Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hugh Walpole Dráma a Piccadillyn EPUB e-könyv

Hugh Walpole Dráma a Piccadillyn EPUB e-könyv
990 Ft990

Egy kétségbeesett ember, kit kicsaptak az állásából, és el kell tartania feleségét, gyermekét, minden szalmaszálba megpróbál belekapaszkodni. Hajlandó a bűn útjára is lépni, csakhogy bevétele legyen. Igen ám, de a bűn útjára egy Pengelly nevű betörő-tolvaj vezeti, aki igencsak ellenszenves ember. Mégis, nincs mit tenni, pénzre szükség van! Elindul hát a nagy tervezés, Pengelly bűnbandát kíván kovácsolni nagyszabású tervéhez. A felkészülés közben azonban váratlan hiba csúszik a számításba: Pengellyt egyik társa egy vita hevében agyoncsapja... És ez itt a bökkenő! A tisztességes emberek miként szabadulhatnak meg egy tisztességtelen bűnöző hullájától, feltűnés nélkül? És mialatt ezen tanakodnak, felbukkan Mr. Pengelly - egy másik...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Most már nem törődtem se borbéllyal, se haj vágással. Utolsó emlékem még az volt, hogy a borbély és a matróz mormoló, tátogó ölelésben birkóznak a felfordult székek és porcellán között. Felvettem kalapomat s már ki is léptem az ajtón a folyosóra.
    Pengellynek nem volt nyoma. Sőt, ebben a kopár kis folyosó végben nem volt semmi egyéb, mint tompított fény és áporodott narancsszag. Aztán hangokat hallottam. Két ember jött le a lépcső sarkán s én félreálltam, hogy utat engedjek. Kövér nő és kis férfi volt. A kövér nő nehezen lélegzett és keserűen panaszkodott.
    Amikor elmentek mellettem, hallottam, amint a kis férfi azt mondja:
    - De hát honnan tudtam volna? Eddig mindig szeretted a szalonnát és a májat. Nem tudom, mi ütött beléd, hogy most mindig más a gusztusod...
    Vártam, amíg eltűnnek. Minden olyan csendes volt, mint egy jégszekrény. A borbélyműhelyből se jött hang. Nagyon óvatosan fölfelé indultam a lépcsőn, befordultam s ott, a legközelebbi fordulónál, fölfelé nézve a lépcsőházban, félrehajtott fejjel, mintha figyelne, - ott állt Pengelly.
    Visszahúzódtam a lépcső sarkába, visszatartottam lélegzetemet, visszatartottam ami még sokkal több volt. égő vágyamat, hogy ujjaim közé kaparintsam piszkos, csontos nyakát s addig szorítsam, amíg a tarkóján nem mered ki a két szeme!
    Nem mozdultam és Pengelly sem mozdult, ó, mit is jelentett nekem, hogy ennyi év után megint látom! Jottányit sem változott. Pofacsontja épp úgy kiállt, orrlyuka éppen olyan széles és éhes, szeme épp olyan kopott és poros volt, mint hajdan. Változhatatlan figura volt, a dac és aljasság megtestesítője, mint valamilyen katedrális kórusán a faragott torzalak. De amikor ránéztem, nem vele volt a szívem tele, hanem Osmunddal és Helennel. Végre megtudok róluk valamit, végre megtudom, hogy élnek-e, összeházasodtak-e - igen, megtudom, ha aljas képét formátlanra is kell vernem, amíg megtudom.
    De végre is, mit csinál itt? Nyilvánvalóan valamilyen gonosz játékot űzött megint, olyan játékot, amelynek számára nagy fontossága volt. Egész teste összehúzódott a kíváncsiságba és sóvárságba való el- merülésben. Volt valami vagy valaki a felettünk lévő emeleten, ami nagyon közelről érdekelte s eléggé ismertem, hogy tudjam: az a valami rosszat jelentett.
    Lárma riasztotta meg. Megfordult s visszanézett, le a lépcsőn, mintha egyenesen belém bámulna. Nem szabad elfelejteni, hogy félhomály volt. Egy ablak fényt vetett gonosz képére, de én magam árnyékban voltam. Valami iroda fehér tejüveg ajtajára bámultam, amelyen mély fekete betűkkel állt a név.
    Amikor lebámult rám, volt valami kísérteties találkozásunkban. Több mint tizennégy éven át újra meg újra elképzeltem egymásra lelésünket. Akármelyikükkel találkozom, legyen az Osmund, Helen, Pengelly, Buller, Hench, a találkozás elegendő lett volna ahhoz, hogy a többiekkel is összekapcsoljon, de valamilyen oknál fogva először Pengellyt láttam meg. Hányszor terveztem, hogy vajon mit fogok mondani, tenni, térdre kényszerítem, akárhol is találkozunk s ha megtudtam tőle azt, amit akarok, félredobom, mint valami piszkos rongyot. De soha nem képzeltem el így.
    Úgy bámult rám, mintha meg kellene látnia, fel kellene ismernie, de észrevettem, hogy mögém bámul, a lépcsőház sötét mélyedéseibe s elálló két füle hangra, lépésre, ajtónyilásra figyel.
    Hirtelen bólintott, mintha elszánta volna magát valamire, megfordult s nagyon óvatosan felment a lépcsőn. Pillanatig tétováztam. Kövessem-e vagy megvárjam visszatérését? Nem akartam a következő emeletre felmászni s aztán szembeállni vele, amikor talán becsöngetett már s valamelyik lakásba menekülhet előlem. Ha itt várok rá, ahol vagyok, minden valószínűség szerint visszatér... Vagy? Lehet, hogy valamelyik lakás nyeli el és aznap éjszaka már nem látom. Ez a gondolat döntött. Utánamentem, óvatosan lépkedtem s a lépcsők fordulója elég sötét volt ahhoz, hogy fölsuhanhassak. Emlékszem, hogy a Quixote-kötetet úgy szorítottam magamhoz, mintha talizmán lenne. Feljutottam a legközelebbi emeletre és - Pengelly eltűnt. Úgy nyoma veszett, mintha soha nem is élt volna.
    Keserű kiábrándulás fogott el. Elvesztettem! Körülnéztem: felettem a lépcsők most ritkultak, amikor az épület magasságába értek, előttem egy lakás ajtaja, csengővel és levélszekrénnyel, de név nélkül, jobboldalt kis benyíló, apró ablakkal.
    Odamentem s kinéztem. A hóesés megállt; kilátásommal párhuzamosan tetők futottak, tetők és felettük, rajtuk túl néhány ferde kémény, amelyek ebben a félhomályban, emberi lényekhez hasonlítottak. Az egyik kémény, amely közel volt és lejtős cserepek fölött bámult felém, duzzadt és kettősen rosszakaratú Pengellynek látszott. Nagy füle félre volt csapva, a durvult és vastagodott arcot gúnyos kacagás vonalazta és ferdítette el. De különösen ugyanazt a gonosz figyelő kifejezést hordta, mint épp az imént Pengelly.
    Mindez a levegőben volt, de a falak közti téren át, le tudtam nézni, mint ahogyan dombos magasságok fölött néz el az ember, a Piccadilly fényeibe. A levegő sűrűsödött és sötétedett s úgy bámultam le, mintha fényfolyóba néznék, amely pislogott és villant s néha bugyborékolni látszott, mintha bármelyik pillanatban lángra lobbanhatna. Ténylegesen itt nem voltam olyan magasan a föld felett, de mégis magasságnak látszott őrhelyem a sűrű szürke világ felett, amelyben úgy úszott a fény, mint a lávafolyam szakadék mélyén.
    Hirtelen valaki az alattam lévő emeleten meg- gyújtotta a villanyt s amikor visszafordultam, a kis nyúlfészeknyi folyosó világosságban úszott. Ha most Pengelly lejön valahonnan vagy kijön azon az ajtón, semmi sem akadályozhatja meg találkozásunkat.
    Valaki jött lentről. Vártam. Fej jelent meg, aztán test. Csöppet sem tartottam különösnek, hogy a következő pillanatban szemben állottam - Charlie Bullerrel. Mindig azt mondottam magamnak, hogy ha szerencsésen találkozom az egyikkel, a többire is ráakadok révén. Nem tudom, miért voltam ebben biztos. Végre is semmi sem volt kevésbé valószínűtlen, fis mégis: sokkal mélyebb, messzebbi értelemben derült ki, hogy így van, mint ahogy én valaha gyanítottam. Igen, nagyon is igaz volt ez a feltevés! De amikor csakugyan megláttam Charlie Bullert, be kell vallanom, hogy a szívem örömében megdobbant, mert Buller még inkább jelentette Osmundot és Helent, mint Pengelly. Diadalmas, sugárzó bizonyossággal tudtam akkor, hogy Helennel való kapcsolatom végre újra kezdődött!
    Mégis - ha nekem nem is volt meglepetés Charlie, számára szinte kísértetnek vagy csodának számítottam. Lehorgasztotta fejét, úgy jött fel a lépcsőn, mélyen gondolataiba merülve (s amint később rá kellett jönnöm, akkoriban éppen sok gondolkoznivalója volt). Csaknem nekem szaladt. Megtorpant s csak állt velem szemben s úgy bámult rám, mintha a villanyfény ellenére szeme káprázna csak.
    - Nos, Charlie - mondtam mosolyogva és kinyújtottam kezem. Első pillantásra olyannak látszott, mint hajdan, kissé gömbölyűbb, kissé teltebb, éppen olyan kissé feltűnő barna ruhában, mint amilyent mindig viselt, kerek képe épp olyan vöröses-barna színű, szeme körül ugyanazok a jókedvű ráncok. Én persze megváltoztam s attól félek, nem valami kedvezően.
    Először csakugyan nem ismert meg.
    - Dick Gunn - mondtam.
    - Úristen! - felelte s jól megnézett. Csak állt és nézett rám, melegen megrázta kezemet, aztán hirtelen elengedte, mintha valami eszébe jutott volna.
    - Azért jött, hogy...? - hirtelen elhallgatott.
    - Nem, nem jöttem semmiért - feleltem s halkabbra fogtam hangomat, mert úgy éreztem Pengellyt, mintha komisz kémlelő jelenléte mindenütt körülöttünk lenne. - Egészen véletlenül vagyok itt. De azért nagyon örülök, hogy láthatom. Már évek óta reméltem, hogy magába botlom.
    Emlékszem, hogy akkor megint azt az apró jellegzetes mozdulatot csinálta, amire olyan jól emlékeztem: behúzta arcát, mintha szalmaszálat szívna s szeme keskenyebbre húzódott, mintha hirtelen gyanakodna valamire.
    - Örülök, hogy találkoztunk - mondta s ő is halkította hangját. - Rég volt már, ugy-e? Sok minden történt azóta... - Elhallgatott, mintha figyelne valamire.
    - Figyeljen ide, - folytattam - nem akarom most föltartani, ha dolga van, de beszélnem kell magával és pedig ma este, ha lehetséges.
    - Hogyne, persze - mondta. Körülnézett, fel a lépcsőn s aztán a lakásajtóra. - Persze, hogy beszélgetnünk kell, ennyi idő után. Pillanatnyilag kissé sürgős a dolgom. Hol lakik?
    - Nem ehetnénk valahol együtt? - mondtam s emlékszem, hogy annyi önbizalommal jelentettem ezt ki, mintha nem is két és fél shilling lenne egész vagyonom. Nem szabad elfelejteni, hogy az egész idő alatt majd megbolondultam az éhségtől.
    - Sajnos már van egy randevúm. Mondja meg, hol hívhatom fel.
    Félbeszakítottam. Lehetségesnek tartottam, hogy Pengelly akármelyik pillanatban megjelenhetik.
    - Várjon csak egy pillanatig, - mondtam - meg kell valamit mondanom. Azért vagyok itt, mert Pengellyt követtem. Láttam a földszinten s utána jöttem. Egészen eddig kísértem s aztán elvesztettem.
    - Pengelly! - és Charlie úgy megmerevedett, mint a terrier, amikor patkányt lát. - Pengelly! Már is! Korábban, mint vártuk. Látta magát? - kérdezte közelebb jött hozzám s még halkabbra fogta hangját, mintha összeesküvők lennénk.
    - Nem - feleltem. - Mit csinál itt? Bizonyosan nem jó dologban sántikál…
    - Soha nem is lehet tőle jót várni - válaszolta Charlie.
    Akkor vettem észre, hogy valóban különbözik attól az embertől, aki hajdan volt. Szeme fényében, tartásában észrevettem valamit, ami nemcsak tőlem, hanem minden embertől megkülönböztette. Hajdanában semmivel sem törődött, kivéve a pillanat játékát vagy csalafintaságát: most nem volt se titkolózó, se rejtélyes, - egyik sem a helyes szó - hanem minden és mindenki iránt gyanakvó, mintha bármelyik pillanatban torkának ugorhatna valaki egy sötét sarokból.
    Aztán egyetlen villanás alatt tudtam, mi történt. A börtön tette a különbséget, változtatta meg, választotta el a többi embertől, mint valami szerzetesrend tagját s adott neki titkos életet, amelyet senki sem tudott megérteni, aki nem ment át ezen az élményen.
    Lehet, hogy nem tudom megérteni, de mindenesetre rokonszenvet éreztem.
    Úgy látszik, elhatározta valamire magát.
    - Hát… viszontlátásra - mondta s kinyújtotta kezét. - Hamarosan találkozni fogunk s nagyot beszélgetünk...
    Láttam, hogy a Pengellyről szóló hír türelmetlenné tette, ösztönösen a lakás ajtaja felé mozdult, amely közelünkben volt. Valaki volt odabent, akit értesítenie kell. De nem veszthetem el szemem elől, anélkül, hogy a többiekről ne tudjak meg valamit.
    - Mondja csak, - kezdtem - hol és mikor találkozhatunk ?
    - Mi a telefonszáma? - felelte s szeme a lépcső és a lakásajtó közt tévedezett.
    - Nincs... Átutazóban vagyok. De bárhol találkozhatnánk.
    - All right - mondta. Láttam, mennyire igyekszik szabadulni tőlem. - Hívjon föl a Regent Palace-ban bármikor tizenegy előtt.
    Bólintottam és aztán, minden figyelmeztetés nélkül, haragos tenger zúgott a fülemben, hosszú hideg kígyó szorult gyomrom köré és Charlie Buller madárijesztővé változott. A villanyfény vidáman táncolt a padlón. Megtántorodtam. Charlie fogott meg.
    - Halló... mi a baj ? '
    Minden erőmmel igyekeztem kiegyenesíteni gerincemet, elhessegetni a fényeket, elnémítani a zúgást. Éreztem Charlie vastag posztóruhájának szagát.
    - Nem tudok... ételt... - mormoltam s aztán végtelen mélység fekete kútjába zuhantam alá.
    A legelső, amit ezek után láttam, gyönyörű régi íróasztal volt. Ott emelkedett fölöttem. Ha felnéztem, láttam minden részletét, régi fekete fáját, az ősi rézfogantyúk szép mintázását, de különösen azokat a bájos fehér és vörös elefántcsont képecskéket, amelyek a sok apró kis fiókot díszítették. Ezek a képecskék szemem előtt táncoltak, de a fél-öntudat minden komolyságával lassan próbáltam őket elemezni; vadászjelenetek voltak, szarvast űző férfiak, hölgyek, akik magasra nyúló fejdíszekben vasrácsos erkélyekre támaszkodtak, páncélos lovagok, akik vitézi tornában mérték össze lándzsáikat, kanyargó folyók és finom formájú dombok, mindez bájos régi dús művészettel, amely tökéletesen illet a fatáblák mély elefántcsont-színéhez.
    Aztán tovább pillantottam félig fölemelkedve és egyenesen - Osmund szemébe bámultam. Fölöttem állott s nagyon komolyan figyelt. Kezében pohár volt.
    - Nesze, igyál még belőle - mondta s ideadta a poharat; s hangjának csengése - mély, szelíd, nagyon dallamos hang volt ez - visszaidézte a régi napokat, a régi eseményeket, mig szinte ott tolongtak körülöttem. ó, de örültem, hogy látom!
    Megittam a brandyt. Fejem kitisztult. Egyetlen gondolatom akkor az volt, hogy ne higyje: trükknek terveltem ki ezt az ájulást.
    - Nem tehetek róla, - mondtam s felültem - igazán nem akartam. Annyi dolgom volt. Nem ettem semmit. Túlerőltettem magam...
    Olyan jól emlékszem erre a nevetséges kifogásra, büszkeségem maradványainak szegényes megnyilatkozására.
    Vállamra tette kezét.
    - Semmi baj sincs, Dick - mondta. - Nagyon örülünk, hogy látunk. Itt van egy kis ennivaló melletted. Harapj valamit, mielőtt beszélsz.
    Be kell vallanom, hogy mindent elfelejtettem az ételen kívül. Még most is szinte itt az íz a számon: a hideg sonka, a vajaskenyér, hideg csirke, Gruyére- sajt... Azt mondják, hogy az éhező embernek óvatosan kell ennie. Attól félek, nem volt sok óvatosság bennem azon az estén. Úgy nyeltem az ételt, mint a farkas.
    Osmund az egész idő alatt ott állt s figyelt, de szót sem szólt. Befejeztem, hátradőltem a díványon, kezem a fejem felett, elégedett sóhajjal. Aztán mosolyogva felnéztem rá, most már tökéletes ura voltam érzékeimnek, így hát felültem.
    - Köszönöm, - mondtam - most elmegyek. Látom, dolgod van. De hadd jöjjek el később. Évek óta szerettem volna találkozni veled.
    - Igazán, Dick? - még mindig ott állt s épp olyan furcsa, komoly, töprengő módon bámult rám. - Nos, hát most rám találtál. Mi volt eddig veled?
    - Ó, nem is tudom - feleltem. - Ez meg az... Manapság nem könnyű az én korombeli embernek...
    De nem akartam elárulni szegénységemet. Emlékszem, azt éreztem: inkább megint végleg elvesztem Osmundot és Helent, mintsem rájöjjenek meztelenségemre. Felálltam.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988091
Webáruház készítés