Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Ilf és Petrov: Tizenkét szék_MOBI

Ilf és Petrov: Tizenkét szék_MOBI
640 Ft640

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ: A sztarogrodi arszlán
Bezencsuk és a “nimfák”
Madame Petuhova halála
“A bűnös tükre”
Távoli vándorlások múzsája
A nagy kombinátor
A briliáns-füst
A Titanic nyomai
Egy szemérmes tolvaj
Hol vannak a fürtjei?
A lakatos, a papagáj és a jósnő
“Az élet tükre” ábécé
Tüzesvérű asszony a költők álma
Elbeszélés a huszár-barátról
Vegyen mélyebb lélegzetet: ön izgatott!
“Kurd és Sas Szövetség”
MÁSODIK RÉSZ: Moszkvában
A székek óceánján
A “Schwarz Berthold szerzetes” diákszálló
Tiszteljétek a matracokat, polgárok!
A bútormúzeum
Szavazás európai módra
Sevillától Granadáig
A büntetés-végrehajtás
Emberevő Ellocska
Avesszalom Vlagyimirovics Iznurenkov
Az automobilklub
Beszélgetés a meztelen mérnökkel
Két látogatás
Egy nevezetes kosár
A tyúkocska és a csendes-óceáni kakaska
A Gavriliász szerzője
A Kolumbusz Színházban
HARMADIK RÉSZ: Madame Petuhova kincse
Egy bűbájos éjszaka a Volgán
Egy tisztátalan pár
Kiűzetés a paradicsomból
Egy bolygóközi sakk-kongresszus
És egyebek...
Kilátás a malachitszínű tócsára
A Zöld fok
A felhők alatt
A földrengés
Színházi krónika
A kincs

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Beszélgetés a meztelen mérnökkel

    Osztap Bender megjelenését a szerkesztőségben több fontos esemény előzte meg.
    Minthogy Erneszt Pavlovicsot nem találta napközben otthon (a lakás zárva volt, s a gazda, nyilván, hivatalában tartózkodott), a nagy kombinátor elhatározta, hogy valamivel később újra elnéz hozzá, s addig is sétálgat a városban. Tettvágytól gyötörve járt utcáról utcára, meg-megállt a tereken, kacsingatott a rendőrökre, felsegített hölgyeket az autóbuszra, s általában úgy viselkedett, mintha egész Moszkva - szobraival, villamosaival, csemegeboltjaival, pályaudvaraival és hirdetési oszlopaival - zsúrra gyűlt volna nála össze. Ide-oda cikázott a vendégek között; kedvesen elbeszélgetett velük, s mindegyikük számára volt egy-egy meleg szava. Ily hatalmas vendégsereg fogadása kissé kifárasztotta a nagy kombinátort. Emellett pedig már hat felé járt az idő, és Scsukin mérnökhöz kellett indulnia.
    A sors azonban úgy hozta magával, hogy mielőtt még Erneszt Pavloviccsal találkozhatott volna, kénytelen volt két órát egy rövid jegyzőkönyv aláírására fecsérelni.
    A Tyeatralnaja téren a nagy kombinátor egy ló alá került. Egészen váratlanul egy fehér, szelíd állat ügetett neki, s megtaszította csontos szügyével: Bender verejtékezve hanyatt esett. Nagy volt a forróság. A fehér ló hangosan bocsánatért esdekelt. Osztap fürgén felugrott. Erőteljes teste nem szenvedett semmi sérülést. Annál több oka és lehetősége volt a botrányokozásra.
    Lehetetlen volt ráismerni Moszkva vendégszerető és kedves házigazdájára. Szétvetett lábbal penderült a meghökkent, öreg kocsis elé, s öklével hatalmasat sújtott kivattázott hátára. Az öreg zokszó nélkül tűrte a büntetést. Egy rendőr sietett a színhelyre.
    - Jegyzőkönyvet követelek! - kiabálta Osztap pátosszal. Szavaiból a legszentebb érzelmeiben megsértett ember érces hangjegyei csendültek ki. És a Kis Színház falánál, ugyanazon a helyen, ahol majdan felállítják a nagy orosz drámaíró, Osztrovszkij szobrát, Osztap aláírta a jegyzőkönyvet, és rövid interjút adott az ott termett Perszickijnek. Perszickij az alantas munkától sem húzódozott. Pontosan beírta noteszába a baleset szenvedő hősének vezeték- és keresztnevét, aztán elrobogott.
    Osztap hetykén folytatta útját. Mialatt újból átélte a fehér ló támadását, és kései sajnálkozás fogta el amiatt, hogy nem pofozta fel a kocsist, a Scsukin-ház lépcsőjén kettesével lépve, feljutott a hetedik emeletig. Itt egy nehéz csöpp hullt a fejére. Felnézett. A legfelső pihenőről piszkos vízesés csobogott egyenesen a szeme közé.
    “Nyaklevest érdemel az ilyen tréfa” - méltatlankodott magában.
    Felszáguldott. A Scsukin-lakás ajtajában, háttal feléje, egy fehér sömörrel borított, meztelen férfi ült a kőkockákon, kezébe temetve arcát és ide-oda ringatva törzsét. A meztelen férfit víz vette körül, amely a lakásajtó hasadékán csordogált ki.
    - Ó-ó-ó! - sóhajtott a meztelen alak. - Ó-ó-ó...
    - Mondja, mit paskol itt a vízben? - kérdezte Osztap ingerülten. - Lubickolásra való hely ez? Megbolondult?
    A meztelen férfi fátyolos szemmel nézett Osztapra, és felzokogott.
    - Mondja csak, polgártárs, nem lenne helyesebb, ha sírás helyett fürdőbe menne? Ha látná magát... Olyan, mint valami pikador!...
    - A kulcs - nyöszörgött a mérnök.
    - Micsoda kulcs? - kérdezte Osztap.
    - A l-la-k-kás-kulcs.
    - Ahol a pénz hever?
    A meztelen férfi bámulatos gyorsasággal csuklott. Osztap számára semmi sem volt probléma. Esze élesen működött, s amikor megértette, hogy miről van szó, csaknem keresztülesett a karfán a szűnni nem akaró kacagástól, amit semmiképpen sem tudott legyűrni.
    - Szóval nem tud bemenni a lakásba? Pedig olyan egyszerű.
    Megkerülte a mezítelent, nehogy bepiszkolódjék tőle, az ajtóhoz lépett, hüvelykujja hosszú, sárga körmét bedugta a biztonsági zár résébe, és óvatosan, jobbról balra és felülről lefelé, forgatni kezdte.
    Az ajtó nesztelenül kinyílt, és a mezítelen férfi örömujjongással beszaladt az elöntött lakásba.
    A csapok zúgtak. Víz örvénylett az ebédlőben, tükörsima tó csillogott a hálószobában, s lassan, hattyúként úszkált rajta egy pár papucs. A sarokban álmos halrajként sereglettek össze a cigarettavégek.
    A Vorobjanyinov-szék az ebédlőben állt, ahol a víz sodra a legerősebb volt. Mind a négy lába körül fehéren torlódtak a hullámok. Most hirtelen megbillent, mintha lassan tova akarna úszni üldözője elől. Osztap ráült, és maga alá húzta lábát. A felocsúdott Erneszt Pavlovics “Pardon! Pardon!” kiáltással elcsavarta a csapokat, megmosdott; és övig meztelenül, térdig felgyűrt, nedves nadrágban jelent meg újra Bender előtt.
    - Ön engem a szó szoros értelmében megmentett! - áradozott izgatottan. - Bocsásson meg, hogy nem nyújtok kezet: csuromvizes vagyok. Hajszálon múlt, hogy meg nem bolondultam.
    - Valóban nem sok hiányzott.
    - Borzasztó helyzetben voltam.
    S miközben gondolataiban újra végigszenvedte a rettenetes kalandot, majd elkomorodva, majd ideges nevetéssel beszélte el a nagy kombinátornak szerencsétlensége részleteit.
    - Ha történetesen nem jön, elvesztem - fejezte be.
    - Velem is megtörtént egy ilyen eset - mondta Osztap. - Sőt, valamivel rosszabb.
    A mérnököt annyira érdekelte e pillanatban minden hasonló történet, hogy letette a vödröt, amellyel a vizet meregette, és feszülten figyelt.
    - Ugyanaz esett meg velem is, ami önnel - kezdte el Bender -, csak télen, és nem Moszkvában, hanem Mirgorodban, 1919-ben, a Mahno és Tyutyunyik uralma közötti vidám időben. Egy családnál laktam, igazi vad ukránoknál. Tipikus tulajdonimádók: földszintes házikó és töméntelen limlom. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy ami a csatornázást és a vele rokon komfortot illeti, Mirgorod csak pöcegödröket ismer. Nos hát, egyik éjjel egy szál fehérneműben kisiettem a hóra; hűléstől nem féltem: pár másodpere az egész. Kisiettem, és gépiesen becsaptam magam mögött az ajtót. Szörnyű hideg van, legalább húsz fok. Kopogok - nem nyitnak ajtót. Nem lehet egy helyben állni: az ember megfagy! Kopogok és szaladok, kopogok és szaladok - nem nyitnak ki. S ami a legbosszantóbb: a házban egyetlen lélek sem alszik. Én meg nyári alsónadrágban szaladgálok a hóbuckákon. Egy álló órán keresztül kopogtam. Majdnem beledögöltem. És mit gondol, miért nem nyitották ki? Vagyonukat dugdosták el, párnába varrták a Kerenszkij-bankókat. Azt hitték, hogy házkutatók jöttek. Majdnem agyonvertem őket:
    A mérnök együtt érzett Benderrel.
    - Ön tehát Scsukin mérnök? - kérdezte Osztap.
    - Igen. Csak arra kérem, ne mondja el senkinek, hogy mi történt. Kellemetlen volna.
    - Legyen nyugodt! Entre nous. Tête-à-tête. Négyszemközt, mint a franciák mondják... Tulajdonképpen üzleti ügyben vagyok itt, Scsukin elvtárs.
    - Végtelenül örvendek, ha szolgálatára lehetek.
    - Grand merci. Egy semmiségről van szó: Neje őnagysága kért meg, hogy jöjjek el ezért a székért. Azt mondta, hogy a szimmetria kedvéért van rá szüksége. Egy fotelt fog érte cserébe küldeni.
    - Parancsoljon! - kiáltott fel Erneszt Pavlovics. - Nagyon örvendek. De minek okozna vele kényelmetlenséget magának? Én is elvihetem. Még ma.
    - Ugyan, szó sem lehet róla! Nekem igazán semmiség. A közelben lakom, igazán nem terhes megbízatás.
    A mérnök előzékenyen segédkezett, s a nagy kombinátort egészen az ajtóig kísérte, melyet azonban rettegett átlépni, jóllehet a kulcsot elővigyázatosságból nedves nadrágja zsebébe dugta.
    Ivanopulo hajdani egyetemi hallgató még egy széket kapott ajándékba. Igaz, hogy kárpitja kissé megrongálódott, de azért nagyon szép szék volt, s amellett hajszálra olyan, mint az első.
    Osztapot nem aggasztotta a kudarc, amely ezzel a székkel, szám szerint a negyedikkel kapcsolatban érte. Ismerte a sors játékait. Csak az Október pályaudvar árukezelési hivatalában eltűnt szék ékelődött be sötét tömegként következtetései kristálytiszta rendszerébe. E székhez kellemetlen gondolatok fűződtek, lehangoló kétséget ébresztettek benne.
    A nagy kombinátor ugyanabban a helyzetben volt, mint a rulettjátékos, aki kizárólag számokra tesz, hogy egyszerre harminchatszorosát nyerhesse meg tétjének. Sőt, még rosszabb volt a helyzete: a koncessziósok olyan ruletten játszottak, ahol tizenkét szám közül tizenegy nulla volt. És még ez a tizenkettedik szám is kívül esett a láttéren, ördög tudja, hol volt, és valóban tartalmazta-e a mesés nyereményt.
    E bánatos tépelődés láncolatának a vezérigazgató megjelenése vetett véget. Osztap már puszta láttára is méregbe jött.
    - Ohó! - mondta a technikai igazgató. - Látom, hogy sikerrel járt. Csak ne tréfáljon velem. Miért hagyta a széket odakünn? Hogy mulasson rajtam?
    - Bender elvtárs... - dünnyögte a marsall.
    - Miért játszik az idegeimen? Hozza be gyorsan! Látja, hogy az új szék, amelyen ülök, növelte szerzeményünk értékét.
    Osztap oldalt hajtotta fejét, és összeráncolta homlokát.
    - Ne kínozza a kisgyereket - dörmögte végül. - Hol a szék? Miért nem hozta el?
    Ippolit Matvejevics zagyva beszámolóját füttyök, gúnyos tapsok és ármányos kérdések szakították meg állandóan. Vorobjanyinov a hallgatóság egyhangú nevetése közben fejezte be jelentését.
    - És az utasításaim? - kérdezte Osztap fenyegetően. Hányszor megmondtam magának, hogy lopni bűn! Már akkor, amikor Sztargorodban meg akarta lopni feleségemet, madame Gricacujevát, már akkor rájöttem, hogy kisbűnöző jellem. A legtöbb, amire képességeivel viheti, hat hónap, magánzárka nélkül. A gondolat óriásához és az orosz demokrácia atyjához képest a mérték nem valami nagy, s íme, az eredmények. A szék, amelyet már fogott, kicsúszott a keze közül. Sőt mi több, elrontott egy könnyű esetet! Csak próbáljon meg másodszor is odamenni látogatóba: Avesszalom letépi a fejét. Szerencséje, hogy megsegítette a hülye véletlen; máskülönben most rács mögött ülne, és hiába várná, hogy ebédet hozzak magának. Én nem fogok magának ebédet cipelni, ne felejtse! Mit nekem Hekuba! Maga végtére sem anyám, sem nővérem, sem szeretőm.
    Ippolit Matvejevics magába roskadva állt, elismerve féregszerűségét.
    - Mondok magának valamit, drágaságom. Látom, hogy együttműködésünk egészen céltalan. Legalábbis teljességgel abszurdum, hogy negyven percentért törjem magam egy ilyen kis kultúrájú üzlettárs mellett. Volens-nolens kénytelen vagyok új feltételeket szabni.
    Ippolit Matvejevics lélegzeni kezdett. Eddig igyekezett lélegzetet sem venni.
    - Bizony, öreg barátom, maga szervezési tehetetlenségben és sápkórban szenved. Így részesedése is csökken. Akar húsz százalékot?
    Ippolit Matvejevics eltökélten rázta fejét.
    - Miért nem akar? Kevés magának?
    - K-kevés.
    - De hiszen ez harmincezer rubel! Hát mennyit akar?
    - Negyvenet.
    - Rablás fényes nappal! - mondta Osztap, hanghordozásával utánozva a házmesterlakásban végbement történelmi alkukötés marsallját. - Harmincezer kevés magának? Még a lakáskulcsot is akarja?!
    - Maga akarja a lakáskulcsot - hebegte Ippolit Matvejevics.
    - Fogadja el a húszat, amíg nem késő, mert még meggondolhatom magam. Használja ki, hogy jó hangulatban vagyok.
    Vorobjanyinov már régen elvesztette azt a magabiztos fellépést, amellyel a briliánsok keresését valamikor elkezdte.
    A jég, amely még a házmesterfülkében megtört, a recsegő, ropogó s a part gránitjába ütköző jég, már régen szétmorzsolódott és elolvadt. Jég már nem volt. Csak szélesen megáradt víz volt, amely kíméletlenül magával ragadta Ippolit Matvejevicset, ide-oda dobálva testét: majd egy gerendának lökte, majd a székekkel sodorta össze, majd ismét elsodorta ezektől a székektől. Kimondhatatlan félelem töltötte el Ippolit Matvejevicset. Minden ijesztette. Naftamelléktermékek, szemét, összetört tyúkketrecek, döglött hal s valami borzalmas kalap úszott a folyón. Talán Fjodor atya kalapja volt, a kis kacsasipka, melyet a szél tépett le a fejéről Rosztovban. Ki tudja! Az út vége nem volt látható. Az áramlás nem partnak vitte, az ár ellen úszni pedig sem ereje, sem kedve nem volt a hajdani nemesi marsallnak.
    A kalandok nyílt tengerére sodródott.

     

    Két látogatás

    Mint a pelenkából kibugyolált csecsemő, aki pillanatnyi szünetet sem tartva szorítja ökölbe és feszíti széjjel viasz-szerű ujjait, rugdalózik, forgatja öklömnyi főkötős fejét, és kifújja a nyálkabuborékokat szájából, Avesszalom Iznurenkov sem ismert megállást: szakadatlanul kalimpált kövér lábával, forgatta kiborotvált állát, sóhajtozott-sápítozott, és olyan mozdulatokat tett szőrös karjával, mintha tornagyakorlatot végezne.
    Igen mozgalmas életet folytatott, hol itt, hol ott bukkant fel valami javaslattal, állandóan rótta az utcákat, rohant, mint valami megriadt tyúk, hangosan beszélt magában, mintha bádoglemezzel fedett kőépületek biztosítási díját számolná.
    Életének és tevékenységének lényege abban lelte magyarázatát, hogy organikusan képtelen volt bármely üggyel, tárggyal vagy gondolattal egy percnél tovább foglalkozni.
    Ha egy-egy ötlete nem tetszett, és nem fakasztott azonnal kacajt, Iznurenkov nem igyekezett meggyőzni a szerkesztőt, mint mások, hogy ez a szellemesség valóban jó, és csupán egy kis gondolkodás kell hozzá, hogy megértsék. Nem, ehelyett mindjárt újabb szellemességet ajánlott.
    - Hát, ami rossz, az rossz - mondogatta -, az már igaz.
    Az üzletekben Avesszalom Vlagyimirovics olyan felfordulást csinált, oly gyorsan jelent meg, és olyan gyorsan tűnt el az elképedt eladók szeme elől, oly nagy hévvel vásárolt egy tábla csokoládét, hogy a pénztárosnő azt remélte, legalább harminc rubelt vesz be. De Iznurenkov tánclépésben odalibegett a pénztárhoz, megrángatta nyakkendőjét, mintha fojtogatná, és az üvegtálcára odadobott egy gyűrött háromrubelest, aztán hálásan mekegve elszaladt.
    Ha ez az ember csak két órára meg tudja magát fékezni, a legváratlanabb események következnek be. Talán leül asztalához, és megír egy gyönyörű novellát, vagy beadványt intéz a segélyegylethez, és vissza nem térítendő segély folyósítását kéri, vagy egy új pontot szövegez a lakóterület kihasználásáról szóló törvényhez, vagy értekezést vet papírra: “Vezérfonal a kifogástalan öltözködéshez és a társaságbeli helyes viselkedéshez” címmel.
    De egyiket sem tudta megcsinálni: féktelenül dolgozó lába száguldott vele, kapálózó kezéből nyílként kirepült a ceruza, gondolatai ide-oda csapongtak. Iznurenkov fel s alá rohant a szobában, a bútorokon a pecsétek úgy libegtek, mint a táncoló cigánynők fülbevalója. A széken ott ült a mókás külvárosi lány.
    - Ah, ah - kiáltott Avesszalom Vlagyimirovics -, isteni! “A cárnő buja hangjával és tekintetével felélénkíti a lakomát...” Ah, ah, csoda klassz!... Maga Margó királynő.
    A külvárosi királynő, bár nem értett mindebből semmit tisztelettudóan nevetgélt.
    - Nos, szopogassa ezt a csokoládét, kérem, nagyon kérem!... Ah, ah... elbűvölő!
    Pillanatonként odarohant, és megcsókolta a királynő kezét, ujjongott szerény ruhája láttán, kezébe nyomta a macskát, aztán kedvesen megkérdezte:
    - Ugye, hogy hasonlít a papagájhoz? Oroszlán? Igazi oroszlán! Ugye, valóban rendkívül csodás szőrméje van?... Hát még a farka! Mondja, ugye, ez valóban hosszú farok? Ah!
    Aztán a macska a sarokba ugrott, s Avesszalom Vlagyimirovics kezét dagadt kebléhez szorítva, az ablakon keresztül fejbiccentéssel üdvözölt valakit. Majd szegény fejében felpattant egy szelep, mire kihívóan szellemeskedni kezdett vendége testi és lelki tulajdonságait illetően:
    - Mondja, ez a brosstű valóban üvegből van? Ah, ah! Hogy ragyog!... Maga egészen elvakított!... Mondja csak, Párizs valóban olyan nagy város? Valóban ott van az Eiffel-torony? Ah, ah!... Micsoda kacsó!... Micsoda orrocska!... Ah...
    Nem ölelte át a kislányt. Megelégedett azzal, hogy bókokat mondjon. Szünet nélkül beszélt. A szóáradatot Osztap váratlan megjelenése szakította félbe.
    A nagy kombinátor egy papírszeletkét tartott a kezében, és zord hangon kérdezte:
    - Iznurenkov itt lakik? Talán ön az?
    Avesszalom Vlagyimirovics aggodalmasan nézett látogatója merev arcába. Szeméből igyekezett kiolvasni, hogy milyen igényeket fognak vele szemben támasztani: büntetésről van-e szó egy beszélgetés közben eltört villamosablak miatt, népbírósági idézésről lakbérhátralék ügyében avagy előfizetés-gyűjtésről a vakok újságjára.
    - Micsoda dolog, elvtárs - folytatta Bender keményen -, kikergetni egy hivatalos közeget?
    - Miféle közeget? - rémült meg Iznurenkov.
    - Jól tudja, mifélét. Most el fogom vinni a bútort. Kérem, polgártársnő, tegye szabaddá a széket - szólt szigorúan Osztap.
    A polgártársnő, akihez csak az imént a leglíraibb költeményeket szavalták, felállt helyéről.
    - Nem! Maradjon ülve! - kiáltott Iznurenkov, s testével zárta el a székhez vezető utat. - Ehhez nincs semmi joga.
    - Ami a jogot illeti, jobb volna hallgatnia, polgártárs. Öntudatosnak kell lenni. Hagyja szabadon a bútort! Tiszteletben kell tartani a törvényt!
    E szavakkal Osztap megragadta a széket, és megrázta a levegőben.
    - Elviszem a bútort! - jelentette ki újra határozottan.
    - Nem, nem fogja elvinni!
    - Még hogy nem fogom elvinni? - nevetett fel Osztap, kilépve a folyosóra.
    Avesszalom kezet csókolt a királynőnek, és előreszegett fejjel futott a szigorú bíró után, aki már lefelé haladt a lépcsőkön.
    - Én pedig azt mondom önnek, hogy nincs hozzá joga! Törvény szerint a bútor két hétig maradhat a lakásban, és idáig csak három nap telt el! Megeshet, hogy fizetek is.
    Iznurenkov méh gyanánt keringett Osztap körül. Így értek le az utcára. Avesszalom Vlagyimirovics egészen a sarokig szaladt a szék után. Itt verebeket pillantott meg, amelyek trágyában turkáltak. Kigyúlt szemmel nézett rájuk, dünnyögni kezdett, összecsapta tenyerét, és felkacagott.
    - Elsőrendű! - kiáltotta. - Ah!... Ah!... Micsoda témaváltozás!...
    A téma kidolgozásába mélyedve vidáman megfordult, és ugrándozva hazafutott. A szék csak otthon jutott eszébe, mikor a külvárosi lányt megpillantotta a szoba közepén állva.
    Osztap kocsiba vetette magát a zsákmánnyal.
    - Tanuljon - mondta Ippolit Matvejevicsnek -, a széket puszta kézzel vettem el. Ingyen. Érti?
    Ivanopulo szobájának bútorzata még egy székkel szaporodott.
    A szék felboncolása után Ippolit Matvejevics elszomorodott.
    - Az esélyek egyre nőnek - állapította meg Osztap -, viszont egyetlen kopejkánk sincs. Mondja csak, nem szerette boldogult anyósa a tréfát?
    - Hogyhogy?
    - Talán nincsenek is briliánsok?
    Ippolit Matvejevics olyan hévvel legyintett, hogy kabátja felcsúszott a nyakába.
    - Akkor minden rendben van. Reméljük, hogy Ivanopulo vagyona még csak egy székkel fog szaporodni.
    - Ma írtak magáról az újságok, Bender elvtárs - mondta Ippolit Matvejevics hízelkedve.
    Osztap arca elsötétült. Nem szerette, ha a sajtó szájára vette a nevét.
    - Mit papol? Melyik újság?
    Ippolit Matvejevics ünnepélyesen szétnyitotta a Szerszámgép-et.
    - Itt, ni. A “Napihírek” rovatban.
    Osztap kissé megnyugodott, mert csak azoktól a közleményektől félt, amelyek a “Tűszúrások” és “A bíróság előtt” rovatban jelentek meg.
    A “Napihírek” rovatban a következőkre akadt:
    Elgázolta a ló. Tegnap a Szverdlov téren a 8974. sz. bérkocsi elgázolta O. Bender polgártársat. Ijedségen kívül más baja nem történt.
    - Talán a kocsisnak nem történt más baja az ijedségen kívül! - jegyezte meg zsémbelve Bender. - Hülyék! Írnak, írnak, és maguk sem tudják, mit. Ah! Ez a Szerszámgép. Nagyon, nagyon kellemes; tudja-e, Vorobjanyinov, hogy talán a mi székünkön ültek, amikor ezt a hírt írták? Mulatságos história.
    A nagy kombinátor gondolataiba merült.
    Megtalálta az ürügyet, hogy a szerkesztőséget meglátogathassa.
    Miután a titkártól megtudta, hogy a folyosó egész hosszában jobbra és balra valamennyi szobát a szerkesztőség foglalja el, Osztap együgyű arcot öltött, és a helyiségek bejárásához fogott: ki kellett puhatolnia, hogy a szék melyik szobában van.
    Benézett az übé szobájába, ahol éppen a fiatal automobilisták üléseztek, s minthogy tüstént megállapította, hogy a szék nincs ott, átlődörgött a szomszédos helyiségbe. Az irodában úgy tett, mintha valamilyen határozati javaslatra várna. A munkáslevelező-osztályon pedig az iránt érdeklődött, hol árusítják a hirdetett makulatúrát; a titkárságon az előfizetési feltételekről kért felvilágosítást; a tárcaírók szobájában pedig azt kérdezte meg, hogy hol vesznek fel hirdetést elvesztett okmányokról.
    Ily módon jutott el a szerkesztő szobájáig; a szerkesztő a koncessziós széken ülve bömbölt a telefonba.
    Osztapnak időre volt szüksége, hogy figyelmesen tanulmányozza a terepet.
    - Egy rágalmat tettek közzé rólam, szerkesztő elvtárs - mondta.
    - Milyen rágalmat?
    Osztap lassan előhúzta zsebéből, és fellapozta a Szerszámgép egyik példányát. Közben alaposan szemügyre vette az ajtót, és megállapította, hogy biztonsági zárral van ellátva.
    Ha kivág az ajtóból egy darab üveget, könnyen bedughatja a kezét, és belülről kinyithatja a zárat.
    A szerkesztő elolvasta az Osztap által kifogásolt híradást.
    - Miben látja itt a rágalmat, elvtárs?
    - Hogy miben? Abban, hogy “ijedségen kívül más baja nem történt”.
    - Nem értem.
    Osztap gyengéd pillantást vetett a szerkesztőre és a székre.
    - Éppen én ijedek meg egy kocsistól! Megszégyenítettek az egész világ előtt; cáfolat kell.
    - Önt senki sem szégyenítette meg, polgártárs - felelte a szerkesztő -, ilyen lényegtelen kérdésekben nem adunk helyet cáfolatnak.
    - Én pedig nem hagyom ennyiben a dolgot - mondta Osztap távozás közben.
    Már mindent látott, amire szüksége volt.

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398015L
Webáruház készítés