én azonban megmenekültem, mert más országban éltem...
    Ez régi koreai legenda volt, amit utazásunk alatt, egy alkalommal, Kim mesélt el nekem. Oldalt pillantottam rá és láttam, hogy alig birja visszafojtani a nevetését, amint szajkó módjára hallotta ismételni szavait.
    - Ezek itt, - folytattam, amikor a császár társaimról kérdezősködött, - egytől-egyig a rabszolgáim, kivéve ott, azt az öreget, - és rámutattam Johannes Maartens hunyoritva integető alakjára. - Ő szabad ember fia! - Majd Hendrik Hamelra mutattam rá és igy folytattam:
    - Az a hosszu sovány, atyám házában született. Már az apja is nálunk született és szolgált. Nagyon összeszoktunk! Együtt telt el egész gyermekkorunk. Egyidősek vagyunk, egy napon születtünk és akkor az atyám nekem ajándékozta őt.
    Később, amikor Hendrik Hamel kiváncsian kivallatott arról, amit róla mondtam a császárnak és én elbeszéltem neki az egész dolgot, akkor dühbe gurult és kemény szemrehányásokat tett nekem.
    - Amikor ezeket mondtam, nem is sokat gondolkodtam szavaim következményeiről, - magyaráztam védekezve Hendriknek. - Csak éppen kellett valamit mondanom! De most már megtörtént a dolog, egyikünk sem tud rajta segiteni többé. Most már végig kell játszani ezeket a szerepeket, hogy a lehetőséghez képest a javunkra forditsuk a helyzetet.
    Taiwun, a császár fivére, hirhedt módon iszákos ember volt és Kim bujtogatására, amikor az éj leszállt, versenyivást javasolt, hogy kipróbálják: vérbeli koreai vagyok-e valóban? A császár tapsolt örömében és egy tucat hires ivóbajnokot rendelt ki, hogy vegyenek részt azok is a mérkőzésben. Az asszonyokat elbocsájtották és mi nekiültünk az ivásnak. Kim és társaim ottmaradtak egy ideig, de éjféltájban, - nem törődve Hendrik Hamel jelentős és figyelmeztető kacsintásaival, - elküldtem őket. Előzően kieszközöltem, hogy mindnyájan a palotában kapjanak szállást a vendégfogadó helyett.
    A következő napon az egész palotában arról suttogtak, hogy milyen hatalmas nagy ember vagyok! Legyőztem az ivásban Taiwunt és az összes bajnokokat, mert azok hortyogva nyultak el körülöttem a gyékényen, amikor én a saját lábamon, minden segitség nélkül, értem ágyamba. A következő időszakban azután Taiwun sohasem kételkedett többé abban, hogy én koreai születésü vagyok, mert, - ahogy hangoztatta - ilyen kemény feje és jó torka csak koreainak lehet.
    A császári palota belülről olyan volt, mint egy kis város. Külön palotát kaptunk, mely távolabb állott, mint valami nyárilak, a császár lakosztályaitól. Természetesen a hercegi lakosztály az enyém volt és Hendrik Hamel, Maartens és a többi mogorva tengerész meg kellett, hogy elégedjék a személyzet szobáival.
    Másnap magához hivatott Yunsan, a buddhista pap, akit már emlitettem. Amint beléptem hozzá, először találkoztam vele és ő sem látott még engem. Mindenkit kiküldött a teremből, még Kimet is és mi szemben ültünk egymással az alacsony gyékényszőnyegeken, a félhomályos szobában. Istenem Uram! Micsoda pompás eszü ember, milyen nagyszerü diplomata volt ez a pap! Keményen próbára tette az agyamat. Tudott Európáról, más országokról és sok minden olyan dologról, amiről Cho-Senben álmában sem tudott senki. Vajon hitte ő is, az én költött, merész mesémet, születésem csodálatos véletlenjéről? Sohasem tudtam meg ezt; bronzszinü merev arca nem árulta el a legcsekélyebbet sem érzéseiről.
    Senki sem ismerte Yunsan terveit és gondolatait, csak maga Yunsan. De én nyomban megéreztem, hogy ez az egyszerü, szegényes ruházatu, sovány pap az esze és legfőbb mozgatója az egész császári palotának, az ő ideges és sovány kezében fut össze minden hatalom és ő uralkodik tulajdonképpen egész Cho-Sen felett. Ugyancsak megéreztem azt is, hogy szüksége van rám. Vajjon neki, magának kellettem én, hogy előbbre vigyem furfangos terveit, vagy a nagyhatalmu Om hercegnő befolyásának engedett, amikor a pártfogása alá vett engem? - ez kémény dió volt Hendrik Hamel számára, kinek később feltettem ezt a kérdést. Hendrik Hamel általában a bizalmasom volt, kinek tanácsát kikértem minden dolgomban. Én magam keveset törődtem ilyenfajta problémákkal, hiszen mindig csak a pillanatnak éltem és az előre megfontolást, az aggodalmakban való vajudást, másoknak engedtem át.
    Másnap eleget tettem Om hercegasszony meghivásának, amit Yunsan közvetitett hozzám. Egy simaarcu, nesztelen járásu eunuch jött értem és keresztül-kasul vezetett a palotán, amig a hercegnő lakosztályához értünk. Rangjához illő lakása volt, mint királyi vérből származó hercegasszonynak. Valóságos külön palota, álomszerüen szép lótusztavak között, kertjében az évszázados törpefák valóságos őserdeje. A törpefák alig értek a derekamig. Bronzhidak iveltek át a liliomos tavak felett, olyan finom és karcsu bronzból készült ötvösremekek, mint valami ékszer. Zöldelő bambuszliget választotta el palotája csodálatos kertjét a császári palota más részeitől.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989067
Webáruház készítés