Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Huysmans: A különc_EPUB

Huysmans: A különc_EPUB
890 Ft890

Könyvismertető helyett egy olvasói véleményből idézünk:
Még sosem történt velem olyan, hogy egy könyv gyakorlatilag sikítozott a könyvtárban, hogy de vegyem ki, de olvassam el! Ebben az esetben ez történt, nem is hallottam a műről korábban, de mikor Huxley Szép új világáért mentem a könyvtárba, megakadt a szemem ennek a könyvnek a címén, elolvastam a fülszöveget, láttam, hogy Kosztolányi fordította, és úgy döntöttem, miért is ne, adok neki egy esélyt.
Kicsit azért félrevezető a cím, amit az utószóban meg is említ Zsoldos Sándor. Legfőképp az vonzott a könyvben, hogy egy különcről olvashatok, és tetszett is a főhős világból való kiábrándultsága. Viszont a regény 90%-ban nem erről szól, hanem esztétikai értekezés költészetről, egyházi zenéről, keresztény irodalomról, világirodalomról, virágokról, színekről, bútorokról. Sajnos ezeket olvasva rettenetesen műveletlennek éreztem magam, mert nagyrészt fogalmam sem volt, milyen az a mű, amelyről épp ír az író. A nyelvezet gyönyörű, de én kicsit nehezen olvastam, és az biztos, hogy nem egy gyorsan olvasható könyv A különc.
Számomra furcsa, hogy valahol ez kötelező a gimnáziumban, én biztos utáltam volna, ha úgy kell elolvasnom, így viszont, hogy magamtól vettem a kezembe, nem bántam meg, hogy megismerkedtünk. (moly.hu)

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az összes művészek közül egyetlenegy ragadta a boldog önkívületig, Gustave Moreau.
    Két remekművét vette meg. Éjszaka ábrándozni szokott az egyik előtt, Salome képénél, mely ilyen volt:
    Egy trón emelkedett, mint a székesegyház főoltára, felette számtalan sok boltozat, melyet zömök oszlopok tartottak, mint a római pillérek, cifra téglákkal berakottan, mozaikkal ékesen, lapis-lazulival és sardonyxszal kimunkálva. Maga a palota egy muzulmán és bizánci ízlésű bazilikához volt hasonlatos.
    Az oltárhoz félkörben lépcsők vezettek, a tabernákulum közepén pedig Heródes tetrarcha ült, fején tiarával, össze-vont lábakkal, kezeit a térdén pihentetve. Arca sárga volt, pergamenszerű, ráncoktól gyűrűs, az évektől tarolt. Hosszú szakálla fehér felhőként lebegett drágakő csillagjain, melyek aranyhímes ruháját díszítették.
    E mozdulatlan szobor körül, mely a hindu isten főpapi merevségébe dermedt, illatok égtek, gőzfelhők füstölögtek, melyeken át - mint a vadállatok foszforos szeme - a trónmennyezetébe foglalt drágakövek parázslottak. Aztán a gőz emelkedett, végigkígyózott az árkádok során, ahol a kék füst elegyedett a dómba beözönlő verőfény aranyporával.
    Az illatok fajtalan áramában, a templom túlfűtött légkörében Salome - bal karját parancsoló mozdulattal kitárva, jobb karját pedig behajlítva, úgy, hogy kezében az arc magasságában egy nagy lótuszt tart - lassan, lábujjhegyen előre megy egy gitár hangjaira, melynek húrjait egy kuporgó asszony tépi.
    Áhítatos, ünnepi, majdnem fenséges arccal táncolni kezdi a parázna táncot, mely majd felébreszti az agg Heródes szunnyadozó érzékeit. Mellei hullámoznak, és amint viharzó nyakláncai hozzáérnek, a bimbók megmerevednek. Nyirkos bőrén a ráaggatott gyémántok tündökölnek. Karperecei, övei, gyűrűi szikrákat okádnak. Gyöngyökkel kivarrt, ezüsttel és arannyal átszőtt diadalmas ruháján az ötvösmunkák vértezete, melynek minden egyes szeme egy drágakő, egyszerre csak lángot fog, tűzröppentyűket cikáz keresztül-kasul, nyüzsög a fénytelen húson, a tearózsa bőrön, akárcsak azok a kápráztató födőszárnyú fényes rovarok, melyek vörös-eresek, sárga pöttyösek, acélkékkel cifrázottak és pávazöld sávval ékesek.
    Merev és bűvös szemmel tekint, mint egy alvajáró. Nem látja se a remegő tetrarchát, se édesanyját, a vad Heródiást, aki őt figyeli, se azt a félnemut vagy heréket, ki a trón alján áll kezében egy karddal, szörnyű arca el van fátyolozva, eunuch-melle pedig szomorúan csüng a narancsszínnel cifráit tunika alatt.
    Ez a Salome-típus, mely annyira kísérti a művészeket és költőket, évek óta bűvöletben tartotta a herceget. Hányszor olvasta esténként Pierre Variquet bibliáját, melyet a louvaini egyetem hittudományi doktorai fordítottak, Szent Máté evangéliumát, mely gyermeteg és rövid mondatokban meséli el az Előfutár lefejeztetését. Hányszor merengett el ezeken a sorokon:
    „Azért nagy esküvéssel fogadást tőn, hogy valamit kérne, megadná neki.
    A leány pedig az ő anyja tanácsából monda: Hozasd elő nékem ide egy tálban a Keresztelő János fejét.
    És megszomorodik a király; de az ő esküvéséért és a lakodalmasokért, parancsold előhozatni.
    És elküldvén a hóhért, fejét véteté Jánosnak a tömlöcben.
    És előhozák az ő fejét egy tálban és adatá azt a leánynak; a leány bemutatá az ő anyjának. ”

    De se Szent Máté, se Szent Márk, se Szent Lukács, se a többi evangélista nem írta meg e táncosnő őrjöngő báját, mélységes romlottságát. Elmosódottan élt, beleveszett - titokzatosan és ájultan - a századok távoli ködébe. Sohase közelítheték meg őt a kucorgó, földön járó szellemek, csakis azok az agyvelők, melyek megrendültek, kiélesedtek, látnokokká váltak az idegbetegség által. Makrancoskodott a hús festőivel szemben, még Rubensnek se sikerült lefestenie, aki egy flandriai hentesnének pingálta, sőt az írók se értették ennek a táncosnőnek nyugtalanító önkívületét, ennek a gyilkos leánynak túlfinomult nagyságát ők se tudták visszaadni.
    Gustave Moreau művében, melyet a művész különben sem a biblia adatai alapján épített fel, a herceg végre megvalósítva látta azt az emberfeletti és babonás Salomét, akiről álmodozott. Nemcsak a táncosnő állt előtte, aki ágyékának fajtalan riszálásával az üzekedő vágy kiáltását tépi ki egy aggastyánból, s mellének mozgásával, hasának rengésével, combjainak borzongásával megtöri a király erejét és felolvasztja az akaratát: ez a táncosnő valamiképp jelképes istennője lett az elpusztíthatatlan Fényűzésnek, a halhatatlan Hisztériának, ő volt az átkozott Szépség, a mindegyik közül kiválasztott, kinek görcsben megmerevedik a húsa és összedermed az izma, a közönséges Állat, a közönyös, a felelőtlen, az érzéketlen, aki mint az ókori Heléna, mindenkit megmérgez, akihez közeledik és akit szemügyre vesz.
    Így értelmezve Salome a távol Napkelet hitregéjéhez tartozott már. Nem a bibliai hagyományokat jelentette, nem is lehetett egy kalap alá venni Babilon eleven képével, az Apokalipszis királyi Prostituáltjával, aki - mint ő - ékszerekkel és bíborral cicomás. Ezt a nőt nem végzetes hatalom, nem földöntúli erő vetette bele a tivornya vonzóundokságába.
    Különben, úgy látszott, a festő hangsúlyozta is azt az akaratát, hogy kívül áll a századokon, az eredetét, az országát, a korszakát nem is határozta meg, mert Salomét ebbe a zavart és roppant ízlésű rendkívüli palotába helyezte, pompázatos és regés ruhákat aggatott rá, valami határozatlan diadémet tett a fejére, mely a föníciai toronyra emlékeztet és Iris jogarát adta a kezébe, Egyiptom és India szent virágát, a nagy lótuszt.
    A herceg kereste ennek a jelképnek az értelmét. Vajon a phallust jelentette-e, India ősi hagyományai értelmében, a szüzesség odaadását hirdette-e az agg Heródes számára, a vércserét, egy gyilkosság készakart feltétele alatt kért és felajánlott tisztátalan sebet; vagy a termékenység allegóriáját hirdeti-e, egy létet, melyet a nő az ujjai közt tart és a férfi remegő kezekkel kitépi, porba tiporja a hús lázában és őrületében?
    Lehet, hogy a festő a táncosnőre gondolt, a halandó asszonyi állatra, a bemocskolt Edényre, minden bűn és gaztett okára, mikor talányos istennőjét a szent lótusszal ékítette. Lehet, hogy a régi Egyiptom vallási szabályaira emlékezett, a bebalzsamozás halotti szertartásaira, melyeknek értelmében a vegyészek és a papok jáspispadra terítették ki a hullát, görbe tűkkel az orrüregen át húzták ki az agya velejét, a beleit pedig a bal oldalán vájt nyíláson át, aztán mielőtt bearanyozták volna körmeit és fogait s bekenték volna földszurokkal és drága szeszekkel, a nemi szerveibe betették az isteni virág szűz szirmait, hogy megtisztítsák vele.
    Akármint is volt, ellenállhatatlan bűvölet áradt ebből a vászonból, de a Látomány nevű vízfestmény talán még inkább izgatta.
    Itt Heródes palotája úgy szökkent a magasba, mint egy Alhambra, könnyed oszlopokon, melyek mór kőlapoktól szivárványlottak s mintegy ezüst vakolattal, aranycementtel voltak összeragasztva. A lazúros rombuszokból arabeszkek indultak, végighaladtak a kupolákon, ahol a gyöngyházzal berakott munkákon szivárványos fények, prizmasugarak siklottak.
    Részlet az e-Könyvből:
    A gyilkosság már megtörtént. Most a hóhér közönyösen állt, kezét a vérfoltos hosszú kardon pihentetve.
    A szent levágott feje kiemelkedett a tálcából, melyet a kőlapokra tettek, és nézett, ólomszürkén, színtelen és nyitott ajakkal, vértől csepegő bíbornyakkal. Fejét mozaik-munka vette körül, melyből valami dicsfény áradt végig fénysugarasan a boltozatok alatt, megvilágította a fej szörnyű emelkedését, kigyújtotta a szembogarak üres golyóját, melyek révült remegéssel a táncosnőre meredtek.
    Salome a borzalom mozdulatával visszalöki az irtózatos látványt, mely odaszegzi a földre, a lábujjain. Szeme kitágul, keze görcsösen szorongatja torkát.
    Majdnem mezítlen, a tánc hevében fátylai szétbomladoztak, a selyemszövetek lecsuszamlottak, csak ötvösmunkák és villogó drágakövek vannak rajta. Vért szorítja testét, mint a vállfűző, és egy pompás boglárhoz hasonló csodálatos drágakő nyilazza sugarait a két mell közébe. Lejjebb a csípőknél öv fogja át, eltakarva combjainak felsőrészét, ahol óriási függő csüng s egybe patakzanak a karbunkulusok és a smaragdok. Aztán a mezítlenül maradt testen a vért és az öv közt a has duzzad ki, a köldök tűnik fel, melynek lyuka olyan, mint egy ónixszal nyomott pecsét, tejesen zavaros, a köröm rózsaszínében csillámló.
    Az Előfutár fejéből kiáramló izzó lehelet alatt a drága-kövek minden kristálya fellángol. Lélektől lelkesednek át a kövek, és égő vonalakkal rajzolják meg a nő testét, a nyakát és combjait, a karjait tüzes pontokkal égetik, melyek bíborak, mint a parázs, ibolyaszínűek, mint a gáz, kékek, mint a szeszláng, fehérek, mint a csillagok sugara.
    A borzalmas fej lángol, még mindig vérzik, sötétbíbor vérrögöket rak a szakáll és a hajszálak hegyeire. Csak Salome látja, ő pedig mord tekintetével nem is érinti se Heródiást, aki megzabált gyűlöletére gondol, se a tetrarchát, aki kissé előrehajolva, kezét a térdén nyugtatva még piheg, megriasztva ettől a női meztelenségtől, mely vad illatokkal van átszűrve, balzsamokban fetrengett s tömjénben és mirhában füstölődött.
    A herceg, akárcsak az öreg király, eltompult, megsemmisült, szédült e táncosnő előtt, aki nem volt oly magasztos és büszke, mint az olajfestmény Saloméja, de sokkal izgatóbb.
    Az érzéketlen és könyörtelen szoborban, az ártatlan és veszedelmes bálványban megmutatkozott az erotizmus, az emberi lény irtózata. Eltűnt a nagy lótusz, el az istennő, borzadalmas lidércnyomás fojtogatta most a hisztrió-lányt, aki önkívületbe jött a tánc forgása által, a rimát, akit a rémület kővé meresztett és álomba bűvölt.
    Itt igazán ringyó volt. Engedelmeskedett a tüzes és kegyetlen nő vérmérsékletének. Még finomkodóbban, még vadabbul, még gyalázatosabban, még ragyogóbban élt. A férfi lanyhuló érzékeit még határozottabban ébresztgette és még biztosabban boszorkányozta, még biztosabban fékezte az apja akaratát, testének, ennek a nagy Vénusz-virágnak a bájával, mely szentségtörő talajban serkedt, istentelen üvegházakban növekedett.
    Mint mondta János herceg, vízfestmény sohase érte el a színezésnek ezt a ragyogását. A vegyi színek szegénysége eddig sohase hozta ki ennyire papíron a kövek ily villódzását, az üvegablakon átcikázó sugárprizmák ragyogását, sohase domborította ki ennyire a szöveteknek és testeknek mesés és vakító pompáját.
    Elmerülve a kép szemléletébe, a herceg fürkészte, vajon honnan eredt ez a nagy művész, ez a titokzatos pogány, ez a lázas alkotó, aki Párizs kellő közepében el tudta magát vonatkoztatni attól a világtól, melyet látott, s fel tudta ragyogtatni letűnt korok kegyetlen látományait és tündéri ábrándképeit.
    Atyafiságát a herceg alig tudta nyomon követni. Hellyel-közzel tétova emlékek Mantegnából és Jacopo de Barbarj-ból, olykor-olykor Vinci zavart imádata s Delacroix lázas színrakása jelentkezik, de e mesterek befolyása végeredményben nem vehető észre: a valóság az, hogy Gustave Moreau senkitől se származott. Se előde, se utóda nem volt, a jelenkori művészetben egyedül uralkodott. Visszament a néprajzi forrásokhoz, a hitrege eredetéhez, melynek véres jelképeit összehasonlította és elegyítette, s amint a messze Napkelet legendáit, melyeket a többi népek hiedelme megmásított, egyesítette és összeolvasztotta, igazolta vele építészeti újításait, pompázatos és váratlan anyagkezelését, baljós papi allegóriáit, melyet a modern idegesség éles nyugtalanságával hozott elénk. Mindig fájdalmas volt. Betegesen érdekelték a fajtalanságok, az emberfölötti szerelmek jelképei, az isteni vérfertőzések, melyekben nincs semmi odaadás és remény.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963368015K
Webáruház készítés