Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London: A nagy ház kis asszonykája_MOBI

Jack London: A nagy ház kis asszonykája_MOBI
890 Ft890
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XIV. fejezet

    Ware Donald, mint nem jelentős úszó, kihagyta a programmjából a délutáni sport-szórakozást. De diner után teljesen lefoglalta Paulát a zongoránál, ami valahogyan elégedetlen érzéssel töltötte el Grahamet. A nagy házba, ahol mindig el voltak készülve váratlan látogatásokra, új vendégek jöttek: egy Weil Adolph nevű ügyvéd, aki azért jött, hogy egy nagyobb vízjogi pörről értekezzék Dickkel, aztán Braxton Jeremy, egyenesen Mexikóból, Dick főfelügyelője a Harvest-csoportnál, amely Braxtonnel együtt állandóan kifogyhatatlan volt, aztán O’Hay Edwin, színházi és zenekritikus, vöröshajú ember, végül Bishop Chauncey, a San Franciscói Hetilap szerkesztője és kiadótulajdonosa, és mint Graham megtudta: Dick régi cimborája és állandó látogatója.
    Dick egy borzasztó kártyapartít szervezett, amelynek „Iszonyú Ötös” volt a neve, és amelyben, noha az izgalom az egeket verte és a játékosok veszettül törték a fejüket, tíz cent volt a legnagyobb tét és erős játék esetén a vonuló bankár összesen kilencven centet nyerhetett vagy veszthetett, de egy ilyen játékot is tíz percig tartott lejátszani. A szoba végén egy nagy asztal mellett folyt ez a csata, a játékosok állandóan apró összegeket hoztak vagy kölcsönöztek és szüntelenül aprópénzért kiabáltak.
    Kilenc játékos ült a nagy harc körül. Graham nem akarta a lapot venni, inkább kibicelt Ernestinenek és állandóan lenézett a nagy szoba másik végére, ahol Forrest Paula és a hegedűs Beethoven-szimfóniákba és Délibes-balettekbe merültek el. Braxton Jeremy azt követelte, hogy az alapot emeljék fel húsz centre. Dick, aki négy dollár és hatvan cent erejéig a legnagyobb vesztő volt, mint maga állította, siránkozva indítványozta: állítsanak fel pinkát, hogy legyen miből kifizetni a villanyt és a takarítást. Graham mélyet sóhajtván, hogy megint elveszített egy tétet (öt centet, amit kétszeresen tartott), kijelentette Ernestinenek, hogy meg akarja fordítani a kártyajárást és ezért kabalából körülsétál a szobában.
    - Tudtam előre - mondta félhangon Ernestine.
    - Mit?
    A lány jelentősen Paula irányába nézett. Graham megfelelt:
    - Lássa, már csak ezért is kénytelen vagyok odamenni.
    - Ekkora merészséget - mondta gúnyosan a lány - nem merek letörni.
    - Ha merészségbe kerülne, már nem is tenném meg.
    - Akkor inkább biztatom rá.
    Graham ingatta a fejét.
    - Én már el vagyok szánva, hogy egyenesen odamegyek és ártalmatlanná teszem azt a cincogó embert. Most már késő volna lebeszélni engem. Azonkívül itt van O’Hay úr, aki tenni akar a maga lapjára.
    Ernestine hamar odadobott tíz centet és nem igen tudta, nyer-e vagy veszít, annyira élénken figyelte Grahamet, aki átment a szobán. Pedig tudta a lány, hogy Wainwright Bert figyelmét nem kerüli ki, hogy ő néz és hogy hova néz. Viszont sem ő, sem Bert, sem akárki az asztalnál nem vette észre, hogy Dick gyorspillantású szeme egy részletet sem mulasztott el a mellékcselekményből, mialatt a szája csacsiságokat hadart, amik mindenkit megnevettettek.
    Ernestine, aki azt a benyomást keltette, hogy csak kevéssel kisebb Paulánál, de inkább hajlandó a hízásra, ragyogó egészségű, világosszőke lány volt, akinek arcbőrét a tizennyolcéves lányok szinte átlátszó pirossága ragyogta át. A szemlélőnek úgy tetszett, hogy ujja, keze, csuklója, karja, nyaka, keble rózsaszínű gyengédségén keresztül lehet látni. És ehez a rózsás, gyenge-piros áttetszőséghez most valami meleg tónus járult, ami nem kerülte el Dick figyelmét, amint a lánynak a szobán végiglépkedő Grahamre szegzett pillantását kileste. Dick észrevette és felismerte a lány rajongóan képzelt vagy kitalált álmát, bár ennek szavai rejtve maradtak előtte.
    Amire nézett a lány, amiről álmodott, az a Graham fejedelmi járása volt, fejének magas, könnyed, telivér tartása és aranybronz, naptól hamvas hajának az az elragadó kócossága, amely fájdalmas vágyat keltett az ujjaiban, hogy dédelgetve ebbe a hajba fúrja őket, amire, csak most érezte először, hogy használni lehet az ujjait.
    Paula is észrevette és szemmel kísérte Graham közeledését a hegedűművésszel való társalgásának egy szünetében, melynek folyamán nem mulasztotta el megkritizálni azt a kritikát, amelyet O’Hay legutóbb Bauer Haroldról írt. Ő is gyönyörködve figyelte meg a férfi kecses mozgását, feje magas, könnyed egyensúlyát, rendetlen haját, sima arca tiszta bronzát, nagyszerű homlokát, nagy szürke szemét, a félig lehúnyt pillák alatt lappangó gyerekes dacossággal, amely megelőzte az asszonykát üdvözlő mosolyt. Paula azóta, hogy először látta ezt az embert, gyakran megfigyelte a mosolyát. Ellenállhatatlan mosoly volt ez, amely a derék pajtáskodás sugárzásával ragyogott a szemében és szeme sarkait pici, lelkes vonalakba ráncolta. Ez a mosoly kihívta a mások mosolyát; Paula érezte, hogy ő is hallgatag üdvözletet mosolyog viszonzásul, amint tovább magyarázta Warenek, mennyire kifogásolja, hogy O’Hay túlságosan elismerte Bauert.
    De hallgatólagosan úgy intéződött, hogy Ware Donalddel maradt a zongoránál játszani. Pár futó szó után már benne volt egy sorozat magyar táncban. Graham megint csak csodálta, semmittevően üldögélt és cigarettázott egy ablakmélyedésben.
    Csodálta az asszony ezerféleségét ezeknek a gyakorlott ujjaknak a láttán, amelyek a Bohócot tudták kormányozni és féken tartani, a földalatti üregben tudtak úszni és lubickolni és tizenkét méter magasról hattyú-ívben szelve át a levegőt, pontosan a víz színe előtt tudtak összefonódni, hogy a műugrók fejvédő karívét megformálják.
    Graham illendőségből csak pár percet járkált, visszatért a kártyázókhoz és az egész társaságot kacagásra fakasztotta, olyan jól utánozta zsargonban a zsidóember aggodalmát és szenvedélyét, mikor egyre-másra adta le az ötcentes pénzdarabokat a szerencsés, napbarnította mexikói bányafőfelügyelőnek.
    Később, mikor az Iszonyú ötös feloszlott, Bert és Desten Lute pocsékká tették Beethoven Sonata Pathétiquejének adagio-tételét: lehetetlen ragtime-táncot jártak hozzá, amit Dick azonnal el is nevezett Szerelmi Vad-andalgónak, mígnem Paula nevettében nem bírt többé magával és abbahagyta a játékot.
    Új csoportok alakultak. Weil, Rita, Bishop és Dick bridgere ültek össze. Ware Donaldet a fiatalság Braxton Jeremy vezérlete alatt kiszorította a Paula monopolizálásából, Graham és O’Hay, ketten félreültek egy ablakmélyedésbe és O’Hay üzletről beszélt.
    A zongoránál állók egy ideig valamennyien hawaii néger „hula”-dalokat énekeltek, aztán Paula kísérte saját magát. Néhány német szerelmi dalt énekelt el egymásután, csak a körülötte állóknak szánta az éneket, nem az egész szobának és Graham Evan szinte örömmel állapította meg magában, hogy végre egy kis tökéletlenséget talált benne. Az asszonyka nagyszerű zongorás lehetett, nagyszerű lovas, műugró és úszó, de az nyilvánvaló volt, hogy jól formált torka ellenére sem nagyszerű énekesnő. De Graham ezt a megállapítást hamarosan kénytelen volt módosítani. Bizony Paula énekesnő volt, még pedig kifogástalan. Hangjának gyengesége végre is csak viszonylagos volt. Nem rendelkezett ideális hanganyaggal. Kellemes volt a hangja, gazdag, a nevetésének melegszövésű rezgése az énekében is megvolt, de a nagy énekhangok lényeges terjedelmével és erejével nem rendelkezett. Hallása, intonálása minden gond nélkül tiszta tudott maradni; érzés, művészi színvonal, tudás és intelligencia volt az énekében. De a hangterjedelme és ereje Graham ítélete szerint alig érte el a jó átlagot.
    Ha a mennyiség előtt nem is, a minőség előtt meg kellett hajolni. Egy nő hangja volt ez, a nőiség minden gazdagságával teljes. A világ minden vérmérséklete, hangulata megvolt benne, de a fegyelem vezérlete alatt: - ez volt Graham analízisének új eredménye. Csodálni kellett, milyen művészettel tért ki az elől, hogy hangja adott határait túllépje. Ezt nagyon sikeresen csinálta.
    És mialatt szórakozottan bólogatott O’Haynek az opera helyzetéről való elmefuttatására, Graham hirtelen kíváncsi lett, vajjon az a Forrest Paula, aki ilyen tökéletesen ura a vérmérsékletének, ura tud-e maradni mélyebb, szenvedélyesebb dolgokban is. Volt ebben a gondolatban valami kihívó; alapja kíváncsiság volt, az igaz, de csak részben. A kíváncsiságon messze-messze túl pedig ez a kihívás a férfi ősi képében érte a férfit.
    Ez a kihívó valami késztette arra, hogy ott üldögéljen, végigtekintsen a nagy szobán, feje felett a gerendázott tetőn, a mindenféle zsákmányokkal teleaggatott függő galérián és meglássa végül Forrest Dicket, mindennek a sok földi jónak gazdáját, az asszony férjét, amint bridget játszik és hangosan kacag azon, hogy Ritát megint passzoláson kapta. Mert Grahamben megvolt a bátorság, hogy szemébe nézzen minden mélyebb jelentőségnek, minden tudat alattinak. Amit tünődésében kihívónak érzett, amögött ott bujkált a Nő. Forrest Paula ragyogóan, élvezetesen nő volt, egészen és szokatlanul nő. Annak a meghökkentő látványnak a szemekbe sujtó első pillanatától kezdve, mikor az uszodában a nagy mén hátán úszott, Paula folyton-folyvást újra meg újra megbabonázta az ő férfi-fantáziáját. Hogy nem szokta volna meg a nőket, azt Graham nem mondhatta magáról. Sőt állandó állapota az volt, hogy a nők közepes egyformasága már untatja. Hogy erre a különös nőre bukkant, az olyan volt, mikor a gyöngyhalászok megtalálják a tengerben azt a nagy gyöngyöt, aminőt egy nemzedék csak egyszer halászhat ki.
    - Örömmel látom, hogy még életben van - mosolygott rá Paula valamivel később.
    Az asszonyka Lute-tal együtt készülődött aludni menni. Ernestine, Bert, Braxton Jeremy és Graham részvételével még egy bridge-parti alakult, O’Hay és Bishop pedig fülig elmerültek a színházi messzelátókról szóló eszmecserébe.
    - Ez az O’Hay - folytatta Paula - roppant kedves ír ember, ha ki lehet csalni a búvóhelyéről.
    - Búvóhelye alatt, - mondta Graham - gondolom, a zenét kell érteni.
    - Zenében egyenesen szenvedhetetlen, - szólt bele Lute - ez az egyetlen dolog, amiről aztán a leghalványabb sejtelme sincs. Megőrjíti az embert.
    - Nem baj, - csitította Paula, a nevetéstől elfojtott hangon - óriási bosszú készül. Dick éppen most súgta nekem, hogy holnap estére hívjam meg a bölcseket. Hiszen maga is hallotta, hogyan beszélnek zenéről. A zenekritikus, az hivatalosan az ő prédájuk.
    - Terrence a multkor este - szólt Lute - megjegyezte, hogy az idei szezón zenekritikusok dolgában nagyon terméketlen volt.
    - Terrence és Aaron majd itatni fogják - nevetett előre Paula - és Hyal Dar egymaga képes az ő irtózatos művészet-elméletét úgy ráhúzni a zenére, hogy az első szótól az utolsóig mindent a világon megcáfol. Ő maga mondja, hogy a saját elméletében egy csöppet sem hisz, mint ahogy nem gondolta komolyan, mikor táncolt. Ez az ő jókedve. Ő olyan mély filozófus, hogy a jókedvet meg kell szereznie valahonnan.
    - És ha egyszer O’Hay Terrence-szel összeakasztja a kereket, - jövendölte Lute - már látom előre, hogy Terrence karon fogja, leviszi a biliárdterembe és az italok olyan őrületes sorával fogja élénkíteni a vitát, amilyenben O’Haynek sohasem volt része.
    - És O’Hay úr - örült megint előre Paula - másnap egy kicsit beteg lesz.
    - Megmondom Terrencenek, hogy csinálja meg! - lelkesedett Lute.
    - Ne gondolja ám, - mondta Paula Grahamnek - hogy rosszak vagyunk. Ez már benne van a ház levegőjében. Dick így szereti. Ő maga is folyton ugratásokat csinál. Ez a szórakozása. Fogadni mernék, hogy most is Dick mondta Lutenak, hogy Lute mondja Terrencenek, hogy vigye O’Hayt a biliárdterembe. Lute, tedd a kezed a szívedre...
    Lute óvatosan és zárkózottan felelt:
    - Hát... őszintén szólva... a gondolat eredetileg nem teljes egészében tőlem való...
    Ekkor Ernestine lépett hozzájuk és elragadta Grahamet:
    - Mind magára várunk. A parti ki van osztva. Mi ketten játszunk együtt. Aztán meg Paula már nagyon álmos. Köszönjön neki és hagyja menni.
    Tíz óra volt, mikor Paula aludni ment. A bridge egyig is eltartott. Dick rokoni közvetlenséggel karolva át Ernestine vállát, jó éjszakát kívánt Grahamnek, mikor az út a toronyszoba felé ágazott, aztán csinos kis sógornőjével a maga szobái felé haladt tovább.
    - Valamire figyelmeztetni akarlak, Ernestine - mondta búcsúzáskor. Szürke szeme nyiltan és őszintén nézett a lány szemébe, de a hangja elég komoly volt ahoz, hogy a lány felfigyeljen.
    - Mit csináltam megint? - kérdezte Ernestine nevetve.
    - Semmit... egyelőre. De ne is kezdj bele, mert nagy szívfájdalmat szerzel magadnak. Még gyerek vagy, tizennyolc éves. Még hozzá átkozottul csinos és kedves gyerek. Annyira, hogy akármelyik férfi rajtad felejtheti a szemét. De Graham Evan nem akármelyik férfi...
    - Ó, tudok én vigyázni magamra - bökte ki a lány hirtelen kitörő bosszúsággal.
    - De azért csak hallgass rám. Minden lány életében eljön az az idő, mikor a szerelem méhecskéje nagyon hangosan kezd zümmögni a szöszke fejében. Ilyenkor kell legjobban vigyázni, hogy az ember ne tévedjen és ne szeressen abba, aki nem arra való. Te még nem szerettél bele Graham Evanbe és nem is kell egyebet tenned, mint ezután sem beleszeretni. Nem neked való, fiatal lányoknak egyáltalában nem való. Megcsontosodott agglegény, aki bizonyosan többet elfelejtett már a szerelemről, a romantikus szerelemről, a fiatal lányokról, mint amennyit te valaha is megtanulnál, ha tíz életed volna is. És ha valaha megint megházasodik...
    - Megint?
    - Hogyne, drágám, hiszen özvegyember. Több, mint tizenöt éve.
    - Nos? - kérdezte a lány bizalmatlanul.
    - Éppen ez az, - folytatta Dick nyugodtan - ő már átélte a maga ifjúsági regényét, még pedig csodálatosan. És az a tény, hogy tizenöt évig nem nősült meg újra, azt jelenti...
    - Hogy a csapást nem tudta kiheverni? - vágott közbe Ernestine. - Az lehet. De nem bizonyít semmit...
    - ...azt jelenti, - folytatta Dick rendületlenül - hogy a vadregényes ifjúság inasévein már túl van. Csak rá kell nézned és meglátnod, hogy alkalom dolgában mindig el volt látva és hogy mindig akadtak az útjába nagyon kitünő asszonyok, nagyon okos asszonyok, érett asszonyok, akik kivetették rá a hálót és próbára tették az ellenállóképességét és szilárdságát. De egyik sem tudta megfogni. Ami a fiatal lányokat illeti, nagyon jól tudod, hogy az ilyenfajta embernek minden ujjára tíz akad. Gondold meg ezt jól és igyekezz nem ábrándozni róla. Ha most vissza tudod tőle tartani a szívedet, megtakarítod magadnak a későbbi nagyon fájdalmas csalódást.
    Megfogta a lány egyik kezét és a vállát gyengéden átkarolva magához vonta. És a következő csend percei alatt eredménytelenül tünődött azon, vajjon hol járnak most a lány gondolatai.
    - Tudod, mi kutyamájú vén fickók... - kezdte félig mentegetődzve, félig tréfálkozva.
    De a lány nyugtalan, bosszús mozdulattal szólalt meg:
    - Csak az ilyen vén fickók érnek valamit. A fiatalok mind gyerekek. Éppen ez a baj velük. Tele vannak élettel, tánccal, nótával, olyanok, mint a csikók. De nem komolyak. Nem nagyok. Nem... ó, ezek sohasem keltik egy lányban az okosság, a kipróbált erő, a... a... szóval a férfiasság érzését.
    - Értem. De nézzük meg az érem másik oldalát is. Az kellene ezzel szemben, hogy ti ragyogó fiatal jószágok is hasonló benyomást keltsetek az illető vén fickóban. Csakhogy egy meglett férfi nézhet benneteket játékszernek, játszópajtásnak, aranyos kis teremtéseknek, akikkel így vagy amúgy roppant kedvesen el lehet bolondozni, de nem nézhet barátnak, egyenrangúnak, társnak, mindenben igazi társnak. Az élet valami olyan, amit meg kell ismerni. És egy hozzád hasonló fiatal bakfis megismert már belőle valamit?
    - Mondd, - kérte Ernestine hirtelen, szinte tragikusan - meséld el nekem ezt az ő fiatalkori regényét, azt a fiatal lányt, mikor ő is fiatal volt, tizenöt évvel ezelőtt.
    - Tizenöt? Tizennyolc. Hároméves házasok voltak, mikor az asszony meghalt. Számítsd ki magadnak. Annak rendje és módja szerint megesküdtek, egy anglikán pap adta össze őket és rendes házasságban éltek, mikor te éppen a legelső pihegő lélekzetet vetted ezen a világon.
    - Igen, igen. Csak mondd tovább. Milyen volt a nő?
    - A nő ragyogó bőrű, aranybarna, vagy inkább aranysárga, félvérszületésű polinéziai királynő volt. Az anyja volt az előbbi királynő, az apja pedig egy Oxfordban nevelkedett angol ember. Nomárnak hívták. Ő volt Huahoa királynője. Vadnak született, de Graham elég fiatal volt hozzá, hogy még vadabb legyen. A házasságukban nem volt semmi kicsinyes. Graham nem volt éhenkórász kalandor. A feleségének pedig egy szigeti királyság és negyvenezer alattvaló volt a hozománya. Ő a vagyonát csatolta ehez a királysághoz és az a vagyon nem volt megvetendő. Olyan palotát építtetett, amilyen addig sem állott az ottani szigeteken és ezután sem fog állani. Igazi, stílusos szigetlakó-palota volt, a teteje fűvel fedve, a gerendáit kézzel faragták és kókusz-szakállal kötözték és a többi. A szigetben volt a gyökere, abból nőtt ki. Egy volt a szigettel. Pedig nem más tervezte, mint Hopkins, akit Graham New-Yorkból hozatott oda. Istenem, megvolt a maguk királyi jachtja, megvolt a nyaralójuk a hegyekben, megvolt a hajóházuk: egy kenu-ház, amely maga is palotaszámba mehetett. Tudom, mert nagy ünnepségeken ott voltam, igaz, hogy az ő idejük után. Nomár halott volt már és senki sem tudta, hogy Graham merre van. Egy oldalági uralkodó volt a király. Azt már említettem, hogy Graham barbárabb volt, mint a nő. Az ebédjükhöz arannyal terítettek. De mire való ezekről beszélni. Graham gyerek volt még, az asszony pedig félig angol, félig benszülött, de igazi és hűséges királynő. Mind a kettő fajának egy-egy gyöngye, csodálatraméltó gyermeki pár. Tündérmese volt, amit végigéltek. És... látod, Ernestine, az évek elmúltak és Graham Evan rég elhagyta az ifjúság birodalmát. Az aztán igazán rendkívüli nő lesz, aki most elcsavarja a fejét. Amellett jóformán le van törve. Nem verte el a pénzét, inkább azt lehet mondani, hogy nem volt szerencséje.
    - Paula inkább lehetne az esete - mondta Ernestine elgondolkozva.
    - Igen, hogyne, - járult hozzá Dick - Paula, vagy egy más nő, aki van olyan figyelemreméltó, mint Paula, ezerszer inkább hatással lehetne rá, mint a hozzád hasonló drága, fiatal, aranyos teremtések. Tudod, nekünk öreg legényeknek megvan a magunk külön gusztusa.
    - Nekem pedig a fiatal fiúkkal kell beérni - sóhajtott Ernestine.
    - Idővel, igen. De közben mindig arra gondolhatsz, hogy egyszer belőled is lesz majd olyan nagyszerű, érett nő, aki a szerelmi csatában legyűri az Evanhoz hasonló férfit.
    - Csakhogy akkor már rég férjnél leszek.
    - Az lesz a szerencséd, drágám. És most jó éjszakát. Harag nincs, mi?
    Ernestine szenvedélyesen mosolyogva rázta a fejét, csókra tartotta a száját és mikor elváltak, így szólt:
    - Nem haragszom, megígérem egy feltétel alatt: ha megmutatod az utat, amelynek a végén megtalálom az olyan aggastyánokat, mint te, meg Graham.
    Forrest Dick menet közben mindenütt lecsavarva a villanyt, bement a könyvtárba, kiválasztott öt-hat kötet mechanikai és fizikai értekezést és közben a sógornőjével való beszélgetésre visszagondolva elmosolyodott, mint aki meg van magával elégedve. Erősen hitte, hogy idejében szólt, egy perccel sem hamarább a kelleténél. De a könyvek közé rejtett csigalépcsőn felmenet, amely a dolgozószobájába vezetett, Ernestine egy megjegyzése, amely a tudatában visszhangzott, olyan hirtelen állította meg a lépcső közepén, hogy kénytelen volt nekitámaszkodni a falnak:
    - Paula inkább lehetne az esete...
    Aztán hangosan elnevette magát és folytatta az útját.
    - Ostoba szamár! És tizenkét éves házas vagy!
    Csak akkor jutott eszébe megint a dolog, mikor már lefeküdt az ágyra, egy pillantást vetett a barométerre és a hőmérőkre és nekifogott, hogy megoldja azt az elektromossági kérdést, amely nem ment ki a fejéből. Átpillantott a nagy udvaron a felesége épületszárnya felé, hogy vajjon Paula ébren van-e még és ekkor megint felbukkant benne az Ernestine megjegyzése. De lenézően elhessegette a gondolatot, megint ostoba szamárnak nevezte magát, rágyujtott egy cigarettára, gyakorlott szemmel kezdte átfutni a kötetek tartalomjegyzékét és a keresett oldalakat gyujtószálakkal jelölte meg.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985250
Webáruház készítés