Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hugh Walpole Harmer John pünkösdi királysága EPUB e-könyv

Hugh Walpole Harmer John pünkösdi királysága EPUB e-könyv
990 Ft

1906 decemberének egyik viharos estéjén Polchester kicsiny és nyugodt városkába vetődik Harmer John - akit nem is így hívnak, hanem Hjalmar Johansonnak, és svéd gimnasztikai tanár. A poros amerikai kisvárost egy svéd érkezése, ráadásul egy liberális, szabadeszméjű svédé, teljesen felborítja, és Hjalmar barátunk egycsapásra ismertté válik, hogy soka szeressék és még többen gyűlöljék... A városkát felkavaró szmeélyisége és tettei csak úgy juthatnak nyugvópontra, ha Harmer John fizikailag és lelkileg otthagyja a kisávrost. No de addig, mennyi minden történik...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Bármennyire feszítem is emlékezetem ruganyos fonalát, nem tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor nem szerepelt volna tudatomban a mi székesegyházunk. A székesegyházat mindig úgy tekintettem, mintha saját tulajdonom volna. Minden zugát jól ismertem, kezdve a fekete püspök síremlékének csodálatosan szép zöld köveitől, egészen a legkisebb és leggyermekesebb cherubig, amely Henrynek, a VIII. Brytte márkinak síremlékén a jobb sarokban húzódik meg.
    Ennek az emlékműnek különös története van
    Henry, a VIII. Brytte márki, utolsó sarja volt családjának, amely talán a legrégibb glebeshirei nemes családok között. Hosszú életének utolsó éveit Brytte Courtban, tíz mérföldnyire Polchestertől töltötte és 1735-ben halt meg. Életében sokat tett városunkért, amelyet szeretett és természetes, hogy ennek viszonzásául síremlékkel tiszteltük meg. Találtunk egy ifjú művészt, egy fiatalembert, név szerint Simon Petret, aki az öreg márki felkaroltja volt. A márki felismerte a fiú tehetségét, kiküldte Londonba, Párizsba és végül Olaszországba. A fiatalember mint reményteljes szobrász tért vissza. Jótevőjének emlékműve volt az első nyilvános megbízatás, amelyet kapott. Másfél évig dolgozott rajta és egy-két héttel azután, hogy befejezte, valami hirtelen lázban meghalt.
    Ez az emlékmű volt az, amely nemcsak engem, de Johansont is megbabonázta.
    Egész történetének legmisztikusabb eleme az a kapcsolat, amelyben Johanson a székesegyházzal állott. Szívvel-lélekkel protestáns volt és gyűlölt minden hiú pompát az egyházi életben, de a székesegyház szépsége és legendás múltja megragadta a lelkét.
    Itt megtalálhatta, - sokkal inkább, mint hazájában, Skandináviában - a nagy művészek keze nyomát, amely szépséggel árasztotta el a világot. Megtalálhatta a padlón, a mennyezeten, az oszlopon, az ablakokon, a kápolnákban, a püspök sírjánál és a Brytte emlékművön - legfőképpen a Brytte emlékművön. És amikor megtudta a fiatal Simon Petre történetét, úgy érezte, mintha a szemei előtt megtestesült volna mindaz, amiről álmodozott, amióta csak betette lábát városunkba. Egy fiatalember, aki itt született és itt nevelkedett, aki ide tért vissza és aki első munkáját a város iránti szeretetéből alkotta és még hozzá ilyen gyönyörűen! Azt hiszem, attól a perctől kezdve, amikor megismerkedett a fiatal Simon Petre történetével, az volt az érzése, hogy ez a fiatalember mellette áll, gondot visel rá, bátorítja és serkenti…
    Egy napon Tóm tisztelendő úrral ebédelt a Szent Pál-templom paplakában, aztán ebéd után elment vele egy futball-meccsre. Ezt a napot egyikük sem felejtette el soha többé.
    Amikor kijött az iskolából, ahol a kórushoz tartozó fiúkat tornásztatta egy órán keresztül, benézett a székesegyházba, mielőtt tovább ment volna a lelkészlak felé.
    A templom hajója üres volt, csak három látogató volt odabenn, akiket Cobbett, az öreg egyházfi vezetett körül, aki hetvenéves létére oly életerős volt, mint egy fiatal nő.
    Már ismerte Johansont és illő ünnepélyességgel köszöntötte. Szerette Johansont, mert mindig jókedvű volt és tiszteletben tartotta Cobbett hivatását. Ezenfelül Cobbett legfiatalabb fia is a kórusi iskolába járt és mindig lelkesedve mesélt az új tornatanárról.
    - Ez itt, - magyarázta Cobbett a három látogatónak, egy alacsony emberkének, egy félénk asszonynak és egy csikorgó cipőjű kislánynak, - az úgynevezett Brytte-emlékmű. Henrynek, a VIII. Brytte márkinak emlékére készült. . .
    A látogatók nézték, szájtátva hallgatták, aztán tovább mentek. Nemsokára a kislány cipőinek nyikorgása volt az egyetlen hallható hang. Mintha valami lágy, könnyű szellő suttogott volna a távoli oszlopok homályos sarkaiból. A padló sima volt, mint egy tó és az ablakok színe halványan tükröződött rajta. Johanson visszafojtotta lélekzetét és rábámult a térdelő angyalkákra, míg végre úgy érezte, mintha megmozdulnának és mosolyogva, hívogatóan feléje fordulnának.
    Oh, bárcsak minden úgy sikerülne, ahogy remélte, mit nem tenne ezert a varosért, ez.ert a székesegyházért, talán egész Angliáért!
    Felegyenesedett és szívében valami fohász gerjedt, valami néma imádság és megint feltámadt benne valami rajongó vízió, a szépség imádata, amelyet mindig érzett, az alázatosság és hála azért, hogy mindenki jó vele szemben. Szerette, hogy szeretik, szerette, hogy barátai vannak, szeretett harmóniában élni az élettel és a környezetével.
    - Megteszek mindent, ami tőlem telik, - mondta magában hangtalanul. - Úgy fogok dolgozni, mint még soha... Nem fogom kímélni magam… Egész erőmmel bele fogok feküdni... Végre megtaláltam azt a munkát, amelynek elvégzésére a világon vagyok.
    Kiment a székesegyházból és a Bodger-streeten és a Green Lanen keresztül áthaladt a Szent Pál- templom felé.
    Az öreg Hephzibah úgy gondozta Tom Longstaffet, mint egy macska a kölykét. Alacsony termetű, szénfekete hajú nő volt, amilyet gyakran látni a glebeshirei emberek között. De Hephzibah, amilyen melegszívű, ingerlékeny, harcias és rendetlen volt, valóságos szénaboglyát csinált a papiakból. Semmi sem volt a helyén, Tóm pedig túl elfoglalt volt ahhoz, semhogy ezzel törődhetett volna. A két férfi most is úgy ült le az ebédhez, hogy alig találtak helyet az asztalnál. De nem törődtek vele. Egész más dolgok foglalkoztatták őket. Tóm izgatott hangulatban volt és csakhamar ki is fejtette az okát barátja előtt.
    - A lányom jön haza a jövő héten, - mondta. Elhallgatott és hirtelen élesen rápillantott Johansonra. Ez volt az első eset, hogy barátja előtt említést tett leányáról. Johanson bizonyára hallott valami pletykát. Ez a dolog közelebb állott a szívéhez, mint bármi más a világon. Vajon mi lesz Johanson álláspontja az ügyben?
    Johanson azonban nyilván még semmit sem hallott. Arca felderült.
    - Önnek leánya is van? Még sohasem említette!
    - Vártam addig, amíg alkalmas idő lesz rá. A lányom fontosabb nekem, mint az egész világ együttvéve. Most már hetedik éve Londonban él. Nagyon eszes lány. Újságíró és szép jövedelme is van.
    - És egész egyedül él Londonban?
    - Van egy hatéves kis fia.
    - És mivel foglalkozik a férje?
    - Nincs férjnél.
    Longstaffe arca bíborpiros lett.
    - Büszkébb vagyok a lányomra, Johnson, mint ahogy azt szavakkal ki lehet fejezni. Eleinte itt élt velem és nagyszerűen megértettük egymást, sohasem volt közöttünk egy haragos szó. A legteljesebb bizalom volt köztünk és olyan szeretet, amilyen csak ritkán van apa és leánya között. Itt akadt össze egy fiatalemberrel, egy hadseregbeli tiszt fiával. Nekem ezt is őszintén megvallotta. Tetszett nekem a dolog, mert szerettem azt a fiút. A fiú apjának azonban úgy látszik nagyobb ambíciói voltak, mert nem akart hozzájárulni az eljegyzéshez. Talán az lett volna helyes, ha akkor vetek véget a dolognak, de nem volt erőm hozzá. A lány annyira szerette őt és azt gondoltam, hogy az öreg is a végén majd csak beadja a derekát. Azt hiszem, be is adta volna. Senki sem tudott ellentállni Marynek, aki csak ismerte. Akkor a fiú váratlanul, egy baleset következtében életét vesz- lette. Egy hónappal később Mary közölte velem, bogy gyermeke lesz.
    - Szegény lány! Szegény lány! - mondta Johanson.
    - Ekkor volt az első ellentét közöttünk… Talán a legelső, amióta csak éltünk. Mary boldog volt. Itt maradt mellettem és nem törődött vele, hogy ki mit mond és mit gondol. Boldognak vallotta magát, hogy maradt a fiú után valami, amit megőrizhet magának és hogy állandóan maga mellett fogja érezni szerelmesét gyermeke képében... Az emberek természetesen igen ellenségesen viselkedtek. Én is nagy lelkiharcon mentem keresztül, mert tekintetbe véve mindazt, amiben hinni tanítottak, a lány nagy bűnt követett el. Igyekeztem ezt megértetni vele, de nem sikerült. És ha az ember igazán szeret valakit, hogyan változhatna meg irányában, különösen amikor az illető gondok és megaláztatások közé kerül?
    - Egy idő múlva azonban Mary is érezni kezdte, hogy csak bajt okoz nekem, az egyháznak és barátainak. így hát elment. Megszületett a gyermeke - egy kis fiú. Attól kezdve Londonban élt és elkezdett írni. Mint már említettem, szép sikerei is voltak. Talán fölösleges is mondanom, Johnson, mennyire hiányát éreztem - néha elviselhetetlen kínnak tűnt - de mégsem beszéltem rá a visszatérésre. Nem beszélhettem rá, mert tisztában voltam azzal, hogy hogyan fogják itt fogadni. De végül most ő maga ragaszkodik hozzá. És a jövő héten megérkezik a fiával együtt.
    Az a pillantás, amelyet most a két férfi váltott, megpecsételte a barátságukat. Ez a barátság az első találkozásnál született, azon a ködös napon, azután boldog és könnyed pajtássággá növekedett az elmúlt néhány hét alatt és most véglegessé erősödött. Sem az idő, sem a körülmények nem változtathattak rajta többé.
    - Nagyon köszönöm, hogy ezeket elmondta nekem, - jelentette ki Johanson. - Kitűnő lesz megismerkedni vele!
    Ebéd után Longstaffe bevitte barátját a házba. Egyike volt ez azoknak a régi, roskatag, pókhálós házaknak, amelyek olyan jellegzetesen angolok, glebeshire-iek... Az egész ház olyan volt, mint egy szénaboglya. Bármilyen kitűnő nő volt is Hepzibah, a ház mégis pontosan olyan volt, mint egy szénaboglya. Longstaffe hálószobája szomorú látványt nyújtott - félig kihúzott fiókok, amelyekből nyakkendők és gallérok ásítottak ki. A székek hátán ruhadarabok, a borotválkozó szerszámok és az ecset még szappanosak, a borotva maga pedig, nyitott pengével feküdt a toilette-asztalon.
    - Bocsásson meg, - mondta Tom Longstaffe, - talán mégsem kellett volna Önt behoznom ide.
    Johanson azonnal serénykedni kezdett. A fiókokat becsukta. A ruhákat összehajtogatta és félretette, a borotválkozó holmikat visszarakta a dobozukba. Aztán piruló arccal állott meg a szoba közepén.
    - Én kérek bocsánatot. Nem volt jogom beleavatkozni, de nem bírok rendetlenséget látni. Fáj nekem. Hogy tud így élni?
    Longstaffe olyan arcot vágott, mint egy összeszidott iskolásgyerek. Aztán hirtelen hangosan felnevetett.
    - Mulatságos, - kiáltotta, - amikor egy akkora ember, mint maga, babrál ilyen holmikkal. De természetesen igaza van. Évek óta a legnagyobb rendetlenségben élek itt. Nekem még sohasem tűnt fel. Maga persze sokkal fiatalabb és energikusabb…
    Aztán elindultak a futball-meccsre. Amikor az út kanyarulatához értek, mindketten ösztönszerűen visszapillantottak. Polchester úgy feküdt előttük, mintha egy gyermek színes építőkockákat szórt volna szét egy zöld szőnyegen. A Pol folyó kék szalagja kanyarogva kettéhasította a várost, mely fölött a székesegyház emelkedett a magasba.
    - Nem is hinné, - szólalt meg Longstaffe, - mennyire szeretem ezt a várost! Mary után ez a legfontosabb nekem a világon. És azt sem hinné, - tette hozzá, - hogy mennyi intrika, mennyi cselszövény halmozódik itt össze!
    - Mert túl közelről látja, - felelte Johanson. - Nézze csak fölülről és akkor kap igazi képet róla. Ha az ember túl közel áll valakihez, csak a mellénye gombjait látja. Milyen gyönyörű ez a város! Szerencsés ember vagyok, hogy végre itt találtam otthonra.
    - És tényleg azt érzi, hogy ez a város, amelyben még csak néhány hete van, inkább az otthona, mint az az ország, amelyben eddig egész életét töltötte?
    - Igen. Mindnyájunk álmában szerepel valami álomváros és az én álomvárosom mindig itt volt Angliában. Tudja, én szerettem az anyámat, ő pedig, minthogy távol élt, mindig úgy beszélt Angliáról, mint valami paradicsomról. Erről az Angliáról beszélt, a magas dombokról, a szürke villákról, amelyek a dombok lejtőinek támaszkodnak, a tengerről, amely oly közel van, hogy egyetlen nagy hullámával végigsöpörhetné az egész vidéket, a sós vízről, amely a szellőben érződik, a fekete hajú nőkről... Aztán meg apám rossz ember volt, úgy, hogy az ő hazáját is kellemetlennek és barátságtalannak éreztem. Rossz ember volt, mert nem tudott uralkodni magán, az ösztönei erősebbek voltak nála. Minden percben nőt kívánt, még pedig mindig másikat és sohasem kétszer ugyanazt. Az anyám mégis szerette, mindig, egész élete végéig. Azt mondta, hogy jobban szereti őt, noha rossz, mint bárki mást, aki jó. Még azt is mondta néha, hogy jó, hogy az apám ilyen gonosz, mert ha nem volna az, meg kellene halnia a boldogságtól…
    Most sűrű és magas útszéli sövények között haladtak, amelyek elfogták előlük a kilátást.
    - Mondja csak, - kérdezte Longstaffe, - már egész kiskora óta gondolt arra, hogy Angliába jöjjön?
    - Igen, mindig. Nem emlékszem olyan időre, amikor ne erről álmodoztam volna. Két életet éltem: az egyik életet jelentette az apám és a megélhetésem és az egész stockholmi élet, a másikat pedig az, hogy rajzoljak és fessek és színes papírból figurákat formáljak és kérdezgessem az anyámat és aztán esténként álmodozzam…
    - Úgy, hát festő is? - kérdezte Longstaffe.
    - Nem. Nem volt hozzá tehetségem. És minthogy nem volt hozzá tehetségem, elhatároztam, hogy a testi erőmet igyekszem kihasználni. Először modell voltam, aztán egy festő karolt fel és fizette a leckéimet, amíg masszázst és tornát tanultam. De csak amikor átmentem Koppenhágába, akkor jöttem tisztába azzal, hogy tulajdonképpen mit akarok. Koppenhágában igen kedvesek voltak hozzám az emberek. Nemsokára rengeteg dolgom volt, több, mint amennyit bírtam. A doktorok szerettek és hozzám küldték a pácienseiket. És az iskolákban is volt elfoglaltságom. És sok barátom volt. Nagyon boldog voltam.
    És ha nem veszi rossznéven, hogy van az, hogy nem házasodott meg? - kérdezte Longstaffe.
    - Túlságosan el voltam foglalva. Mindig az volt a célom, hogy elég pénzt szerezzek ahhoz, hogy eljöhessek Angliába és felkereshessem azt a helyet, ahol az anyám született. Nem volt időm a szerelemhez. Persze azért voltak próbálkozásaim. A dán nők nagyon jókedvnek és értenek a szerelemhez, de ha komolyra fordult a dolog - nem értem rá. Csinos lakásom volt odakinn Amagerben és reggel hattól este tizenegyig dolgoztam. Mondhatom, néha ugyancsak fáradt voltam.
    - Aztán egy napon furcsa dolog történt. Sétálgattam az üzletek előtt, egyszerre megpillantottam egy kék tányért… Olyasfajta mély kéket, mint a tenger. Úgy tűnt nekem, hogy ez a leggyönyörűbb szín, amit valaha láttam. Nem üveg volt, hanem valami agyagfajta. Megvettem és hazavittem. Elhelyeztem a nappali szobám kandallóján, de alig telt el egy pár óra, az egész kandallót szegényesnek találtam, tehát elmentem és vásároltam két képet… Két Koppenhágát ábrázoló nyomatot. Este, ahogy elnéztem azt a tányért és összehasonlítottam vele a kandalló előtti kopott szőnyeget, rettenetesen elszégyelltem magam miatta. Így hát reggel megint elmentem és új szőnyeget vásároltam, bíborszínűt, amely hozzáillett a tányérhoz. Ez aztán rettenetes volt. A szobában minden rosszul hatott a szőnyeg mellett - csupa vén, rozoga jószág, valamennyi használhatatlan. Kidobtam az egészet. Akkor meg üres volt a szoba. Átfestettem a falakat, összespóroltam valami pénzt és vettem egy Zorn-metszetet. Olyan volt ez bennem, mint valami láz. A lakásom egy üres tűzfalra nézett. Lakást változtattam tehát és szereztem egyet, ahonnan a tengerre és fákra lehetett kinézni. Aztán egy napon egy könyv- kereskedés kirakatában megláttam egy nyitott könyvet, az egyik oldalon Donatello Dávid-jának, a másikon pedig a florenci székesegyházon levő próféták egyikének képével. Egész nap nem ment ki a fejemből ez a próféta. Másnap reggel visszamentem és megvettem a könyvet. Akkor reggel változott meg az életem. Azt mondtam magamban, miért ne legyen megint olyan a világ, mint volt, miért ne építsünk ismét városokat, amelyben minden szép, szép uccák, gyönyörű szobrok? És akkor eszembe jutott Anglia és az a város a székesegyházzal, amelyről anyám beszélt és akkor megesküdtem, hogy valamikor elmegyek, ott fogok élni és dolgozni és ... és ... itt vagyok!
    Kitárta a karjait.
    - És boldog vagyok! Megtaláltam a munkámat, az életem célját és mindenki kedves hozzám és meg tudok élni! Óh milyen szerencsés is vagyok!
    - És nem érzi számkivetettnek magát? - kérdezte Longstaffe. - Nem bántja a honvágy?
    - Nem. Miért? Hát nem vagyok itt odahaza? Nem itt született az anyám? Ami azt illeti, az egész világ az otthonom. Ezután el akarok még menni Olaszországba és Kínába és Spanyolországba és meg akarok nézni minden csodálatos alkotást, amelyet emberek előttem csináltak. Nekem az egész világ a hazám!
    Longstaffe megint úgy érezte magát, mint amikor először hallotta beszélgetni barátját Ronderrel. Szerette volna figyelmeztetni, hogy ez a hely, ahová jött, nem olyan egyszerű és hogy ezek az emberek, akik között élni akar, nem oly egyenesek és őszinték, mint ahogy hiszi. De nem tudott szólni. Végre is lehet, hogy Johanson tisztábban látja Őket, mint ő. Ő már olyan régen van itt. Megvannak az előítéletei, különösen a Maryt ért szégyen óta. És ha végül is Johanson tényleg meg fogja változtatni a vá rost és az embereket is benne?!
    De itt van Ronder. És Bentinck-Major. És a püspök. És a város polgárai. Mint ez a gazember Hogg... De végre is Johanson jól kezdte a dolgát. A város, amely gyökeréig konzervatív külföldiekkel szemben, őt mégis megszerette. Csupa jót hallott róla. Úgy tűnt, mintha mindenki örülne neki, hogy idejött. Rá kell bízni a dolgot és várni.
    Elérkeztek a térre, ahol a játék színhelye volt, átmentek a kapun, lefizették a hat pennyt és előbbre mentek.
    Az egyik oldalon, a középen, volt egy összetákolt emelvény, de a nézők legnagyobb része inkább oldalt, a pályát körülvevő korláthoz támaszkodott és Johanson és Longstaffe is követték példájukat. Alig foglalták el helyüket, amikor a két csapat kifutott a pályára.
    - Délglebeshire Északglebeshire ellen, - magyarázta Longstaffe - Nagyon fontos játék. Ez az utolsó az idén, még pedig revanche-match. Karácsony előtt az északiak nyertek, de csak nagy nehezen, 12 ponttal 9 ellen, úgy hogy ez alkalommal biztosan mi nyerünk.
    Johanson még sohasem látott rugby-futballt ezelőtt. Skandináviában a rendes futballt játszották és ő maga is jó játékos volt. Aztán hirtelen, amikor a déli csatárok nekiiramodtak és lefelé száguldottak a pályán, mélyet lélekzett, szíve erősen vert és ujjai összeszorultak. Mindig így volt, valahányszor valami játékot nézett. Longstaffe is ugyanezt érezte, mintha villamos áram futott volna keresztül a két ember testén, ahogy vállat váltnak vetve előrehajoltak a korlát felett
    Johanson Longstaffe segítségével igen gyorsan felfogta a játék lényegét, amelynek elve ugyanaz volt, mint minden más játéké a világon. Eleinte megzavarta őt a bíró állandó sípolása és a sok összefogódzás, de attól a pillanattól kezdve, körülbelül tiz perccel a kezdés után, amikor a déli fedezetek, emberről-emberre játszva a labdát, lenyomultak a pályán, lelkesedése nem ismert határt. Dobogott a lábával és hangosan kiáltozta: - Ragyogó! Ragyogó! Nagyszerű! Brávó!
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988114
Webáruház készítés