Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Iványi Ödön A püspök atyafisága MOBI e-könyv

Iványi Ödön A püspök atyafisága MOBI e-könyv
540 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XVI.

    Veron és Kanut hallgatva követték a vezető rendőrtisztet a rosszul világított, alacsony folyosón, mely ronda és rosszszagú volt attól a sok társadalmi szeméttől, a mi itt nap és éj közben meg szokott fordulni. Egy régimódi szűk, tekergő lépcsőn, melynek kőfogai kicsorbultak a nehéz patkós csizmák alatt, lementek a földszintre, a hol a foglyok el voltak helyezve.
    Az első ajtó mögül kihallatszott a vén Bacsó mély, lázadó hangja, súlyos lépteinek tompa hangja, amint a szoba hosszát méregette. Az egész letartóztatott kompánia ébren volt odabenn. A folyosóra nyíló valamennyi ajtó mögül ingerült hangok, szenvedélyes beszélgetések, dühös kifakadások lármája szüremlett ki a tornáczboltozat alá, mely álmosan visszhangozta az őrjáró konstábler lépteit.
    Miután az öreg Bacsó harmadmagával volt együtt, Kanut elhatározta, hogy csak maga megy be hozzá. Az előzékeny rendőrtiszt azonban minden bejelentés nélkül sarkig föltárta az ajtót a miniszter úr előtt.
    A légszeszlángtól erősen világított szobából nehéz, állott levegő és sűrű pipafüst csapott a küszöbön álló látogatók arczába. Az öreg Bacsó hátratett kezekkel, előrehajló nyakkal az ajtó felé tartott éppen. Egyik letartóztatott levelet írt a légszeszláng alatt, a másik a vaságy szélén ülve - lábait lógázta s áhitatos pofával hallgatta Bacsó Péter dörmögését. Az ajtó kicsapódására fölrezzent társaság meglepetve nézett a folyosón állókra.
    Kanutnak nem kellett belépnie. Az öreg Bacsó elébe jött egészen a küszöbig, ott a bejárást mintegy elállotta s a miniszter vállán keresztül észrevéve leányát, bosszúsan fordult el tőle s hidegen nézett a miniszter szeme közé.
    - Mit akarnak? - szólt oly kurta hangon, mely már előre is visszautasított minden jóakaró közeledést. Kanut nem akarta észrevenni, a mi sértő volt e hangban. Hidegen, a pártfogás minden fitogtatása nélkül válaszolt:
    - Veron kisasszony azt kívánta, hogy vezessem őt ide önhöz. És most, uram, legyen ön szíves a leányát elvezetni haza.
    És, mint a ki most már fölöslegessé vált, visszalépett a küszöbről. A vén Bacsó azonban utána mormogott:
    - A miniszter úr talán nem tudja, hogy nem időtöltésből ülök itt. Kérem, uram - szólt a rendőr-tiszthez - magyarázza meg a kegyelmes úrnak, hogy én letartóztatott fogoly vagyok itten.
    A rendőrtiszt csodálkozni látszott a fogoly nehézfejűségén. Ez, úgy látszik, nem érti a dolgot magyarázat nélkül.
    - Ő nagyméltósága kezességet vállalt. Ön szabad, Bacsó úr.
    Az öreg ember oldalt fordult s csak úgy félvállról beszélt vissza a künnlevőkhöz:
    - Mire való ez a komédia? Holnap úgy is szabadon bocsátnak. Nincs szükségem a miniszter úr kezességére. Nem kell senki grácziája. Igazságot akarok.
    Veron közelebb lépett apjához. Soha sem kért semmit e mogorva öregtől, de most igazi lányos ellágyulással, könyörgő tekintettel szólt hozzá, mintha valami rejtett baj ólálkodnék mögötte s mintha nem volna más védelme, mint ez a zord, szeretetlen apa. Annyira ellágyult, hogy a kezét is megfogta, úgy vonta őt maga felé.
    - Apa, kérem, jöjjön haza!
    Bacsó Péter soh’ sem látta Veront ilyen megindultnak. Elcsodálkozott a hangra, meg erre az érintésre. De egyiket sem értette meg. Maga Veron sem értette meg magát... Mért ragaszkodik most úgy ehhez az emberhez? Nem tudta. De nagyon fájt, mikor az öreg ember elfordult s kezét az övéből kiragadva - gúnyosan rászólott:
    - Csak nem fél a kisasszony odahaza egyedül aludni. Hiszen már régen nagy lány! Aztán a papától is elszokott már eléggé... Az az úr, a kivel magát ide kisértette, lesz olyan gavallér, hogy elkiséri hazáig... És most, ha megengedik, beteszem az ajtót, mert hideg jön be kívülről. Jó éjszakát, kisasszony, uraim!
    Azzal becsukta az ajtót s folytatta sétáját a terem hosszában.
    A rendőrtisztviselő szeretett volna föld alá sülyedni. Sokért nem adta volna, hogy ha helyette más valaki a szemtanúja a miniszter úr e megalázásának. Annyira megzavarodott, hogy már rendeletet akart kiadni, hogy a makacskodó öreget erőszakkal kivezessék. Szerencsére észrevette magát s tiszteletteljes némasággal hajlott meg, mikor a miniszter Veronnal együtt a kijárás felé indult.
    - Makacs fő - szólt Kanut menetközben Veronhoz - csupa dacz és ellenállás. Nem kellett volna magamat mutatni. Lehet, hogy látásom ingerelte úgy föl. Sajnálom, hogy mindkettőnknek jóakarata így kudarczot vallott. Most már engedje meg, hogy elkisérjem hazáig.

    XVII.

    Veron úgy érezte magát, mintha apja odadobta volna Kanut karjaiba. Engedte magát vitetni. Az a czinizmus, melylyel apja az ő gyermeki hűségét, lányos ragaszkodását elvetette magától, az előtte durván, sértően becsapott ajtó, az egész bántó, megszégyenítő jelenet - máskor talán csak büszke méltatlankodásra provokálta volna. De most nem tudta fejét fölemelni s hidegen távozni a helyről, hol megalázták. Hiába akarta, hogy jellemének büszkesége fölemelkedjék e pillanatban: nem találta meg a megszokott támpontot. Lehajtott fővel, égő arczczal, keserű szívvel, összeszorított szájjal ment Kanut oldalánál s mikor ismét bennült a kocsiban, lelke mélyéig elkeseredve sajtolta szét pilláival a könyeket, a miket az ideges felindulás kifakasztott szeméből. Harag tölté el szívét; haragudott apjára, kisérőjére, önmagára s egyszerre vérig sértettnek, boldogtalannak, nevetségesnek és végtelenül elhagyottnak tünt fel maga előtt.
    Kanut sejté, hogy mi történik a kocsiülés túlnansó sarkában, de sem oda nem nézett, sem pedig nem szólott. Hogyan is tehetné! Hisz’ nincs joga hozzá, hogy beavatkozzék szomszédja érzéseibe. Neki nem volt szabad észrevennie, hogy Veron könyezik. Aztán tudta azt is, hogy Veron nem az a nő, a ki azért sír, hogy valaki vigasztalja.
    De mialatt nézte, hogy mint verődnek a kocsiablak üvegéhez a szomorú ég sűrűn csorgó könyei: Veron felindultságával foglalkozott magában. Már akkor, mikor a Biás-ház lépcsőjén találkozott vele, látta rajta, hogy hangulata túlfeszült, ideges. Miért? Talán mert apja baját képzelte nagyobbnak. Az elfogatás ijedtségbe ejté. Hangulatának e feszültségében érte őt apja idétlen, vad czinizmusa. E durva illetéstől a túlfeszült húr megpattant. Ez az egész... És Kanut meg akarta győzni magát a felől, hogy mire útjok czéljához érkeznek: Veron egészen száraz szemmel, lecsillapultan száll le a kocsiról.
    És mintha szükségét érezte volna, elhitette magával, hogy tulajdonkép Veron nem is tudhat mélyen, nagyon felindulni. Emlékébe idézte azt a nyugodt, tiszta okoskodást, melylyel Veron kimutatta, hogy egy szegény, eladósodott miniszter nem vehet nőül egy vagyontalan kisasszonyt.
    Míg ő, Kanut, a nyilatkozó szerelem akkori elragadtatásában a világon mindenről megfeledkezett volt, ez a leány az erős, mély szenvedély ostroma alatt sem tévesztette szem elől az élet reális körülményeit s nem engedte, hogy elragadja egy oly, bár igaz és őszinte indulat, melynek hullámzása szívét gyönyörbe ringatta, de a mely értelmét ki nem elégíté, sem meg nem nyugtatta.
    Kanutot akkor kétségbeejtette e megfontolt, számító, nyugodt ellenállás. Mikor magához tért a visszautasított szerelem friss szégyenéből, haragjából, keservéből, szóval - abból a kritikus lelki állapotból, melybe a diadalmaskodni akaró szerelem a váratlan és reménytelen kudarcz után hanyatlik: a felocsúdás első perczében tisztában volt azzal, hogy sem vérmérséklete-, sem helyzete-, sem körülményeihez nem simul a hoppon maradt imádó sóhajtozó, bús szerepe. Mióta Veront szerette: ezen az érzésen át nézte az egész világot. Ez őt optikai csalódásba ejtette. Csak azt látta, a mi szenvedélyének körén belül esett. Az álmadozó szenvedély e gyönyörű, eszményi perspektivája egyszerre nagyon szürke, nagyon rideg valóra változott. Egy szó idézte elő ezt a változást, egy kegyetlenül okos, rettentően igaz szó - arról a szájról, a melytől ő egész más igét várt. A szó ki volt mondva és véget vetett mindennek. Kanut úgy tett, mint azok szoktak tenni, a kik életük legfőbb czélját elvesztve szem elől: a konveniencziák, a társadalmi kényszer áramlatára bízzák rá magukat. Ez az áramlat, korábban, már nem egyszer próbálta, hogy őt a Gridi Biás-ház felé ragadja. Akkor más irányba vitte őt egy más hatalmasabb erő. Most ez az erő elhagyta s a körülmények sodra elvitte őt ahhoz a leányhoz, a ki várta s szerette őt. Kanut érezte, hogy a mit tesz, az a férfibüszkeség rovására megy, tudta, hogy ez az önmegadás - gyávaság; de oly nagy volt már a vesztesége s Veronról lemondva - érzéseiben oly földönfutó koldusnak érezte volt magát, hogy a büszkeséghez való jogának elvesztését alig érezte meg. Ezzel már nem sokkal vált szerencsétlenebbé.
    Mert az volt: szerencsétlen. Azóta, hogy az a mellére kapott lökés összetört benne valamit: egy perczre sem szűntek meg lelkében azok a disszonáns, éles rezgések, a mik, mint fájdalmas sajgások jelezték, hogy a belső seb nyitott és vérezik. Oly erősek voltak nála ezek az érzések, sajgások, hogy magasabb műveltségi fokkal járó nagy szinlelő képesség sem volt elég ahhoz, hogy mást hazudjon, mint a mit belső lénye átérez. Az eljegyzési lakomán oly nagy ellentétet érzett a közt, a mi körülötte történik s a közt, a mi benne rejlik: hogy a mi nem volt szokása, sűrűen kocczintott a jókedvű férfiszomszédokkal s a drága, erős borok izgalmába akarta fojtani hideg, nyomott öntudatát. És a bor fölhevítette.
    Ezt a nervózus, lázas, mesterséges fölhevülést látta rajta Veron, mikor találkoztak. És e látszat megcsalta. Azt hitte, hogy Kanut vigasztalódott, mulat, élvez, pedig csak elkábította magát. De ez a kierőszakolt, pillanatnyi hangulat azonnal elpárolgott, a mint a pártfogás gyakorlására felkért miniszter hivatalos szerepében erre a különös éji útra indult. Veron közelsége, akaratlan érintkezéseik a kocsi szűk belsejében, a zárt helynek őket körülvevő félhomálya, mely izgatja a gondolatot s fölkelti a képzelmet, de legkivált az a körülmény, hogy Veron, a ki maga mutatott rá az őket elválasztó mélységre, most maga lép hozzá e szakadékon át s viteti magát egy alvó város kietlen éjszakáján utczáról-utczára: mindez zavarba hozta, de a mely egészen más volt, mint az az édes, könnyű zavar, a mi egykor mindannyiszor elfogta e nagy szerelmes gyereket, a hányszor Veron szépsége nagyon is közelről kisértette őt. A mostan érzett zavarban volt valami a Tantalus kínjából, az érzési csődbe jutott ember keserűségéből, a tehetetlen kárvallott rezignácziójából és a saját hibája miatt zátonyra jutott hajós emésztő önszemrehányásából.
    És mialatt így szenvedett Veron oldalán, mindenkép rá akarta tukmálni a hitet magára, hogy ő az, a ki kettejük közt inkább sínli ezt a pillanatot. Veron, a ki olyan hideg fővel tudott ellentállni, bizonyosan a szenvedésben is tud korlátot tartani.
    Megállapította magában, hogy Veron azok közé a szerencsés véralkatú nők közé tartozik, kiket józan nyugodtságuk megóv az érzésbeli szélsőségek ellen... És, fájdalmai közepett, elkezdett csodálkozni a fölött, hogy honnan veszi magát e nyálkás, jól temperált vérmérséklet a Bacsó-nép között, e szenvedélyes izgatott szélsőségek közt hányatott természetek körében...
    Odáig ment e sajátságos tünődésben, hogy mikor megérkeztek az út czélpontjához s a mint Veront a kocsiból lesegíté s látta halvány, nyugodt arczát, szinte haragot érzett e nyálkásvérű, szép, élőszobor iránt, a kinek ő boldogtalan nyomorultja, s a kin nem árulja semmi azt el, hogy ő maga is osztályosa egy szerencsétlen indulatnak... A szegény, szép szobor pedig azalatt megszenvedte a maga titkolt kínját...

    XVIII.

    A kapus - egy elegáns, idegen urat látva Veron mellett, alázatos, de meglehetős szemtelen pofával bocsátotta be őt a kapu aljába.
    - Hiába megy föl, kisasszony! - szólt Veronhoz, miközben Kanut arczába igyekezett vetni a kézi lámpa világát.
    Kanut már búcsúzni akart, hogy megkímélje Veront és magát a kiváncsi cseléd lealázó gyanújától, a mit ez szemmelláthatóan éreztetett velük - olyan formán, mintha értené a dolgot, de jó borravaló fejében hajlandó lenne a félszemét behunyni. Kanut ezért a czinkostársi jóakaratért szerette volna felrugni a szemtelent, de türtőztette magát és várta, hogy mit fog mondani.
    - Nem lehet ám bemenni a Bacsó úr lakásába - magyarázta a kapus. - A rendőrök becsukták az ajtót s elvitték a kulcsot. Úgy látszik, találtak valamit. Ujságot, írást vagy valami ilyesfélét.
    Veront megijesztették e szavak. Abban a felindulásban, mely perczről-perczre fokozottabb mértékben vett rajta erőt, az tartotta fönn, hogy nemsokára haza jut s ha egyedül lesz, majd összeszedi magát. Úgy gondolt az otthonra, mint a leszállás közben megszédült léghajós a földre: mindjárt jobban lesz, csak a kivetett horgony fogja meg a földet... A bezárt otthon előtt úgy érezte magát, mint a ki a fejét vesztette egészen.
    Kanut maga sem tudta, hogy mit tegyen? Itt nem hagyhatja Veront, az bizonyos!... A saját lakásán ugyan érintetlenül áll a Veron szobája, de oda sem viheti. Igen, ha Esztike idehaza volna. De így!... Talán egy szállóba mennének, s Veront az éjszakára ottan helyezné el. Ezt az ötletet is elvetette, a mint a kapus szemtelen nézésére gondolt. A szállóban még több ilyen cselédtekintet gyanúja környékezné Veront.
    A kapus, látva ezt a néma habozást, idején levőnek találta, hogy a megzavarodott párt tanácscsal segítse.
    - A földszinten lakik egy kisasszony. Az ma éjjel nem hál itthon. A szobát én tőlem bírja. Nálam van a kulcsa. Reggelig, ha tetszik...
    Veron föllázadva, undorodva fordult meg. Ismerte látásból a kapus albérlőjét. Bizony Biri angyal volt e nőszemélyhez képest. A szoba pedig botránya a háznak. A kapus ajánlata arczába kergette a vért. Úgy sietett az utczára, hogy Kanut alig tudta beérni.
    - Vigyen vissza atyámhoz! - szólt könyörögve és annyira magán kívül, hogy gyalog indult neki az útnak, mintha nem is emlékeznék már rá, hogy mint jöttek ide.
    Kisérője visszavezette a leányt a kocsihoz. Kanut, a mint társát a kocsiba segíté, el volt telve iránta a leggyöngédebb részvéttel. Veron hangja, mikor arra kérte, hogy vigye őt bezárt apja mellé: megindítá Kanutot. Ez a kérés kizárta azt az érzéketlen nyugodtságot, a mi miatt imént elitélte a leányt. Ez az oktalan, de megható kívánság többet mondott minden könynél és panasznál. Így csak az szólhat, a ki magát elhagyottnak érzi.
    És Kanuton valóságos bűnbánat vett erőt, hogy ezt a nőt úgy félreismerte. Helyre akarta hozni, a mit ma éjjel ellene gondolatban vétett. Az idősebb fivér gyöngédsége szólott ki hangjából, viseletéből, a mint magyarázta Veronnak, hogy a mit kíván, az képtelenség. Hirtelen eszébe jutott, hogy Szenczy Flóra, az énekesnő lakása nincs messze. Legegyszerűbb lesz, ha Veronnal odahajtat. A két nő ismeri egymást s Flóra, ez a jó leány, bizonyára szívesen fogadja Veront vendégül.
    Megkérdezte Veront, akarja-e, hogy Flórához menjenek? A leány, mint a ki saját akaratáról egészen lemondott, s föltétlenül másra bízta magát: ráhagyta, hogy menjenek Flórához. Flórához vagy akárhova. Csakhogy vége legyen már ennek az éjszakai hányatásnak, megszégyenítéseknek, előre-hátra bolyongásnak, rossz érzéseknek, felindulásoknak... Hirtelen fejébe villant, hogy valahol - valaki várakozik ő rá. Hol? ki? Bármint erőltette is emlékezetét, nem tudta kitalálni; mert gondolatai nem akartak visszafelé menni, hanem ellenállhatatlanul ragadták őt magukkal előre, Flórához, a szinésznő lakására, a mely vonzotta is, vissza is taszítá.
    Egyszer, mikor Flóra gyöngélkedett, Esztike, ki rajongott a primadonnáért, elvitte Veront is a beteg leányhoz. Barátnőjük szinházi beteg volt. Nem akart énekelni egy nem tetsző, új szerepben. Hogy kijátszsza az igazgatót (a ki nem hitt a betegségben s egyik kémet a másik után küldte a szerepbeteg ágyához), nem röstelt két napig paplan alatt maradni s a hivatalos kémeknek szenvedést mimelő pofácskával elpanaszkodni tüdejére, májára.
    De mikor magára maradt Esztikével s Veronnal: lerúgta a takarót, kiugrott az ágyból s egy ingben, mezítláb tombolt és kaczagott a fölött, hogy a kémeket sikerült rászedni. Aztán, csak egy török sált dobva vállaira, ebben a kedélyes félmeztelenségben uzsonnázott meg a két barátnővel - az uzsonna idején kétszer is visszabújt az ágypaplan alá, mikor a villanycsengetyű újabb spionok jövetelét jelezte.
    De ez a bolondos jelenet ötlött mostan Veron eszébe. Maga előtt látta a jókedvű, rakonczátlan leányt, a mint törökösen maga alá szedett lábakkal csücsült az alacsony, puha ottománon, czigarettázva és sütkérezve a porczellán-kályha ropogó tüzénél.
    Akkor bántotta Veront ez a furcsa komédia, az a frivol bizalmasság, melylyel az az ördöngös lány, a ki neki nem is volt benső barátnéja, csupasz vállait, karját és lábait mutogatta előttük. Veron úgy volt meggyőződve, hogy a nőnek - nővel szemben is szemérmesnek kell lennie. A szinésznő túlságos fesztelensége visszásan hatott rá.
    Különös. Most nem tudta őt úgy itélni meg, a mint akkor tette. Most vágyott ehhez a nyiltszájú, zajoskedvű leányhoz. Mint valami vigasztalásra, úgy gondolt ő reá, s a lámpafénytől világos, jól fűtött szobára, a tűzhelyre, a nagy, puha ottománra, a süppedő szőnyegekre, az elegáns, vidám, parfümös hálószoba egész kényelmére. Az átnedvesült ruhák hideg tapadásától fázó teste nagyon kívánta a száraz meleget és egész kimerült fizikuma a nyugvást. A fekete vízben úszó, elhagyott utczákból, a szűk, sötét kocsiketreczből - alig várta, hogy kimeneküljön... és hogy vége legyen ennek az eredménytelen együtt vándorlásnak, mely egyre kínosabbá válik mind a kettőjükre, de a melynek bántó visszássága őt bántotta legjobban.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989432
Webáruház készítés