Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Iványi Ödön A püspök atyafisága EPUB e-könyv

Iványi Ödön A püspök atyafisága EPUB e-könyv
540 Ft540

1890-ben bocsátja közre első és utolsó nagyobb munkáját, A püspök atyafisága regényt. Nagyobb kár a fácskáért, melyen csak egy szem cseresznye termett, mint a mely már meghozta sok évben a maga gazdag terméseit és elaggott. A püspök atyafisága tényleg csak egy cseresznyeszem, de sokat igérő. Művelt elmének gondos szüleménye. Nincs benne eredetiség, se valami nagy erő. Nagy iró soha se lehetett volna Iványiból, de jó műveket alkothatott volna. Nyelvezete gondos, szines, folyékony, élvezetes, formája elég könnyed, a szerkezet átgondolt. Van érzéke a jellemző és a finom árnyalatok iránt. A mai társadalom nem egy jól rajzolt alakját kapjuk A püspök atyafiságá-ban, mely a következő évben az akadémia figyelmét is magára vonta.
Az elismerő kritikából, mely többnyire szükkeblű a vidéki irókhoz, kik kiesnek a pajtáskodás gyürűjéből, ez egyszer végre mégis annyi jutott neki, a mennyivel az ő szerény lelke megtelt, de ez a lélek már elmenőben volt akkor.
Gyorsan hanyatlott, gyengült. Még ugyan felkereste két egymás után következő évben a déli fenyveseket, melyeknek zúgásában szeretett gondolkozni. A fenyvesek zúgtak még neki és ő köhögött nekik, de már erősebben köhögött, mint a hogy ők zúgtak. Míg végre 1893 őszén elcsendesedett örökre. Szülővárosában, Nagyváradon van eltemetve.

Mikszáth Kálmán

  • Részlet az e-könyvből:

     

    X.

    Planquette tiszta, szép romantikájának rokonszenves alakjai történetüket már megkezdették. A poetikus zeneíró már peregtette dallamos zenéje igaz gyöngyszemeit: mikor Bacsóék elfoglalták páholyukat.
    A nagymama nem akart előreülni; bántotta öreg szemét a légszeszlángok világossága. Behuzódott a páholy hátterébe, a hol kedvére szunyókálhatott s csak akkor riadt fel a csöndes gunnyasztásból, mikor a zenekar erősebben dolgozott. Veron szemmel tartotta az öreg nőt s szívből megsajnálta ezt az áldott, jó, falusi nénit, a ki a korai lefekvésnek évtizedek óta megszokott nyugalmát feláldozta unokái kedvéért.
    Az unokák, Esztike és Laczi, nem találtak semmi sajnálkozni valót az öreg asszonyon. Tetszett nekik a nagymama furcsa bóbiskolása s mulattak, mikor a nagy dob hangjára fölserkent s olyan képpel tekintett szét, mint a ki azt nézi, hogy merről jön az ellenség. Szerették ezt a jó, derék nagymamát, de abban a kellemes lázban, fölhevülésben, a melybe őket a légszeszlámpák, a nézőtér melegsége, a szinpad és a zene izgalma ejtette: nem érezték, nem értették, hogy e komikus görnyedezés, e mulatságos fel-felriadás: érettük hozott, néma áldozat, panasztalan szenvedése egy kortól gyönge, fáradt, öreg testnek...
    A szinpadon megjelent a vendég-énekesnő, Szenczy Flóra: Lisbeth... A Bacsó-páholyban Esztike és Laczi elszoruló szívvel, kővé váltan ültek s aggódtak gyerekkori játszótársuk sorsán. Ránéztek s látták, hogy a festék alatt holt-halvány az arcza. Fájt nekik, hogy így látják... Jó Isten, segítsd meg! Sóhajtottak magukban mindketten.
    Az énekesnő erőltetett, szinte fájdalmas mosolylyal lépett ki a háttérből, könnyű, takaros lábacskái daczára oly vontatott, nehéz járással, mintha deszka helyett olvadt szurkon lépne. A lámpaláz környékezte szegényt.
    A karmester pálczája jelt adott. Szenczy Flóra a karmester feje fölött megpillantá Esztikét és Laczit. Az összenézésben, a mit velük váltott, megtalálta azt a támpontot, a mire szüksége volt, hogy önuralma össze ne roskadjon.
    Midőn még hozzá Veron mögött észrevette a bóbiskáló nénit: e családias nyugalom, e jóízű föl sem vevése a nagy, idegen tömegnek, ő rá is átragadt; elmult a torkát szorító, szemeibe forró ködöt kergető igézet s egész bizton, tisztán intonálta a belépő áriát.
    A Bacsó-páholyban alig lélegzettek, míg Lisbeth énekelt. A nagymama is figyelmes lett Szenczy Flóra jól ismert hangjára és előrehajolt. Nem ismert rá a kifestett, jelmezes alakban. A látcső azonban közelhozta hozzá s akkor felismerte. A sötéten aláfestett szemek és a karmin szinte megijeszték.
    - Óh, szegény Flórácska!...
    Ebbe a felsóhajtásba beleszólaltatta a nemesasszony egész, orthodox megvetését e kimázolt, hamis, komédiás élet iránt, s jó szíve egész sajnálkozását a nemes kisasszony fölött, ki festékkel a képén, maskara-ruhában keresi kenyerét.
    Mire Lisbeth áriája közepéig ért: egész elfogódottságát kiénekelte magából. A saját hangja fölmelegítette; merevsége fölengedett s mozgásának friss elegáncziája előtüntette ifjúsága kellemét, nyúlánk alakjának könnyű kecsességét. - Éneke, mint a pacsirtáé, mentül tovább, minél magasabban szárnyalt, annál szabadabban, erősebben csattogott... A sok zenétől érzékeny, fájós-fülű zenekritikusok épebbik fülüket fordították a szinpad felé s dőzsölve nyelték Lisbeth hangját, ezt az olvadt, szétfolyó ezüstöt...
    Mikor az ária véget ért: a közönség tapsolt. A páholy lágyan ütögette össze a glacéit, a karzat vörösre paskolta tenyerét... Szenczy Flóra a partiet félig már megnyerte. A Bacsó-páholyban szinte sírtak az örömtől.
    A felvonásköz alatt Laczi látogatóba ment ezredese páholyába. Esztike leste, hogy fogadja öcscsét, a közkatonát, az aranygalléros katona-potentát? Bántotta, mikor látta az ezredes úr fölényes, fitymáló leereszkedését; de nyomban megvigasztalódott, a mint észrevette, hogy az ezredesné, egy feketeszemű, vértelen képű, szalmaszínhajú, csinos nő szívesen látott, jó ismerős gyanánt, a nagyvilági asszony diskrét barátságával fogadja a fiút. Attól kezdve az ezredes annál fenségesebbé és fagyosabbá lett, minél bizalmasabban, élénkebben társalgott az asszony a huszárgyerekkel. Esztike úgy találta, hogy az ezredesné egy pompás fess asszony, az ezredes úr egy fontoskodó, csunya, morczos ember, Laczi pedig, félig szepegő, félig kujonkodó, víg képpel úgy ül ott közöttük, mint valami diák, a ki maga mellett érzi ugyan a pálczás, kemény instruktort, de azt a másik, nagyobb hatalmat is, melynek közelében a rettenetes instruktor maga sem mer mukkanni.
    Kanut megérkezett. Egyenest a minisztertől jött. Fáradtnak látszott, de elégült mosolygása az olyan ember öntudatára vallott, a ki keményen dolgozott, de nem is hiába... A nagymama kérdezte tőle, hogy mit főztek a miniszterrel? Veron odafordulva hallgatta, mikor Kanut a nyilvánosság emberének azzal az egyszerűségével, mely a nagy dolgokkal való foglalkozás megszokásából származik, néhány szóval előadta, hogy egy igen fontos törvényjavaslatot kellett az utolsó órában alapjából átdolgozni.
    Esztike meg sem várta, hogy befejezze - fölizgatva a páholyukra irányuló látcsövek kereszttüzétől, egy igazi, vidéki kisasszony naiv kiváncsiságával kezdte faggatni Kanutot, hogy ezek, meg azok, ebben és abban a páholyban kicsodák, micsodák?... És ugyan elcsodálkozott, mikor Kanut bevallotta, hogy ő biz’, egy-két páholyt kivéve, alig ismer itt valakit.
    Két, feltünően szép, ifjú leány ült a Bacsóékéval szomszédos páholyban. Kanut, a ki hátul ült, nem láthatta őket. Esztike, az ő gyerekes kiváncsiságával, át-átnézett hozzájuk. A két kisasszony keresetten egyszerű, de értékes ruhában, feszes derékkal, hideg képpel ült helyén, nagy, sötét, keleti szemük s brillánt-fülfüggőik tüzét villogtatva. E büszke, majesztózus tartásból, meg abból a körülményből, hogy a nézőtér gavallérjainak látcsöve ezt a páholyt szakadatlan ostromolta: arra következtetett, hogy szomszédjai vérbeli herczegnők, a kik incognito-páholyból nézik végig az előadást.
    Egyszer az egyik fönséges szépség háta mögül egy öreg ember feje tolakodott előre, egy kopasz, kerek fő, nagy, szőrös fülekkel, lefelé is, oldalt is görbe, nagy tapir-orral, rossz szokásból tátva tartott, szélesajkú szájjal. Az egész fiziognomia sehogy sem illett be vérbeli herczegnők incognito-páholyába.
    Az ezredes páholyából visszakerült Laczi, bár csak félév óta lakik Budapesten, úgy ismerte a népszinház belsejét, mint a falut otthon. Belesúgta Esztike fülébe az egész nézőtért. A szomszéd páholyban gridi Biás Máté, a milliomos ül a familiájával. («A Kanut görögje», tette hozzá halkan, e magyarázathoz hamisan nevetve.) Esztike kiábrándultan nézte a két örmény kisasszonyt. Hát csak milliomos leányok! Nem vérbeli herczegnők!... «Kanut görögje!» ... Mit mondott ezzel a Laczi s miért nevetett hozzá? Semmit sem értett az egészből.
    Megadták a jelt a második felvonásra. A nézőtér, mely zúgott, mint egy méhkaptár, elcsöndesült egyszerre. Egy páholyajtó nagy zajjal fölnyilt s a Bacsóékkal átellenes üres páholy előterében megjelent Zányi Gábor gróf roppant válla, vérmes, puffadt képe.
    A gróf a kaszinói ebédről jött, a mit a walesi herczeg tiszteletére adtak s a mi estig tartott. Ő méltósága képén a behűtött pezsgő tüze lángolt, szemei nedvesek voltak, mintha a bevett sok italból a szemhéjjain keresztül kicsordult volna egy kevés; kövér ujjai vígan dobolták a páholykönyöklő bársonyán a nóta ütemeit, a mit Berkes vonója az imént muzsikált.
    A nézőtér néhány zártszékese figyelmeztetően lökdöste meg egymást s megbámulta a gróf urat, kit neve, kalandjai, vagyona, párbajai és gyakori, de soh’sem közönséges léháskodásai emlegetett, ismert alakká tettek.
    A gróf a páholyokat sorra látcsövezte. A Bacsó-páholyon először csak átsiklott, de azután többször visszatért rá. Veron, a makacsul ő reá, egyedül ő rá szegzett üveg előtt nem tudott elfogulatlan, közönyös maradni. A mit e hosszú, tolakodó nézés kifejezett: az fellázította őt. A nélkül, hogy egy vonás megmozdult volna arczán, a nélkül, hogy tekintetét a szinpadról levette volna: egész lénye hideg, büszke megvetést fejezett ki, melyet csak az értett meg, a kinek szólott... A gróf letette látcsövét s mialatt gőzölgő homlokát zsebkendőjével végig simította, valamit mormogott magában s nedves szemei még csillogóbbak lettek egy erős, szinte dühös belső felindulás miatt.
    Zányi Feri lépett be apja páholyába. A mint egymás mellett ültek: feltűnt az éles különbség a vérmesképű, fekete sörtehajú, roppanttestű apa s a keskenyvállú, halványarczú, puhafürtű, selymesszakállú, szőke fiú közt. Csak a homlok, a széles, daczos, kemény Zányi-homlok volt az, a mi bennük közös volt.
    A gróf ügyet sem vetett fiára. Csak mikor észrevette, hogy szomszédja átköszön a Bacsóék páholyába, - vörös, kiülő szemeinek csúfolódó hunyorgása közt kérdezte fiától:
    - Maga ismeri a Bacsóékat?
    - Igen.
    - Mióta?
    - A mult őszszel a vörös-kereszt hangversenyen énekelt a Kanut huga s a zongorán én kisértem.
    - Úgy látszik, az államtitkár az egész atyafiságot felszállítja Budapestre, a hol vagy ötven év előtt szerepeltek már egyszer... A nagymama, a ki most a páholy hátterében gunyaszt, azokkal az ő álmos, öreg szemeivel szép napokat látott akkor. A maga nagyapja sokat tudott e felől beszélni. Nem sokba mult, hogy nem ez az öreg néni lett a maga nagymamája. Az apám elvette volna, ha a család engedi. Igazi Bacsó-leány volt egykor ez az öreg csont. Ebből a családból minden leány, minden asszony férfibabonázó, tüzes, hunczut természet.
    A gróf idegesen rángatta kézelőit s a nagy belső és külső hőségtől nagyokat fújt maga elé. Inkább magához, mint szomszédjához beszélt. Fia kedvetlen arczczal fordult el. Ismerte atyját. Érezte rajta a pezsgő szagát. Tudta, hogy ha be van pezsgőzve, nem válogatja szavait s ha nőkről beszél ilyenkor, nincs köszönet benne. Attól tartott, hogy olyat hall, a mi fellázítja.
    A szinpadon, az őserdőben Lisbeth, lámpással a kezében, gyönyörűen énekelte solóját. Mikor a kar is rázendített: a gróf ismét fiához fordult:
    - Az a kis szöszke a Kanut huga, nemde?
    - Igen.
    - Az telelt Arcóban?
    - Az.
    - Nem igen látszik, hogy szüksége volt rá. Pompás, teliképű fruska... Igaz, te jártál Arcóban. Kivel volt ott a kicsi?
    - Egy rokonával, Bacsó Veronnal.
    - Azzal a szép, barna személyivel, a ki ott ül mellette?
    - Azzal.
    - Aztán milyen czímen van Kanutnál ez a leány?
    Zányi Feri a szinpadra figyelt s nem válaszolt atyjának. A gróf meg - kinek a nyelvét a pezsgő feloldotta - mint a felhúzott zsilip a vizet, tovább eresztette magából izgatott agyának zavaros eszméit.
    - Ezekkel a szegény rokonokból lett társalkodónőkkel soh’sincs az ember tisztában... Annyi bizonyos, hogy Kanut jól megválasztotta huga barátnőjét. Ennek a parvenu Bacsónak mindenben szerencséje van. Micsoda lány! Milyen falat! Ördög adtát!...
    Zányi Feri nem állhatta tovább. Odafordult atyjához és szeme közé nézett. Széles, nagy homloka piros lett a felindulástól.
    - Bacsó Veron olyan leány, a kiről mindenki csak tisztelettel beszélhet. Nem árt, ha ezt mindenki tudja.
    Azzal ismét a szinpad felé fordult. Zányi Gábor tunyán, álmosan pislogott fiára és vállán egyet vont.
    - Tisztelet!... Beh ostoba egy szó! No igen. A tiszteletet megkivánják a nők, a mint megkivánják a fűzőt, a keztyűt. Ez is kell, hogy körülvegye őket. A jó megjelenéshez mindez igen szükséges. Természetes... De mégis akkor érzik magukat legjobban, mikor se fűző, se keztyű, se tisztelet... ismerem a fajtáit...
    Zányi Feri felkelt s ott hagyta a páholyt. A gróf nem marasztotta. Örült, hogy megszabadult e kényes, distingvált, szemérmes fiutól, a kinek finom, lányos természete mindannyiszor terhére vált a méltóságos papának, a hányszor egy kissé felöntött a garatra.
    A fiatal gróf Bacsóékhoz indult, de nem ment be hozzájuk, pedig már hatodszor sétált el a páholyajtó előtt. Várta, hogy lecsillapodjék mert még mindig föl volt háborodva. Apjának czinikus, lealázó szavai, a mikkel Bacsóékat illette, úgy megzavarták azt a tiszta, derült rokonszenvet, a melylyel ő ezt a derék családot környezte, mint a hogy a bivaly fölzavarja a patak kristály vizét, mikor sáros patáival belegázol inni.
    Haraggal gondolt atyjára, de elégületlen volt önmagával is. Érezte, hogy azok közé a passziv jellemek közé tartozik, a kik sem a maguk, sem a mások igaztalan megtámadtatását visszaverni nem tudják. Volt ugyan vérében bizonyos makacsság, de ez csak arra képesítette őt, hogy konokul helyt álljon, de arra nem, hogy egy összeütközésben ő kerüljön felül.
    Már hetedszer mérte végig a páholyfolyosót s még mindig nem merte a páholyajtó kilincsét megfogni. Attól félt, hogy a nők leolvassák arczáról, hogy az ő jelenlétében meg voltak támadva és hogy nem tudta megvédeni őket...
    Kanut nem várta be a felvonás végét. A minisztertől egyenest a klubba kellett volna mennie, a hol vártak reá. Csak azért jött el kis időre, hogy Szenczy Flórának egyet tapsolhasson.
    Az államtitkár úr ezt mondta, de füllentett. Nem tapsolni jött ő ide. Az a vágy, mely megelőzte a püspöki ménes két telivér pejének szélsebes rohamát s mely a negyvenéves férfit a húszéves ifju szilaj türelmetlenségével kergette föl a szinház lépcsőjén: nem Flórát illette.
    Míg a fogat a népszínházhoz ért: Kanut hátradőlt az ülésen s behunyta szemeit, hogy ne lásson semmit - a képen kívül, a mit belső látása állított elébe. Ez a kép - Veron volt. Oly eleven vala e képzeletbeli kép, hogy Kanut látta a sűrű, hosszú pillák rezgését a tiszta, mély szemek fölött, a szűz vér szemérmes játékát az arcz gyöngéd barna bőre alatt, a fehér fogak nedves csillogását a húsos, telivér ajkak mögött... Kanut nevetett a gyönyörtől az eleven, mosolygó, lehelő kép előtt... Milyen szép, minő tökéletes és mennyire szeretem! Gondolta magában - reszketve az önmagának tett vallomástól. Boldognak, elégedettnek, jónak, erősnek érezte magát, hogy ennyire és ily nőt szeret... És nagy optimista lévén az érzések dolgában is: átadta magát a remény édes álmainak: Szeret, bizonyos, hogy ő is szeret. Semmi bizonyságom nincsen ugyan erről, de, ha közelében vagyok, érzem érzéseit, mint valami tiszta, gyöngéd illatot, mely arczából, beszédéből, mozdulatából felém, reám árad... És kimerítve a szerelme tudatából származó gyönyört: megpróbálta, hogy mintegy távlatból nézze érzései világát. De csak nagyságát látta ennek: a kezdetet, a keletkezést nem tudta megjelölni... Mikor először látta Veront: akkor tisztán csak arra gondolt, hogy - íme egy kitünő barátné Esztike számára. Aztán csak annyi változást érzett magán, hogy többet van otthon s nem szivesen távozik hazulról. És mikor, pár hóra rá, Esztike és Veron elutaztak délre: akkor azt érezte, hogy a világ körülötte egészen üres lett. Akkor tudta meg, hogy mi neki Veron?... Szerette, a mint nőt nem szeretett soha!...
    Kanut, miután tapsolt Flórának, köszönt a nőknek s elkábulva Veron kézszorításától - a boldog beszámíthatlanság állapotában ütközött össze künn, a páholyajtó előtt egy másik, szintén nem normális állapotú úrral, Zányi Ferivel.
    A fiatal ember fülig pirult, hogy itt kapták, ólálkodva a páholyajtó előtt. Kanut azonban mit sem vett észre ismerőse zavarából. Karonfogta, egy darabon magával hurczolta s beszélgetett vele. De a ki Zányit karoncsipte s a ki Planquette zenéjéről s Flóra diadaláról szókat váltott a gróffal, az nem Bacsó Kanut volt, hanem a konvencziónális színházlátogató, ki a páholyfolyosón sétálgatni s beszélgetni szokott. Bacsó Kanut, az igazi, a belső ember, nem törődött e pillanatban se Planquette-tel, se primadonnával, nem magával Zányi Ferivel sem. Nem tudta, kit fogott karon, nem tudta, kiről, mit beszél; csak azt az egyet tudta, hogy bucsúzóban kezet fogott Veronnal s ez fölnézett reá...
    Kanut egész a népszinház kijárásáig sodorta magával fiatal barátját, csak itt, mikor Zányi Feri nem engedte magát tovább ragadtatni, vette észre, hogy kit hurczol a karján... A gróf visszatért a nőkhöz, Kanut elindult fölkeresni fogatát. A mint a külső lépcsőn lehaladt, egy fiatal embert látott maga előtt, ki felöltője felhajtott gallérjába fázósan behúzva fejét - elmerülten szívta papirszivarkáját, minek kedvéért otthagyta az előadást. Kanut kivette tárczáját, czigarettet vett elő s tüzet kért a fiataltól. A mint a lámpafénynél összenéztek: megismerték egymást s meghökkentek mind a ketten. Kanut az utczai udvariasság semmitmondó közhelyei alá rejtette zavarát, a másik azonban egy igazi plebejus daczos gőgjével fordult el a finom úrtól, visszautasító hangon, csakúgy foghegyről válaszolva annak:
    - Sajnálom, nem ég.
    Azzal eldobta az alig meggyújtott, égő czigarettet s bement a szinházba... Kanut, mikor hintója selyempárnáin ült, úgy érezte magát, mint a ki egész este pompás, finom fajborokat szürcsölt s mikor a könnyű, kellemes mámor a fejébe kezd szállni: akkor itatnak vele valami átkozott keserűt, a mitől szájize, hangulata egyszerre elromlik...
    Zányi Gábor, mikor ismét átnézett a Bacsó páholyba: ott látta a fiát. A gróf bosszusan nézett más irányba... A kölyök ellenem tüntet - gondolta magában. - Úgy látszik, itt az ideje, hogy elparancsoljuk az urfit a kisasszony mellől. Kezdik komolyan venni a fiut odaát. A mi nem volna éppen baj, ha az én ostoba fiam is nem venné komolyan a dolgot. No majd teszünk róla...
    A gróf föl akart kelni, hogy távozzék, de vendége jött: Géczy Gyuri, a legfessebb vén legény az egész Budapesten. Hatvanéves, száraz, zörgős venyigéhez hasonló testét egy csélcsap dandy könnyűségével csapta le az egyik székre. Ő is a kaszinóból jött, de a pezsgő nem látszott meg rajta. Mint aféle mindennel torkig eltelt vén róka: nem itta már a pezsgőt, hanem csak szürcsölte. - Mindennel így volt e kiérdemült bonvivant: mindent szeretett és tudott még élvezni, de csak lassúdan - szürcsölve, mint a pezsgőt, hogy meg ne ártson. Igazi számító róka-óvatossággal alkudott meg vágyaival. «Mindent... de mindent módjával». Ez volt a jelszava. Egy javíthatatlan, könnyelmű, vén csontnak hitte őt az ember, valójában pedig egy igazi pedáns volt, a ki az élvezésnek a tapasztalati okosság elve szerint megállapított oekonómiájától el nem tért volna egy fikarcznyit.
    Géczy Gyuri az imént még egy első emeleti páholyban mutogatta kiütéses, foltos, de gondos pecselések által rendben tartott képét. Előkelő társaságban, vidám, jóvérű asszonyok közt ült, a kik a walesi herczegről s a mai lakomáról meséltettek maguknak s közel húzták széküket a kikent-kifent vén emberhez. Géczy Gyuri a lábait eltakaró szoknyák, az asszonyszájak rácsapó, meleg párája közepett istenien érezte ott magát; de mikor észrevette, hogy a páholyon egy finom, éles légvonat hajt keresztül folyton: fölkerekedett és ott hagyta a nőket. Félt a rheumától.
    Zányi Gábor megörült a vendégének. Most már maradhat: lesz, a ki őt elfoglalja. A két úr egymáshoz hajolt, kicserélték pezsgős lehelletük és nézeteik Lisbeth-Flóra felől.
    A gróf azt találta, hogy:
    - Kicsit liba, de jól áll neki.
    Géczy Gyuri a műértőt adta:
    - Friss hang... és hagyja magát csiszolni.
    A vén legény körüljártatta csókaszemeit a páholysorokon s Bacsóékat megpillantva, Kanutról kezdett pletykázni.
    - Nem hiszem, hogy Bacsó Kanut nem hetedik gyerek. Mesés a szerencséje. Képviselőnek választatja magát: lesz belőle államtitkár. Játszik a börzén: a legválságosabb napokban nyer százezret. Az asszonyok bolondulnak utána, de még az asszonyoknál is jobban - a püspök nagybácsi, a ki a feketelápi uradalmat bérbeadja neki.
    Mióta államtitkár lett, azóta gridi Biás Máté is szerelmes Kanutba. Eddig csak pénzt adott kölcsön neki, most a leányát is nyomban odaadná. Nemcsak adná, de már kinálja is. A mint látom, ide is utána hozta, még pedig mindkettőt, hogy válogathasson. Azt hiszi az öreg, hogy a vállalatok szempontjából kifizetné magát a miniszterium apósának lenni. Csakhogy Kanut, úgy látszik, nem kér az atyafiságból. Pedig azt mondják, hogy nősülni készül s a Wollner-féle viszonyokkal fölhagyott. Annyi bizonyos, hogy a Wollner-tragédia óta nem foglalkozik az asszonyokkal.
    - Hanem a lányokkal. Igen, vénül a gyerek s kezd válogatós lenni... A gróf, csunya, irígy nevetésbe tör ki s Géczy Gyuri kiváncsi, faggató hangon esett neki:
    - Mi az? Valami új? Teringettét; hadd hallom én is!...
    Vége volt az előadásnak. Bacsóék kissé visszamaradtak, hogy a tolongást elkerüljék. Mikor a kijárathoz értek: találkoztak a fiatallal, a kitől Kanut tüzet kért. A fiatal ember a szemébe húzott kalap alól oldalt nézett a csoportra. Veron olyan kifejezéssel tekintett vissza rá, mint a ki üdvözlést vár és készül viszonozni. A fiatal azonban félrekapta fejét s köszönés nélkül haladt el mellettük. Veron megütközve, megbántódva nézett utána...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989425
Webáruház készítés