Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Herman McNeile: Knock out_MOBI

Herman McNeile: Knock out_MOBI
990 Ft990
  • Részlet az e-könyvből:

     

    - Jó isten! Standish üzenete roppant megkönnyebbülés - mondta Drummond, amikor tíz perc múlva Darrell-lel befordult a Piccadillyre. - Kíváncsi vagyok, mit tudott meg.
    Megállt egy percre egy kirakatnál, hogy megállapítsa: követik-e még?
    - Ez a barátunk ügyesebb, mint a másik - jegyezte meg -, bár ez se baj. Még mindig a nyomunkban van.
    - Hogyan szerzel fegyvert, Hugh? - kérdezte Darrell, amikor folytatták a sétát.
    - Aaronsteintől kérek kölcsön - válaszolt Drummond -, akit majd föl kell hívjál, Peter. Mondd meg neki, hogy háromnegyed óra múlva ott leszek, és valami ebédet kérek.
    - Tudod, hol a Lower Street?
    - Nem, de az öreg Aaronsteinnek jó térképei vannak.
    - Bemenjek veled a Smith Szállóba?
    Igen, kérlek. S ha a követőnk megszagolja a cselt, valahogyan gátold meg, hogy a nyomomban maradjon. Befordultak az Albermarle Streetre. Követőjük körülbelül tízlépésnyire volt tőlük.
    - Közöljem McIverrel, hogy üzenetet kaptunk? - kérdezte Darrell.
    - Egyelőre ne, amíg meg nem állapíthatjuk, hogy mi Standish terve. Talán rejtve akar maradni, ami lehetetlenné válik, ha McIver megtudja szabadulását. Ami engem illet, ne aggódj, ha ma este nem jelentkezem, de azért maradj készenlétben, hátha üzennem kell valamit: Kakukk lesz az aláírás. No, itt vagyunk, öregem. Tartsd szemmel a fickót. Talán tudja, hogy a szállónak másik bejárata is van.
    A két férfi belépett a szállóba. Darrell az Albermarle Street-i bejáratnál maradt, Drummond pedig gyorsan végigment a folyosón, amely a Dover Street-i kapuhoz vezetett. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a fickó ismeri a szálló két bejáratát, mert a függöny mögött fölhangzott Darrell joviális hangja, amikor „régi ismerősként” üdvözölte a követőt. Drummond hátrapillantott, és látta, hogy a fickó arca eltorzul mérgében, amikor veszekedve próbál utat törni magának Darrell mellett. Peter méltatlankodva bár, de erélyesen ragadta meg a karját, és sértődötten emlékeztette, hogy húsvétkor együtt vacsoráztak, s igen furcsának találja, hogy most nem ismeri meg.
    Drummond beugrott a taxiba, és már a Berkeley téren járt, amikor a követője végre lerázta Darrellt, és kiért a Dover Streetre, ahol Drummondnak már csak hűlt helyét találta.
    - Egy fontot kap, ha megmondja, hová ment az a taxi - kiáltotta a portásnak.
    - Az, amelyik az imént távozott, uram? - kérdezte Robins nyugodtan. - A magas úriemberrel?
    - Igen, maga hólyag - hörögte a fickó. - Gyorsan... detektív vagyok.
    - Igazán? - jegyezte meg Robins és Darrellre kacsintott. - Hát akkor bizonyára tudnia kell, hogy a szállószabályzat értelmében a portásnak szigorúan tilos elárulni a vendégek úticélját.
    De a fickó észrevette a kacsintást, és gyilkos pillantást vetve Darrellre - aki szélesen vigyorgott - eltűnt.
    - A kapitány úr megint a régi játszmába fogott? - kérdezte Robins.
    - Igen - mondta Darrell -, de senkinek egy szót se!
    Drummond közben megérkezett Aaronsteinhez, akinek pár szóban elmondta jövetele célját.
    - Valami jó kis álöltözet kellene és egy pisztoly.
    - Ott a ládában talál mindenféle kelléket - mondta Aaronstein. - Nekem most el kell mennem valahová, addig fogyassza el az ebédet, amit a barátja rendelt telefonon.
    - Nagyszerű - mondta Aaronstein, aki fél óra múlva tért vissza, hogy leszedjen az asztalról. - A saját mamája sem ismerné föl, kapitány úr.
    - Lehetne rosszabb is - mondta Drummond. - Add ide a revolvert és távozom.
    Az öreg zsidó dicséretét megérdemelte. Drummond afféle tipikus házalóügynöknek látszott. A felragasztott bajusz teljesen megváltoztatta arcát. Erősen meghajolva járt, tehát magassága nem volt föltűnő. És bár biztosan tudta, hogy nem követték Aaronstein boltjába, elhatározta, hogy rögtön megkezdi új szerepét.
    A Lower Wood Street a külső-londoni városrészek nyomasztó jellegű utcái közé tartozott. Hosszú, egyenes, unalmas utca volt: két sor bánatos ház húzódott végig rajta, mindegyik teljesen egyforma. Egyik végén néhány olcsó bolt szomorkodott, s a közepén néhány bódé zárta el majdnem egészen a járda forgalmát. Jobb oldalán voltak a páros számú házak, a bal oldalán a páratlanok. Drummond sejtette, hogy a 34-es házat bizonyára a szemközti oldalról figyelik, tehát a páratlan számú házsor mentén indult el.
    A keresett ház valahol a középen lehetett. Úgy tervezte, hogy először sietve végigmegy az utca végéig, és előzetesen megvizsgálja a 34-es számú házat; aztán a páros oldalon tér vissza, és megkezdi a játszmát.
    Az úttest meglehetősen tele volt, különösen a bódék körül, ami részint megkönnyítette, részint nehezebbé tette a feladatot: mert amíg ő is kevesebb föltűnést keltett, az esetleges figyelők sem tűntek föl. És első célja az volt, hogy ezeket a fickókat próbálja megtalálni.
    A bódékhoz ért; a házszámok ötven felé közeledtek. Az utolsó bódénál megállt, és látszólag az utcai árus rikoltó rábeszélésére figyelt. De szemével az előtte levő utcarészt tanulmányozta. Néhány gyerek játszott a járdán; két-három asszony pletykált a sarkon. De amennyire megállapíthatta, gyanús személy nem volt a közelben.
    Lassan továbbindult, amíg céljával szembe nem ért. Aztán megállt, s egy doboz Gold Flake cigarettát vett elő, hogy rágyújtson. A képzelete játszott vele, hogy kissé meglebbent a 34-es ház lakószobájának függönye?
    Továbbindult. Annyi bizonyos, hogy akár meglebbent a függöny, akár nem, senki sem figyelte a házat. Az utca végére ért, átvágott a másik járdára és lassította a lépését. Aztán a 20-as számnál kezdte szerepét játszani. Asztalkendőt próbált eladni, de szerencséjére egyik háziasszonynak sem kellett az áruja, amelyet az Aaronstein által kölcsönzött kis bőröndben tartott.
    Végre a 34-es számú házhoz ért és csöngetett.
    - Jó napot, naccsága - mondta, amikor egy jól megtermett, barátságos képű asszonyság nyitotta ki az ajtót.
    De nem folytathatta, mert legnagyobb meglepetésére, az asszony a nyaka köré fonta a karját és megcsókolta.
    - Nohát, Arthur! - kiáltotta. - Áldott légy, Arthurom, hogy végre meglátogattad öreg nénédet.
    Ugyanakkor a ház belsejéből Standish fojtott hangja dörmögött:
    - Vedd a lapot, öregem.
    Drummondnak nem kellett sok unszolás. Letette a bőröndöt és szívélyesen megcsókolta az öreg hölgy arcát.
    - Marie néni! - kiáltotta. - No de ilyet, micsoda véletlen! Mikor költöztél ide?
    - Egy éve, Arthur... George! - kiáltott hátra hangosan. - Képzeld, Arthur van itt. Megiszol egy csésze teát velünk?
    Drummond követte a házba, és az asszony becsukta mögötte az ajtót.
    - Kitűnő, Mrs. Bordon - mondta Standish, aki kilépett a folyosóra. - Nem tudom, sikerült-e a blöff, de nem komédiázhattak volna jobban.
    - Hol vannak? - kérdezte Drummond.
    - A szemközti házban. Ketten. Jó isten, de örülök, öregfiú!
    Bevezette vendégét a hátsó nappali szobába.
    - Feleannyira se úgy, mint én, amikor megkaptam az üzenetet - válaszolt Drummond. - Bántott a lelkiismeret ma reggel. Észrevettél, amikor átmentem a másik oldalra, mi?
    - Igen. Abban a pillanatban, amikor cigarettára gyújtottál. S aztán tudva, hogy idejössz, megbeszéltem Mrs. Bordonnal a kis színjátékot. Ö a régi dadám. Ez nem az egyetlen ház, amelynél megálltál, mi?
    - Nem hát. Még hat másikban voltam. Asztalterítőt meg kendőt árulok.
    - Remek - kiáltott Standish. - Mi újság nálad?
    - Látom, olvasod a déli lapokat - válaszolt Drummond -, tehát tudod a hivatalos véleményt. De van valami, ami meg fog lepni: ma reggel tudtam meg McIvertől, hogy Sandersont agyonlőtték; apró, furcsa golyót találtak az agyában.
    - Mi az ördög?! - mondta Standish elgondolkozva. - Igaz, hogy halk szisszenést hallottam.
    - Leyton is mondta. De ez ráér; meséld el, mi történt veled. Be kell vallanom, nagyon aggódtunk miattad. Az a frakkos alak a másik kettő távozása után még a lakásban maradt, és nem állapíthattam meg az autó rendszámát.
    - Tudod, ki volt a frakkos? - kérdezte Standish.
    - Nem. És te? - kiáltott Drummond és fölült.
    A másik komoran bólintott.
    - Igen, tudom. És amikor tegnap este megláttam, majdnem elrontottam a játszmát azzal, hogy elárultam magam, a nagy meglepetésemben.
    - Nem tudom, hogy mikor tértél magadhoz - felelte Drummond -, de a fickó nem ismert téged. Meg kellett kérdeznie a nevedet a segédeitől.
    - Tudom. Engem nem ismert. Én csak szerény vendég voltam azon a díszvacsorán, amit néhány hónapja az ő tiszteletére adtak.
    Drummond rámeredt.
    - Díszvendég? Ki az ördög hát ez az alak?
    - Sir Richard Pendleton.
    - Pendleton, a sebészprofesszor?! - kiáltott Drummond ámultan. - Öregem, te tévedsz! Mi a csudát keresne ő ebben a bandában?
    - Ezt kérdeztem magamtól egész nap - mondta Standish. - Ismétlem: majdnem elárultam magam tegnap este, amikor fölismertem. Már jó ideje éber voltam, mielőtt rájöttél volna, és hallottam a hangját. Ismerősnek tűnt, de nem fordulhattam meg, hogy megállapítsam. Amikor a két fickó fölemelt, gyorsan fölpillantottam és megnéztem. Nem kétséges, öregem, Pendleton volt.
    - Hihetetlen - kiáltott Drummond. - Nem ismerem személyesen, de mindenütt ott van. A londoni társaság nőinek szinte fele a várószobájában üldögél.
    - Hát ha biztos vagy benne, hogy Pendleton volt, térjünk át a többire.
    - Bedobtak az autó ülésére és elindultunk. Egy kis idő múlva Gulliver, aki a rendőr szerepét játszotta, hortyogni kezdett. Majd a barátja, Jackson is követte a példát, és a helyzet humorossá kezdett válni. íme: egy fogoly, aki teljesen éber volt, revolver a zsebében, amíg őrei aludtak. Csak a sofőr volt hátra. Az üvegtábla választotta el tőlünk. Gyorsan haladt az autó, de egy darabig nem tudtam, milyen irányba, amíg egyszerre fölkelt a nap, és az árnyékból megállapítottam, hogy dél felé haladunk. Nem mertem megmozdulni, hogy nézzem a vidéket, mert féltem, hogy fölébresztem őket. Célom persze az volt, hogy megállapítsam: hová visznek. Sejtettem, hogy akárhová megyünk, könnyebb lesz bejutni, mint kimenekülni.
    - Ettől féltünk mi is - mondta Drummond.
    - Aztán rendkívüli szerencsém volt. Az autó megállt, és mindketten fölébredtek.
    „Az átkozott kapu be van zárva!”, kiáltotta Gulliver, és hallottam, hogy a sofőr kiszáll. Isten a kezembe szolgáltatta őket.
    Standish mosolygott az emlékeire gondolva.
    - Óvatosságból már kivettem a revolvert a zsebemből, s egyszerűen lábon lőttem mindkettőt... fájdalmas, de hasznos megoldás.
    - Remek - kiáltott Drummond. - öregem, veled élvezet a vadászat.
    - Aztán kiszálltam és körülnéztem. A kocsiból iszonyú jajgatás hangzott. A sofőr pedig dülledt szemmel bámult rám a félig nyitott kapuból. Az ostoba szamár rám támadt: becsukta a kaput és felém ugrott. Rövid, de élvezetes küzdelem során kiderült, hogy pocsék verekedő. Állon vágtam, mire eltávozott a közeli árokba, amely a csobbanásból ítélve, rendkívül nedves lehetett. Ezután úgy döntöttem, hogy ideje a távozásnak: az autóban maradt sebesültek torkuk szakadtából üvöltöztek. Egy pillantást vetettem a kapun át, s a távolban nagy házat láttam. Aztán egy lövéssel kilyukasztottam az elülső kerékgumit, és nyugodtan elindultam az úton.
    - Nem tudtam, hol vagyok, a táj ismeretlennek tűnt. De megtudtam, amit akartam. Előbb-utóbb faluba kellett érnem, s a veszély csak abban rejlett, hogy utolérnek. Azt a bizonyos autót használaton kívül helyeztem, de biztos, hogy volt még egy kocsi a ház körül. S ha tényleg a főhadiszállást találtam meg, nyilván a nyomomba erednek.
    - A kapu eltűnt mögöttem, és az út félmérföldnyire egyenesen terült el előttem. Messze láthattam a Déli-dombokat, de körülbelül százlépésnyire alacsony, sűrű erdőcske sötétlett az út mentén, jobbra. Rohanni kezdtem felé. Tudtam, ha az úton maradok és utolérnek, akkor végem van. Átrohantam a mezőn, és gyorsan elrejtőztem a bozótban. Alig tűntem el, amikor versenyautó motorja búgott föl a ház irányából. Nagy, sárga Bentley jelent meg, és eszeveszett sebességgel befordult a sarkon; egy-két percig azt hittem, továbbhalad. De az autó tulajdonosai nem voltak ostobák, és tudták, hogy nem lehetek az úton, különben észrevettek volna. Az autó körülbelül kétszáz lépésnyire állt meg a kis erdő mögött, és hat férfi jelent meg, a kezükben puskával. Úgy látszik, észrevették a cserjést, mert rajba fejlődve közeledtek arrafelé.
    - A következő néhány perc nem volt kellemesnek mondható. Nagyon jól tudtam, hogy rögtön lelőnek, ha észrevesznek, és minthogy lassan, gondosan körülnézve közeledtek, úgy látszott, semmi esélyem a menekülésre.
    - A bozót kívülről sűrűnek látszott, de ha az ember el akart rejtőzni, egészen ritkásnak tűnt. Gyorsan új tervet készítettem. Közel voltam a bozót széléhez és Allahnak hála, sekély árkot vettem észre, amely majdnem az útig vezetett. így aztán a bozót mögé bújva, az árkon keresztül kiszöktem az útra.
    - Hallottam, hogy a férfiak mögöttem a bozótot kutatják és tudtam, hogy bármely pillanatban fölfedezhetnek. De nem így történt, és épségben kiértem az útra. Ekkor következett a veszélyes pillanat: hogyan vágjak át az úton anélkül, hogy észrevennének. Újra szerencsém volt, mert az árok az út alatt továbbvezetett kis alagútszerű csatornában. Így aztán átkúsztam rajta.
    - Az út a másik oldalon a mező fölött terült el, de fedezéket nem nyújtott. Biztosan észrevesznek, ha visszatérnek az autóhoz. Maradjak a csatornában? Az ötlet rossznak látszott; valószínű, hogy azt is fölfedezik. Nem tetszett az a gondolat, hogy ülő helyzetben lőjenek agyon. Csak egy esélyem maradt. Összehúzva magam, eszeveszetten az autó felé vágtattam.
    - Pompás - kiáltott Drummond. - Mondom, kéjes öröm veled az emberhajsza.
    - No hát sikerült. Az autóban nem volt senki. Persze meghallották a motor búgását. Ketten kirohantak az erdőből és rám céloztak; de túl messze voltam, s így aztán búcsút intve, beletapostam a gázpedálba.
    - Körülbelül egy mérföldet tettem meg, amikor falu bukkant föl előttem. Itt aztán úgy láttam, jobb lesz elhagyni a föltűnő autót, és gyalog folytattam az utat. Bizonyára jól ismerték az autót a környéken, és nem akartam azt a kockázatot vállalni, hogy a helyi rendőrség érdeklődni kezd.
    - A faluról kiderült, hogy Fastingtonnak hívják - afféle álmos, kis sussexi hely. A legközelebbi vasútállomás Pulborough, amint mondták, s ezzel visszaadták önbizalmamat. Sokszor golfoztam ott tavaly nyáron, és ismerek egy nyugalmazott tengerésztisztet, aki közel lakik a golfpályához. így aztán egy régi Fordot béreltem és a házához hajtottam, hogy kölcsönadhatja-e autóját, amelyen Londonba mehetnék.
    - A kertjében találtam és szívesen fogadott, de itt ért az első kudarc, mert Lanciája elromlott; tehát bérautón vagy vonaton kell folytatnom az utat. Az utóbbit választottam és megkérdeztem: tudja-e, kinek van nagy, sárga Bentleyje Fastington közelében. Kiderült, hogy új lakó van abban a nagy házban, amelyet öreg Kastélynak hívnak, de nem ismeri a nevét.
    - Elindultam az állomás felé. Itt újabb balszerencse ért, mert amikor a vonat elindult és kinéztem az ablakon, kit látok meg: épp a sofőrt, akit leütöttem. Éppúgy meglepődött, mint én. Mint az őrült rohant ki a pályaudvarról. Nem szállhattam már ki, a vonat elhagyta a kis állomást. Semmit sem tehettem a legközelebbi állomásig, amely Horsham volt. Tudod, az bosszantott, hogy reméltem: teljesen leráztam az üldözőket, és nyugodtan folytathatom a nyomozást valami rejtekhelyről. De az átkozott sofőr persze rögtön fölhívta a bandát, és nyilvánvaló volt, hogy valakit elküldenek Horshamba. Szóról szóra ez történt. A horshami állomáson két fickó állt, akik azóta is nyomomban vannak. Az egyiket legalábbis biztosan fölismertem.
    - Egyedül voltam a kocsiban és nem óhajtottam velük tölteni az utat Londonig. Villámgyorsan kiugrottam, és átszálltam egy teli fülkébe.
    - Londonig nem tudtak a közelembe férkőzni, s aztán kezdődött a tréfa. Értek az üldözők lerázásához, de a fickóktól nem tudtam megszabadulni. Persze az volt a nagy előnyük, hogy tudták: én is tudom, hogy üldöznek, tehát nem érdemes óvatosnak lenniük. Végre azt hittem, sikerült leráznom őket: az egyik észak-londoni utcában előre elkészített üzenetet adtam egy utcagyereknek. De a fickók megint rátaláltak a nyomomra, és öt perccel a megérkezésem után észrevettem őket az utca túlsó felén.
    - Nem lehet a hátsó ajtón meglógni? - kérdezte Drummond.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984437
Webáruház készítés