Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Höhnel Lajos Telek Sámuel utazásai Kelet-Afrikában EPUB e-könyv

Höhnel Lajos Telek Sámuel utazásai Kelet-Afrikában EPUB e-könyv
640 Ft640

Az egyik legsikeresebb magyar kelet-afrikai felfedezőútról készült leírást - divatos szóval útikönyvet - tartunk kezünkben, amit egy profi utazó jegyzett le, és olyan felfedezések kapcsolódnak az expedícióhoz, mint a Rudolf-tó felfedezése. A korabeli vadászkalandokhoz képest árnyaltabb, nem kizárólag az elejtett vadak nemére és számára szorítkozik a leírás, hanem valódi etnográfiai leírást és tájleírást kapunk. Időtlen mű, remek tolmácsolásban.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A leányok lágyékuk körül cserzett kecskebőrkötényt hordanak, amely az alsó testet födi és gyakran bokáig ér. A felső és gyakran többi szegélye is gyöngyökkel gondosan és szépen van ékesítve. Különösen sok gondot fordítanak a nyaknak felcicomázására, amelyet fiatal leánykáknál gyakran száz és több gyöngyfüzér takar. Fülüknek szintén, de rendesen nem annyira kitágított cimpájában, cicomául nagyobbára orsó módjára összegöngyölített friss banyána levelet vagy kerek fakorongot viselnek, a különböző vas és vörösréz kar- és lábperecek természetesen szintén nem hiányzanak. Fejüket és csupasz felső testüket a leányok épp úgy, mint a férfiak, vöröses földből és zsírból álló keverékkel kenik be, ily módon szörnyű rút külsőre tesznek szert, de ők ezt a milliméter vastagságú zsírhéjat rendkívül előkelő valaminek tartják.
    Az öregebb asszonyok a lágyékkötényen kívül, igen okosan, még egy másik bőrdarabot is viselnek, amely a felsőtestet is legalább részben eltakarja, néhány öregebb asszony felvette már a zanzibari bibik divatját, és pamutkelmét visel, amelyet közvetlenül melle fölött kötöz meg. Egy másik ékszerük, amelyet csak házasfelek, mégpedig mindkét nembeliek viselnek, a 10 centiméter átmérőjű, csigamódra tekert, vastag sárgaréz drótból készült korong, ez kétoldalt a fülcimpákról lóg le, mivel azonban ezeket könnyen elszakítaná, egy szalag tartja egyensúlyban, amely a fejük búbján van megerősítve.
    Távetá lakóinak számát, mivel az erdőben nagyon elszórtan, szanaszét laknak, nehéz megközelítőleg is megmondani, 1500-nál többen azonban nem lehetnek.
    Alighogy Távetában voltunk, a hongónak, a kényszerajándéknak kiosztásánál, amit a legtöbb afrikai népnek mindjárt megérkezéskor adni szoktak, azonnal észrevettük, hogy itt a lakosok patriarchális módon szervezett közösséget alkotnak, amelyben minden tárgyalásnál és határozathozatalnál a legöregebb és legtekintélyesebb emberek kezében van a döntés hatalma letéve.
    Meglehetősen jelentékeny hongónkat – körülbelül két tehercsomagra való pamutkelméből és gyöngyből állott – nagyobbára az öregek tanácsának tagjai közt osztották ki; azonban a fiatal emberek is kaptak belőle egy részt, akik az ünnepen mintegy százan lehettek jelen.
    Nyelvük szempontjából, amely a vápáre és vágvenno nyelvétől csak kevéssé különbözik, a távetáiak a bántu-fajhoz tartoznak. Dacára a folytonos érintkezésnek, amelyben a vákuárikkal állanak, ez utóbbiak nyelvét, e mászái nyelvjárást, sokkal kevesebben ismerik, mint a kiszuáhelit.
    A távetáiak közt a körülmetélés mászái módra általánosan elterjedt; ezt ugyanazon módon ugyanazon korban és ugyanazon mellékkörülmények között hajtják végre, mint a mászáik.* A fiúk a műtét végrehajtása után, bizonyos időre, erdei magányba vonulnak vissza, a leányoknak pedig három hónapig nem szabad kunyhóikat elhagyniuk, azon kívül minden idegen közeledtére arcukat el kell takarniuk. Az ilyen leányok anyját arról lehet felismerni, hogy az itteni szokás szerint, ezen idő alatt, arányosan félig fehérre, félig vörösre festett arccal járkál.
    Ami a távetái gyengébb nem erényességét illeti, személyes tapasztalatból, természetesen, sem jót, sem rosszat róla nem mondhatok; az igazság érdekében azonban nem hallgathatok el egy eseményt, amely ittlétünknek mindjárt első hetében esett meg.
    Egy szép napon ugyanis a bennszülöttek azzal leptek meg, hogy tanyánktól magukat egészen távol tartották; sem asszonyt, sem leányt nem lehetett látni, még a kisfiúk is elmaradtak, csakis azon különböző bejáratoknál, amelyek tanyánkhoz vezettek, állottak egyes fiatal emberek, akik ránk ügyeltek, senkit hozzánk be nem eresztettek és különösen azt akadályozták meg, hogy élelmiszereket kapjunk, mi volt ennek oka? Távetá fiatal férjei megharagudtak embereinkre, mivel azok asszonyaikkal szemben maguknak kelleténél több szabadságot engedtek meg; most tehát formaszerű bojkottozást vittek rajtunk véghez, ki akartak éheztetni, ezzel a visszatorlással szoktak az összes néger törzsek élni, ha valami nincs ínyükre. Igaz, hogy aznap teljes nyugalmat élveztünk és a bennszülöttek intézkedéseinek egyéb következményeit is tapasztaltuk, mert embereink, akik a kényelmes és jó élet következtében már alig fértek meg újra a bőrükben, aznap koplalni voltak kénytelenek: az ügynek elintézését mindamellett még aznap kézbe vettük. A tíz legöregebb távetáit magunkhoz hívattuk, egy-egy csekélységgel mindegyiküket megajándékoztuk, és őket biztosítottuk, hogy ha csak ők vigyáznának egy kissé jobban asszonyaikra és lányaikra, mi majd gondoskodnánk, hogy hasonló dolog többé ne történjék; ezzel a béke helyreállott. Másnap reggel annyian voltak a tanyánkon, mint soha azelőtt.
    Ámde folytassuk megint a folyó események elbeszélését.
    Csakhamar megérkezésünk után teherhordóinktól a fegyvereket és lövőszereket elszedtük; nemigen kellett többé a szökésektől sem tartanunk; elhatároztuk tehát, hogy egy szép napon rabjainkról is levesszük láncaikat. Midőn szabadulásuk pillanata megérkezett, összegyűltek Teleki sátra előtt, a többiek előszedték a vésőket és ráspolyokat, fogókat és kalapácsokat, hogy a láncokat leszedhessék. Sibu vádi Kombo, a karaván egyik általánosan kedvelt népszónoka, nem várta ezt be, hanem így szólt: „De mire való mindez, bvána, ezek a láncok, ha még egyszer meg akartam volna szökni, meg nem akadályoztak volna”; erre fogaival egy korhadt hársfaszálat kettéharapott és végtelenül boldogan, hogy végre teljesen szabad, ugrálva tovább szalad; a lánc már régen ketté volt vágva.
    A tanyai munkálatok végükhöz közeledtek; legalább nem adtak dolgot minden emberünknek; ezért is egy részüket egyéb módon foglalkoztathattuk; hogy micsoda munkát adjunk nekik, ezért nem jöttünk zavarba. Az expedíció szükségleteit itt gondosan kiválogatni és mostani, mindenesetre bővebb tapasztalataink szerint, ki akartuk egészíteni, és újra pakolni. A gyöngyöket, amelyeket Zanzibarban összevissza hányva, vagy legfeljebb rongyos, rossz fonalakra fűzve zsákokba raktuk bele, itt egyforma nagyságú, körülbelül 60 centiméter hosszú gyöngyfüzérekké kellett tennünk, annál a nagy készletnél fogva, amellyel rendelkeztünk, ez a munka bár több száz kéz dolgozott is rajta, hetekig eltartott. Ezen kívül a mászáik számára naibereket és sukákat, azaz köpenyeket kellett varrnunk. A mászáikat ugyanis a kereskedők hozzászoktatták, hogy a kelméket, éspedig a fehér pamutkelméket csak bizonyos megszabott alakban fogadják el, ezért részesültünk abban a szerencsében, hogy kelméink egy részét az ő ízlésük szerint kellett átalakítanunk. A naiberek, a mászái katonák harci köpenyei körülbelül 2 méter hosszú uláiti mfupi nevű (a merikáninál rosszabb fajtájú és keskenyebb) kelméből állnak, amelynek közepén egész hosszában 15-20 centiméter széles, tarka, rendesen pedig vörös kalikó van felvarrva, széleiken 10-12 centiméternyire rojtozottaknak és egészen keskeny, bíborvöröses sávval ellátottaknak kell lenniük, azon ajándékoknak, amelyeket a mászái harcosoknak elfogadni méltóztatik. Az öregebb, házas mászái férfiak számára valamivel szélesebb uláitiból, szintén 2 méter hosszú kelméket kell kiszabni, és oly módon elkészíteni, mint amazokat, csak a középen hiányzik róluk a széles szegély, ezeket a köpenyeket sukáknak hívják. Ilyen naiberékből és sukákból Dsumbe Kimemeta kijelentése szerint 1200 darabot kellett készítenünk. E célból nagy fészert állítottunk fel, amelyben naponként 80–100 ember szorgalmasan dolgozott. Hogy a lopás iránti hajlandóságnak lehetőleg útját vágjuk, a gyöngyöket a felfűzés előtt és után mindig megmértük; mindamellett mindjárt első nap mutatkozott egy kis hiány. Ez első alkalommal a bűnösöket csak a hiány kárpótlására kényszerítettük, lehúzván azt napi bérükből, azon kívül azonban arra is figyelmeztettük, hogy ismétlés esetén a botnak is lesz még hozzászólása, erre azonban nem került sor. Eltekintve a sok bosszúságtól, az ilyen munkák nagy pénz- és időveszteséggel is járnak; azért legjobb őket még Zanzibarban, útnak indulás előtt megcsinálni.
    Dualla Idrisz, a mi páratlan szomáli törzsfőnk most már teljesen beleélte magát abba, hogy ő a karaván alvezére és az expedíció felszereléseinek kezelője; karavánunk belső ügyeivel tehát keveset kellett ezután törődnünk. Ez embert napról napra jobban kellett becsülnünk, meg is bíztunk benne csakhamar, akármit tett. Dualla nagyon rokonszenves jelenség volt; magas, karcsú termete dacára nem látszott nagyon erősnek, de azért inas, szívós és rendkívül kitartó volt. Sötét arcbőre inkább a feketébe, mint a barnába játszott át. Képéből egy pár okos, szénfekete szem kukucskált ki, amelyek villámot szórni, de megnyerő módon mosolyogni is tudtak; orra éles formákat mutatott, szájából pedig, amelyet szívesen tartott nyitva, két sor elefántcsont fehérségű fog látszott ki.
    Dualla nagyon feltűnően intelligens volt és miként ez az írni nem tudó embereknél gyakran megtörténik, kitűnő emlékezőtehetséggel rendelkezett, nagy orvosságos ládánkban a sok palackocska és skatulyácska között, néhány nap alatt teljesen tájékozódott; könyv nélkül ismerte azon kívül minden tehercsomagunk tartalmát. Rendkívül hiú levén, mindig nagyon csinosan öltözködött. Dualla az egész karavánban a legbuzgóbb mohamedánus volt, az előírt naponkénti mosakodások és imák elvégzésében őt semmi sem akadályozhatta meg. Embereinkre, valamint a bennszülöttekre csodálatos, csaknem bűvös hatást tudott gyakorolni; ezen tehetsége még Dsumbe Kimemetával szemben is bevált. Bátorságához és megbízhatóságához nem fért a legkisebb kétség sem.
    Többi szomáli legényünkben, Dualla számos jó tulajdonságai közül, nagyobbára csak az egyiket vagy a másikat lehetett teljes mértékben feltalálni, mindenek fölött talán fiatalabbak voltak és nem tapasztaltak még annyit, mint ő. Valamennyiükben azonban kivétel nélkül egyforma, rendkívül elszántság honolt. Teljesen megegyeztek egymással abban is, hogy a karaván többi tagjaival szemben mindnyájan büszke, önérzetes magaviseletet tanúsítottak, ebből az okból és azért is, mert ők voltak a teljesen nélkülözhetetlen botbüntetések végrehajtói, az emberek nemsokára, legalábbis éppen annyira féltek tőlük és szerették őket – ami a négereknél egy jelentésű-, mint ahogy féltek tőlünk, illetőleg szerettek bennünket.
    Habár Dualla a folyó munkálatok nagy részét vállainkról le is vette, maradt még nekünk is elég teendőnk. Először is, elveszvén az eredeti dátumok, a kronométerek állását és járását kellett újra megállapítanunk. Eközben kiderült, hogy Távetá földje rendkívül könnyen jön ingásba és mozgásba, ezért még a tanyánktól több száz lépésnyire is teljesen lehetetlen volt a kénesős lejtőmérővel megfigyeléseket tennünk. Hogy ezeket mégis megtehessük, félreeső tisztásra kellett mennünk és őröket kiállítanunk, akik az arra járásban még egyes bennszülötteket is megakadályoztak.
    Napjában több óra telt el a gyűjtemények összeállításával. Mivel az esős évszak közeledett, bogarak és pillangók különösen nagy számmal voltak találhatók, hasonlóképpen a gyíkok éspedig nagyobb fajok, meg a különböző kaméleonok. Kígyót is lehetett látni sokat, de csak a kisebb fajokból. Egy fényes fekete fajt, amelynek nagysága az esőgilisztáé és a törékeny kígyóé (Anguis Fragilis) közt váltakozott, tanyánkon csaknem mindennap fogtunk; az erdőben nem ritkán láttuk a hosszú, világoszöld színű ostoros kígyót (Dryophis Ahaetulla); ez azonban mindig nyílsebességgel menekült el előlünk.
    Az ornithológusra nézve a távetái erdő valóságos kincsesbánya; csakhogy rendkívül nehéz a madarakhoz hozzáférni, ezek ugyanis a repülésüket akadályozó sűrű ágakat kerülik, és leginkább a legmagasabb fák koronáin tartózkodnak, ott azonban sörétlövéssel el nem érhetők, ha pedig végre mégis szerencse kíséri az embert, és egyet eltalál, a legtöbb esetben biztos lehet benne, hogy valamelyik ágban fennakad, vagy valahová a bozótba esik és többé fel nem található.
    Fotografálnunk is kellett; természetesen akadályok nélkül ezt sem tehettük meg, mert amint készülékünket bármily messziről is észrevette, a legsűrűbb bennszülött tömeg is azonnal szétfutott. Végre tehát nem tehettünk egyebet, minthogy készülékünket valamely látogatott ponton felállítottuk, mindent rendbe hoztunk és azután türelmesen vártunk. Az ilyen helyet a bennszülöttek hosszabb ideig kerülték ugyan, de idővel megfeledkeztek a dologról, és ilyenkor pillanatfelvételekkel meglephettük őket. Időközben azonban a készülék gyakran eltolódott vagy a felvételi lapok sokáig lévén a napsugaraknak kitéve, megromlottak és ezért későbben hasznavehetetleneknek bizonyultak.
    Életünk egyhangúságát megzavarták továbbá: Miriálinak, az egyik kilimandzsárói fejedelemnek küldöttsége, amely egy ökröt és egy kecskét hozott ajándékba. Egyik délutáni kirándulásunk, amelyet főképpen azért tettünk, hogy a Dsipe-tó környékét pontosabban vázolhassuk; harminc kis arusai vangvura látogatása, akik Dsumbe Kimemetához jöttek ugyan, de azért nekünk jutott a szerencse őket megvendégelnünk; végül egy hatalmas tábortűz, amelyet azonban hála az uralkodó kedvező széliránynak, el tudtunk oltani, még mielőbb nagyobb pusztításokat vihetett volna véghez.
    Terveink szerint négyheti kirándulást akartunk tenni, hogy meglátogassuk Miriálit, a Kilimandzsáró melléki vidék egyik fejedelmét és a Meru-hegyet. A kutatáson kívül ezzel egyéb céljaink is voltak. Elsősorban Miriálival kellett összeköttetésbe lépnünk, mert az ő országából kellett későbben a Kibo megmászására irányuló kísérletet megtennünk; neki akartuk azon kívül összes szarvasmarháinkat és kecskéinket is megőrzésre átadni, mivel az állatokra nézve a távetái erdő nagyon káros behatásúnak bizonyult. A Meru-hegy meglátogatására azon remény csalogatott, hogy Nagy-Arusában, a lábánál fekvő vákuári telepen, teherhordó állatokat fogunk vásárolni.
    A karaván, amellyel április 12-én Távetát elhagytuk, hatvanhat teherhordóból és szolgából állott, a tanya és ottani áruink őrizetére egy tucat beteg emberrel csak Dualla maradt vissza. Dsumbe Kimemeta, aki bár súlyosan beteg volt, a visszamaradásról tudni semmit sem akart, hordó ágyon kellett magunkkal vinnünk.
    A legnagyobb sietséggel megejtett felszerelésünkön sok volt még az igazítani való, elindulásunkat ez annyira késleltette, hogy utolsó embereink a tanyát csak délelőtti 11 óra után hagyhatták el és indulhattak meg az erdő szélén levő gyülekezőhely felé. Embereink egyenként, amint éppen dolgukkal elkészültek, indultak meg oda; mivel azonban az erdőben egyik sem igen tudott tájékozódni, csakhamar mindnyájan eltévedtek. Egyenes vonalban, ezerméternyire volt az erdő széle tanyánktól, mégis 2 óra 20 perc lett, mikorra mindnyájan teljes számmal együtt voltunk. Bosszankodva a hosszú várakozás miatt, végre megindultunk és északnyugati irányban, alig észrevehetően emelkedő síkságon, a Kilimandzsáróhoz vezető úton, egy magasabb domb északi vége felé irányítottuk lépteinket. Szép zöld akácfák állottak a környéken egyesével vagy csoportokban, ezek a puszta sárga felületéből erősen kiváltak és a vidéknek feltűnő módon parkkaraktert kölcsönöztek; itt-ott egy-két bütykös, fakó és szürke ébenfa is volt látható, de pálmafa nem. Az ember alig képzelhet magának szebb vidéket, mint amilyen ez a természetes park, különösen, ha – miként itt – számos vad élénkíti.
    Közeledésünkre ijedős struccok, szárnyaikat magasra tartva, hogy amúgy is sebes lépteiket még gyorsabbakká tegyék, iramodtak végig a síkságon, gazellák és nagyobb antilopok pedig egész bizalmasan szaladgáltak közelünkben úgy, hogy az ember őket szinte az útról lőhette volna le. Az ilyen csábításnak nehéz ellenállni. Elhagytam tehát menni a karavánt, és bármennyire nehéz is az útfelvétellel kapcsolatos munkálatokat a vadászattal összeegyeztetni, a nagy számú vadnak utána mentem. De sajátságos! Amint az ösvényről letértem, az állatok bizalmasságának vége volt. Alkalmasint már sokszor megjárták és így dacára a legnagyobb elővigyázatnak, amellyel éltem, mindig hátrább vonultak és soha oly közel nem jöttek, hogy rájuk lőhettem volna. A meglevő, alkalmas fedezetet nyújtó tárgyak dacára sem voltam képes az egész nyájat észrevétlenül megközelíteni, mert az egyik vagy másik állat a többit mindig fellármázta, így folyt ez tovább, míg végre a vad mind elmenekült. Az antilopok helyett azután pompás kvaggák jelentek meg, amelyek legelészve lassan haladtak tova. A cserkészet tehát újból megkezdődött, de ugyanazzal a csalódással végződött, mint előbb: porfelhőbe burkoltan rohant el a nyáj. Egy különösen kíváncsi Bubalis Caama azonban, amely egyedül volt az idegen állatok között, megállott, fennmaradt tehát a remény, hogy lesz egy kis vadpecsenye; azzal az óvatossággal, amit csak a felkeltett vadászszenvedély ismer, közeledtem feléje, négykézláb a fűben csúszva haladtam szép ernyőjű akácfa, azon fedezet felé, amelynek elérésére még törekednem kellett. A Bubalis Caama nyugodtan állott helyén, de midőn célomtól már csak egypár lépés választott el, midőn zsákmányomat már biztosra fogtam, rikácsolva felrepülő kis madárcsapat elárult. Természetesen azonnal felugrottam, hogy a futamodásnak iramodó áldozat felé még egy golyót röpíthessek. Ekkor oly felfedezés, amelyre egyáltalán nem voltam elkészülve, hirtelen megbénított. Csak most vettem ugyanis észre, hogy semmi rosszat nem sejtve, egyenes útban voltam nekirohanni egy óriási orrszarvúnak, aki az akácfa árnyékában, alig négylépésnyire tőlem, a magas pusztai fűben aludt. A fekete kísérőmnek – Muállim Harunnak – hirtelen odasúgott „fáru!” (orrszarvú) megismertette vele helyzetünket; Harun példáját követve, kígyóként tűntem el a fűben; ugyanazon óvatossággal, amellyel közeledtünk, most egy másik fának irányába elsiettünk. Célunkhoz érkezvén, biztonságban éreztük ugyan magunkat; a nagy fű miatt azonban az orrszarvúnak csak fülét és egyik szarva végét láthattuk. Hogy az állatot talpra állítsuk, egypárszor egyesült erővel kiáltottunk hallót, hatástalanul hangzott el azonban a pusztában. Az orrszarvúnak többre volt szüksége, hogy álmából felriadjon; már söréttel akartam lőni, midőn megpillantottam, hogy egy tucat kvagga közeledik, szép lassan, egymás után haladva, mifelénk. Puskám csövét tehát természetesen ezekre irányoztam – hiszen azon remény kecsegtetett, hogy egy szerencsés lövéssel kétféle célt érhetek el! Úgy is történt. A lövés eldördült, ismét felszállott egy porfelhő, de ez alkalommal a gyönyörű állatok egyike ott hentergett a földön; ugyanazon időben pedig az orrszarvú is felugrott, és egész hatalmas nagyságában ott állott előttünk. Mintha haragudnék, hogy felzavartuk, fejét lökésszerűen mozgatta föl és le; erősen szimatolt és nézett felénk, helyéből azonban el nem mozdult, és így megint nem lőhettem rá. A jelenet új és rám nézve elég érdekfeszítő volt, hogy egy ideig mellette elidőzzem; azonban tudja isten, mennyi ideig tarthatott volna, ha jó sűrű eső segítségünkre nem jő. Az orrszarvú elvesztette szimatunkat, később másfelé nézegetett, ekkor egész széltében, oldalával fordult felénk. Az orrszarvúvadászatból akkoriban ugyan még nem sokat értettem, feltettem azonban, hogy egy jó lövés a lapockába ennél a vadnál sem árthat; elővettem az 500-as expresszt, és gondos célzás után elsütöttem. Az orrszarvú megrázkódott, de azért állva maradt, mintha gyökeret vert volna, egy második lövés azonban leterítette, ugyanazon helyen, ahol aludt, térdre esve, döglötten találtuk meg. A karaván időközben régen eltűnt szemeink elől, sietnünk kellett, zsákmányunkat egyszerűen ott hagytuk heverni a földön, és utánuk indultunk.
    Már egészen beesteledett, midőn kísérőmmel a tanyára érkeztem, amelyet Teleki a dombnak északi oldalán, korábban, mint tervezve volt felütött. Másnap Dsumbe Kimemeta a karavánt a csak két óra járásnyira fekvő Szágáná patakhoz vezette, mi magunk visszamaradtunk, hogy a környéken vadászgassunk, a szerencse azonban nem kedvezett, rendkívül elcsigázva és kiéhezve, de üres kézzel érkeztünk meg késő délután a tanyára.
    A Szágánától kezdve az út egyenesebben vezetett hegynek fel. A kemény, sárga pusztai füvek és tövises akácfák helyébe most változatosabb flóra lépett, amely amint feljebb jutottunk, mindig jobban emlékeztetett a hazai növényzetre. Alighogy átléptünk a Huna-patakon, mély mederben tovarohanó vízen, rábukkantunk az első bennszülöttekre, ezek kíséretében folytattuk most utunkat, banyána-ültetvényeket befogó, buján tenyésző sövények árnyékában, síkos ösvényeken, míg végre Miriáli lakóhelyére érkeztünk. A sok bennszülött, akik közeledésünket nézték, szétoszlott, hogy helyet csináljon; azután pedig élénk vörös, bő tógába burkolózva megjelent Márángu országocska fejedelme, Miriáli szultán és „Jámbo bváná”-val üdvözölvén, felénk nyújtotta jobbját. Szuáheli nyelven folyékonyan beszélvén, nem minden elfogultság nélkül kérdezte ezután, megmutathatja-e tanyánk számára a helyet, követve az egész tömegtől, meg is indult oda azonnal. Egy kis réten megállapodtunk, amelyet minden oldalról banyána-ültetvények környékeztek, a friss, zöld gyeppel takart földön lábnyi széles, tiszta, hideg vizű patakocska csörgedezett végig, itt pompásan lehetett tanyázni. Miriáli látta, mily gyönyörűséggel töltött el ezen kedves hely, udvariasan, mint valami spanyol, sietett is azt Teleki grófnak ajándékul felajánlani. Ő maga, aki a nézőre az ideges kapkodással eltelt fiatalember hatását tette, bennünket ezután elhagyott, nem cselekedték meg ezt az alattvalói, akik csak most kezdték meg tanyánkat igazában ellepni. Nem kellett sokáig várakoznunk, és a fejedelem mezítlábas anyja is megtisztelt látogatásával; a bíboron kívül, gyöngyökből és réz láncocskákból álló gazdagabb ékszerei által is különbözött a többi öregasszonytól. Ez volt hát az a tekintélyes matróna, aki annak idején, átható tekintetével, Johnstont csaknem pislogásra bírta! Ámbár, ezen emlékezetes jelenetre való tekintetből, igazi örömmel fogadtuk, udvariasságunk az öreg folytonosan kilengeléért (gyöngyökért) kolduló asszonnyal szemben nem maradt tartós; sőt midőn a reggelizés ideje beköszöntött, szomáli legényeink éppen olyan rövid „tongá mbujá”-val (hordd el magad innen, barátném!) szorították ki a sátorból, mint a többi halandókat.
    Miriáli délután megint eljött, kávéval és cigarettával kínáltuk meg, ami ízlett is neki, elfogulatlanabb is lett ezután csakhamar. Nagyszámú udvari kísérete, amely lépten-nyomon követte, szorosan körülöttünk guggolt és élénk részt vett társalgásunkban.
    Miriáli, aki akkoriban 24–25 éves lehetett (nekünk azt mondta, hogy 100 éves!), éber, intelligens, igen rokonszenves ember volt, akinek arcvonásai a négerekéhez nemigen hasonlítottak. Cicomául, az ottani szokások szerint, füleinek felső, átfúrt széleiben kb. 12 centiméter hosszú, plajbász vastagságú kerek fapálcikát, a feltűnően kiszélesített bal füle cimpájában pedig 10 centiméter átmérőjű megfaragott fakarikát, nyaka körül végre kék gyöngyökből füzért viselt. Általában egyszerűbbnek látszott, mint alattvalói. Miriáli, miként már említettem, szuáhéli nyelven tökéletesen beszélt, vele tehát tolmács nélkül társaloghattunk; meg is tettük ezt szívesen és gyakran, mivel csakhamar igen bizalmas lett. Ha neki valamit elmondtunk, vagy valamit megmagyaráztunk, kíséretének rendesen lefordította dsagga nyelvre. Miriáli szeretett fecsegni és élcelődni, nagy élénkséggel tartott előadásai legalább igen gyakran általános derültséget okoztak.
    Amennyire mi észrevettük, Márángu bennszülöttei fiatal manzsijukhoz (fejedelmükhöz) nagyon ragaszkodtak, valódi hatalmának azonban szoros összefüggésben kellett lennie a lakosság harcra képes részének akaratával, és ezért annak megszilárdulása vagy gyengülése bőkezűségétől függhetett.
    Délután felszólított Miriáli, nézzük meg kunyhóit és udvarait; maga vezetett el oda; mégpedig ezen alkalommal más úton, mint amelyen jöttünk. Keskeny, alacsony deszkaajtón keresztül először egy banyána erdőcskébe, azután egy másik kapun keresztül magas dracaenáktól képzett fasorba jutottunk. Ez néhány kunyhóhoz vezetett, amelyeket szépen megfaragott deszkákból alkotott kerítés környékezett. Ekkor háreme: három asszony és három leány, a legnagyobb bizalmassággal közeledett felénk. Az elsők egyikét Mándárának, hírhedt szomszédjának leányát, miként Miriáli azonnal megmondotta, politikából, 300 tehénért vette meg. Jobb ízlést tanúsított a fejedelem a leányok megválasztásánál, akik még európai nézetek szerint is egészen csinos teremtéseknek voltak nevezhetők. Ezek igazán elbájoló bizalmasságot tanúsítottak; hozzánk simultak, mint valami macskák, felgyűrték ingujjainkat, megcsodálták bőrünk fehérségét, és nekünk nagyon kedveskedtek. Egyikük meglehetős nagy tükröt, minduntalan arcunk elé igyekezett tartani. Mindnyájuknak szerelmes fecsegése azonban mindig ezen állandó refrénnel végződött: „kilengele”, azaz adjatok gyöngyöket! Az asszonyok hosszú bíborszínű köpönyegekbe voltak burkolózva, a leányok a hajadonoknak a Kilimandzsárónál mindenfelé divatos, meglehetősen szellős öltözéket viseltek. Igen szívesen bámultattuk volna magunkat még hosszabb ideig is; Miriáli azonban türelmetlen volt és a továbbindulásra nógatott, hogy megmutathassa palotáját, amelyre elég büszkének látszott lenni. A palota a zanzibari négerkunyhókhoz hasonlított; parti emberek is építették, akik a Kilimandzsáró melléki fejedelmek legtöbbjének udvarában, tányérnyalókként mindig feltalálhatók. Az építőmesterek, miként egykoron egy város derék polgárai városházuk építésénél, az ablakokról egészen megfeledkeztek; a házban tehát egészen sötét volt; Miriáli azonban hozott magával egy pár jó, igazi Apolló-gyertyát, megtettük tehát a kedvét és minden szobán keresztül bújtunk. Legszebb a házon fekvése volt, mert ajtajából a Kilimandzsárótól délnek fekvő vidékre pompás kilátás nyílt. Ott le is telepedtünk és a környező természet szemléletébe elmerülve, egypár idillikus órát töltöttünk.
    Lábainknál guggoltak Miriáli asszonyai és leányai; néha-néha közelebb is húzódtak hozzánk, halk hangon a „kilengele” szót súgván füleinkbe. A fejedelem maga pombét, eleusine-bál és banyánából készült savanykás italt ivott, ami azonban nekünk nem ízlett. Miriáli lassanként beszédesebb lett; kérdéseinktől még inkább biztatva, feltárta földrajzi ismereteit, a kékesszürke erdő, amely fölött füstfelhőcskék lebegtek, a távetái erdő, a ragyogó felület a Dsipe-tó, az a magas hegy, bal oldalunkon, a Teita hegység. Így nevezgette meg sorjában a nagyszerű tájkép egyes részleteit, míg a hó takarta Kibo izzó fényének elhalványulása figyelmeztetett, hogy haza kell térnünk.
    Ugyanazon este, valamivel későbben, Miriáli ellátogatott tanyánkra, hozván magával egy ökröt, egy pompás dárdát, egy kardot és három Colobus prémet. Teleki gróf ezen ajándékot azonnal szép és jó revolverrel viszonozta; a tulajdonképpeni viszonzásul szolgáló ajándékot, nagy csomó kelmét, gyöngyöt, drótot, puskaport és más egyebeket az itteni szokás szerint, későn este, egész csendben adattuk át neki.
    Éjjel szakadt az eső. Másnap szürke, borús reggelen alkalmunk nyílott megfigyelni, miként alakulnak a repülő termeszek kúszókká. A Kilimandzsáróhoz vezető utunkban gyakran haladtunk el termeszdombok mellett, de lakóikat egyszer sem láthattuk meg. Azon reggelen azonban ezerszámra repdestek a szárnyas termeszek a ködös levegőben, amely ezért hópelyhekkel látszott megtöltve. Dacára aránytalanul nagy szárnyaiknak és kétségbeesett erőlködéseiknek, csak nagyon lassan tudtak előbbre jutni. Kis idő múlva a földre ereszkedtek le, a fűre, levelekre és sátrakra szállván, szárnyaikat tovább is úgy mozgatták, mint azelőtt, nyilvánvalóan ezen terhes függelékeiktől igyekeztek megszabadulni. A szárnyak mozgékonysága idővel csökkenni látszott; ennek beálltával a rovarok hátsó lábaikkal és felfelé görbített altestükkel először hátsó, azután pedig felső szárnyaikat horzsolták le, gyakran szárnyaikat egymásnak kölcsönösen leharapták. Az egész jelenet körülbelül egy óráig tartott; végül csakis a rengeteg sok szárny, amelyek mindenütt hevertek, emlékeztetett arra, mert a csúszómászó termesszé alakult rovar csakhamar eltűnt.
    Még ugyanaznap délelőtt az idő kiderült, a nap kisütött és vele együtt kibújtak Miriáli és birodalmának nagyjai és kicsinyei. A fejedelem anyja és egyik nővére (a rossz világ az utóbbiról azt mondja, hogy nagyon kacér) szintén megjelent és a többiekkel együtt ostromolta sátrainkat, mindez itt-tartózkodásunkat nem csak hogy nem tette semmivel sem kellemesebbé, hanem inkább oka volt, hogy azon óhaj támadt lelkünkben: vajha mielőbb tovább indulhatnánk, mert napközben nem volt már egy szabad pillanatunk sem.
    16-án reggel útra akartunk kelni, az eső azonban olyan erősen esett, hogy elindulásunkat több órával el kellett halasztanunk. Miriáli, aki egészen boldogtalannak látszott, mert az időjárást kívánságainknak megfelelővé nem alakíthatta át, emiatt egészen komolyan mentegetőzött, mondván, hogy előtte való este, mgángájának (kuruzslójának) meghagyta, szüntesse meg az esőt; ez után tőlünk elbúcsúzott és valószínűleg, hogy emiatt táplált haragját elfojtsa, hazament, mert két órával későbben, midőn udvara előtt elhaladtunk, a pombés korsóval, egy csomó száraz banyána levélen ülve láttuk.
    Miriálitól búcsút véve eljutottunk a Veruveruhoz, a Pángáninak a Kilimandzsáróról jövő mellékfolyóinak legnagyobbikához; e folyó körülbelül 20 méter széles, meglehetősen mély és jelentékeny sebességgel folyik dél felé. Vászoncsónakunkon keltünk át rajta, amelyet repülő komp gyanánt használtunk. E célból néhány emberünknek úszva kellett a kötelet átvinniük, ami nem volt nagyon kellemes dolog, mert mindezen folyókban nagy számmal vannak a krokodilusok. Mély vizekben nem nagyon nagy a veszély, mert ezen állatoknak, hogy nagyobb erőt fejthessenek ki, farkukkal a fenékre kell támaszkodniuk. Veszély főképpen akkor fenyeget, midőn valaki a sekély partmelléki vízhez ér és abba belép; ezért is, mielőtt embereinket a vízbe küldöttük, rendesen néhányszor puskáinkkal belélőttünk.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988954
Webáruház készítés