Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London A havasok leánya EPUB kaland e-könyv

Jack London A havasok leánya EPUB kaland e-könyv
990 Ft

A Havasok leánya Jack London első regénye. 1902-ben jelent meg. Színhelye a Yukon-folyó vidéke, a cselekmény az alaszkai aranyláz idején játszódik. Főhőse egy ifjú, csinos és határozott fiatal nő, mely már felcsillantja London karakteres jövőbeli főhőseinek valamennyi tulajdonságát. A történetvezetés izgalmas, az olvasót leköti nemcsak a szövevényes, krimibe illő történet, de a vad észak félelmetes erejének lebilincselő leírása.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    4.

    Frona belépett. Az ember tovább fújta a tüzet, nem sejtette, hogy társa akadt. Frona köhögött, mire amaz feléje emelte a füsttől kiveresedett szemét.
    - Csak tessék - mondta odavetve. - Húzza be a ponyvát és helyezkedjék kényelembe!
    Erre újra a tüzet szította.
    - Vendégszerető fogadtatás, hogy többet ne mondjak - állapította meg magában Frona, és a parancsnak megfelelően a kályhához közeledett.
    Egy rakás törpefenyő, csomós és nedves, a kályhába illő hosszúságú, hevert a kályha előtt. Frona jól ismerte, ott kapaszkodott és kúszott a sekély vízáradás lerakódásában a sziklák közt, erdei ősétől eltérően, alig egy lábnyira emelte fel fejét a földről.
    A leány a kályhába nézett, üresnek találta, erre megtöltötte a nedves törpefenyőgallyal. A férfi felkelt, a füsttől, mely a tüdejébe hatolt, köhögni, kezdett. Fejbólintással fejezte ki elismerését.
    Mikor szólni tudott:
    - Üljön le és szárítsa meg a ruháját! Éh majd vacsorát kerítek.
    Kávéfőzőt helyezett a kályha elülső rostjára, beléöntötte a vizes veder tartalmát, majd kiment a sátor elé vízért. Amint háta a sátor-ponyva alatt eltűnt, Frona az útiszatyorban kotorászott, és mikor a fiatalember egy perc múlva bejött, már száraz ruhában találta őt, a vizeset csavargatta éppen. A házigazda az eleséges ládából tányért és evőeszközt halászott elő, a leány pedig kötelet feszített a sátorpóznájához, és ráakasztotta száradni a ruháját. A tányér piszkos volt, míg a fiatalember lehajolt, hogy elmossa, Frona háttal fordult neki, és ügyesen fölcserélte szárazzal a vizes harisnyáját. Gyerek-korában már megtanulta a száraz lábbelit becsülni a hegyi ösvényen gyaloglásnál. Nedves cipőjét a kályha mögé egy rakás fára rakta, és egy pár puha és csinos, indián mokaszinnal helyettesítette. A tűz most már felgyulladt, nedves alsóruháját hát csak a testén szántotta ki.
    Mind ez ideig egyikük sem szólt egy szót sem. A férfi nemcsak hogy hallgatott, hanem olyan nemtörődömséggel újra munkába fogott.
    Fronának úgy tetszett, meg sem hallgatná a kimagyarázást. Egész viselkedése azt a benyomást keltette, hogy a világon a legtermészetesebb dolognak tekinti, hogy egy fiatal nő a viharos éjszakából betoppanjon hozzá, és a vendégszeretetét igénybe vegye.
    A leánynak egyrészt tetszett ez az eljárása, de nem értette, kissé megzavarta őt. Úgy érezte, hogy amaz magától értetődőnek vesz valamit, amit ő nem tudott definiálni. Egyszer-kétszer ajka már-már szólásra nyűt, ám a férfi mintha teljesen megfeledkezett volna jelenlétéről, hallgatott tehát.
    Miután csákánnyal egy doboz marhahúskonzervet felbontott, néhány vastag szalonnaszeletet pirított meg, aztán újra a tűzre tette a tepsit és leforrázta a kávét. Az eleséges ládából most már egy vastag, hideg lepényfélének a felét kotorta elő. Kissé kétkedve nézegette, forgatta, majd a leányra vetett egy gyors pillantást. Erre kidobta az útra az undort keltő portékát, aztán egy doboz kétszersültet ürített az abroszra. A kétszersült is apró darabokra volt tördelve, az esőtől át meg át volt ázva, úgy, hogy ragacsos, piszkosfehér massza lett belőle.
    - Ennél egyéb kenyérpótlóm nincsen - mormolta a férfi -, de azért csak üljön le, kérem, majd csak megleszünk valahogy.
    - Egy percre...
    És még mielőtt amaz tiltakozhatott volna, Frona a tepsibe, a pörkölt szalonna tetejébe szórta a kétszersültet. Erre néhány csészényi vízzel feleresztette és gyorsan ide-oda forgatta a tűzön. Mi-után néhány percig a massza a forró zsírban sistergett, a leány felszeletelte a húskonzervet és a többihez a tepsibe rakta. Miután jól megsózta, borsozta, étvágygerjesztő gőz áradt a keverékből.
    - Igen jóízű portéka, mondhatom - jelentette ki a férfi, amint mohón kanalazta a készítményt. - Minek nevezi kérem?
    - Húsos lepénynek - felelte kurtán a leány, mire ismét szótlanul folytatták az étkezést.
    Frona kávét töltött a fiatalembernek, és ezalatt élesen figyelte arcát. S arra jött rá, hogy ez az arc nemcsak hogy nem kellemetlen, de határozottan erős jellemre vall.
    - Tudománnyal foglalkozó ember lehet - állapította meg magában, mert hiszen sok olyannal találkozott már, és felismerte az idegen szeme körül a lámpavilágnál eltöltött éjszakák nyomát. -A szeme barna, szép barna szem, férfiarcba illő - állapította meg tovább. De mikor a tányérját újra telemerte a húsos lepénnyel, és közelebbről a szemébe nézett, meglepődve azt látta, hogy a szeme nem afféle közönséges barna szem, hanem mogyorószínű. Biztosra vette, hogy napvilágnál szürkének tetszik; igen, kékesszürkének! Ezt határozottan tudta; mert egyetlen és legkedvesebb barátnőjének is ilyen szeme volt.
    A férfi haja gesztenyeszínű, a gyertyavilág aranyfényt váltott ki-róla, a kissé hullámos volta megmagyarázta a tömött bajusz lefelé hajlását. Máskülönben az arca simára borotvált arc volt, afféle arányos vonású férfiarc. Eleinte nem tetszett, hogy az arccsont alatt kissé beesett, de mikor az izmos, erőteljes, de emellett karcsú alakján végignézett, a domború mellét és széles vállát meglátta, rájött, hogy a beesett arc hozzáillő, legalább nem az élelemhiányra vezethető vissza. - A testmagasság öt láb kilenc hüvelyk körül lehet - fejezte be vizsgálódását a leány -, az életkor huszonöt-harminc év közötti, de inkább az utóbbihoz közelebb.
    - A takaróm nem sok - szólalt meg hirtelen a férfi, mikor a kávéscsészét kiürítette és visszahelyezte a polcra. - Nem hiszem, hogy az indiánjaim holnap reggel előtt Lake Lindermanból megjöjjenek, a haszontalanok mindent átvittek, néhány zsák lisztet és egy ágyra való felszerelést kivéve. No, de van néhány jó meleg kabátom, az szintúgy megfelel.
    Mintha választ nem várna, megfordult, és egy tekercs gyapjútakarót bontott szét. Aztán a ruhásládából két vastag kabátot vett elő és az ágyra dobta.
    - Vaudeville-művésznő, ugye?
    Igen egykedvűen tette fel a kérdést, szinte csak hogy a társalgást megindítsa, tényleg úgy, mintha már előre is tudná a szokásos választ. Ám Fronára a kérdés úgy hatott, mint valami arculütés. Eszébe jutott az öreg Neepoosa filippikája a fehér asszonyok ellen, kik az országba jönnek, és egy csapással tisztára ébredt furcsa helyzetének, és annak, hogy a férfi azt mire értelmezi.
    - De mielőtt szólhatott volna, amaz folytatta:
    - Múlt éjjel két Vaudeville-csillag vendégem volt, tegnapelőtt éjjel pedig három. Csakhogy akkor még több volt az ágyneműm. Különös, milyen tehetségük van arra, hogy a felszerelésük útközben elvesszen, nem-e? Pedig én még eddig sohasem találtam meg elveszett felszerelést. És megannyi első csillag! Egy sincs köztük, aki csekélyebb szerepkört töltene be - egy sem! Felteszem, hogy ön is első csillag - ugye?
    A vér egyszerre elöntötte Frona arcát, és ez sokkal inkább felháborította őt, mint a férfi beszéde; mert annak ellenére, hogy ön-uralmát egy percre sem vesztette el, a piruló arca olyan zavartnak mutatta, mely valójában távol állott tálé.
    - Nem - felelte hidegen -, én nem vagyok Vaudeville-művésznő.
    A férfi néhány liszteszsákot a kályha egyik oldalán egymás mellé a földre fektetett, nem felelt a leánynak, hanem az egyik ágynak az-alapját rakta le; majd a fennmaradt zsákokkal a kályha túlsó oldalán ugyanezt a műveletet végezte.
    - De mégiscsak valamiféle művésznő - állapította meg, amint bevégezte, kissé megvetően hangsúlyozva az Utolsó szót.
    - Sajnos, egyáltalán nem vagyok művésznő.
    A férfi kiejtette kezéből a takarót, melyet épp összehajtogatott, és egyúttal felegyenesedett. Mindeddig csak futólag nézett a leányra; de most gondosan, apróra, tetőtől talpig szemügyre vette őt, a ruhája szabását szintúgy, mint azt, ahogy a haját feltűzte. És nem is sietett vele.
    - Ó! Bocsánatot kérek - hangzott az ítélete, melyet egy újabb csodálkozó, bámész pillantás kísért. - Akkor hát ön egy igen oktalan nő, aki vagyonszerzésről ábrándozik. Ebbe az országba csak kétfajta nő szokott jönni. Az, akit hitvesi vagy gyermeki kötelesség visz rá, és ez a tisztességes elem - a másik fajta nem az. Vaudeville-csillagnak, művésznőnek mondja magát a tisztesség látszatáért; mi pedig udvariasságból ráhagyjuk. Igen, azok a nők, akik idejönnek, vagy az egyik, vagy a másik kategóriába sorolhatók. Középút itt nincsen; azok, akik ilyesmire vállalkoznak, múlhatatlanul letörnek. Így hát ismétlem, hogy ön egy igen oktalan leány, ki leghelye-sebben teszi, ha még idején visszafordul. Ha hajlandó ezt, mint idegentől elfogadott kölcsönt tekinteni, szívesen előlegezem önnek az útiköltséget vissza az Államokba, és kerítek egy indiánt, aki holnapreggel visszakíséri Dyeába.
    Frona egyszer-kétszer félbe akarta őt szakítani, de a férfi egy-egy parancsoló kézmozdulattal csendre intette.
    - Köszönöm - kezdte, most, de a férfi közbeszólt:
    - Ó kérem, nincs miért.
    - Köszönöm - ismételte a leány -, de ön véletlenül tévedett. Én épp most jöttem a hegyen át Dyeából, és ide várom Happy Camp-ba a felszerelésemet. Órákkal előttem útnak indították, és nem értem, hogyan kerültem el... De igen, most már értem! A Kráter-tó nyugati partján egy csónak borult fel a Viharban, ebben lehetett azén portékám is. Ezért néni találkoztam az én embereimmel. És ami a visszafordulást illeti, méltánylom az ön aggodalmait, de az édes-atyám Dawsonban vár; már három éve, hogy nem láttam. Ismétlem, hogy ma már megtettem az utat Dyeából idáig és igen fáradt vagyok, le szeretnék pihenni. így hát, ha az ön vendégszeretete erre is kiteljed, ágyba szeretnék feküdni.
    - Ez lehetetlen! - A férfi félrerúgta a gyapjútakarókat, leült a liszteszsákokra, onnan nézte elképedve a leányt. - Van valamelyik sátorban nő is? - kérdezte Frona tétován. - Én ugyan nem láttam, de lehet, hogy nem figyeltem meg jól.
    - Egy házaspár járt itt, de ma reggel felszedték a sátorfát. Nem, itt nincsen más nő, kettőt-hármat kivéve, akik, hm... Akik nem az ön társaságába valók.
    - Azt hiszi talán, hogy félek a vendégszeretetüket igénybe venni? - kérdezte ingerülten Frona. - Ön úgy mondta, hogy ők is asszonyok...
    - De azt is megmondtam, hogy nem önhöz valók - felelt a férfi tűnődve; a dagadozó sátorponyvára bámult, és a vihar bömbölését hallgatta. - Ilyen éjszakát szabad ég alatt nem élne túl emberfia. És a többi sátor a tetőig teli van - tűnődött tovább. - Véletlenül tudom. Rakományukat a sátrakban halmozták fel, annyi helyük sem maradt, hogy megforduljanak. Ezenfelül egy tucat idegen is ottrekedt a viharban. Ketten-hárman arra kértek, hogy ha másutt nem jut helyük, itt vethessenek ágyat. De úgy látszik, jutott; ám ez még nem jelenti, hogy felesleges hely is maradt. És utóvégre - megzavarodva elhallgatott. A helyzet elkerülhetetlen volta mind nyilvánvalóbb lett.
    - Eljuthatok még ma Deep Lake-ig? - kérdezte Frona, ki megfeledkezett arról, hogy részvétet kellene színlelnie, majd hirtelentudatára ébredt, mit művel tulajdonképpen, és jóízű nevetésre fakadt.
    - A sötétben úgysem gázolhat át a folyón - jegyezte meg a férfi, akit a lány hányavetisége megbotránkoztatott. - Útközben pedig egyetlen telep sem akad.
    - Fél talán? - kérdezte kissé fitymáló hangon a leány.
    - Nem magamat féltem.
    - Nos, akkor hát legjobb lesz lefeküdnöm.
    - Én fent maradhatok, és a tüzet éleszthetem - indítványozta a férfi.
    - Ostobaság! - kiáltott a leány - mintha ezzel eleget tenne afféle nevetséges illemszabálynak! Itt kívül állunk a civilizáción. Ez az északi sark útvonala. Feküdjék le!
    A férfi behódolása jeléül a vállát vonogatta.
    - Hozzájárulok. Mit kíván?
    - Segítsen az ágyamat megvetni. Keresztbe tette a zsákokat? Köszönöm szépen, uram, de ez ellen minden csontom és minden izmom lázadozik. így ni - ilyenformán fektesse a zsákokat.
    Utasítására a férfi kettős sorban, bosszant fektette le a zsákokat. Ezáltal középen hézag támadt, a zsákok csücske pedig csomót képezett. De Frona a csákány fejével elsimította, hasonlóképp járt el a nagy üreggel is. Erre háromrét hosszában összehajtogatta az egyiktakarót, és a hézagba nyomkodta.
    - Hm! - mormolta a férfi. - Most már tudom, miért volt olyan rossz a fekhelyem. Itt van ni!
    Ezzel a saját fekhelyén is hasonló rendben helyezte el a zsákokat.
    - Világos, hogy maga nincs az ilyesmihez hozzászokva - adtaértésére Frona, s a legfelső takarót szétterítve, ráült.
    - Lehet-felelte a férfi-, de ön vajon mit tud erről az életről itt? - morgott később.
    - Eleget tudok, hogy hozzáilleszkedjem - felelt a leány, majd felkelt, kiszedte a kályhából a száraz gallyat, és nedveset rakott helyébe.
    - Hallgassa csak! Hogy dühöng a vihar! - kiáltott a férfi. - Egyre növekszik, ha ez egyáltalán lehetséges.
    A sátor a szélrohamban meg-megingott, a ponyva, mint a gömb, felfúvódott, míg a jeges eső, mint valami pergőtűz, a tetejét verdeste szakadatlan. A víz, mint egy-egy apró vízesés, úgy zuhogott le oldalt róla. A férfi felnyúlt, megérintette a nedves ponyvát. Rögtön megeredt róla a víz, hatalmas sugárban egyenesen az eleséges ládára folyt.
    - Nem szabad ilyet tennie! - kiáltott felugorva Frona. Erősen az átázott részhez szorította a kezét, majd levezette a vizet az oldalfalra. - Ilyet többé ne tegyen! - korholta társát.
    - Jupiterre! - kiáltott amaz. - És ön ma Dyeából jött idáig! Nem dermedt meg?
    - Fázom - vallotta be Frona őszintén -, és nagyon álmos vagyok.
    - Jó éjt! - szólt néhány perccel később a férfira, és jólesőn elnyújtózott a meleg takarók alatt. Majd negyedóra múlva: - Ó, hall-ja-e! Alszik már?
    - Igen - felelt a férfi a kályhán túlról. - Mi baj?
    - Aprított-e már fát?
    - Fát? - kérdezte társa álmosan. - Miféle fát?
    - Hát gyújtanivalót reggelre. Ha nem, hát keljen fel, és lásson hozzá.
    Amaz szó nélkül engedelmeskedett, de a leány már nem hallotta, mikor végezte be.
    Az elmaradhatatlan szalonna már ki volt a ládára készítve, mikor szemét felnyitotta. Megvirradt, és a virradattal a vihar is elült. A nap vidáman sütött le az átázott tájra, és besütött a széthajtott sátorponyván is. A munka már megkezdődött, csapatostul vonultak el már a megterhelt emberek. Frona kifelé fordult az ágyon. A reggeli már elkészült. Házigazdája épp melegre helyezte a pirított szalonnát és a sült burgonyát, majd két fenyőfaággal megrögzítette a ponyvakijárót.
    - Jó reggelt - köszöntötte őt a leány.
    - Jó reggelt - viszonozta köszöntését a férfi, felkapta a vizescsöbröt, és kifelé indult vele. - Nem mondom, hogy remélem, jól aludt, mert tudom, hogy így van.
    Frona kacagott.
    - Kimegyek egy kis vízért - jelentette be a férfi -, és mire visszajövök, remélem, felkészült reggelihez.
    Reggeli után, mialatt a napon sütkérezett, Frona ismerős alakokat fedezett fel, kik Crater Lake irányából a jégmező szélén az ösvényre befordultak. Tapsolni kezdett.
    - Ott jön a felszerelésem, Del Bishop pedig ugyancsak elszégyelli majd magát, hogy az összeköttetést felvennie nem sikerült. - Ezzel odafordult házigazdájához és egyúttal a vállára vetette a fényképezőgépet és az útiszatyrot. - így hát búcsúznom kell, de egyben szíves köszönetét mondok fáradozásáért.
    - Ó, kérem, nincs miért. - Ne is említse, kérem. Ugyanennyit megtennék akármelyik...
    - Vaudeville-csillagért!
    A férfi arca szemrehányó kifejezést öltött, de azért folytatta:
    - A nevét nem tudom, de nem is óhajtom tudni!
    - Nos, én nem leszek ilyen gyöngédtelen, mert már tudom is a nevét, Mister Vance Corliss! Az utasok lajstromából tudtam meg a hajón - magyarázta Frona. - És most már arra kérem, keressen fel, ha Dawsonba kerül. A nevem Frona Welse. Isten önnel!
    - Csak nem Jacob Welse az édesapja? - kiáltott utána Corliss, mikor a leány könnyed lépéssel az ösvény irányába futott.
    Hátrafordult és bólintott.
    Ám Del Bishop egyáltalán nem restelkedett, sőt még nem is nyugtalankodott.
    - Bízd csak a Welse-re, hogy puha talajon talpra essék - ezzel vigasztalta magát, mikor előző este ledőlt aludni. De azért igen dühös volt.
    - Jó reggelt - köszöntötte Fronát. - Az arcáról látom, hogy jó helyen aludt, és ezt nem nekem köszönheti.
    - Nem aggódott, mondja?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988268
Webáruház készítés