Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Jack London: A beszélő kutya_EPUB

Jack London: A beszélő kutya_EPUB
540 Ft540

Jack London egyik leghíresebb könyve Jeromos, a skót terrier történetét mondja el. Akárcsak a szerző első kutyaregénye, a Vadon szava, valójában ez a könyv is az emberről, a társadalomról szól, jól megvilágítva tulajdonságaikat, hiszen a kutyaszereplők természetét és sorsát is az emberi gonoszság és szeretet, kapzsiság és jóság alakítja.
A kötetet Harsányi Zsolt remek műfordításában adjuk közre.

  • Részlet az e-Könyvből:

    Kapitány hangját megismervén, Jeromos sóváran és vágyakozóan vonított, torkában az újonnan talált imádottja iránt érzett minden ékesen szóló szeretetével. Ott evickélt a fodros vízen, amely a szél kényére-kedvére hullámzott. Azonban, amint az Arangi eltávolodott tőle, hamar elhalt minden zaj. És ekkor a sötétség magányában, himbáló felszínén annak a víznek, amelyben most újabb örök ellenséget ismert meg, elkezdett szűkölni és panaszosan sírni, mint az elvesztett gyerek.
    Lassankint az intuició kósza, homályos útján megismerte gyengeségét ebben az irgalmatlan, ridegszívű vízben, amely azzal a megtudhatatlan dologgal fenyegetett, amit csak tétován, de borzalmasan lehetett sejteni, vagyis: a halállal. Ami őt illeti, nem igen értette meg a halált. Mivel sohasem jutott tudatára annak az időnek, amikor még nem élt, következésképpen nem tudhatta ésszel felérni azt az időt sem, amikor már nem fog élni.
    Az a Dolog azonban itt volt, sejtszövetének minden porcikáján, idegeinek minden felfogó gyorsaságán és agyának minden finom érzékenységén keresztül hangosan hirdetve a fenyegetést, itt volt a benyomások egész teljességével, előre sejtetve az élet utolsó katasztrófáját, amelyről nem tudott ugyan semmit, de amelyről nem kevésbé érezte, hogy ez az elkövetkezendő legfőbb szerencsétlenség. Érteni nem értette, de érezni éppen olyan erősen érezte, mint az emberek, akik sokkal mélyebben és tágabban tudnak és általánosítanak, mint holmi négylábú kutyák.
    Mint ahogy egy ember vergődik lidércnyomása kínjaiban, úgy vergődött Jeromos a háborgó, sósvízzel fojtogató tengeren, úgy panaszkodott és sírt szegény elvesztett gyerek, elvesztett kiskutya, amely mindössze egy félesztendeje élt az örömmel és szenvedéssel hangos világon. Kapitányt akarta. Kapitány volt az Isten.
    Az Arangi fedélzetén, amelyet a fővitorla leeresztése nagyon megkönnyebbített, mihelyt a szél vadsága szűnt és a tropikus eső felhőszakadása megkezdődött. Van Horn és Borckman egymást kémlelték a sötétségben.
    - Kettős roham volt, - mondta Van Horn - jobbról is, balról is megcsapott bennünket.
    - Nyilván félig elmorzsolódott, - felelt a matróz - mielőtt ránkcsapott.
    - A másik felével pedig visszatartotta az esőt... - mondta Van Horn, de hirtelen káromkodva szakította félbe magát - ...mit te csinál ott, hé, ott a kormánynál?
    Tudniillik a kis kétárbocos az egyik vitorlája alatt, amely most éppen üres volt, belefordult a szélbe, hátsó vitorlája megüresedett és alkalmat adott az elővitorláknak, hogy megteljenek a másik oldalon. És az Arangi elkezdett hátrálni körülbelül ugyanazon az úton, amelyet az imént tett meg. Következésképpen a vízen hánykolódó Jeromos felé haladt. Azt a mérleget, amelyen élete ingadozott, így billentette a javára egy néger kormányos baklövése.
    Van Horn megtartotta az Arangit az új irányon, meghagyta Borckmannek, hogy szedje rendbe a fedélzeten heverő rendetlen köteleket, ő maga pedig a szakadó esőben elkezdte összefonni a csigaköteleket, amelyeket elmetszett. Mikor az eső szűnni kezdett, úgyhogy nem verte már olyan hangosan a fedélzetet, egyszer csak valami zaj keltette fel a figyelmét, amely a nyilt tengerről érkezett feléje. Egy pillanatra abbahagyta a munkát, hogy hallgatóddzék és mikor megismerte Jeromos sírását, izgatottan felugrott.
    - A kutya a tengerbe esett! - kiáltotta Borckmannek. - Vissza az első kötélkormányt a szél alá!
    Előrerohant és jobbra-balra hárította útjából a munkások csoportját.
    - Hé! Legénység! Fel a kötélzetre! Ezt a vitorlát leereszteni!
    Belenézett a messzelátójába és hevenyészve megbecsülte a Jeromos hangjának delejtű-irányát.
    - Erősen le a kereket! - kiáltotta a kormányosnak, de aztán inkább maga ugrott a kerékhez és maga nyomta le, folyton és folyton hangosan mondogatva: északkelet-kelet egy negyeddel keletre, északkelet-kelet, egy negyeddel keletre!
    Megint belenézett a messzelátóba. Hiába igyekezett kivenni a sötétben Jeromos hangját, hogy első futólagos iránybecslésének helyességét megállapítsa. De nem tétovázott sokáig. Ámbár a vitorla-manőver következtében az Arangi nyilvánvalóan a kutya felé tartott, tudta, hogy a szél és a tengeri áramlat gyorsan eltávolítja őt az úszó kutyától. Kiáltva hívta oda Borckmant, hogy fusson hátra a mentőcsónakhoz, ő maga pedig leszaladt a kajütbe a villamos zseblámpáért és a csónakdelejtűért.
    A kétárbocos olyan kicsi volt, hogy az egyik mentőcsónakja csak két hosszú hurkon lógott rajta. Mire Van Horn visszaérkezett a födélzetre, a matróz már le is eresztette. Van Horn ügyet sem vetett a szögesdrótra, a legénység közül egyik embert a másik után emelte át a korláton és ugratta le evickélve a csónakba, végül átugorva egy tönkön, maga is leugrott utolsónak és közben, mialatt a hurkokat eloldozták, még felkiabálta utolsó utasításait:
    - Tartson mozgó világosságot a fedélzeten, Borckman! A hajó maradjon irányban. A fővitorlát ne húzza feljebb. Tisztítsa meg a fedélzetet és az őrcsigát kötözze a főcölöpre!
    Azzal megragadta a kormányzólapátot és elkezdte biztatni a legényeket:
    - Vasi-vasi, jó legények, vasi-vasi!
    Ez a bêche-de-mer nyelven evezést jelent. Kormányzás közben futólag rávilágított a zseblámpával a delejtűre, hogy megtartsa az északkelet-keleti irányt egynegyeddel keletre. De akkor eszébe jutott, hogy a csónak-delejtű mindig két teljes ponttal hajlik el az Arangi nagy delejtűjéhez képest, ennélfogva megfelelően megváltoztatta az irányt.
    Olykor szünetet parancsolt az evezősöknek, hogy hallgatóddzék és Jeromos után kiabáljon. Körben eveztette őket, aztán előre és hátra, szél alatt és szél ellen, a tengernek azon a foltján, ahol becslése szerint a kutyának lenni kellett.
    - Most fül tietek nagyon idehallgat, - szólt oda az első legénynek - ha egyik legény meghall kis kutya sírás övé, én legény ad öt rőf vászon, kétszer tíz rúd dohány.
    Egy félóra mulva már »kétszer tíz rőf vásznat« és »tízszer tíz rúd dohányt« ígért annak a legénynek, aki először hallja meg »kiskutya sírás övé«.
    Jeromos már nagyon rossz állapotban volt. Nem szokta meg az úszást, nagyon kínozta a sós víz, amelyik nyitott száján folyton becsapott és ereje már kezdte elhagyni, mikor először pillantotta meg a kapitány zseblámpájának fényét. Ezt azonban nem hozta Kapitánnyal összefüggésbe és nem is fordított rá több figyelmet, mint a feje fölött pislogó csillagokra. Nem fordult meg a fejében, hogy ez épp úgy lehet csillag, mint valami egyéb. Sírt és küzködött tovább a sós vízzel. De mikor végre meghallotta Kapitány hangját, abban a pillanatban megvadult. Próbált felegyenesedni és mellső lábaival rátámaszkodni Kapitánynak a sötétből érkező hangjára, mint ahogy Kapitány lábszárára tette volna a mellső lábait, ha Kapitány ott van a közelben. Ez persze súlyos következményekkel járt. Kiesvén a vízszintes irányból, lesüllyedt a víz alá és újabb görcsös fuldoklással merült fel ismét.
    Mindez rövid ideig tartott és ezalatt az idő alatt a fuldoklástól nem tudott felelni Kapitány kiabálására, amely tovább hangzott feléje. De mikor végre felelni tudott, boldog vonításban tört ki: jön Kapitány, hogy kiemelje őt ebből a csípős, harapós vízből, amely megvakítja a szemét és nem hagyja lélekzeni. Kapitány csakugyan Isten, az ő Istene, aki elég hatalmas ahhoz, hogy megmentse.
    Nemsokára meghallotta ezt a ritmikus zajt, amelyet az evezők nyele a villákban okozott és a maga vonításának örömét megkettőzte a Kapitány hangjából hallott öröm. Kapitány ugyanis folyton-folyvást biztatta őt, csak közben szólt oda egy-egy serkentő mondatot az evezősöknek:
    - Jól van, Jeromos, jól van, öreg! Jól van Jeromos! Jól van... Vasi-vasi legények!... Jövök, Jeromoskám, jövök. Tartsd magad, öreg. Bírd még egy kicsit... Vasi-vasi, mint az őrült!... Itt vagyunk, Jeromoskám, tartsd magad. Ne félj, öreg, mindjárt odaérünk. Csak még egy kicsit... Vasi-vasi, legények, nagyon sok!
    És ekkor Jeromos boldogító hirtelenséggel megpillantotta maga fölött a homályból felmerülő csónakot, szemébe vakítóan csapott a zseblámpa teljes erejű fénysugara és boldog vonítása közben is érezte és megismerte Kapitány kezét, amely megragadta a nyaka irhájánál és felemelte a levegőbe.
    Csuromvizesen, csapzottan került Kapitány esőverte mellére, a farka őrülten csóválva csapkodta Kapitány ölelő karját, teste vonaglott, nyelve őrülten nyaldosta össze-vissza Kapitány állát és száját és arcát és orrát. És Kapitánynak eszébe sem jutott, hogy ő maga is csupa víz és hogy éppen a visszaeső malária első rohama vesz erőt rajta a nedvességtől és az izgalomtól. Csak azt tudta, hogy a kölyökkutya, amelyet előző nap kapott, ott van biztonságban a karjai között.
    Mialatt a legények nekifeküdtek az evezőknek, ő a könyöke és az oldala közé fogta a kormánylapátot, hogy Jeromost tovább is a karjai között tarthassa.
    - Te kis gazember, - mondta neki gőgicsélő hangon és mondogatta neki ismét és ismét - ó, te kis gazember.
    Jeromos pedig nyelve csókjaival válaszolt és úgy nyöszörgött és sírt, mint az elveszett gyerek, mikor megtalálták. Azonkívül feltűnően reszketett. De nem a hidegtől. Ezt inkább túlfeszített, érzékeny idegeinek lehetett tulajdonítani.
    Mikor megint a fedélzetre kerültek, Van Horn elmondta okoskodását a matróznak:
    - Ez a kutya nem sétált le csak úgy egyszerűen a fedélzetről. Nem is a víz mosta bele a tengerbe. Jó szorosan belekötöztem egy zsinórral a takaróba.
    És odalépett a hajó legénységének és a hatvan főnyi visszatérő munkáscsoportnak a kellős közepébe, akik mind ott állottak a fedélzeten és a kézilámpájával rávilágított a takaróra, amely még mindig ott feküdt a yam-zsákokon.
    - Itt a bizonyíték. A zsinór el van vágva. A csomó még rajta is van. Már most melyik néger felel ezért?
    Körben végigtekintett a sötét arcokon, végigvilágította őket és szemében akkora volt a vád és a harag, hogy a feketék szeme mind a földre szegeződött vagy elfordult tőle.
    - Csak legalább tudna ez a kutya beszélni, - mondta bosszúsan - majd ő megmondaná, melyik volt.
    Hirtelen lehajolt Jeromoshoz, aki a lehető legszorosabban odaállt a lába mellé, olyan szorosan, hogy nedves mancsai Kapitány meztelen lábafején nyugodtak.
    - Te ismered, Jeromos, te tudod, melyik fekete volt - mondta gyors és izgatott szavakkal, kezével pedig kérdő kört írt le a feketék felé.
    Jeromos abban a pillanatban tele lett élettel, elkezdett ugrándozni és a mohóság rövid ugatásait hallatta.
    - Azt hiszem, a kutya nyomra tudna vezetni, - mondta Van Horn a matróznak - gyere, Jeromos, keresd meg, csípd meg, húzd le. Hol a néger, Jeromos? Keresd! Keresd!
    Jeromos csak annyit tudott, hogy Kapitány akar valamit, meg kell keresnie valamit, amire Kapitánynak szüksége van és ő sóváran akart szolgálatára lenni. Egy darabig céltalanul és szolgálatkészen ugrándozott jobbra-balra, mialatt Kapitány bíztató kiáltásai egyre növelték izgatottságát. Akkor egy gondolat csapta meg, még pedig igen tiszta és határozott gondolat. A legények csoportja utat nyitott neki, amint rohanva nyargalt végig az egész tatbalon a ládák szorosra rakott építményéhez. Ott bedugta az orrát abba a nyílásba, ahol a vadkutya bujdokolt és elkezdett szimatolni: igen, a vadkutya bent volt. Nemcsak a szagát érezte meg, hanem fenyegető morgását is hallotta.
    Kérdően nézett fel Kapitányra. Azt akarja Kapitány, hogy hajtsa meg a vadkutyát? De Kapitány nevetett és a kezével gesztikulált neki jelezvén, hogy nem ezt akarja tőle: valami mást kell keresnie, valami más helyen.
    Elugrott tehát és tovább kezdett szimatolni más ilyen helyeken, ahol tapasztalata szerint svábbogarak és patkányok tartózkodhattak. De hamar derengeni kezdett előtte az is, hogy Kapitány nem ilyen dolgokra gondol. A szíve vadul vágyott szolgálni és minden világos szándék nélkül elkezdte szaglászni a fekete legények lábaszárát.
    Most már Kapitány még élénkebben biztatta és serkentette. Jeromos szinte eszét vesztette. Tehát erről van szó! Meg kell állapítania a matrózok és a munkások személyazonosságát. Sietve végezte a feladatot, gyorsan ugrott egyik legénytől a másikhoz, míg végre Lerumihez érkezett.
    Most aztán elfelejtette, hogy Kapitány akar tőle valamit. Csak az járt az eszében, hogy ez az a Lerumi, aki megtörte az ő szent személyének tabuját és kézzel illette, sőt ez az a Lerumi, aki kidobta a tengerbe.
    Dühös kiáltással, fehér fogak villogásával és égnek borzolódó nyakszőrrel nekiugrott a feketének. Lerumi menekült a fedélzeten végig, Jeromos pedig a többi feketék kacagása közben üldözte. Ahogy az üldözés folyt a fedélzeten köröskörül, több ízben szerét ejtette, hogy belecsapja fogait a repülő lábszárakba. Akkor Lerumi megkapta a vitorláról lelógó kötélzetet, felhúzódzkodott és Jeromos tehetetlenül dühöngve ottmaradt alatta a fedélzeten.
    A feketék erre óvatos távolságban körbe verődtek, a kör közepén pedig Jeromos mellett ott állott Van Horn. A kapitány a zseblámpával rávilágított a kötélzeten kapaszkodó feketére és meglátta a fekete ujjakon, amelyek Jeromos takarójába behatoltak volt, a sebek hosszú párhuzamos vonalait. Megmutatta ezeket a vonalakat Borckmannek, aki úgy állott a körön kívül, hogy egyik fekete se kerülhessen a háta mögé.
    Kapitány fölvette Jeromost és csendesíteni igyekezett a haragját:
    - Jól van, Jeromos. Jó kutya. Ráütötted a pecsétedet. Derék kutya vagy. Nagyszerű kutya vagy.
    Aztán ismét Lerumihoz fordult, megvilágította a kötelek közt lógó feketét és a hangja rekedten és ridegen hangzott, amikor rákiáltott:
    - Mi név tied legény?
    - Enyém név Lerumi - volt a félénk, csipogó válasz.
    - Te jön Pennduffryn belőle?
    - Én jön Meringe belőle.
    Van Horn kapitány mérlegelte egy kissé a dolgot, amíg karjai között dédelgette a kutyát. Elvégre ez egy hazatérő munkás. Egy vagy legfeljebb két nap mulva úgyis partra teszi és megszabadul tőle.
    - Szavamra, - kiáltotta - én rád haragszik. Én rád nagyon haragszik. Én rád haragszik nagyon sok. Miért te csinál szegény kis kutya enyém megy ki bele nagy víz?
    Lerumi képtelen volt válaszolni. Tehetetlenül forgatta a szemét és magában már belenyugodott, hogy most meg fogják korbácsolni, mert régen megszerezte már azt a keserű tapasztalatot, hogy a fehér gazdák így szoktak intézkedni.
    Van Horn kapitány megismételte a kérdést, a fekete pedig megint csak tehetetlenül forgatta a szemét.
    - Én szeretne hát tied korbáccsal nagyon, - kiabálta a kapitány - te most idehallgat, én csinál neked nagy beszéd. Ha te szem tied egyszer merészel ránéz kutya enyém, én hát tied megkorbácsol és egész fedélzet téged néz. Ért?
    - Én ért, - felelte panaszosan Lerumi és ezzel az ügy el volt intézve.
    A munkások lementek aludni a kabinsorba. Borckman és a legénység felhúzta a főárbocot és útjára tette az Arangit. És Kapitány, aki egy száraz takarót hozott alulról, lefeküdt aludni, vállán Jeromos feje pihent, karjai között Jeromos nyult el.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980934
Webáruház készítés