Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London A mélység EPUB e-könyv

Jack London A mélység EPUB e-könyv
890 Ft890

Az 1902. év nyarán szerzett tapasztalataimról számolok be ebben a munkában. Leszállottam London alvilágába olyan lelkiállapotban, amelyet leginkább a fölfedezőéhez hasonlíthatnék. Eltökélt szándékom volt, hogy inkább a saját szememmel szerzek magamnak meggyőződést, mint mások tanításaiból, akik semmit sem láttak, vagy olyanok szavaiból, akik láttak ugyan, de már régebben eltávoztak. Azután bizonyos a magam használatára szóló nézőpontjaim is voltak és az alvilág életét ezekkel akartam fölmérni. Így erősen állítom, hogy mindaz jó, ami előmozdítja az életet, a testi és szellemi egészséget, ami pedig megrövidíti, ami satnyává teszi, ártalmára van és eltorzítja, az rossz. Az olvasó nyilván arra az eredményre jut majd, hogy nagyon sok rosszat láttam. De nem szabad elfelejtenie, hogy Anglia »boldog évének« tekintik azt az időt, amelyről írok. A nélkülözés és hajléktalanság, amelyet tapasztaltam, állandó nyomorúságok, amelyeket a legnagyobb bőség idején sem irtottak ki.
(Jack London)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    VII. fejezet
    Egy Victoria-keresztes ember

    Rájöttem, hogy nem könnyű bejutni a dologház éjjeli menedékhelyére. Két kísérletet tettem már és nemsokára harmadszor próbálkozom meg vele. Először hét órakor este indultam útnak, négy shillinggel a zsebemben. Ezzel kétszeres hibát követtem el. Először is, annak, aki menedékért folyamodik, teljesen nyomorultnak kell lennie, mégpedig, minthogy szigorú vizsgálat alá veszik a dolgot, igazán nyomorultnak; négy penny is meghazudtolja az embert, hát még négy shilling. Másodszor az időben tévedtem. Hát órakor este már késő ahhoz, hogy a nyomorult nyomorúságos ágyat szerezzen magának.
    A jómódúak és jóllakottak kedvéért hadd magyarázzam meg, mi az éjjeli menedékhely. Olyan épület, ahol a hajléktalan, ágytalan, pénztelen nyomorultak - ha elég szerencsések - éjszakára kipihenhetik fáradt csontjaikat, másnap aztán dolgozhatnak, mint egy hajóflotta, hogy megfizessék.
    Második kísérletemet, hogy bejussak az éjjeli menedékhelyre, már sokkal körültekintőbben készítettem elő. A délután közepén indultam útnak, a lelkes szocialista meg egy másik barátom kísértek el és mindössze három penny volt a zsebemben, A Whitechapel Workhouse-hoz vittek és egy csöndes zugból figyeltem egy darabig a dolgot. Néhány perccel múlt el öt óra, de már hosszú, szomorú sorban álltak az emberek, az épület sarka mögött, beláthatatlan messziségbe.
    Nagyon fájdalmas látvány volt, amint férfiak, nők ott várakoztak a hideg, szürke alkonyaiban a szegények menedékhelyére és bevallom, engem rendkívül elszomorított. Mint a kis fiúk a fogorvos ajtaja előtt, hirtelen én is egész csomó alapos okot találtam ki, amelyek miatt máshol kellene lennem. Valami, úgy látszik, visszatükröződött arcomon a bennem lefolyó küzdelemből, mert egyik társam megszólalt:
    - Ne féljen, maga is meg tudja csinálni!
    Persze, hogy meg tudtam volna csinálni, de kisült, hogy még három penny is kincs az ilyen kapós helyért és hogy minden megirigyelhető megkülönböztetést eltüntessek, kidobtam zsebemből a három vasat. Aztán elbúcsúztam barátaimtól és dobogó szívvel ballagtam végig az utcán és beálltam utolsónak a sorba. Szomorú sor volt az, amint szegény emberek egymás után vonultak le a meredek lejtőn a halálba, de hogy milyen szomorú volt, nem is álmodtam.
    Egy tömzsi kis emberke állott mellettem. Friss, egészséges volt előrehaladott kora mellett is, keményarcú, sötét, rezes bőrű, mint akit napsütés és vihar edzett meg ; arcára, szemébe csalhatatlanul oda volt írva, hogy tengerész és hirtelen eszembe jutott Kipling »Gályarab« című költeménye.
    Hogy milyen jól eltaláltam és mennyire ráillett a vers, mindjárt meglátják maguk is.
    - Nem állok itt tovább, nem én, - zúgolódott mellette álló másik társának - valami jó nagy botrányt csinálok és bekerülök vagy két hétre. Akkor majd legalább jól kialhatom magam és jobb ennivalóm is lesz, mint amilyet itt kapunk. Csak egy kicsit hiányozna a dohány - tette hozzá, mint utógondolatot, sajnálkozva és lemondóan.
    - Két éjszakát töltöttem szabadban, - folytatta - bőrig áztam a múlt éjjel, már nem bírom tovább, öregszem; egy szép reggel csak ott találnak holtan.
    Vad szenvedéllyel fordult felém:
    - Sose öregedj meg, barátom. Halj meg fiatalon, mert ha nem, ide jutsz. Én mondom neked, elhiheted. Nyolcvanhét éves vagyok és emberül szolgáltam hazámat. Három stráfot kaptam jó viselkedésért, meg a Victoria-keresztet és ezt nyertem vele. Szeretnék már meghalni. Sohasem jöhet elég hamar a halál, csak amondó vagyok.
    Könny tolult szemébe, de mielőtt társa megvigasztalhatta volna, egy kis tengerészdalt kezdett zümmögni, mintha nem is lenne megtört szív a világon.
    Biztatásomra a következő történetet mesélte el, miközben sorban állott a dologház előtt, két, utcán töltött éjszaka után.
    Mint fiatal fiú belépett az angol haditengerészek közé és tizenkét teljes évig szolgált jól és hűségesen. Folyékonyan ömlőitek ajkáról nevek, évszámok, parancsnokok, kikötők, hajók, szerződések, ütközetek, de én képtelen vagyok visszaemlékezni mindenre, mert nemigen lehet jegyzeteket csinálni a dologház kapuja előtt. Végigszenvedte az »első sinai háború«-t, ahogy magát kifejezte, azután a kelet-indiai társaság szolgálatába szegődött és tíz évig szolgált Indiában ; a fölkelés idején szintén Indiában volt, az angol flottában részt vett a búr háborúban és a krími hadjáratban és ezenkívül is derekasan dolgozott és küzdött az angol lobogó dicsőségéért az egész földtekén.
    Aztán megtörtént a baj. Valami csekélység, ha visszavezetjük a végső okáig: talán nem ízlett a hadnagynak a reggelije, vagy sokáig volt fönn azon az éjszakán, vagy sürgős adósság nyomta, vagy nyersen beszélt vele a parancsnok. A dolog lényege az, hogy azon a napon bal lábbal kelt föl a hadnagy úr. A tengerész társaival az elővitorlát húzta föl.
    Ne felejtsük el, hogy a tengerészünk már több mint negyven éve szolgált a hajóhadnál, példás magaviseletéért három paszományt hordott a karján, megvolt a Victoria-keresztje, a harcban tanúsított vitézségéért, így hát nem végezhette rosszul a tengerészszolgálatot. A hadnagy bal lábbal kelt föl; a hadnagy valamit odamondott neki, nem éppen nagyon szép kifejezést és az anyját is emlegette közben. Amikor én kisfiú voltam, az volt a szabály, hogy mint az ördögcsemeték, úgy verekedtünk, ha valaki így meg merte sérteni az anyánkat és nagyon sok ember halt már meg az én hazámban, amiért ezt kiáltotta oda a másiknak.
    És a hadnagy ezt a szót kiáltotta a tengerészre. A tengerésznek abban a pillanatban véletlenül egy vasrúd vagy valami emelő volt a kezében. Egyenesen a hadnagy fejére csapott vele és leütötte a vitorla mellől, le a fedélzetről.
    És most a tengerész saját szavai következnek:
    - Láttam, mit tettem. Ismertem a regulát és azt mondtam magamban: Most már véged van, Jack fiam, menj! És utána ugrottam, az volt a szándékom, hogy fulladjunk bele mindketten. Én meg is tettem volna, csakhogy a vezérhajó csónakja éppen felénk tartott. Fölbukkantunk a vízből, én fogtam a hadnagyot és ütöttem. Ez volt a vesztem. Ha nem ütöm, azt mondhattam volna, hogy megbántam, amit tettem és utána ugrottam.
    Aztán jött a haditörvényszék. A tengerész elmondta védbeszédét, szóról-szóra, mintha betanulta és sokszor ismételte volna el a hosszú, keserves évek alatt. És íme, a fegyelem és a feljebbvalónak kijáró tisztelet kedvéért, még ha az a följebbvaló nem is mindig tetőtől-talpig úriember, megbüntetnek egy derék embert, lefokozzák közönséges tengerésszé; megfosztják minden neki járó jutalompénztől, elveszti minden nyugdíjigényét, visszaveszik tőle a Victoria-keresztjét; elbocsátják a tengerészeitől, jó minősítéssel (mivel az első vétke), azonkívül ötven botütést kap és kétévi börtönt.
    - Bár belefulladtam volna akkor a tengerbe, bár engedte volna az Isten, - fejezte be történetét, miközben a sor előre haladt és már befordultunk a sarkon.
    Végre megláttuk a kaput, ahol tömegesen engedték be a nyomorultakat. És itt valami meglepőt tapasztaltam; minthogy akkor szerda volt, egyikünket sem engedik szabadon péntek reggelig. Mi több, ó, ti dohányosok, figyeljetek ide: nem engedik meg, hogy egy szemernyi dohányt is bevigyünk. Ami nálunk van, oda kell adnunk, mihelyt belépünk. Néha - úgy mondták - visszakapjuk, néha elvész.
    Az öreg harcos megtanított valamire. Kinyitotta zacskóját, kiürítette belőle a dohányt (nyomorúságos kis adagot) egy papírba. Aztán szép lassan összecsomagolta és becsúsztatta a cipőjébe. A harisnyám mellé vándorolt az én dohányom is, mert - megérti minden dohányos ember - negyven órát tölteni dohányzás nélkül, nem kis szenvedés.
    Lassanként előre mozgott a sor és lassan de biztosan közeledtünk a célhoz. Abban a pillanatban, amikor egy vasrács mellett állottunk, egy ember jelent meg odalenn, akire az öreg tengerész bekiáltott:
    - Hányat vesznek még be?
    - Huszonnégyet - hangzott a felelet.
    Szorongva néztünk előre és számoltunk. Harminchármán voltak előttünk. Csalódás és fölháborodás tükröződött vissza a körülöttem állók arcán. Nem nagyon kellemes kilátás éhesen, egy vas nélkül az utcán tölteni az éjszakát. De mégis reméltünk, amíg a portás vissza nem utasított:
    - Megtelt! - mondta és becsapta az ajtót.
    Mint a villám, száguldott el az öreg tengerész, nyolcvanhét évével kétségbeesetten reménykedve, hogy talán máshol talál majd menedéket. Én ottmaradtam és meghánytam-vetettem két másik emberrel, akiknek igen nagy tapasztalatuk volt menedékhelyeket illetőleg, hogy hova mehetnénk. Utoljára is a hárommérföldnyire fekvő Népházban egyeztünk meg és nekiindultunk.
    Amikor befordultunk a sarkon, megszólalt az egyik:
    - Bejuthattam volna ma. Itt voltam pontban egy órakor, éppen akkor kezdődött a sor - de rosszakaratúak. Éjjelről-éjjelre mindig ugyanazokat engedik be.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980162
Webáruház készítés