Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London A havasok leánya MOBI kaland e-könyv

Jack London A havasok leánya MOBI kaland e-könyv
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

     

    17.

    - Fáradt vagy?
    Jacob Welse Frona vállaira helyezte két kezét és szeme azt a szeretetet tükrözte, melyre nyelve kifejezést nem talált. Túlestek a karácsonyfa-ünnepély izgalmán, örömén, vagy húsz gyerek dideregve, boldogan bandukolt a hóban hazafelé, az utolsó vendég is eltávozott, karácsonyest és nagykarácsony napja eggyé vegyült.
    A leány örömtelt pillantással viszonozta atyja gyöngédségét, a kandallótól, melyben egy bányagerenda tűzpirosán az enyészetnek indult, kétoldalt egy-egy kényelmes nagy karosszékbe hanyatlottak le.
    - És jövő évre ilyenkor vajon mi lesz?
    Jacob Welse mintha vészes előérzettel inkább a parázsló fahasábhoz, amely most szikraesőt hányva hirtelen összeomlott, intézné e kérdést.
    Csodálatos valóban - folytatta és azon erőlködve, hogy egészségesebb hangulatba zökkentse magát. - Az utóbbi néhány hónap, amióta hazajöttél, olyan volt, mint a csodák hosszú láncolata. Hiszen tudod, hogy gyerekkorod óta nem sokat voltunk együtt és én józan ésszel alig tudom elhinni, hogy tényleg az enyém vagy,az én ivadékom vagy, csont a csontomból, hús a húsomból. Mint a borzas hajú kis vadócot a dyeai időben - mint egy egészséges, kicsiny állatkát és semmi többet - nem volt nehéz téged a Welse-k fajzatának vállalnom. De, mint azt a Fronát, a kifejlett fiatal nőt,kinek ma este mutatkoztál, aki most vagy és azóta voltál hogy a Yukon-folyón lejöttél, igen nehéz... alig tudom elhinni. Én... - Jacob Welse szava elakadt, tehetetlenül emelte fel kezét. - Szinte azt kívánom, bár ne részesítettelek volna nevelésben, bár magamnál tartottalak volna, hogy a sorsomat megosszad, hogy velem indulj merész vállalkozásba, velem érj el sikert, vagy kudarcot. Úgy most, ahogy itt ülünk ketten a tűz előtt, felismerném a lelkületedet. De így, ahogy van, nem tudom felismerni. Ahhoz, amit benned ismertem, valamiképp - hogy is mondjam? - bizonyos simaság, bizonyos érthetetlenség - ezek a te kedvenc kifejezéseid - adódott hozzá, amit megérteni nem tudok.
    - Nem! - Egy hirtelen kézmozdulattal leintette a leány ajkára tóduló szavakat. Frona átkerült melléje, letérdelt lábai elé, térdére hajtotta le a fejét és férfiasan megszorította kezét. - Nem, ez nem igaz - folytatta Welse. - Ez nem a helyes kifejezés, nem tudok rájönni. Nem tudom kimondani, mit érzek. Hadd próbálom meg újra. Minden tulajdonod alapját a faji jelleg képezi. Tudtam, azzal hogy elküldlek, ennek az elvesztését kockáztattam, de bíztam a vérszavában és megkockáztattam; mikor elmentél, félelem és kétség gyötört; némán csak vártam és fohászkodtam és olykor reménytelenül reméltem; és végre a nap, a várva várt dicső nap fel-virradt! Mikor azt jelentették nekem, hogy csónakod szemtávolba jutott, a halál emelkedett fel, hogy jobbról mellettem haladjon, de balról ott haladt az örök élet. Jól tettem-e, rosszul tettem-e; jól tettem-e, rosszul tettem-e - e szavak zakatoltak az agyamban szüntelen, hogy szülte megőrjítettek, a Welse-ivadék Welse-ivadék maradt-e vajon? A vér vér maradt-e? A fiatal csemete deli-erősen, frissen, nedvdúsan és életre képesen nyúlik-e fel? avagy ernyedten és életképtelen, a nagyvilág tüzétől, mely oly egészen más, mint a Dyea egyszerű, természetes világa, fonnyadtan hajlik-e le?
    - A Napok napja volt, de emellett a lassan húzódó, örökös figyelés, a várakozás tragikuma. Hiszen tudod, egyedül éltem le azokat az éveket, egyedül harcoltam át harcaimat, míg te, egyetlen vérem, távol voltál. Hátha rosszul tettem. Mikor csónakod a hegyszirtet elhagyva nyűt vízre ért, alig mertem rápillantani. Gyávának sohasem mondott még emberfia, de akkor közelebb álltam a gyávasághoz, mint azelőtt vagy azután bármikor. Igen, inkább a halállal néztem volna farkasszemet. Pedig oktalanság volt, abszurdum. Mert mikor még csak mint valami apró fekete pontot hajtott felém a víz, honnan tudhattam volna, jól tettem-e? De azért csak néztem, egyre odanéztem és ekkor kezdődött a csoda, egyszerre megtudtam. Ott álltái a kormánylapát mellett, mint ízig-vérig Welse-ivadék. Ez csekélységnek látszik, de mégis oly sokat jelent. Közönséges nőtől ilyesmit elvárni nem lehetett, de Welse-ivadéktól igenis. És mikor Bishop lesiklott a csónakból és te olyan parancsolóan magadhoz ragadtad az irányítást, mint ahogy a kormánylapátot megragadtad és a hangod felcsendült, a Siwash-indiánok pedig parancsodra megfeszítették karjuk izmait - a napok napja ekkor virradt fel.
    - Mindig igyekeztem és soha el nem feledtem - susogott Frona.
    Lágyan fölfelé csúszott, míg karja az apja nyakát ölelte és keble a keblén nyugodott. Amaz fél kézzel könnyedén átölelte őt, majd újra meg újra ujjai köré csavarta csillogó aranyhaját.
    - Amint már mondám, a faji jelleg megvolt hamisítatlanul, ám mégiscsak különbség mutatkozott. Igen, különbség; megfigyeltem, tanulmányoztam, megfejteni igyekeztem. Akárhányszor ott ültem büszkén melletted az asztalnál, de eltörpülni éreztem magam; mi-kor csekélységekről beszéltél, könnyűszerrel követni tudtam fejtegetéseidet; de mikor nagy dolgokról folyt szó, igen kicsinynek éreztem magam. Felismertelek, rád tapintottam, mikor egyszerre presto! - eltávolodtál, eltűntél - és én elvesztem! Bolond ember az, aki a saját tudatlanságát el nem ismeri; nekem volt annyi eszem, hogy számon vettem a magamét. Művészet, poézis, zene, mit tudok én minderről? Neked pedig ez a mindened, ez a legtöbb, még sokkal többet jelent, mint azok a csekély dolgok, mikhez én hozzá tudok szólni. Én pedig vakon, oktalanul azt reméltem, hogy lélekben is egyek leszünk, nemcsak testben. Keserű kiábrándulás volt, de legyűrtem és megértettem. De hogy most azt kell látnom, hogy a saját édes vérem eltávolodik tőlem, elkerül, fölém emelkedik! Ez a tudat megbénít. Istenem! Hallottam, amint Browningból olvastál - ne, ne; ne szólj - és az arcod játékát figyeltem, az átszellemült és szenvedélyes kifejezését, míg az én fülemnek csak mint a méhzümmögés, oly kifejezéstelen, olyan értelmetlen volt az a sok vers. És Mrs. Schoville-t néztem, ki ezalatt hülye lelkesedéssel ég felé meresztgette szemét, de annyit sem értett meg az egészből, mint jómagam. Szinte meg tudtam volna fojtani.
    Később titokban, mint a tolvaj, a te Browningoddal kezemben félve bezárkóztam - éjszakánkint. A tartalma teljesen érthetetlen volt. Mint az őrült, ököllel vertem a fejem, hogy némi befogadóképességet verjek bele, mert hisz az én életem egy megállapított szűk-és mély vágásban halad. Mindig a rendes kerékvágásban maradtam, megragadtam, ami a kezem ügyébe került és jól el is végeztem; de ez az idő már elmúlt; új irányban pedig a kezem már nem működött. Én, aki erős és uralkodásra termett ember vagyok, aki a sorsnak fittyet hánytam, aki akár ezer piktor és versfaragónak a testét-lelkét megvehetném, néhány silány cent értékű nyomtatott papírba belezavarodtam most!
    Percnyi csöndben Jacob Welse gyengéden simogatta leánya selyemhaját.
    - De hogy a tárgyra térjünk. A lehetetlent is megkíséreltem, hazárdjátékot kezdtem az elkerülhetetlennel. Azért küldtelek el, hogy azt megszerezd, aminek én a hiányát éreztem, de emellett arról ábrándoztam, hogy ezután is egyek leszünk. Mintha azzal, hogy kettőhöz kettőt hozzáadunk, mégis kettőnek maradna meg. De végeredményben a faji jelleg még fennáll, csakhogy te más nyelven tanultál beszélni. És olyankor az én fülem süket. Az a tudat pedig a legkeserűbb, hogy az idegen nyelv a kifejezőbb. Magam sem tudom, miért hoztam elő ezeket, miért tettem gyöngeségemről vallomást...
    - Ó, én apám! Az emberek legdicsőbbje te! - Frona fölemelte fejét, apja szemébe kacagott és félresimította hatalmas homlokáról a sűrű, őszülő hajat. - Te, ki hatalmasabb küzdelmet folytattál, dicsőbb tetteket vittél véghez, mint ezek a piktorok és versfaragók. Te, ki a kialakulás törvényeit olyan jól ismered. Saját atyád, ajkairól nem hangzana-e ugyanaz a panasz, ha itt állna melletted és az egyéniségedet és életed munkáját bírálná?
    - Igen, igen. Mondtam már, hogy mindent megértek. Ne is vitatkozzunk róla tovább - pillanatnyi gyöngeség volt. Az én apám - nagy ember volt.
    - Az enyém is!
    - Élte utolsó napjáig harcolt, küzdött. Erős kézzel, egymagában.
    - Mint az enyém!
    - És harcolva ment a halálba.
    - Így megyen majdan az enyém is. így teszünk mi Welse-k mindannyian.
    Jacob Welse tréfásan megrázta leányát, jeléül, hogy jókedve visszatért.
    - De nekem az a szándékom, hogy felszámolok - bányával, aranybeváltóval, minden egyébbel - és Browningot tanulmányozom.
    - Ez is csak harc lesz. Nem, a vér meg nem tagadja magát, apám.
    - Ó, miért nem születtél fiúnak? - kérdezte Jacob Welse váratlanul. - Pompásan beváltál volna fiúnak. De így, mint leány, ki arra teremtetett, hogy valamelyik férfinak gyönyörűségére szolgáljon, el kell hogy hagyjál engem - holnap, holnapután, vagy mához egy évre, ki tudja mikor?... Ah! most már tudom, gondolatmenetem errefelé irányult. Ám éppúgy, mint ahogy rólad tudom, magam is beismerem ennek az iránynak a jogos és elkerülhetetlen voltát De az az ember Frona - milyen ember lesz vajon?
    - Ne, apám - szerénykedett Frona. - Beszélj inkább apád harcairól, utolsó küzdelméről, a halálos viaskodásról Treasure City előtt. Mikor egymaga tíz ellen győzedelmeskedett. Ezt beszéld el, atyám.
    - Nem, Frona. Ráeszmélsz-e, hogy most történik életünkben először, hogy mint apa és leány komoly szót váltunk egymással - most először? Neked nincsen anyád, aki tanáccsal támogatna, nincs apád, mert a Welse-vérben bízva, szabadjára engedtelek. De eljő az idő, mikor anyai tanácsra lesz szükséged, te, te pedig nem is ismerted anyádat?
    Frona azonnal megértette és várakozásteljesen közelebb simult apjához.
    - Ez az ember, ez a St. Vincent - hogy álltok egymással?
    - Én - én nem tudom. Mit akarsz ezzel mondani?
    - Emlékezzél rá, Frona, soha el ne feledd, hogy szabad a válasz-tásod, az utolsó szó téged illet meg. De mégis, tudni szeretném. Én - talán - talán javasolhatnék. De semmi több! A javaslatom...
    Mélységes megilletődés csengett az apa szavaiból, de a leány nem tudott rá megfelelni. Ahelyett, hogy a kívánt felvilágosítást határozott formában megadná, agyában zűrzavaros gondolatok tömege keringett.
    Utóvégre is megtudná-e az apja érteni? Nem áll-e fenn bizonyos korlátozás, mely megakadályozta, hogy azokat az indítóokokat megértse, melyek őt vezérelték? Annak ellenére, hogy az egészséges és helyes ősi ösztönök védelmére visszatért, az apjával veleszületett bölcselet vajon ugyanazokat a törvényeket szabja-e eléje, mint aminőket a saját elsajátított életbölcselete?
    És ekkor Frona félreállt, önmagát és a kérdéseket bírálta, melyeket felvetett és ösztönszerűen meghátrált, mert e kérdésekből az árulás lehelete áradt.
    - Nem történt köztünk semmi - jelentette határozott hangon. - Mr. St. Vincent semmit sem mondott - egyáltalán semmit sem. Jó barátok vagyunk, kedveljük egymást, nagyon jó barátok vagyunk. De nem többek ennél, úgy hiszem.
    - De kedvelitek egymást; te kedveled őt. Ám ez az érzésed olyan-e, mint amilyen kell hogy legyen, ha a nő élettársul szemeli ki a férfit, ha egész énje felolvad benne? Úgy érzel-e, mint Ruth, hogyha majdan eljő az ideje, így szóljál te is: a Te néped az én népem, a Te Istened az én Istenem?
    - Ne... nem. De mégis lehetséges; ám nyíltan szembenézni ezzel, sem rágondolni még nem merek - most. Ez lenne a legfőbb bevallás. Majd, ha megjő, úgy kell, hogy váratlanul, előre meg nem sejtetve érkezzék el, mint valami hatalmas fehér villanás; mintegy kinyilatkoztatás, mely, mint a káprázatos, vakító igazság, semmit el nem takar, mindent leleplez. Én legalább így képzelem.
    Jacob Welse lassan, megfontoltan bólogatott, mint az olyan ember, aki megértette ugyan, de még gondolkozik és mérlegel.
    - De miért kérdezted, atyám? Miért hoztad elő éppen Mr. St. Vincentet? Hiszen más férfiakkal is barátkozom.
    - Azokkal szemben nem éreztem azt, amit St. Vincenttel szemben érzek. Megengedhetjük magunknak a kölcsönös szókimondást és megbocsáthatjuk, ha ezzel fájdalmat okozunk egymásnak, az én véleményem nem nyom többet a latban, mint á másé. A tévedés a leggyakoribb emberi hiba. És megmagyarázni sem tudom, miért érzek ügy, ahogy érzek - körülbelül olyanformán, ahogy te annak a bizonyos hatalmas fehér villanásnak a kápráztató érzését elgondolod. De egy szó mint száz, nem szeretem ezt a St. Vincent-et!
    - A férfiak rendesen balul ítélik meg őt - szólt közbe Frona, kit ösztöne ellenállhatatlanul védelemre sarkallt.
    - A véleményeknek ez a megegyezése csak megerősíti a helyzetemet - felelt a vitatkozás elől kitérve Welse. - Azt azonban le kell szögeznem, hogy a férfiak nézőpontjából tekintem őt. Közkedveltsége a nők előtt ama tényből kell hogy fakadjon, hogy a nők másként ítélkeznek, mint a férfiak, éppúgy, mint ahogy fizikailag és szellemileg is különböznek a férfitól. Ez olyan mély értelmű igazság, hogy én azt megmagyarázni nem tudom. Én csak a velem született ösztönt követem és arra törekszem, hogy igazságosan ítéljek.
    - De nem tudsz St. Vincent ellen valami határozott tényt felhozni? - kérdezte a leány, ki apja álláspontjához tapogatózva közeledni igyekezett. - Összefüggésbe tudsz-e hozni valamiképp egy bizonyos határozott tényt azzal, amit érzel?
    - Alig merem megtenni. Az intuíciót csak nagy ritkán tudjuk szabatos gondolatmenetben kifejezni. De azért megkísérlem.
    A Welse nemzetség Sohasem ismerte a gyávaságot. És ott, ahol gyávaság létezik, semmi sem lehet maradandó. Olyan, mint mikor homokra építünk, vagy mint valami rút nyavalya, mely titokban egyre terjed és sohasem tudjuk, mikor fakad ki. Véleményem szerint Mr. St. Vincent a világon az utolsó ember, kivel a gyávaságot összefüggésbe lehetne hozni. Ilyen világításban el sem tudom őt képzelni.
    Leánya arcán az aggodalom fájón érintette az apát.
    - Semmit sem tudok St. Vincent ellen felhozni. Nincs rá bizonyíték, mely azt vallaná, hogy másmilyen ember, mint aminek mutatkozik. De saját gyarló emberi mivoltom másmilyennek érzi őt. Egyről azonban hírt vettem, bizonyos piszkos verekedésről a városi mulatóban. Jegyezd meg, Frona, hogy én sem a verekedést, sem a színhelyét nem kifogásolom - a férfi csak férfi -, csakhogy úgy mondták, hogy ő akkor este nem viselkedett úgy, ahogy férfihoz illő…
    - Ám hogy szavaidat idézzem, atyám, a férfi csak férfi marad. Nagyon szeretnők, ha ez nem lenne így, mert ez mindenesetre a világ javára szolgálna; de hát olyannak kell a férfit elfogadnunk, amilyennek alkottatott.
    - Nem, nem; te félreértettél. Én nem a nőre céloztam, hanem a verekedésre. Ő nem viselkedett úgy - gyávának mutatkozott.
    - De, ezt csak mendemondából tudod, úgy-e? Ő nemsokára azután mindenről beszámolt nekem és én nem hiszem, hogy ezt meg merte volna tenni, ha...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988275
Webáruház készítés