Henry Rider Haggard: Salamon király kincse_MOBI

Részlet az e-Könyvből:

Végre megállottak s a sorokból egy gyönyörü leány szökött elő s oly kecsességgel és erővel kezdett előttünk piruettezni, hogy a legtöbb ballerinát megszégyenitette volna. Végre kimerülten vonult hátra s másik foglalta el a helyét, azután ismét másik és ujra másik, de sem kecsességre, sem ügyességre, sem szépségre egyik sem versenyezhetett a legelsővel.
Végre a király fölemelte a kezét.
- Melyiket tartjátok a legszebbnek, fehér emberek? - kérdé.
- A legelsőt! - mondám én megfontolatlanul...
A másik pillanatban már meg is bántam, mert eszembe jutott, amit Infedusz mondott, hogy a legszebb leányt áldozat gyanánt megölik.
- Ugy hát az én gondolatom is az, ami a tiétek, s az én szemem olyan, mint a ti szemetek. Valóban ő a legszebb, és ez neki elég baj, mert meg kell halnia!
- Ugy van, meg kell halnia! - sipitott Gagul, szurós szemének pillantását rávetve a szegény leányra, ki, nem tudva még a szörnyü sorsot, mely reá vár, vagy tiz ölnyire állott egy leánycsapat előtt, és idegesen szedett szét a koszorujából egy virágot, sziromról-sziromra.
- Miért, oh király? - kérdém, nagynehezen fojtva magamba a felháborodásomat. - Az a leány szépen táncolt és gyönyörködtetett bennünket; kegyetlenség lenne, halállal jutalmazni érte.
Tuala nevetve válaszolt erre:
- Igy kivánja a szokásunk és a kőalakok, akik amott ülnek (s a távoli hármas hegyre mutatott), követelik azt, ami őket megilleti. Ha meg nem öletném a legszebb leányt, balsors nehezednék reám meg a házamra. Népem jóslata igy szól: «Hahogy a király a leányok táncának napján nem áldoz egy szép leányt a kőből való véneknek, kik a hegyekben ülnek és őrködnek, akkor elpusztul ő és elpusztul az ő háza...» Lássátok, fehér emberek, a bátyám, aki előttem uralkodott, nem mutatta be az áldozatot és azért elpusztult ő és elpusztult az ő háza és én uralkodom helyette. El vagyon végezve - meg kell halnia!
Azután a testőrökhöz fordult:
- Hozzátok elő... Szkrága, élesitsd meg a dárdádat.
Két ember előre indult s amint közeledtek, a leány, aki csak most ismerte föl halálveszedelmét, hangosan sikoltott és futásnak eredt. De az erős karok megragadták és elibünk hurcolták, tusakodva, sirva.
- Mi a neved, leány? - sipitott Gagul. - Micsoda! nem felelsz? Avagy a királyfi nyomban elvégezze a munkáját?
Erre a figyelmeztetésre Szkrága, kinek a képe most még gonoszabb volt, mint valaha, fölemelte hatalmas dárdáját s amint fölemelte, láttam, hogy Goodnak a keze mint lopózott le a revolveréhez...
A szegény leány a könnyein keresztül meglátta a hideg acél villanását s ettől lecsöndesedett. Már nem tusakodott a poroszlóival, csak görcsösen kulcsolta össze a kezét s tetőtől talpig reszketve állott meg.
- Ni, - kiáltott Szkrága nagy ujjongva, - megriad ennek a kedves holminak már csak a látásától is, minekelőtte megizlelte volna!
S tenyerével megveregette a dárda széles hegyét.
- No, ha valaha módját ejthetem, ennek megadod az árát, te kölyök-kuvasz! - hallám dörmögni Goodot.
- Most, hogy már csöndesen vagy, mondd meg a nevedet, galambom. Nosza, szólj csak, ne félj! - mondá Gagul gunyolódva.
- Oh anyám, - felelt reszketeg hangon a leány, - Fuláta a nevem, a Szukó házából való vagyok. Oh anyám, miért kell nekem meghalnom? Hiszen semmi rosszat sem tettem!
- Légy nyugodt, - szólt ismét galád gunyolódással a banya. - Valóban meg kell halnod, áldozatul a kőböl való véneknek, akik amott ülnek (és a hegycsucsokra mutatott); de jobb aludni az éjszakában, mint fáradni a napvilágon. Jobb meghalni, mint élni, s te a király tulajdon fiának a felséges kezétől halsz meg!
Fuláta kétségbeesetten tördelte a kezét és hangosan kiáltá:
- Oh, ti kegyetlenek! Hiszen olyan fiatal vagyok még! Mit vétettem én, hogy sohase lássam többé kikelni a napot az éjszakából, meg a csillagokat, amint este a nyomába szállnak, hogy ne szedhessek többé virágot, mikor rajtok csillog a harmat és ne hallhassam a csermely nevetését! Jaj nekem, hogy nem láthatom többé az apám hajlékát, nem érezhetem többé az anyám csókját, és nem ápolhatom többé a gidát, amely beteg! Jaj nekem, hogy szerelmes ifju nem fonhatja derekamra a karját, nem nézhet a szemembe és nem születik tőlem férfi-gyermek! Oh kegyetlenek! Kegyetlenek!
És ismét tördelte a kezét s az ég felé forditotta könny-áztatta, virág-koszoruzta arcát és kétségbeesésében olyan bájosnak tetszett - mert igazán szép leány volt - hogy bizonyára ellágyitotta volna bárkinek is a szivét, aki nem olyan kegyetlen, amilyen ez a három ördögfajzata volt. Arthur herceg könyörgése a pribékekhez, akik azért jöttek, hogy megfosszák a szeme világától, nem volt meghatóbb, mint ezé a szegény leányé.
De nem hatotta meg Gagult, sem a Gagul urát, jóllehet a testőrök és a vezérek arcán igenis láthattam a szánalom kifejezését; ami pedig Goodot illeti, az nagyot horkolt felháborodásában és olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni a leányhoz.
A halálra itélt leány a nők csodálatos éleslátásával azonnal megértette, hogy mi történik az idegen lelkében s egy hirtelen mozdulattal leborult elibe s átkarolta «gyönyörü fehér lábszár»-ait.
- Oh te csillagokbéli fehér atya! - kiáltá, - vesd reám a te oltalmad palástját! Engedj meghuzódnom a te erődnek az árnyékában, hogy mentve legyek. Óvj meg ezektől a kegyetlen emberektől és a Gagul könyörtelenségétől.
- Ne félj, babám, gondom lesz rád! - felelt Good ideges angolsággal. - Kelj föl, no, ne félj, - s lehajolt és megfogta a kezét.
Tuala megfordult és intett a fiának, ki magasra emelt dárdával közeledett.
- Itt az ideje! - sugta nekem Sir Henry. - Mire vár?
- A napfogyatkozásra, - felelém. - Félóra óta folyvást a napon csüng a szemem, és sohasem láttam ilyen épnek és egészségesnek!
- Már hiába, most meg kell kockáztatnia, mert különben megölik a leányt. Tuala vesziteni kezdi a türelmét.
Én, látva, hogy igaza van, még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetettem a nap ragyogó arculatára - mert soha a legbuzgóbb csillagvizsgáló sem kisért feszültebb figyelemmel valamely bizonyitó erejü égi tüneményt - és azután azzal az egész méltósággal, amelyre csak képes voltam, közéje léptem a leborult leánynak meg a Szkrága előnyomuló dárdájának.
- Király! - szólék, - ez nem fog megtörténni! Mi ilyet nem türünk. Hagyjátok békében távozni ezt a leányt!
Tuala dühösen és álmélkodva ugrott föl székéről s a vezérek és leányok tömött soraiból, akik lassankint közelebb huzódtak volt, hogy tanui legyenek a tragédiának, a bámulat moraja hangzott föl.
- Nem fog megtörténni, te fehér kutya, ki megugatod az oroszlánt a tulajdon barlangjában, nem fog megtörténni? Megőrültél? Vigyázz, nehogy ennek a csirkének a sorsa téged érjen utól a cimboráiddal együtt! Hát hogyan akarnád elejét venni? Ki vagy, hogy ellene mersz szegülni az akaratomnak? Állj félre, annyit mondok!... Szkrága, szurd le azt a leányt!... Hé, őrök, fogjátok meg ezeket az embereket!
Kiáltására fegyveres emberek rohantak elő a kunyhó mögül, ahova nyilván már előre felállitották volt őket.
Sir Henry, Good, meg Umbopa mellém sorakoztak és fölemelték a puskáikat.
- Megálljatok! - kiáltám merészen, jóllehet a bátorságom az inamba szállott. - Megálljatok! Mi, a csillagokbéli fehér emberek, azt mondjuk, hogy nem fog megtörténni. Jőjjetek csak egy lépéssel is közelebb és mi eloltjuk a napot és sötétségbe boritjuk az országot. Majd megtanuljátok, hogy milyen a mi varázslatunk!
Fenyegetésem megtette a hatását. Az emberek megálltak és Szkrága mozdulatlan maradt, kezében a magasra emelt dárdával.
- Halljátok? halljátok? - sipitott Gagul. - Halljátok a hazugot, aki azt mondja, hogy eloltja a napot, mint valami mécset? Hát hadd oltsa el - s akkor a leány életben maradhat! Igen, igen, tegye meg, vagy pedig haljon meg a leánnyal együtt ő is, meg mind, akik vele vannak!
Fölpillantottam a napra és kimondhatatlan örömömre és megkönnyebbülésemre láttam, hogy a számitásunk nem csalt meg. A ragyogó korong szélén vékonyka árnyékcsik mutatkozott.
Ünnepiesen emeltem fel kezemet az ég felé - és Sir Henry meg Good követték a példámat - és elszavaltam egy-két sort az Ingoldsby Legendákból, még pedig a leghatásosabb hangon, amely csak rendelkezésemre állott. Sir Henry az ó-testamentomból mondott el egy verset, Good pedig a legklasszikusabb és legválogatottabb matróz-káromkodásokkal fordult az ég királyához.
A sötét szegély lassankint elterjedt a lángkorongon s amint ez szemmellátható lett, a félelemnek mély sóhajtását hallottam elszállni a sokaság ajkáról.
- Nézd, oh király! nézd Gagul! Nézzétek vezérek, nép és asszonvok, és lássátok, vajjon a csillagokbéli fehér emberek megtartják-e szavukat, vagy pedig üres hazudozók-e!...
...A nap szemlátomást sötétedik előttetek; nemsokára éjszaka lesz - igenis éjszaka, fényes dél idején. Csodát kivántatok látni - ime, itt van!... Sötétedjél el, oh Nap! vond el a világosságodat, te Fényesség! Alázd porba a büszke sziveket és borits emésztő homályt az egész világra!
Rémület moraja zúgott fel a sokaságból. Némelyik kővé meredt a félelemtől, mások térdre borultak és jajgattak. Maga a király pedig csöndesen ült és elsápadt a bőre sötét szine alatt.
Csak Gagul tartotta meg bátorságát.
- Elmulik ez! - kiáltá. - Láttam már én ilyet! Ember nem olthatja el a napot. Ne veszitsétek el a bátorságtokat. Üljetek meg csendesen - az árnyék el fog mulni!
- Várj és meglátod! - feleltem rá, szinte ugrálva izgatottságomban.
S odaszóltam Goodhoz:
- Folytassa, Good, folytassa! Én már nem emlékszem több versre. Káromkodjék amugy istenigazában!
Good remekül megfelelt a találékonyságához kötött várakozásnak. Soha leghalványabb fogalmam sem volt a tengerész-tiszteknek erről a cifra, kacskaringós szedtevettéző képességéről. Tiz percig folytatta egyetlen megállás nélkül - és alig ismételte magát csak egyszer is!
A sötét gyürü ezalatt egyre szélesebb lett. Különös, rémes árnyékok járták át a napvilágot, vészes csönd borult az egész környékre, a madarak ijedten csipogtak s azután elhallgattak; csak a kakasok kezdtek kukorékolni.
Tovább, egyre tovább terjedt a sötét gyürü; most már a felénél nagyobb részét lepte el a kivörösödött golyónak. A levegő sürü, szürke lett. Öregbedett, egyre öregbedett a homály, mig végre alig láthattuk már az előttünk levő vad arcokat.
A nézők ajkáról most már nem kelt hang s Good is abbahagyta a káromkodást.
- A nap meghal - a varázslók megölték a napot! - orditotta el magát végre Szkrága. - Mindnyájan elpusztulunk a sötétben!
S félelemtől, vagy dühtől, vagy mind a kettőtől serkentve, fölemelte a dárdáját és egész erejével nekidöfte a Sir Henry széles mellének. De megfeledkezett volt a páncél-ingekről, melyeket a királytól kaptunk s melyeket a ruhánk alatt viseltünk. Az acél ártalmatlanul pattant vissza a páncélról s mielőtt Szkrága másodikat döfhetett volna, Sir Henry már kirántotta kezéből a dárdát és keresztüldöfte rajta.
Szkrága holtan rogyott le.
Ennek láttára, és az öregbedő sötétség miatt is őrült félelemtől megszállva, a leány-csapatok vad zürzavarban rebbentek szét s futottak sikoltozva a kapu felé.
De a közrémület ezzel még nem ért véget. Maga a király is, testőreitől, néhány vezértől és Gagultól kisérve, ki csodálatos gyorsasággal bicegett utána, futva futott a kunyhók felé, ugy, hogy egy-két perc mulva csak az áldozatul szánt Fuláta, Infedusz, meg néhány vezér, akik nálunk jártak volt, maradt velünk a szintéren a Szkrága holtteste mellett.
- Ime, vezérek, - szóltam hozzájuk, - megadtuk nektek a jelt... Ha meg vagytok elégedve, fussunk gyorsan arra a helyre, amelyről szóltatok volt. A varázslatot most megállitani nem lehet. Egy óra hosszáig fog eltartani. Használjuk fel most a sötétséget.
- Menjünk! - mondá Infedusz, s előre indult, és a megdöbbent vezérek követték a példáját, ugyszintén mi is, meg Fuláta, kinek Good fogta a kezét.
Mire a král kapujához értünk, a nap teljesen kialudt.
Egymás kezét fogva botorkáltunk előre a sötétben.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában