Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London: A beszélő kutya_MOBI

Jack London: A beszélő kutya_MOBI
790 Ft790
  • Részlet az e-Könyvből:

    Jeromos a bothoz kötve sok napon át Lamai foglya maradt. Boldogtalan idő volt ez, mert Lamai házát örökösen felverte a civakodás és marakodás. Lamai elszánt harcokat vívott végig öccseivel és húgaival, amiért azok Jeromost ingerelték és ezek a viaskodások kivétel nélkül abban csúcsosodtak ki, hogy Lenerengo felemelte a kezét és pártatlanul végigdöngette valamennyi gyermekét.
    Ha ezzel elkészült, elvből és magától értetődő dolog gyanánt mindig ellátta a Lumai baját is, akinek lágy hangja mindig nyugalmat és békességet kívánt és aki a nyelvelések végén mindig fogta magát és néhány napra elment a kenuházba. Itt Lenerengo tehetetlen volt. A férfiak kenuházába semmiféle marinak nem volt szabad bemerészkednie. Lenerengo sohasem felejtette el annak a marinak sorsát, aki a tabut legutoljára megsértette. Sok évvel ezelőtt történt, még lánykorában, de a visszaemlékezés még mindig élénken rajzolta eléje a képet: a szerencsétlen asszonyt, amint egy teljes napon át az egyik karjánál fogva és egy teljes másik napon át a másik karjánál fogva kiakasztották a napsütésre. A két nap leteltével a kenuház férfiai lakomát csaptak belőle és Somo asszonyai hosszú ideig igen csendesen beszéltek a férjeik jelenlétében.
    Jeromos azon vette magát észre, hogy szeretni kezdi Lamait. De ez a szeretet nem volt sem erős, sem szenvedélyes. Inkább hálából fakadt, mert csak Lamai nézett utána, hogy élelmet és vizet kapjon. A fiú azonban nem volt sem Kapitány, sem Haggin úr. Még Derby sem volt, még Bob sem. Afféle alacsonyrendű emberi lény volt, néger és Jeromost egész rövid életén át szigorúan ahhoz a törvényhez szoktatták, hogy a fehérek a felsőbbrendű kétlábú istenek.
    Mindazonáltal nem kerülte el a figyelmét, hogy a négerekben is lakik értelem és hatalom. Ezt nem okoskodta ki, egyszerűen tudomásul vette. Látta, hogy a négerek is parancsolni tudnak más tárgyaknak, botokat és köveket tudnak a levegőn át röpíteni, sőt őt magát is úgy oda tudják kötni a bothoz, hogy tehetetlen. És akármennyivel alsóbbrendűek, mint a fehér istenek, de azért ők is istenek a maguk nemében.
    Jeromost egész életében most kötötték meg először és ő nem szerette ezt a dolgot. Hiába kínozta agyon a fogait, amelyek közül egyik-másik az alatta sarjadó új fog nyomásától már lógott. A bot erősebb volt nála. És bár Kapitányt nem felejtette el, idő multával Kapitány elvesztésének fájdalma is enyhült és Jeromos elméjének legelső helyét a szabadulás vágya foglalta el.
    De mikor eljött a szabadulás napja, már nem ragadta meg az alkalmat, hogy leosonjon a tengerpartra. Véletlenül megtörtént, hogy Lenerengo leoldotta. Szándékosan tette, mert meg akart tőle szabadulni. De mikor leoldotta, Jeromos ott maradt, hogy köszönetet mondjon neki, csóválta a farkát és mogyoróbarna szemével felmosolygott rá. Az asszony dobbantott a lábával, hogy a kutyát elkergesse és rikácsoló, ijesztő hangon rákiáltott. Ezt Jeromos nem értette és a megijedéshez annyira nem volt hozzászokva, hogy az asszony puszta ijesztgetéssel nem tudta elkergetni. Jeromos minden esetre megszüntette a farkcsóválást és bár még mindig felnézett az asszonyra, szeme megszűnt mosolyogni. Konstatálta, hogy az asszony mozdulatai és szavai ellenségesek, ennélfogva óvatos és figyelmes lett, hogy előkészüljön az asszony részéről érkezhető bármilyen ellenséges tényre.
    Lenerengo megint kiáltott és dobbantott egyet a lábával. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy Jeromos őrködő figyelme a lábára terelődött. Már pedig az, hogy a kutya még mindig késlekedik távozni, mikor már le van oldva, sok volt a Lenerengo kurta béketűrésének: rúgott egyet és Jeromos kikerülve a rúgást, beleharapott a bokájába.
    A harc azonnal kitört és az asszony bizonyosan megölte volna dühében Jeromost, ha Lamai fel nem tűnik a küzdőtéren. A Jeromos nyakáról leoldott bot mindent elmondott Lamainak az anyja árulásáról. Éktelen haragra gerjedt, közéjük ugrott, elhárította azt a csapást, amelyet az asszony egy sulykoló kővel akart Jeromos fejére mérni és amely a kutyát biztosan agyonütötte volna.
    Most már Lamain volt a bajbajutás sora. Az anyja már le is mért neki egy hatalmas pofont, mikor a szegény Lumai, akit az üvöltözés felriasztott álmából, kimerészkedett, hogy békét teremtsen. Lenerengo szokás szerint elfelejtette az egész világot abban a vad gyönyörűségben, hogy összeteremtheti a férjét.
    Az egész ügy végeredményben elég ártalmatlanul végződött. A gyerekek sírása elhallgatott, Lamai visszakötözte Jeromost a botra, Lenerengonak elfogyott a szussza, Lumai pedig fájdalmas lelkiállapotban távozott el a kenuházba, ahol a férfiak nyugodtan alhatnak és asszonynép nem macerálja őket.
    Barátai körében ezen az éjszakán Lumai elmesélte házi bajait és a bajok okát is megmondta: mindennek az a kölyökkutya az oka, amelyik az Arangi fedélzetéről került a szigetre. Agno, az ördög-ördög orvosok főnöke vagy ha úgy tetszik, főpap, történetesen hallotta az elbeszélést és eszébe jutott, hogy az ő parancsa szerint Jeromosnak a többi foglyokkal a kenuházba kellett volna kerülni. Egy félóra mulva már mosta a Lamai fejét. A fiú minden kétséget kizáróan megsértett egy tabut. Agno négyszemközt ezt meg is mondta neki. Lamai remegett, sírt és a lábaihoz vetette magát, mert tudta, hogy a tettéért halálbüntetés jár.
    Sokkal jobb volt az alkalom korlátlan hatalmat nyerni a fiú fölött, semhogy Agno elszalasztotta volna. Egy halott ifjú nem ért volna neki semmit, de egy élő ifjúnak, akinek az életét a kezében tartja még sok hasznát vehette. És mivel a megsértett taburól úgysem tudott más senki, Agno megengedhette magának, hogy hallgasson. Ezért úgy rendelkezett, hogy Lamai azonnal költözzék az ifjúság kenuházába, ott kezdje meg újoncságát a munkák, gyakorlatok és szertartások azon hosszú sorában, melynek alapján majd beléphet a legények kenuházába és megteszi a félutat ahhoz, hogy egyszer majd a teljes korú férfiak közé számítsák.
    Lenerengo másnap reggel az ördög-ördög orvos parancsához híven összekötözte a Jeromos lábait. Ez nem ment küzdelem nélkül, a kutya folyton a fejéhez kapdosott és a kezét össze-vissza karmolta. De végre is levitte a kutyát a falun keresztül, hogy Agno házába szállítsa. Útközben a falu főterén, ahol a faragott oszlopok állottak, egy kicsit ledobta a kutyát a földre, hogy ő is csatlakozzék az általános vigassághoz.
    Basti nemcsak szigorú törvényhozó volt, hanem egészen eredeti is. Ezen a napon például egy intézkedésével egyszerre tudta módját ejteni két civakodó asszony megbüntetésének, annak is, hogy a többi asszonynak elrettentő leckét adjon és annak is, hogy minden alattvalója új örömet érezzen, amiért Basti uralkodik fölöttük. Tiha és Vivau volt a két asszony neve. Darabos, testes, fiatal nők voltak, már régóta botránkoztatták az egész falut örökös marakodásukkal. Basti úgy rendelte, hogy büntetésül versenyfutást rendezzenek. De nem ám csak olyan egyszerű versenyfutást. Meg kellett halni a nevetéstől. A férfiak, asszonyok és gyerekek, akik ennek a futásnak tanui voltak, üvöltöttek a gyönyörűségtől. Még a vénasszonyok és a féllábbal sírban álló aggastyánok is sírtak és oldalukat fogták nevettükben.
    A félmérföldnyi futópályát a falu hosszában jelölték ki, a falu közepén keresztül, attól a ponttól, amelynek táján az Arangit elégették, addig a pontig, ahol a tengeri védőfal másik vége állott. A parancs az volt, hogy Tihának is, Vivaunak is kétszer kell megfutni ezt a távolságot, oda is, vissza is, de egyszer egyiknek kellett kergetni a másikat, a másiknak meg sietni, hogy amaz utól ne érhesse, másodszor pedig fordítva.
    Ezt a mulatságot csak Basti eszelhette ki. Először is két kerek korállkövet nyomtak Tiha kezeibe, a kövek mindegyike nyomott legalább húsz kilót. Tiha kénytelen volt a két követ szorosan az oldalához nyomni, hogy le ne ejtse a földre. A háta mögé Vivaut állította Basti. Vivau egy hosszú, könnyű bambuszrudat tartott a kezében, amelynek a végére csomóba kötött bambuszforgácsok voltak erősítve. Ezek a forgácsok olyan hegyesek voltak, mint a tű, mint ahogy csakugyan tű gyanánt is szokták őket használni a tetoválásnál. Azért voltak rákötözve a bambuszbot végére, hogy Vivau ugyanúgy döfködjön velük a Tiha hátát, mint ahogy az emberek az ösztökével az ökröt szokták piszkálni. A szerszám komoly sérülést nem okozhatott, de fájdalmat annál többet. És Basti éppen ezt akarta.
    Vivau döfni kezdett az ösztökével, Tiha pedig támolyogva, csetelve-botolva furcsa tornászmozdulatokkal igyekezett gyorsan futni. Mind a ketten tudták, hogy mihelyt a pálya végpontját elérik, a szerepek megváltoznak, Vivau fogja hordozni visszafelé a köveket és Tiha fog döfni. Mivel pedig Vivau tudta, hogy amit Tihának most ad, Tiha kamatostul igyekszik majd visszaadni, igyekezett a maga részéről annyit döfni, amennyit csak bírt. A verejték csak úgy szakadt mind a kettőnek az arcáról. Mindegyiküknek megvolt a maga pártja a sokaságban, amelyik minden döfésnél bátorító vagy gúnyolódó kiabálásban tört ki.
    A látvány nevetséges volt, de vaserejű törvényesség rejlett mögötte. A két követ az egész versenyfutáson végig kellett cipelni. Az az asszony, amelyiknek az ösztöke volt a kezében, meggyőződéssel és odaadó buzgóságokkal volt köteles használni a fegyvert. A másiknak, aki a döféseket kapta, tilos volt elveszteni a béketűrését és rátámadni ellenfelére. Basti már előre alaposan és fenyegetően kioktatta őket, hogy a versenyszabályok megszegéseért nem kisebb büntetés jár, mint hogy a bűnöst apály alatt ki fogják kötni a parti vízbe, hogy a cápák megegyék.
    Mikor a versenyfutó asszonyok az előtt a hely előtt haladtak el, ahol Basti és miniszterelnöke, Aora, állottak, mind a kettő összeszedte minden erejét: Vivau őrülten döfködött, Tiha pedig teljes erejéből kapkodott minden döfésnél, hogy el ne ejtse a köveket. Nyomukban a falusi gyerekek és a falu összes kutyái trappoltak, ordítozva és vonítva az izgalomtól.
    - Te Tiha, hosszú idő nem lesz tud ül kenu bele, - mondta csúfolódva Aora az áldozatnak és megjegyzésével nagy hahotára indította Bastit.
    Egy szokatlanul fájdalmas döfésre Tiha leejtette az egyik követ és mialatt térdre ereszkedve, félkarjával megint a hóna alá szedte, megint lábra állott és tovább indult, bőséges döfésekben részesült. Mikor aztán nem bírt magával és fellázadt ennyi fájdalom ellen, elszántan megállott és rákiáltott ellenfelére:
    - Én rád haragszik nagyon sok! Én neked rögtön...
    De a fenyegetést nem fejezte be. Egy teljes szívvel irányított döfés megtörte a megadását és újabb ügetésre indította.
    Amint a part felé távolodtak, eltávolodott a lármás sokaság nagy hűhója is. De pár perc mulva már lehetett hallani, hogy a lárma ismét közeledik. Ezúttal Vihau lihegett a korállkövek súlyától és Tiha, kit az eddig már kiállott szenvedések még jobban sarkaltak, igyekezett busásan visszafizetni, amit kapott.
    Éppen Basti előtt Vivau elejtette az egyik követ és mikor igyekezett felszedni, elejtette a másikat. A második kő jó három lépésre gurult az elsőtől. Tiha a bosszúálló düh valóságos forgószelévé változott. Egész Somo megvadult a látványtól. Basti ferde oldalát fogta a kacagástól és hihetetlenül ráncos arcán a legtisztább vidámság könnyei peregtek alá.
    És mikor az egésznek vége volt, Basti így szólott népéhez:
    - Igy fog verekedni minden asszony, ha túlságosan akar verekedni a másikkal.
    Nem éppen így mondta. Nem is somói nyelven mondta. Bêche-de-mer nyelven mondta és pedig a következő szavakkal:
    - Ha mari szeret vereked, minden mari Somo benne lesz vereked másik vele így.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980941
Webáruház készítés