Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hugh Walpole Dráma a Piccadillyn MOBI e-könyv

Hugh Walpole Dráma a Piccadillyn MOBI e-könyv
990 Ft990

TARTALOM

Első fejezet: A borbély
Második fejezet: Póklábú egy sötét kertben
Harmadik fejezet: Osmund
Negyedik fejezet: A cukrászda
Ötödik fejezet: Pengelly a földön
Hatodik fejezet: Pengelly a mennyországban
Hetedik fejezet: Egy hulla rendkívüli kalandjai
Nyolcadik fejezet: Árnyékhajsza
Kilencedik fejezet: Helen
Tizedik fejezet: A másik Pengelly
Tizenegyedik fejezet: Az utcai büfé
Tizenkettedik fejezet: Állítók; tagadók
Tizenharmadik fejezet: A mulatság
Tizennegyedik fejezet: A csillagok alatt

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Nem tudom, mit vártam, amikor az ajtó kinyílt, két rendőrt a hallban, Osmund és Hench alakját, akiket őrizetbe vettek, míg a lakást átkutatják, akármit... Ehelyett a kis lakás olyan nyugodt és csendes volt, mint valami temető. És Helen volt ott.
    Beléptem, csendesen becsuktam magam mögött az ajtót. Didergőnek, sápadtnak, piszkosnak, kétségbeesettnek festhettem, mert Helen rögtön védő, anyás mozdulattal indult felém, olyan aggodalommal, amelyet hosszú idő óta nem mutatott senki irántam.
    - Azt hittem, nem jössz vissza... reméltem, hogy nem teszed meg.
    Ránéztem és mosolyogtam. Ó, úgy örültem, hogy látom! A Circus zűrzavara és képzelődése lehullott rólam, amikor mellette álltam. Már nem féltem; tudtam, hogy megint józanul látok mindent.
    Aztán gyorsan észrevettem Helen változását. Mélyhitű és nagy akaraterejű asszony volt. Nem engedett semmiféle gyengeségnek; legalább is senki emberfiának nem mutatta.
    De ez az utolsó óra valamennyiünkkel elbánt - „lehámozta egyik bőrünket”, ahogy Unamuno mondja valahol.
    Nem tudtam abban a pillanatban, - hamarosan megtudtam, igaz - hogy ez az utolsó óra mit is jelentett számára, pusztítóbb valamit, mint ahogy sejthettem. De mi mindnyájan - Osmund, Hench, Helen meg én - más világba tartozó emberek voltunk. Az élet haragos, éles szint öltött, a figurák furcsák voltak, minden mozdulatnak új visszhangja támadt. És uj törvényeknek kellett engedelmeskednünk.
    - Osmund? - kérdeztem.
    - Elment - felelte gyors lélegzettel s visszanézett a nappali felé, amelynek ajtaja kissé nyitva volt. - Mester Hench odabent van. Úgy alszik, mint az elkábított ember. Amikor elmentél, sírni kezdett. John brandyt töltött belé. Megitta s egészen hirtelenül elaludt. Odabent van a díványon.
    Kinyitotta az ajtót s benéztem. A szoba remegő, suttogó homályban feküdt. Nem égett fény, de a függönyöket nem húzták össze; az arany ló árnyék, mint csillagpor hullott a tárgyakra s a falon az ugráló fényreklámok visszfénye remegett. A díványon, ahol nemrégiben Pengelly volt, most Hench feküdt; kövér, puha teste olyan formátlan volt, mint valami fegyelmetlen nagypárna, feje hátracsuklott, szája nyitva volt és nyújtott, vinnyogó horkolás áradt belőle. Ez a horkolás az egész lakást eltöltötte.
    - Menjünk a hálószobába - mondta Helen. - Jobb, ha békén hagyjuk.
    Követtem. Becsuktuk az ajtót s egymás mellé ültünk az ágyra.
    Helen elkezdte mély, halk, zengő hangján, amelyet úgy szerettem.
    - Ó, Dick, nem akartam, hogy visszajöjj, de úgy örülök, hogy itt vagy. Ha nem jöttél volna vissza, nem tudom, nem látom, hogyan ... - Rám nézett, mosolygott (új, más mosoly volt, az új birodalomhoz tartozott, amelyben most éltünk). - Olyan piszkos vagy. Eredj, mosakodj meg. Roppantul kellemetlen lehet, ha valaki ilyen piszkos.
    Bólintottam s a szobán át bementem a fürdőszobába.
    Míg mosakodtam, figyeltem s le sem tudom írni, milyen különös volt Hench horkolásának hangja, amely betöltötte a csendes lakást. Hónk... Hónk... egy, kettő, három. Hónk... Hónk... Ez a hortyogás is új világ horkolása volt, komor, fenyegető, célzatos...
    Megmosakodtam. Lesúroltam magamat. Megfésülködtem Osmund fésűjével. Szerettem volna meg is borotválkozni, de az túlságosan sokáig tartott volna.
    Aztán visszamentem Helenhez.
    - Most mondd meg, hogy Osmund hol van? - szóltam.
    - Nem tudom. Miután te és Mister Buller elmentetek...
    - Nem, még előbb, mi volt? - szakítottam félbe. - Amikor egyedül voltál vele a másik szobában? Mit mondott neked? Mindent tudni akarok.
    - Mindent? - Régi, szelíden gúnyos mosolyával nézett rám. - Nem tudhatsz mindent. Senki sem tudhatja. - hangja csaknem suttogássá halkult. - Ezért olyan szörnyű, mert annyi dolog van, amit nem foghatunk föl. A változás - egyik világból a másikba - olyan hirtelen volt - most minden valószínűtlen - minden.
    Megállt, mintha gondolkoznék valamin. Aztán folytatta :
    - Nagyon kevés időnk van. John visszajöhet vagy akármi történhetik. De van valami, ami hasonló ehhez, valami, ami kísért. Évekkel ezelőtt volt egy barátnőm, csak ismerősöm, ha úgy tetszik. Nem ismertem jól, de kedves, rokonszenves, jóságos, intelligens volt. Megkértem, hogy lakjék velem kensingtoni lakásomban. Az első este bűbájos volt. Emlékszem, hangversenyre mentünk s mindketten minden pillanatát élvez- tűk. Másnap reggel ugyanígy; beszélgettünk, nevettünk, rájöttünk, hogy ugyanazokat a dolgokat kedveljük. Délután bement szobájába, hogy kicsit aludjon vacsora előtt. Egy órával később bementem s felébresztettem. Dick, egészben más lényként ébredt fel - rosszakaratú, durva, veszekedős lett, még az arca is megváltozott. Szörnyű esténk volt s másnap reggel, szörnyű veszekedés után, amelynek során kofa-módjára viselkedett, elment. El sem tudom mondani, milyen undorító volt ez, mennyire zavarban voltam, menynyire nem találtam okát mindennek. Később megtudtam, hogy gyógyíthatatlan kokainista. Mindig úgy gondoltam, hogy ez az oktalan, gyors változás életem egyik legszörnyűbb és legnyomasztóbb tapasztalata volt. Oktalan, gonosz - hogyan higyjen az ember az emberi lélekben, ha holmi kábítószer ezt művelheti? Hány világ van akkor egymás mellett s hol van valami, amiben bízni, amibe kapaszkodni lehet ? ... Időt pazarlunk, de az a pillanat, amikor John mellett utat törtem a szobába s benéztem... ilyen volt... vad változás egyik világból a másikba, amelyet nem kívántunk ... s most már örökké ebben a világban kell élnünk... minden megváltozott, semmiben sem bízhatunk... bármi történhetik...
    - Mi nem változtunk, Helen - szakítottam félbe. - Te meg én...
    - De igen. Jobbak vagy rosszabbak, én nem tudom, de mások lettünk. És John, amikor behozott ide, hogy elmondjon mindent: szörnyű volt. Két dolog történt. Az egyik: annyira féltem tőle, hogy amikor megérintett, majdnem felsikoltottam, pedig nem vagyok hisztériás nő, ezt tudod Dick, ÉS a másik: úgy örültem, hogy Pengelly halott, olyan szörnyű, borzalmas öröm ébredt bennem. Csak ne John tette volna! S míg beszélt hozzám, folyton azt mondtam magamnak: „Nem szabad elárulnod, hogy megváltoztál, hogy félsz tőle, hogy gyűlölöd érintését. Nem szabad semmit tudnia!”
    - S nem vett észre semmit?
    - Nem tudom. De szánalmas volt. Hiszen most annyira kellettem neki, mint soha ezelőtt s nem tudtam semmit tenni érte - semmit. Már hosszú ideje érik bennem ez, a borzadás Johntól, fis mégis - igazat mondok - a legnemesebb, legértelmesebb emberek egyike a világon!
    Belém karolt s hozzám simult.
    - Nem is tudod, mit jelent nekem, hogy veled beszélhetek. Évek óta nincs senkim. Űzött vadként éltűnk. Még Spanyolországban is mindig akadt valaki, aki tudott Johnról s mindenütt ugyanúgy volt a dolog, mindenben ellenségeit látta. A furcsa az volt, hogy soha nem hibáztatta vagy gyűlölte őket. Helyesnek tartotta, igazságosnak, hogy üldözzék.
    - Nem is üldözték - szóltam közbe. - Ez csak képzelődés volt. Az emberek túlságosan belemerülnek saját ügyeikbe, semhogy törődjenek ilyesmivel. Nincs idejük vagy energiájuk az ilyen hajszához.
    - Lehet. Valószínű. De fontos ez? Ha az ember azt hiszi, hogy üldözik, máris üldözött. Kis fantázia is elég hozzá. De mindenesetre: saját maga volt sajátmagának üldözője. Nem tudott megszabadulni attól, ami lenni, amit tenni akart. Fogoly volt.
    Elhallgatott s egy pillanatig csendben voltunk. Emlékszem, milyen furcsán hatott rám ez a csendes beszélgetés a zűrzavar és erőszak után. Ketten ott ültünk az ágyon egymás mellett; Hench horkolásán kívül, amely már megszokott eleme lett világunknak, mindenütt némaság; a hálószoba bútorai, a fésűk, kefék, a tükör, a fiókos szekrény s mi ketten - mindez boldog békességfélében pihent.
    Gyakran történik meg, hogy valamilyen szörnyű katasztrófa után az ember egy órán át csaknem álmos békességben ül. A tett megtörtént. Pillanatnyilag nincs más hátra, minthogy az ember nyugodtan maradjon s megvárja a következményeket. Számunkra akkor igazán nem volt más tennivaló s amint később megtudtam, Helent, akárcsak engem, lassan eltöltötte a tudat: mennyire szeretjük egymást s bármit rejt a jövő, ezek a pillanatok megmaradnak.
    Kinyújtottam kezemet s megfogtam ujjait.
    - Mondd el még, - szóltam - hogy mi történt éppen most, mit mondott Osmund, hova ment...
    - Hogy mit mondott? Csak ennyit: „Megöltem és megérdemelte. Minden porcikája aljas volt.” Én nem szóltam semmit. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy Pengelly végre halott. Te nem tudod, el sem képzelheted, hogy kísértett bennünket az az ember. Soha nem lépett közbe ténylegesen, de mindig nyomunkban volt, soha nem szabadultunk meg tőle. Spanyolországban - Segoviában, ahol eltemetkeztünk - szintén velünk volt. Nem számított, hova megyünk, mit csinálunk. Tudtam, hogy mindig előbukkan. így aztán, amikor John azt mondta: meghalt, csak arra tudtam gondolni: szabadok vagyunk. De természetesen nem voltunk szabadok. Egy pillanattal később John kétségbeesetten mondta: „Szóval végül mégis legyőzött, örökre elkárhoztam s ő tudja! ’ Tudtam akkor, hogy csak egyetlen dolgot mondhatok: mindenben, mindvégig vele vagyok s együtt fogjuk elviselni, bármi jöjjön. De nem tudtam kimondani! Dick, ez volt életem legszörnyűbb, legelviselhetetlenebb pillanata. A szavak belém szorultak. Csak azt tudtam, hogy hűséges, odaadó leszek, de Johntól való félelmem évek óta nőtt bennem, úgy hogy most már fékezhetetlen lett, erősebb volt nálam.
    - Miért féltél tőle?
    - Mindig féltem tőle. Nem hiszem, hogy valaha szerettem. Ez volt a bűnöm kezdettől fogva. Csodáltam, féltem tőle s nem tudtam elhagyni. A hajdani napokban valami mindig vonzott hozzá s ha nem volt velem, vágyódtam szemére és hangjára s amikor vele voltam, remegtem, nem miatta, hanem a benne rejlő, különös erő miatt, amely hatalmasabb volt nála. Ez az erő kétségbeesett dolgokba kergette. Nemes tettre való vágya, a nagy arányok szeretete, idealizmusa, mindezt katasztrofális dolgokra használta és torzította ez az erő. Még az irántam való szerelme, amely soha nem változott, még az is nyomorulttá, elégedetlenné, ingerlékennyé tette.
    - Rossz sors - mondtam.
    - Nyomorult sors. A legrosszabb. Tudod, hogy nem vagyok érzelmes lélek. Nem is vagyok nagyon gyenge. Nem tűröm az ostobákat olyan könnyen, mint ahogy kellene. Nincs bennem rokonszenv a hisztéria iránt. De John hisztériássá, gyengévé és puhává tudott tenni, nemcsak azért, mert annyira sajnáltam, hanem mert nem szerettem, nem tudtam, hogyan segítsek rajta… Nos, ma este, amikor tudtam, hogy félek tőle s még csak nem is akarom megérinteni, annyira sajnáltam, szerettem volna megölelni és megcsókolni. De van valami, Dick, az emberölésben, ami szörnyű és elkülönítő. A háború más volt. Külön világ. Az emberek parancsoknak engedelmeskedtek s a lehetőségek egyenlőek voltak. De nyugodt lakásokban, szobákban, míg kint az esti újságokat árulják, van valami szörnyű, borzalmas, ördögi benne, ÉS Johnnak igaza van. Most már soha többé nem szabadul meg tőle, akármilyen aljas volt Pengelly. Én vagyok az egyetlen ember a világon, aki segíthetne rajta - és én nem tudok.
    - Hát mit csinált?
    - Azt mondta: Pengelly nem halt meg vagy legalább is, ami őt illeti, él. Őrjöngött egy kicsit, hogy ő meg Pengelly örökre összekovácsolódtak. Aztán arról kezdett beszélni, hogy a többieket nem akarja belerántani. Hogy egyikteknek sem szabad szenvednie s hogy Buller után megy. Azt mondtam neki: Buller érti a dolgát, jobb lesz rábízni. Én kiléptem mindebből, Dick. Nem tudtam semmi olyat mondani, ami segítség lett volna számára. Elsősorban, hogy őszinte legyek, rád gondoltam. Minden pillanatban vártam a hirt: téged meg Buliért megállítottak... megszólal a csengő ... rendőr jön ... Rendszerint van bennem bátorság, de az a tiz perc a szobában túlságosan sok volt számomra. Sok-sok mindenféle rángatott. Éreztem: ha biztos vagyok benne, hogy veled nem történt baj, a többit majd legyűrném.
    Azt hiszem, ezen a ponton ébredtünk tudatára ennek az uj elemnek, amely most elborított s minden mást elfojtott - a szerelmünknek.
    Egyikünk sem volt már nagyon fiatal vagy nagyon romantikus. Azóta mindketten nagyon megfiatalodtunk. Az élet hosszú időn át kemény és csúnya volt hozzánk s mindketten úgy éreztük, hogy általában nem bánt velünk igazságosan. Tudtuk, hogy nekünk jutott a legkevesebb méltányosság s alighanem most vagyunk utoljára együtt.
    Egyikünk sem volt félénk vagy zavart, de megpróbáltunk egy időre minden személyi érzést félretenni. Volt mindebben valami ami fontosabb volt nálunk és egyéni életünknél.
    - Nézd, - mondtam - mindketten józan emberek vagyunk, Helen. Csak két dolog történhetik. Vagy - ami valószínűbb - megtalálják Pengelly hulláját, letartóztatják Osmundot s valamennyien nyilvánosan belekerülünk. Ha ez történik, tudni fogjuk, mit tegyünk annak idején. Egyelőre nem szabad ezzel törődnünk, amíg meg nem történik. A másik lehetőség az, hogy nem történik semmi, Pengellyt nem találják meg soha, senki sem tesz fel kérdéseket.
    - Fel kell, hogy kérdéseket tegyenek - szakított félbe. - Pengelly nem a levegőből érkezett ide. Valaki tudni akarja majd, hogy mi történt vele. Alighanem szólt is valakinek, hogy tartson bennünket szemmel. Tudta, hogy nem rajongunk érte, hogy kockázatot vállal.
    - Emiatt nem kell aggódnunk - feleltem. - Csak annyit kell mondanunk, hogy eljött, beszélt velünk s elment.
    - Látott valaki benneteket a lépcsőn?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988107
Webáruház készítés