Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Honoré de Balzac: A homályos ügy MOBI e-könyv

Honoré de Balzac: A homályos ügy MOBI e-könyv
540 Ft540

TARTALOM

Első fejezet: A rendőrség keservei
Második fejezet: Corentin bosszúja
Harmadik fejezet: Politikai per a császárság alatt
Befejezés

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Könnyek szöktek Michu szemébe és nem mozdult helyéből.
    - Látta-e valaki, mikor elbujtál, hogy Malint lelődd? - kérdezte Chargeboeuf marquis.
    - Grévin, a jegyző beszélgetett vele és az, amit mondott, gátolt meg szerencsére abban, hogy lelőjjem. A grófné őméltósága tudja, miért, - szólt Michu és urnőjére nézett.
    - Ez a Grévin nem az egyedüli, akinek tudomása van a dologról, - mondta Chargeboeuf marquis, akit ez a kihallgatás, noha csak családi körben történt, szemmelláthatólag kellemetlenül érintett.
    - Tudott róla az a kém is, aki akkoriban azért jött ide, hogy behálózza gazdáimat, - válaszolt Michu.
    Chargeboeuf felállt, mintha a kertet akarná megtekinteni.
    - Hanem azért jól gazdálkodtok itt Cinq-Cygne-ben! - vetette oda, s kifelé indult a két testvérrel és Laurence-szal, akik kitalálták e kihallgatás értelmét.
    - Önök nyilt és nemes szivü emberek, - szólt hozzájuk az aggastyán, - de meggondolatlanok. Mi sem természetesebb, mint hogy tudomásukra hozom azt a nyilvános szóbeszédet, amely rágalom kell hogy legyen, s most önök valósággá nyilvánitják olyan gyenge idegzetü emberek füle hallatára, mint Hauteserre ur és felesége meg a fiaik. Ó, fiatalság, fiatalság! Itt kellene hagyniok Michut és önöknek kellene elmenniök! Mindenesetre azonban, ha itthon is maradnak, irjanak egy pár sort a szenátornak Michu dolgában, mondják el neki, hogy az én révemen értesültek a róla keringő mendemondákról és hogy elbocsátották őt.
    - Mi! - kiáltott a két testvér, - mi irjunk Malinnak, apánk és anyánk gyilkosának, vagyonunk arcátlan megrablójának!
    - Mindez igaz, de ő ma a császári udvar legnagyobb személyiségeinek egyike és Aube királya.
    - És annak idején megszavazta XVI. Lajos halálát vagy legalább is életfogytiglani fogságát, arra az esetre, ha Condé hadserege benyomul Franciaországba, - szólt Cinq-Cygne grófnő.
    - Sőt talán Enghien herceg halálát is tanácsolta! - kiáltott Paul-Marie.
    - Ej, ha fel akarják sorolni az ő nemességének jogcimeit, - kiáltott a marquis, - hát ő volt az, aki kabátja szárnyánál fogva ráncigálta Robespierre-t, hogy ledöntse, midőn látta, hogy azok, akik bukására törnek, nagyobb számmal vannak; ő volt az, aki agyonlövette volna Bonaparte-ot, ha brumaire 18.-a nem sikerül, ő az, akit az erősebb mindig maga mellett fog találni, hogy átnyujtsa neki a kardot vagy pisztolyt, amellyel olyan ellenfélnek adjuk meg a kegyelemdöfést, aki félelmet kelt! De... annál inkább meg kell tenniök, amit mondtam!
    - Ugyancsak mélyre sülyedtünk, - szólt Laurence.
    - Gyerekek, - szólt az öreg Chargeboeuf marquis, mindhármukat kézen fogta és félrevonta az egyik gyepágy felé, melyet akkor könnyü hóréteg takart, - lehet, hogy meg fognak haragudni egy okos ember tanácsa hallatára, de én tartozom ezzel önöknek. Tudják, hogy csinálnám én a dolgot? Közvetitőnek keresnék egy magamfajta öreg embert, megbiznám, hogy kérjen Malintól egy milliót, melynek ellenében önök jóváhagyják Gondreville eladását... Ó, bizonyosan beleegyezne és tiiokban is tartaná a dolgot. A mai kamatláb szerint igy százezer frank járadékuk lenne és Franciaország egy másik zugában vásárolhatnának valami szép birtokot. Cinq-Cygne-t Hauteserre ur gondjaira biznák és szalmaszállal sorsot huznának, hogy kettőjük közül melyik legyen a szép örökösnő férje. De az öreg ember beszéde olyan a fiatalok fülében, mint a fiatalok beszéde az öreg ember fülében, puszta hang, értelem hiján.
    Az öreg marquis intett három rokonának, hogy nem kiván választ és visszatért a szalonba, ahova beszélgetésük alatt Goujet abbé és nővére is megérkezett. Az az ajánlat, hogy szalmaszállal huzzanak sorsot unokatestvérük kezéért, felháboritotta a két testvért, Laurence pedig szinte megundorodott ettől az orvosságtól. Mindhárman hüvösebben kezdtek viselkedni az aggastyánnal szemben, bár továbbra is udvariasak maradtak. A kölcsönös vonzódás azonban megszakadt, Chargeboeuf megérezte ezt a hidegséget és több alkalommal szánakozó pillantást vetett erre a három bájos teremtésre. Ámbár közben másra terelődött a szó, visszatért az eseményekhez való alkalmazkodás szükségére és megdicsérte Hauteserre urat állhatatosságáért, amellyel kivánságához, hogy fiai katonai szolgálatba lépjenek, ragaszkodott.
    - Bonaparte, - mondta, - herceggé tett egynéhány embert. Császári hűbéreket állitott fel, grófságot is fog adományozni. Malin Gondreville grófja akar lenni. Ez olyan gondolat, amely, - jegyezte meg, a két Simeuse-re pillantva, - önökre nézve előnyös lehet.
    - Avagy végzetes, - szólt közbe Laurence.
    Mihelyt lovait befogták, a marquis távozott. Mindenki kikisérte. Midőn már kocsijában ült, odaintette magához Laurence-t, aki egy madár könnyedségével lépett a kocsi hágcsójára.
    - Ön nem közönséges nő, és meg kellene értenie engem, - sugta a fülébe. - Malinnak sokkal rosszabb a lelkiismerete, semhogy békén hagyná önöket. Valami kelepcét fog állitani. Ajánlom, hogy jól ügyeljenek minden cselekedetükre, még a legapróbbakra is! s alkudjanak meg a körülményekkel, ez az utolsó szavam.
    A két testvér unokatestvérük mellé szegődve a gyep közepén állt és mélységes mozdulatlanságban nézett a batár után, amely megkerülte a rácsot és az uton Troyes felé tartott. Laurence elismételte nekik az öreg marquis utolsó szavait. A tapasztalatnak mindig az a hibája, hogy batárban, selyemharisnyában, tarkóján copffal jelenik meg. E fiatal szivek egyike sem tudta megérteni azt a változást, amely Franciaországban végbement. Méltatlankodás feszitette idegeiket és nemes vérükkel minden erükben becsület lüktetett.
    - A Chargeboeuf család feje! - szólt Simeuse marquis. - Akiknek az a jelszavuk: Jöjjön, ha ki erősebb! (Adsit fortior!). A legszebb csatakiáltások egyike!
    - Már csak a boeuf (ökör) maradt belőle, - szólt Laurence, keserüen mosolyogva.
    - Hja, már nem élünk Szent Lajos korában. - jegyezte meg a fiatalabbik Simeuse.
    - Dalolva mindhalálig! - kiáltott a grófnő. - A nemzetségünket megalapitó öt leány jelszava lesz az enyém is.
    - És a miénk: Cy meurs! (Inkább itt haljak meg!) Egyszóval nem alkuszunk! - válaszolt az idősebb Simeuse, - mert ha jól meggondolnók, azt találnók, hogy rokonunk, az Ökör, bölcsen kérődzött azon, amit elmondott nekünk. Hogy egy Malin viselje a Gondreville nevet?
    - S ez a kastély legyen az otthona? - kiáltott öccse.
    - Mansard a nemesség számára tervezte s most a nép akarná porontyaival benépesiteni! - szólt az idősbik.
    - Inkább lássam porig leégve, semhogy ez váljék Gondrevilleből! - kiáltott Cinq-Cygne kisasszony.
    Az istállóból lejövet egy falubeli ember, aki eljött megnézni egy borjut, amelyet a derék Hauteserre adott el neki, meghallotta ezt a nyilatkozatot.
    - Gyerünk be, - szólt mosolyogva Laurence, - majdnem meggondolatlanságot követtünk el megint s a borju miatt majd hogy nem igaza lett most az ökörnek. Szegény Michum! - szólt visszatérve a szalonba, - megfeledkeztem csinyedről, a környéken azonban nem állunk a szentség hirében, ne kompromittálj hát bennünket. Nyomja-e még valami bünöcske a lelkiismeretedet?
    - Az nyomja, hogy nem öltem meg öreg gazdáim gyilkosát, mielőtt fiaiknak segitségére siettem.
    - Michu! - kiáltott a plébános.
    - De itt nem hagyom az erdőt addig, - folytatta az, ügyet se vetve a plébános felkiáltására, mig nem tudom őket teljes biztonságban! Olyan fickókat látok itt ólálkodni, akik éppen nem tetszenek nekem. Legutóbb is, mikor az erdőben vadásztunk, odajött hozzám az a csőszféle, aki Gondreville-ben helyembe lépett és megkérdezte, vajjon a magunk földjén vadászgatunk-e? „Hja, fiacskám”, - feleltem neki, - „nehéz ám két hónap alatt leszokni arról, amit két évszázad óta cselekszünk.”
    - Nincs igazad, Michu, - szólt Simeuse marquis, aki elégedetten mosolygott.
    - Nos és mit szólt rá? - kérdezte Hauteserre.
    - Azt mondta, - válaszolt Michu, - hogy tájékoztatni fogja a szenátort a dologról.
    - Gondreville grófot! - kiáltott az idősb Hauteserre. - Micsoda maskara! De hiszen Bonaparte-ot is felség-nek szólitják!
    - A bergi nagyherceget pedig fenségnek, - szólt a plébános.
    - Hát az kicsoda? - kérdezte Simeuse marquis.
    - Murat, Napoleon sógora, - mondta az öreg Hauteserre.
    - Nagyszerü, - szólalt meg Cinq-Cygne kisasszony. - Akkor talán Beauharnais marquis özvegyét is felségnek szólitják?
    - Ugy bizony, kisasszony, - felelt a plébános.
    - El kellene mennünk Párisba, hogy meglássuk ezt a szinjátékot! - kiáltott Laurence.
    - Én már láttam, kisasszony, - szólt Michu, - bekisértem a fiamat a liceumba, és esküszöm, hogy nem tréfa dolog az, amit császári testőrségnek neveznek. Ha az egész testőrség igy van megszervezve, akkor a dolog aligha tovább nem tart, mint gondoltuk.
    - Beszélnek nemesi családokról, akik katonai szolgálatot vállalnak, - szólt Hauteserre.
    - A jelenlegi törvények értelmében pedig, - jegyezte meg a plébános, - fiaik is kénytelenek lesznek szolgálni. A törvény nem ismer többé rangot, nevet.
    - Ez az ember többet árt nekünk udvarával, mint a forradalom ártott bárdjával! - kiáltott Laurence.
    - Az egyház imádkozik érte, - szólt a plébános.
    Ezek a megjegyzések, amelyek egymást érték, megannyi kommentárul szolgálhattak az öreg Chargeboeuf marquis bölcs szavaihoz, de a fiatalemberekben sokkal több volt a hit és becsület, semhogy megalkuvásba belemenjenek. Azzal is áltatták magukat, amivel a legyőzött pártok minden időben vigasztalódni szoktak, hogy a győztes párt szerencséje véget fog érni, hogy a császárt csak a hadsereg támogatja, hogy az erőszaknak előbb-utóbb vereséget kell szenvednie a joggal szemben, stb. A figyelmeztetések ellenére beleestek a verembe, amelyet nekik ástak, holott a derék Hauteserre-hez hasonló okos és tanulékony emberek kikerülték volna. Ha az emberek őszinték volnának, talán elismernék, hogy a baj soha sem szakadt nyakukba anélkül, hogy előzőleg valami nyilt vagy rejtett figyelmeztetést ne kaptak volna. Sokan azonban csak a szerencsétlenség megtörténte után eszmélnek rá e titokzatos vagy nyilt figyelmeztetés mély értelmére.
    - Akárhogy forduljon is a dolog, a méltóságos grófnő tudja, hogy én nem mehetek el erről a vidékről, mig le nem számoltam, - szólt Michu egészen halkan Cinq-Cygne kisasszonyhoz.
    Laurence nem szólt, csak megértően bólintott a bérlő felé, aki távozott. Michu csakhamar el is adta földjeit Beauvisage-nak, a bellache-i bérlőnek, pénzéhez azonban csak három hét mulva juthatott hozzá. Igy tehát egy hónappal a marquis látogatása után Laurence, aki közölte unokatestvéreivel vagyonuk titkát, azt ajánlotta nekik, hogy bőjtközép napján ássák ki az erdőben eltemetett milliót. A nagy havazások mindeddig megakadályozták Michut abban, hogy a kincsért menjen és örült, hogy gazdáival együtt igazithatja el ezt a dolgot. Feltétlenül el akarta hagyni a vidéket, félt önmagától.
    - Malin hirtelen Gondreville-be érkezett, senki sem tudja, miért, - szólt urnőjéhez - és én nem tudnék ellenállni a kisértésnek, hogy a tulajdonos elhalálozása folytán áruba ne bocsájtassam Gondreville-t. Szinte vétkesnek érzem magam, amiért nem követem sugallataimat!
    - Mi lehet az oka, hogy tél közepén otthagyja Párist?
    - Egész Arcis erről beszél, - válaszolt Michu, - családját Párisban hagyta és csak komornyikja kisérte el. Grévin, az arcisi jegyző, Marion, az aube-i főadószedő felesége, annak a Marionnak sógornője, aki Malinnak odaadta nevét, ez az ő társasága.
    Laurence kiválóan alkalmas pillanatnak tekintette a bőjtközép napját, mert lehetővé tette, hogy senki sem zavarja meg munkájukat. A maskarák a városba vonzották a parasztokat, senki sem járt ilyenkor a földeken. A nap megválasztása azonban éppen a végzetet mozditotta elő, amely sok bünügyben szerepet játszott már. A véletlen éppoly ügyesen számitott, mint Cinq-Cygne kisasszony.
    Hauteserre urnak és feleségének akkora nyugtalanságot okozott volna az a tudat, hogy egy millió százezer aranyfrankot egy erdőszéli viskóban rejtegetnek, hogy maga a két Hauteserre fiu is, akiket megkérdeztek, azt tanácsolta, hogy ne szóljanak nekik róla. Hosszas számitgatás után kisütötték, hogy minden ló hátán egy-egy zsákban negyvennyolcezer frankot hozhatnak haza egyszerre. Háromszor kell hát fordulniok. Óvatosságból megegyeztek abban, hogy mindenkit, akinek kiváncsisága veszedelmes lehetne, elküldenek Troyes-ba, megnézni a bőjtközép mulatságait. Catherine, Marthe és Durieu, akikre számithattak, fogják a kastélyt őrizni. A cselédség szivesen fogadta a kinálkozó szabadságot és még napkelte előtt utnak indult. Gothard, Michu segitségével kora reggel ellátta és felnyergelte a lovakat. A karaván átvonult a cinq-cygne-i kerteken, aztán mind az urak, mind kisérőik nekivágtak az erdőnek. Abban a pillanatban, midőn lóra ültek, mert a park kapuja oly alacsony volt, hogy mindenki gyalog ment át a parkon és lovát kantárszáron vezette, az öreg Beauvisage, a bellache-i bérlő toppant eléjük.
    - Ejnye! - kiáltott Gothard, - ki mászkál itt?
    - Csupán csak én, - szólt a becsületes bérlő. - Hát mégis csak vadászni mennek, a prefektura rendeletei ellenére is? Én ugyan nem fogok panaszt emelni, de vigyázzanak! Nemcsak jóbarátaik vannak, hanem ellenségeik is!
    - Ó - szólt mosolyogva a kövér Hauteserre, - adná Isten, hogy sikerüljön a vadászatunk és megint mi legyünk a te gazdáid!
    Ezek a szavak, amelyeket az események egészen más értelemmel ruháztak fel, Laurence szigoru pillantását vonták Robertre. Az idősebbik Simeuse azt hitte, hogy váltság ellenében Malin visszaadná nekik Gondreville-t. Ezek a gyerekek éppen az ellenkezőjét akarták tenni annak, amit Chargeboeuf marquis tanácsolt nekik. Robert osztozott reményeikben és erre gondolt, midőn ezeket a végzetes szavakat kimondta.
    - Mindenesetre mozogj, öregem! - szólt Beauvisagehoz Michu, aki utolsónak indult el és magához vette a kapu kulcsát.
    Ama szép márciusvégi napok egyike volt, midőn a levegő száraz, a föld tiszta, az idő derült, ugyhogy a hőmérséklet szinte rácáfolni látszik a lombtalan fákra. Az idő oly enyhe volt, hogy helyenkint zöld foltok látszottak a mezőkön.
    - Kincset keresni megyünk, pedig te vagy a családunk igazi kincse, Laurence, - szólt nevetve az idősb Simeuse.
    Laurence elől haladt, lova mellett kétoldalt két unokatestvére. Mögöttük lovagolt a két Hauteserre, akiket Michu követett. Gothard legelől ment, hogy felderitse az utat.
    - Minthogy vagyonunk legalább részben megkerül, légy a bátyám felesége, - szólt halkan a fiatalabb. - Imád téged és oly gazdagok lesztek, amilyeneknek manapság a nemesembereknek lenniök kell.
    - Nem! Hagyd csak meg neki az egész vagyonát és én hozzád megyek feleségül, elég kettőnknek az én vagyonom, - felelt Laurence.
    - Ugy legyen, - kiáltott Simeuse marquis. - Én meg majd elmegyek és keresek magamnak feleséget, aki méltó lesz arra, hogy testvéretek legyen.
    - Tehát kevésbbé szeretsz, mintsem gondoltam, - szólt Laurence és féltékeny kifejezéssel nézett reá.
    - Nem, hanem jobban szeretlek mindkettőtöket, mint ahogy ti szerettek engem, - válaszolt a marquis.
    - Egy szóval feláldoznád magad? - kérdezte Laurence az idősb Simeuse-től és olyan pillantást vetett reá, amely arra vallott, hogy pillanatnyilag őt részesiti előnyben.
    A marquis elhallgatott.
    - Akkor én mindig csak te rád gondolnék és ez türhetetlen lenne férjemre nézve, - szólalt meg Laurence, akit a marquis hallgatása türelmetlenné tett.
    - Hogy válhatnék én el tetőled? - kiáltott a fiatalabb, bátyjára nézve.
    - Pedig hát mégsem lehetsz mindkettőnk felesége, Laurence, - szólt a marquis. - És, - jegyezte meg érdes hangon, mint akit sziven találtak, - ideje, hogy eldöntsük végre a dolgot.
    Előre tuszkolta lovát, hogy a két Hauteserre ne hallhasson semmit. Öccsének és Laurence-nek lova biztatás nélkül nyomába eredt. Mihelyt megfelelőre nőtt a távolság közöttük és három utitársuk között, Laurence beszélni akart, de először is csak könnyei jutottak szóhoz.
    - Inkább én megyek majd zárdába, - szólalt meg végre.
    - Hogyne! hogy kihaljon veled a Cinq-Cygne-család? - szólt rá a fiatalabb Simeuse. - És egy boldogtalan helyett, aki beleegyezik abba, hogy az legyen, ketten váljunk azzá! Nem! Az, aki kettőnk közül csak a testvéred lesz, bele fog törődni sorsába. Megtudván, hogy nem vagyunk oly szegények, mintsem gondoltuk, megbeszéltük ketten a dolgot, - folytatta a marquisra nézve. - Ha engem választasz, egész vagyonom bátyámé. Ha pedig én leszek a boldogtalan, nekem adja a vagyont, ugyszintén a Simeuse cimet is, mert belőle Cinq-Cygne grófja válik! Mindenképpen megvan a mód rá, hogy az, amelyikünknek nálad nem lesz szerencséje, másban találjon kárpótlást. Ha pedig ugy érzi, hogy belehal bánatába, beléphet a hadseregbe, hogy ott keresse a halált, nehogy megszomoritsa a másik kettő házaséletét.
    - Igazi középkori lovagok vagyunk, méltók apáinkhoz! - kiáltott az idősb Simeuse. - Válassz közöttünk, Laurence.
    - Nem halogathatjuk tovább, - szólt az ifjabb.
    - Ne hidd, Laurence, hogy az önfeláldozásban nincs gyönyör, - szólt az idősb.
    - Drága szeretteim, - szólt Laurence, - nem tudok választani köztetek. Mindkettőtöket ugy szeretlek, mintha egyek lennétek és ahogy anyátok szeretett benneteket! Isten meg fog segiteni. Én nem választok. Bizzuk a véletlenre a döntést, csak egy feltételt füzök hozzá.
    - És pedig?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988183
Webáruház készítés