Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Ivan Cankar A szegénysoron EPUB e-könyv

Ivan Cankar A szegénysoron EPUB e-könyv
890 Ft890

Cankar ezt a regényét - amely legszuggesztívebb erejű és legtragikusabb felfogású műve - rajongva szeretett édesanyjának ajánlotta, akire egész életében mindig mélységes megindultsággal gondolt. Valóban az anyai szeretet áldozatosságának és a földhözragadt ínség hősi küzdelmének a világirodalomban is nehezen akad hasonló értékű rajza. Nem csoda, hiszen a költő a szíve vérével írta ezt a regényét, s szereplői a saját családjából nőttek bele az irodalmi halhatatlanságba. Aki a szívével olvas, az hetekig se fog szabadulni megejtő varázsától és hátralevő életében szánóbb szeretettel fog hajolni az élet toprongyos hajótöröttjei fölé.
A „szegénysor" azonban sokkal több az ínségeseknek, az életen kívül rekedteknek hulladékos utcájánál. Az író képzeletében kitágul a szlovén föld legszélső határáig és nemzeti, politikai jelentőséget is nyer félreérthetetlen szimbolikájával. Népének kilátástalan sorsát is siratja benne. Ez a kicsiny nép az évszázadok folyamán odaszorult a boldogabb, erősebb népek szegénysorára, ahonnan nincsen visszatérés, ahonnan minden út a kálváriára és a temetőbe vezet. Az elbeszélés során hol a reménytelenség vívódó kétségbeesése, hol a megadás dermedt fásultsága, hol a boldogságot sóvárgó álmok valószerűtlen káprázata kerekedik felül. A regény végén, a megnyílt utolsó sír partján azonban mégis fellobban egy vékonyka reménysugár, amely egyre ragyogóbb fényességgé szélesül és beragyogja az egész szűkre szabott szlovén látóhatárt. A népért önzetlenül áldozatos lélekkel és fanatikus hittel munkálkodó tanító ablakából árad ez a biztató csodatevő fény. (Pável Ágoston)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Francka a homokos úton lépkedett, amerre a láthatatlan kéz vezette. Egyszer csak egy magas, úriasan öltözött férfi jött vele szemben. Az alkonypír elömlött egész alakján, és ebben a bíbor sugárzásban csodálatosan szép volt az arca, akárcsak a felettük tündöklő égbolt, amely felé hiába sóvárog a szív: nem érheti fel csak vágyódó szemeivel.
    A férfi csodálkozva állott Francka előtt, és Franckának is mintha gyökeret vert volna a lába: összekulcsolt kezekkel, lehorgasztott fejjel, sóbálványként állt meg a férfi előtt.
    - Ki vagy? Hogy hívják az édesapádat?
    Francka azt hitte, menten térdre kell esnie.
    - Milyen finom arc!... Honnan szedted ezt a harmatos pofácskát? Itt a környéken nem látni ilyeneket...
    Megfogta a kezét.
    - Milyen érdesek a kezeid! Ha a jövőben elém kerülsz, dugd el okét!
    Francka tüstént a háta mögé bujtatta a kezeit, mire a férfi elnevette magát.
    Megmondta neki, mi a neve. És megmondta azt is, hogy az elátkozott házban lakik. A férfi erre közelebb hajolt hozzá és figyelmesen vizsgálta az arcát.
    - Látod, Francka, most már tudom, miért nézegettem néha órákon keresztül az elátkozott ház felé. Nem te álltái olyankor a lefüggönyözött ablak mögött? Vagy nem leskelődtél felénk a zsalu nyílásán?...
    Francka megremegett.
    - Nem láttalak, de azért biztosan tudtam, hogy abban a nagy kriptában néha megdobban egy szív, hogy néha megmozdul valami a sötétben, mintha egy bent rekedt napsugár igyekeznék ki vergődni a rideg kriptafalak közül...
    Leültek az útmenti padra. Lassan leszállt az éj és az éjtszaka csendjében jól lehetett hallani a víz halk mormolását: a kígyó éjnek évadján felocsúdott kábulatából, és lassan tovakúszott-tekergett. A sötét szirtfalak szédítő magasságban meredeztek mögöttük, s az ég olyan véghetetlenül messze volt tőlük.
    A férfi gyengéden magához szorította Franckát, úgyhogy forró arca a vállát érintette. A hangja lágy volt, megejtő, rejtélyes és nyugodt, mint magának a tündéri éjtszakának a varázslatos hangja, vagy mint a víz selymes csobogása, vagy a lombok titokzatos suttogása.
    Művészlélek volt és olyan dolgokat is látott, amelyek nem léteztek. És örült, hogy látta őket. örült a saját meleg, lágy hangjának is, amely az éjtszakából és az éjtszakában zengett, és maga is olyan mámorosán hallgatta, mintha maga az éjtszaka mesélné neki bűbájos, vén meséit. A leánygyerek, aki mellette reszketett és tágra- nyitott szemekkel bámult fel az arcába, szintén csak egy parányi részecskéje volt ennek az éjtszakának; azoknak a meséknek a szülötte, amelyeket az éjtszaka ihletésére ő maga talált ki.
    - Amikor idejöttem, ebbe a síri magányba, ahol már alig piheg az élet, éreztem, hogy a közelemben vagy, Francka. Beteg és szomorú volt a szívem és idejöttem, mert tudtam, hogy te is itt vagy. Amikor az elátkozott házra esett a tekintetem, megéreztem, hogy királyné lakik benne, és hogy vár rám. Minden este itt sétáltam, ezen az úton és vártalak. És bánat nehezedett a szívemre, mert nem jöttél... Hol is jártál olyan sokáig? Hát nem gondoltál reám?...
    És Franckának úgy rémlett, hogy valóban mindig csak őrá gondolt.
    - De csodálkoztam is rajtad, Francka, amikor először megpillantottalak itt. Hogyan, hogy a fejeden nem látok széles, fehér kalapot, amilyent régi képeken és spanyol regényekben hordanak a szerelmes pásztorleányok?
    ... Ismertem Párizsban egy nőt, aki így öltözködött. Nagyon hasonlított rád és én szerettem, mint ahogy téged is szeretlek. Egy óriási ódon házban éltünk. A ház mögött jókora kert terült el, amelybe sohasem lépett idegen ember lába... Ott sétálgattunk a holdvilágnál. A szűk ösvényeket felverte a szálas fű, buján kuszálódó rózsabokrok állták el útjainkat, s néha megvérezte egy- egy rózsatövis az ő kicsi fehér kezét, s piros vércseppcsöppent fehér szoknyácskájára... Egyszer üresnek, kihaltnak találtam a házat; az ablakok be voltak zsaluzva, úgyhogy kiterjesztett karokkal botorkáltam szobáról- szobára a sötét lakásban. Hívtam, szólongattam minden szobában... De azok a szépséges nevek, amelyeket esténként sétáinkon kigondoltam, most ijesztően visszhangzottak az üres szobákban, mintha valahonnan messziről felelgetne valaki. Kimentem a kertbe, és képzeld el, Francka, szomorúságomat!... minden rózsánk elhervadt, a bokrok kiszáradtak, ráncos, gémberedett, sárga leveleik a földön zörögtek. És amikor a szomorúság le- horgasztotta a fejemet, a sárgult avarban egy fülemüle pöttön testét pillantottam meg. Ez a fülemüle énekelt azelőtt sétáinkon. Most ott feküdt a hátán holtan, kissé nyitott csőrrel és kuszáit, sáros tollazattal. Melléje térdeltem az avarba és zokogni kezdtem: meghalt és minden meghalt ővele...
    - De látod, Francka, nem hagyott el mégsem búcsúszó és szerelem nélkül. Mert a szíve kegyes volt és irgalmas. Amikor rám nehezedik az élet és olyan bűbájosán szép az este, mint a mai: visszatér hozzám és vége- hossza nincs a csókjainak, mint azelőtt. A képe ott lóg a szobámban... Széles, fehér kalap, színes blúz, fehér szoknya... A te szemed még nem látta azt a képet és megszentségtelenítené a tekintetével. Mert abban a pillanatban, amelyben megmutatkoznál a világ előtt, nem lennél többé az enyém. A mohó és irigy emberi szemek elrabolnának tőlem... Ha fáj az élet, ő esténként leszáll hozzám, mellém ül, karjait a nyakam köré kulcsolja, ahogyan most te, Francka... De nemcsak a szobámban látogat meg; mindig a közelemben van, hogy vigasztaljon magányomban és szomorúságomban. Ha alkonyaikor az erdőben barangolok, és már alig szűrődik egy kis világosság a sötét szálfákon keresztül, s a bokrokból és barlangokból árnyak settenkednek elő és fekete kezeik mohón összeszedegetik az aranypénzt, amelyet a nap olyan bőkezűen szórt szét erdőszerte: ő van az eszemben és egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy mellettem lépked, érzem a karját, amint az enyémbe ölti. És nem fogy ki a vigasztaló szavakból... a szívem ajtaja elé áll, nehogy szomorú gondolatok lopódzanak beléje. És simogatja irgalmas angyali kezeivel a homlokomat és a hajfürtjeimet, ha szembe találom magamat bűnös életemmel és elfog a félelem...
    Szemei álmodozva, elmerengve csillogtak; a nyári éj mélázott bennük. Beszéd közben jobb kezével cirógatta Francka selymes fürtjeit, s közbe-közbe végigsimította vállán nyugvó hűvös homlokát.
    - Mi a neve? - kérdezte Francka. S a férfi annyira csodálkozott a kérdésén, hogy majdnem elnevette magát.
    - Fanny!... Te kérdezed, mi a nevem? Fanny, gyönyörűséges, jóságos Fannym! Miért nem kérdezted még, merre jártam olyan sokáig, miért nem gondoltam olyan régóta rád? Hűtlen voltam hozzád, Fanny... De én ismerem a te könyörületes szívedet és tudom, hogy nem fogod tőlem elfordítani orcádat azért, mert megtagadtalak. Te már megszoktad az én hűtlenségemet és mindig kegyesen megbocsátasz nekem, mint az anya, aki megbocsát rossz fiának, mielőtt még az megbántaná... Vajon emlékszel-e még, hogy egyszer egy teljes álló hétig nem jöttem hozzád, mert egy szép spanyol nő lábai előtt térdeltem, és az ő szemeinek sötét tüze lelkemnek minden tisztaságát és hűségét felperzselte. Mikor aztán betegen, halálos szomorúsággal visszatértem hozzád és házad sötét lépcsőin, szűk folyosóin szemérmes koldusként, megszeppent, megriadt gonosztevőként bujkáltam és térdeimen kúsztam-közeledtem szobád ajtajához - emlékszel-e, milyen szeretettel hajoltál fölém, hogyan melengetted hideg orcámat forró csókjaiddal és milyen harsogó vidámsággal dalolt azon az estén a fülemüléd, amely megbetegedett, amikor elhagytalak, és hét nap és hét éjjel némán gyászolt?! Szegény fülemüle!... Vájjon emlékszel-e még rá, Fanny?
    Hátuk mögött a sűrűben csattogni kezdett lágy, édes hangján egy fülemüle. Mindketten ösztönösen megremegtek ... Az ő tiszteletükre énekelt dalos torka, mintha rügyfakadás volna és mintha még nem találta volna meg a párját.
    - Most megtaláltalak, Fanny, és most melletted maradok! Legalább is egy hétig, Fanny!... És amikor újra elhagylak és elfelejtelek, ne búsulj és bocsáss meg, mint ahogy eddig is mindig megbocsátottál!...
    Gyengéden felemelte Francka arcát és ajkon csókolta. Aztán felálltak és sétálgattak, mint két testvér, kéz a kézben. Meg-meglóbálták karjaikat és kacagtak... Kacagásuk puha, kissé riadt és fojtott volt, és beleveszett a suttogó lombok zúgásába. A sötétkék égbolton sűrűn ragyogtak a csillagok. De kelet felől derengeni, pirkadni kezdett; a hold volt éppen felkelőben, és gyorsan, vidáman közeledett feléjük, mintha egy láthatatlan fekete kéz nagy fényes szövétneket vinne a hegyen fölfelé...
    Éjjel különös álmai voltak Franckának. Szíve csordultig megtelt ismeretlen, mérhetetlen boldogsággal. Halk, átszellemült mosoly játszadozott az ajkán és egész testében reszketett, mintha láz gyötörné. Közben-közben hirtelenül mélyből jövő zokogás szakadt fel a szívéből, és szemeivel szemérmesen eltakarta az arcát... De a szépséges álmok reggelre eltűntek, és Francka megint halkan, elővigyázatosan, kissé hajlottan lépegetett a házban munkája után, hogy ne nyugtalanítsa Marlsevkát, aki ruhástul hevert az ágyában és nyöszörgőit, mert úgy érezte, hogy kint vihar zúg, s a ház előtt nehéz szekerek szakadatlan sora dübörög: ostorok pattognak, kocsisok lármáznak, paták verdesik az út kövét, mintha a homlokát verdesnék... Pedig künn forró nyári nap volt és a rekkenő hőségben még csak egy falevél sem moccant meg.
    Alighogy alkonyodott, máris megelevenedtek az álmok, máris nyitogatták titokteljes szemeiket. Francka kezeügyében csak úgy égett a munka, rohangált a szobákban, az istállóban, az udvaron; sietten sietett, csakhogy - mire leszáll az alkony - minden munkáját elvégezze. Alig nyúlt a vacsorájához is és egyre figyelgetett, leskelődött a zsaluk hasadékán a lefüggönyözött ablakoknál: leszállt-e már az este? Úgy tetszett neki, hogy csigalassúsággal múlik az idő és nem egyszer rezzent össze szorongó várakozásában arra a gondolatra, hogy talán sohasem lesz többé este, hogy az a keskeny, könyörtelen fénycsík mindig ott marad a háztető peremén. Az előző este mint valami távoli, valószerűtlen mese elevenedett meg képzeletében ... a langyos, csodaszép nyári alkony, az ő szavai, az arca, a csókjai, a fehér keze, amely meg- megsimogatta arcát-homlokát; a vízcsobogás a völgyben, a lombsuttogás, a fülemüle dala ... Mindez valami zavaros, elmosódó, de kimondhatatlanul édes emlékké folyt egybe a lelkében... Mintha csak az ő nagy, meleg szemeit látná és mintha hallaná a fülemüle dalát... Így várta mindennap megújuló sóvárgással az estét: új, bűbájos örömök, eddig merőben ismeretlen boldogság igézetét. És mindig újra megcsodálta az est varázslatos szépségét, csodálkozott az ő eljövetelén. Mindig újra megremegett, amikor megszólította és karjait vállai köréfonta. Hangja mindig olyan lágy volt, hogy hozzá hasonlót el sem tudott képzelni. És édes borzongás futott végig a tagjain, valahányszor a közelükben és az ő tiszteletükre megszólalt a fülemüle. Mintha minderről eddig sejtelme sem lett volna a sírboltba eltemetett szegény Franckának... Túláradó boldogságában úgy érezte, hogy az a másik Francka még egyre ott raboskodik abban az elátkozott házban és hogy görnyedten, szomorúan, sóvárgó szemekkel leskelődik az ablaknál a szűk függönynyíláson keresztül az Istennek a kriptafalakon túl zajló szépséges világába ...
    Az esték hosszúak voltak. Alig aludt ki nyugaton a fény, máris halványodni kezdett keleten az ég alja, máris közelgett valami lágy, tejszínű derengés, mintha egy óriási rózsaszínű ernyőn keresztül szűrődnék egy óriási, valahol nagyon messze, a hegyeken túl meggyújtott mécsesnek a fénye. Az árnyékok nyugtalanul, riadtan libegtek... alighogy elővánszorogtak, máris szembe találták magukat a kelet felől diadalmasan előtörő derengéssel, és ijedten, lopakodva eloldalogtak; alig mozdult lépteik nyomán a harmatos fű, a harmatos lomb. Olyan meg- ejtően bűbájosak voltak ezek a tündéri éjtszakák, hogy az ember maga is lenge éjjeli árnyéknak érezte magát... egy merőben más világban ... az álmatag mesék világában ... Csak nevetett és sírt, s nem tudta, miért? Sóhajtozott és nem értette a sajgó, szúró fájdalom okát. Sóvárgott, vágyakozott és nem tudta, hová, miért? Felnézett az égre, s az ég mintha leereszkedett volna hozzá. Tágult az ember szíve, dagadozott túláradó keble, s a mennyország minden szépsége beléje ömlött... Igen, a mennyország minden gyönyörűsége benne tündökölt a lelkében és benne borongott az éjfél egész titokzatos sötétsége, benne zsibongott a langyos nyári éjtszaka...
    Ő teremtette ezt a varázslatos szépségcsodát... És élvezte a maga teremtményét...
    Úgy élt Francka ezekben az éjtszakákban, mint a letűnt szép lovagvilág úrnője. Lovagja földig hajlongott- bókolt előtte és szerelmes verseket szavalt neki... De az éjjelek egyre hűvösebbek, az árnyékok egyre sűrűbbek és sötétebbek lettek... Egyre sötétebbek és egyre makacsabbak: bizalmatlanul, rosszindulatúan feküdték meg a lombokat, s ha hajnal felé elbújtak, még akkor is vissza-visszaleskelődtek rejtett zugaikból, a bokrok mélyéből és a barlangok odvaiból, s alig várták, hogy újra kinyújthassák hosszú, vértelen karjaikat...
    Amikor lovagja az első sárga falevelet megpillantotta a földön - ezt a korán érett és korán elalélt levelet -, szorongó félelem fogta el a szívét. Francka mosolygó, derűs szemeinek láttára tüstént elillant ugyan a félelme, de aztán érdes, repedezett, vörös kezeire esett a tekintete, s a szorongás újra ránehezedett a szívére.
    Vasárnap délután, amikor a plébánia harangjai megszólaltak, s az egész falu kiürült, Francka átlépte a kastély ajtajának küszöbét. Fogták egymás kezét és így léptek egy alacsony, vörös kapun keresztül a parkszerű kertbe. Végigsétáltak rajta és rózsabokrok között, zöld és illatozó ágyások mellett, szépen gondozott fövenyes úton az épület felé mentek. Majd kőlépcsőkön egy tágas teraszra, innen pedig egy üvegajtón keresztül egy nagy szobába értek, amely tele volt puha szőnyegekkel, rózsákkal és örökzöld növényekkel, a középen s a falak mentén kis asztalkákkal és fonott székekkel. Az asztalkákon magas vázákban virágok pompáztak... Minden olyan meseszerű volt, hogy Francka reszketett a boldogságtól... Aztán napsugaras, gyönyörű folyosók, verőfényes, szebbnél-szebb szobák következtek. Olyan voltmindez, mint a mesebeli királyfi története, aki egy elátkozott várba tévedt, s az első szoba - amelybe jutott - színezüstből volt, a második sáraranyból, a harmadik pedig szikrázó drágakőből... Amikor a szobák végére értek és Francka az utolsóban körülnézett, a falakon csupa képeket látott; a mennyezet üvegből volt, s a szobában csak úgy harsogott a fény. Aztán nagy tarka virágokkal díszített rövidke fehér szoknyát kellett magára húznia és egy testhezálló színes kabátkát bő, fehér ujjasokkal, a fejére meg egy széles szalmakalapot, amelynek kétoldalt öblösen benyomott karimáján egy-egy virág díszlett, kékszínű pántlikája pedig lágyan omlott a vállára. Ebben az öltözetben egy székre ültette a lovagja és hozzáfogott a lefestéséhez. Alkonyatig ült így Francka és átszellemülten bámult szerelmesének arcába, szép barna szemeibe, amelyek lágy tekintetükkel simogatták-cirógatták. Egy sötét hajfürt művészi rendetlenséggel bomlott a homlokára, amely olyan nyugodt és tiszta volt, mintha fehér márványból faragták volna. Ajkai duzzadtak voltak, de szinte vértelenek, miként az arca. Amikor Franckára pillantott nagy, komoly szemeivel, Francka megremegett, és legszívesebben felzokogott volna boldog, odaadó alázatában és eléje térdelt volna... S ha lovagja félrelökné, térdein csúsznék utána, s háladatosan, hódolattal csókolná meg a kezét...
    Elkészült az arc, s a művész vizsgálódó, bíráló pózban állt a vászon elé... Nem ismert a képben eredetijére: idegen arc tekintett rá egy meghunyászkodó, riadt gyereknek a szemeivel. Meghökkenve nézett Franckára... és megpillantotta térdein nyugvó érdes kezét, ezt a hűséges és jóságos, de esetlen és csúnyán repecskes kezet. Nem, ez nem Fanny!... Fannynak pici fehér keze volt; ha arcához ért vele, úgy érezte, mintha könnyű, langyos szellő simogatná… Francka elé állt, s a szemei nyugtalan izgalmat sugároztak.
    - Te nem vagy Fanny!
    Megdöbbent a saját hangjától. Franckához lépett, rémült arcába hajolt és elmosolyodott.
    - Ne haragudjál rám, Fanny! Nézd, már nyakunkon az ősz! S ősszel a legnyugtalanabb az én bűnös szívem... Ne haragudjál rám, Fanny, és bocsáss meg, ha bántalak.
    Franck érezte arcának forróságát, de szavait nem értette meg. Csak a hangját hallotta, nyájas, lágy hangját, amely szinte cirógatta. Közben alkonyodni kezdett, a falakon lógó képek árnyékba burkolództak, s az árnyékból fehér asszonyarcok villantak elő és nagy, sötét szemekkel bámultak rá. Francka majdnem félt ettől a néma, ismeretlen társaságtól és örült, amikor a nagy, homályos termeken, a hosszú folyosókon és a teraszon keresztül kettesben ismét visszabandukoltak a kertbe. Az ezernyi virágkehelyből nyomasztó illat áradt, mellükre, szívükre nehezedett, s mindketten kimondhatatlanul édes boldogságot éreztek, de egyúttal valami érthetetlen levertséget és szomorúságot is. Leültek a kerti fapadra, gyorsan egymás mellé bújtak és behunyták szemeiket. Csak akkor tértek magukhoz, amikor késő este megcsikordult a kapu, s a fövényes úton közeledő, majd újra távolodó és elhaló lépések zaja verte fel a csendet...
    A kép befejezetlen maradt... Egy alázatos, riadt gyermeknek végtelenül üde, fehér arcocskája nézett csak a vászonról a szemlélő szemébe... Kezei nem voltak.
    Délután zivatar söpört végig a vidéken. A kert, az erdő nyögött, zengett és sóhajtozott; vastag ágak töredeztek le a szálfák koronájáról. Estefelé kiderült ugyan,de a talaj mindenütt mélyen felázott, s tele volt lucskos avarral, hullott falevéllel. Az udvaron a diófa alatt néhány veréb parányi holtteste hevert. Beköszöntött az ősz.
    Francka este megint ott volt a domboldal ösvényén. A köves és itt-ott agyagos úttest csúszós lett; a köveket simára mosta a zápor, de az átázott agyagban megragadtak a lábai. A talajt letördelt ágak, éretlen diók, nedves lomb borították. A fákról még mindig kövér vízcseppek hulldogáltak, s olyan keményen koppantak levélről- levélre, mintha harkályok kopácsolnának a törzseken ...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gonsozásában

  • Cikkszám
    9789634740087
Webáruház készítés