Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: Ő_MOBI

Henry Rider Haggard: Ő_MOBI
740 Ft740

TARTALOM

ELSŐ KÖTET.
I. Látogatóm.
II. Az évek tünnek.
III. Amenartasz cserepe.
IV. A szélroham.
V. A négerfejü szikla.
VI. Egy ősi keresztény szokás.
VII. Ustane dala.
VIII. Éji harcz.
IX. Egy kis láb.
X. Holly megmenti Billalit.
XI. A kôri sikság.
XII. Ő.
XIII. Ayesha fátyolt bont.
XIV. Egy elkárhozott lélek.

MÁSODIK KÖTET.
I. Ayesha törvényt ül.
II. A kôri sirok.
III. Leó megmentése.
IV. Eredj, asszony!
V. A leopárd.
VI. Diadal.
VII. A halott és az élő találkoznak.
VIII. Jób sejtelmei.
IX. Az igazság temploma.
X. A veszedelmes ut.
XI. Az élet tüze.
XII. Csoda.
XIII. Az ugrás.
XIV. A hegyeken keresztül.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    III.
    Leó megmentése.

    Nehány percz mulva lépcsőhöz értünk, mely az Ő előszobájába vezetett, ugyanabba, a melyiken előtte való nap Billali oly keservesen mászott végig. Itt bucsuzni akartam a királynétól, de Ő nem eresztett.
    - Lépj be hozzám, Holly, mert igazán mondom, beszéded tetszik nekem. Gondold meg, hogy kétezer évig senkim sem volt, a kivel társalogjak, rabszolgáimat és saját gondolataimat kivéve. És bár a sok gondolkozás sokra megtanitott és sok titkot felfejtett előttem, mégis oda jutottam, hogy átkozzam a saját társaságomat, mert keserü a táplálék ize, a mit emlékezetem nyujtott és csak a reménység fogával birtam megőrölni. Már most, bár a te gondolataid éretlenek és gyengék, a mi természetes az ily ifju korban, mégis gondolkodó agyvelőről tanuskodnak és visszaidézik emlékembe a régi athenei és arábiai bölcseket, a kikkel hajdan vitatkoztam. Külsőd is oly fanyar és fakó, mintha életed a régi rossz görög irások betüfejtésében telt volna el és valamennyinek a pora rajtad maradt volna. Igy, huzd össze a függönyt és ülj mellém, megosztom veled gyümölcseimet és beszélgethetünk. Nézd, fátyolomat is lebontom előtted, magad akartad igy, oh, Holly - bár intettelek; most te fogsz szépnek nevezni, mint hajdan azok az öreg tudósok is tették. Szégyen reájuk, hogy megfelejtkeztek tudós voltukról.
    Minden további szó nélkül lerázta fátyolát és ragyogva bontakozott ki belőle, mint valamely fényes kigyó, mikor a bőrét elveti és rám szögezte csodálatos szemeit. Szivem mélyéig hatolt fényes tekintete, a mig ezüstcsengésü kaczaja fölkeltette a szoba visszhangját. Uj szeszély bántotta és befolyása alatt kedélye ugyszólván szint változtatott. Nem volt többé gyötrelmes és gyülölködő, mint a milyennek láttam, a mikor halott vetélytársát átkozta, sem fagyos és kegyetlen, mint mikor törvényt ült, sem oly gazdag, sötét és pompás szinezetü, mint egy keleti szőnyeg, a midőn a halottakat látogattuk. Kedve most a győzelmes Aphrodite-é volt. Élet - ragyogó, izgatott, csodálatos élet pezsgett benne és vette körül. Halkan kaczagott és sóhajtott, szétbontotta hullámos haját és illata betöltötte a levegőt, kicsi lábát tánczlépésekben mozgatta és valamely régi görög dalt dudolt hozzá. Elvetette magától fönségét, rémességét és hidegségét, elvetette magától, mint fátyolát és előttem állt a kisértés megtestesüléseképen, a legtökéletesebb szép asszony, a ki valaha élt.
    - Ide, Hollym, ide ülj, a honnan jól láthatsz. És ismétlem, ne feledd, hogy magad akartad ezt. Ne engem okolj, ha életed hátralevő részét fájó gonddal töltöd és azt kivánod, hogy bár sohasem látták volna kiváncsi szemeid szépségemet. Igy, ülj mellém és mondd - mert szeszélyem hódolásra vágyik - nem vagyok-e igazán szép? Nem! Ne felelj hirtelen; nézz meg jól, itélj vonásról-vonásra, nézd kezeim, apró lábaim, hajamat, bőröm fehérségét és mondd, ismertél-e valaha asszonyt, a kinek szépsége méltó lett volna arra, hogy az enyémnek a saruit megoldja? Most a derekamat. Azt hiszed tán, hogy nem elég karcsu, csak az övem tág, szinte lecsuszik róla. Add ide kezeid - igy - ha egy kissé szoritod, ujjaid körülérik derekamat, igaz-e, Hollym.
    Nem birtam tovább. Én csak férfi voltam, Ő pedig több volt mint asszony. De hogy mi, azt nem tudom, az ég tudhatja tán. Térdre borultam előtte és zavaros beszéddel mondtam neki, hogy imádom, a hogy asszonyt még nem imádtak soha, és hogy szivesen lemondok halhatatlan lelkem üdvéről, hogy őt nőül birhassam, a mit akkor kétségen kivül meg is tettem volna, de nem csak én, hanem bármely más férfi, vagyis a férfiak összes nemzetsége egybegyurva. Ő egy perczig meglepetten nézett rám, aztán kaczagott és örvendezve tapsolt.
    - Ilyen hamar, Hollym! - kiáltott - kiváncsi voltam tudni, hogy mennyi időbe telik, hogy térdeiden lássalak magam előtt. Rég ideje, hogy férfit láttam lábaimnál térdelni, pedig ez édes látvány az asszonyi szemnek. Mit is akarsz? Mit kivánsz tőlem? Nem tudod, hogy mit mivelsz. Nem mondtam-e neked, hogy nem te érted vagyok? Csak egyet szeretek és az az egy nem te vagy. Ah, Holly, minden bölcseséged daczára csak bolond vagy, a ki bolondságaid után rohansz. Szemembe akarsz nézni! Ajkamat akarod csókolni! Jó, hát nézz bele - és felém hajolt, rám szögezve fekete ragyogó szeme csillagait - meg is csókolhatsz, ha tetszik, a csók nem hagy nyomot, csak a szivem. De ha megcsókolsz - mondom neked, s ez oly bizonyos, mint a hogy előtted látsz - az irántam való szerelem megőrli szivedet és meghalsz!
    És még közelebb hajolt hozzám, mig illatos haja arczomat érintette és lehelete félőrültté tett. De akkor hirtelen, a mint karjaimat kitártam, hogy magamhoz szoritsam Ő-t - felegyenesedett és hirtelen eltávozott. Kezeit kinyujtva, fejem fölé tartotta őket és ugy éreztem, hogy valamely belőlük kisugárzó áramlat rögtön lehütött és kijózanitott és az illem és az erény tudatára ébresztett.
    - Elég a haszontalan játékból - szólt szigoruan. - Figyelj reám, Holly, te jó és becsületes férfiu vagy és én szivesen kiméltelek volna, de oly nehéz az asszonynak kiméletesnek lenni. Mondtam neked, hogy nem te érted vagyok, ezért gondolataid, mint a nyári szellő, repüljenek el fölöttem és vágyaid pora szálljon a kétségbeesés mélyébe, ha ugy akarod. Nem ismersz engem, ah, Holly, ha tiz órával ezelőtt láttál volna, szenvedélyem kitörésében, remegve huzódnál el tőlem. Szeszélyes asszony vagyok és mint e medencze vize, váltakozó tükre szeszélyeimnek, de ezek elmulnak, Holly, elmulnak és elfelejtem őket. De azért a viz viz marad és én én maradok. A ki a vizet teremtette, alkotott engem is, és lényegemben változhatlan maradok. Azért ne törődj azzal, a minek látszom, mert nem tudhatod, mi vagyok. Ha még egyszer zaklatsz, fölveszem fátyolomat és soha többé nem fogod látni arczomat.
    Fölkeltem és minden idegemben remegve az izgatottságtól, dőltem a pamlagra, bár őrült szenvedélyem lecsillapult, remegtem, mint remeg a fa levele is még sokáig azután, hogy a vihar keresztül zudult rajta. Nem mertem neki megvallani, hogy láttam ott az éjjel, a mint a tüz mellett átkozódott.
    - Igy, - folytatta kis vártatra - egyél némi gyümölcsöt és hidd el, hogy ez az egyetlen, emberekhez méltó táplálék. És beszélj nekem most a zsidók megváltójáról, a ki az én időm után jelent meg és a kiről azt állitod, hogy most majdnem az egész világ követi tanait. Különös tanok lehetnek, hogy oly erővel hatottak, mert az én időmben az emberek csak a kéjt, dobzódást és harczi kürtök riadását szerették és követték.
    Egy kissé magamhoz térve esztelenségemből és szörnyen szégyelve gyengeségemet, igyekeztem Ő előtte fölfejteni a kereszténység tanait, de a melyek, ugy látszik, a pokol és mennyország létezésének tanát kivéve, nem igen érdekelték. Azt is elmondtam neki, hogy saját népe, az arabok között is támadt egy próféta, Mohamed nevén, a kinek követői szintén milliókat számlálnak.
    - Ah, igen, tehát két uj vallás. Sokat ismertem már magam is, és valószinü, még több azoknak a száma, a melyeket nem ismerek. Az emberiség mindig az eget kutatja elméjével. A haláltól való félelem és attól, a mi utána következik, szülik a vallást. Ezért a vallások is támadnak és elmulnak, mint a czivilizácziók, és semmi sem tartós, csak a világ és az emberi természet.
    Sokkal fáradtabb voltam, hogysem folytassam a vitát, a mit Ő észrevéve, elhallgatott és néhány percznyi csend után fölkelt és kijelentette, hogy eljön velem Leót megnézni.
    - A láz - folytatta - eddig elvégezte rombolását és ha haldoklik, én megmentem őt. Ne félj, Holly, nem fogok boszorkánymesterséget üzni. Mondtam már, hogy az nincs, de ismerem a természet erőit és képes vagyok őket felhasználni. Eredj előre, elkészitem rögtön az orvosságot és követlek.
    Jóbot és Ustanet kétségbeesetten találtam, azt mondták, hogy mindenütt kerestek, mert Leó haldoklik. Az ágyhoz rohantam és láttam, hogy igazat szóltak. Érzéketlenül feküdt, nehezen szedve a lélekzetet, ajkai remegtek és testén néha borzongás futott végig. Értettem annyit az orvosi tudományhoz, hogy lássam, hogy egy óra, de tán öt percz mulva késő lesz minden földi segély. Hogy átkoztam önzésemet és őrültségemet, mely Ayesha mellett tartott fogva, mig szegény fiam a halállal küzdött. Mily szivtelen nyomorult voltam! Az elmult órában alig gondoltam Leóra, fiamra, a ki husz éve legdrágább társa volt életemnek! És most tán már késő volt minden. Kezeimet tördelve, tekintettem körül, Ustane az ágy lábánál ült, szemeiben a kétségbeesés sötét tüze égett. Jób hangosan zokogott egy sarokban. Látva, hogy ránézek, kiment a folyosóra sirni. Utolsó reményem Ayesha volt. Ő, csakis Ő menthette meg, ha igazat mondott, a miben nem akartam kételkedni. Indultam, hogy siettessem Ő-t, könyörgésemmel, a mikor Jób rohant a szobába, rémülten susogva:
    - Minden jók legyenek velünk, uram! Egy kisértet jön a folyosón végig.
    Egy pillanatra megdöbbentem, de rögtön eszembe jutott, hogy csak Ayesha lehet, a kit fehér fátyolai és lebegő járása miatt, Jób egy feléje tartó kisértetnek nézett. Igazam is volt, mert a következő perczben Ő maga lépett a szobába. Jób meglátva elburkolt alakját, egy görcsös kiáltással, hogy - itt van - egy szögletbe menekült és a falhoz lapult, mig Ustane kitalálva, hogy kit takarnak a fátyolok, arczczal borult a földre.
    - Jókor jösz, Ayesha, - mondám - fiam haldoklik.
    - Igazán? - szólt lágyan - ne félj, Hollym, még nincs egészen meghalva, visszahivhatom őt az életre.
    - Szolgád ez a férfi? És igy szokták hazádban az idegeneket üdvözölni?
    - Megijedt a ruhádtól, kisértetnek nézett, - feleltem.
    Nevetett.
    - És ez a leány? Ah, igen, ez az, a kiről beszéltél velem. Küldd el mind a kettőt, aztán lássunk a beteg oroszlánhoz. Nem szeretem, ha alattvalók figyelik tudásomat.
    Erre Ustanénak arabul, Jóbnak pedig angolul mondtam, hogy hagyják el a szobát, az utóbbi készségesen és rögtön engedett, nem birván legyőzni babonás félelmét. De nem ugy Ustane.
    - Mit akarhat Ő? - susogta, ingadozva a rettegett királynétól való félelme és a vágy közt, hogy Leóval maradhasson. - Nincs-e egy asszonynak joga az ura mellett maradni végső órájában? Nem! nem akarok elmenni, pávián ur!
    - Miért nem megy el az az asszony, Hollym? - kérdezte Ayesha, gondatlanul nézegetve a dombormüveket a szoba tulsó falán.
    - Nem hajlandó elhagyni Leót - szóltam, nem tudva, mit gondoljak. Erre Ő hirtelen megfordult és Ustane felé nyujtva kezét, csak egy szót mondott neki, de ez egyet is sulyossá tette a hang, a melyen mondta.
    - Eredj!
    És erre Ustane térdein és kezein mászva, hagyta el a szobát.
    - Látod, Hollym, - szólt rövid kaczajjal - nagy ideje volt, hogy leczkét adjak e vadaknak. Ez a leány kis hijja, hogy meg nem tagadta az engedelmességet; de talán nem tudja, hogy mint büntettem ma reggel az engedetlenséget. Nos végre elment, lássuk az ifjut. - És az ágyhoz közeledett, melyen Leó falnak forditott arczczal hevert.
    - Alakja nagyuri - szólt és fölé hajolt, hogy arczába lásson.
    A következő pillanatban visszatántorodott, vissza, mintha szivén döfték volna, mig csak a szoba falához nem ütődött és iszonyu földöntuli sikoltás hasitotta végig a levegőt.
    - Mi az, Ayesha? Meghalt?!
    Megfordult és reám vetette magát, mint egy tigris.
    - Te kutya, - szólt borzasztó hangon, mely a kigyó sziszegéséhez hasonlitott, - miért rejtetted őt előlem? És karját felemelte, mintha le akarna sujtani.
    - Kit? - kérdeztem rémülve. - Kit?
    - Ah! Talán te nem is tudtad? - szólt. - Ide nézz, Holly, itt fekszik, itt az én elvesztett kedvesem, Kallykratesz, a ki végre visszatért hozzám; tudtam, hogy igy lesz, tudtam, hogy eljő! - és sirt és kaczagott, folyton mondogatva: Oh, Kallykratesz! oh, én mindenem.
    - Ostobaság, - gondoltam magamban, de nem mertem hangosan mondani; csak Leó életére gondoltam e pillanatban, megfelejtkezve minden egyébről borzasztó félelemben. Attól féltem, hogy meghal, mire Ő magához tér.
    - Ha nem segitesz rajta rögtön, oh, Ayesha, - szóltam, hogy figyelmét felkeltsem, - Kallykratesz soha sem fogja hallani hangodat, mert ime, haldoklik.
    - Igaz, - szólt felrezzenve - ah! miért is nem jöttem hamarább! Zsibbadt minden tagom - pedig oly könnyü a dolog, - de kezem reszket. Fogd ez italt, Holly, - egy kis cserépkorsócskát huzott elő ruhája redőzetéből - és öntsd a torkába. Meg fogja gyógyitani, ha még van benne egy csepp élet. Gyorsan! siess, siess! mert meghal!
    Oda siettem, szegény Leóm csakugyan a halállal vivódott. Szép arcza szürkére vált és lélekzete hörgött. Az edény fadugóval volt bedugva, a fogammal huztam ki és a folyadék egy cseppje nyelvemre ömlött. Ize édes volt és kellemes, de erős és egy pillanatra elszéditett, de szerencsére rögtön magamhoz tértem. Mikor Leóra hajoltam, azt hittem, már vége, feje lassan elfordult, szája egy kissé nyitva maradt. Kiáltottam Ayeshára, hogy fogja a fejét, a mit meg is tett, bár remegett tetőtől-talpig, mint a nyárfalevél. Az edény tartalmát torkába öntöttem. Finom pára szállt felém belőle és a hörgés azonnal megszünt. Eleinte azt hittem, hogy meghalt. Az arcza halotthalványra vált és szivverése, a mely eddig is gyenge volt, teljesen elállt, csak szemhéjjai remegtek egy kissé. Ayeshára néztem, a kinek izgatottságában a fátyol lecsuszott a fejéről és a ki még mindig Leó fejét tartotta kezeiben, a halálos félelem oly kifejezésével figyelve sápadt arczára, a melyet gyötrelem volt nézni. Bizonyos, hogy nem tudta, él-e vagy meghalt. Öt percz mult - láttam, hogy reménye ingadozik. Szép arcza beesett, lelki kinjainak hatása alatt, a mely sötét gyürüt vont szemei körül. A korallszin elhagyta ajkát és végre oly sápadt lett, mint Leó maga és gyötrelmesen remegett.
    Szánalom volt rá nézni és fájdalmam daczára is sajnáltam őt.
    - Későn volt! - szóltam fuldokolva.
    Ő kezeibe temette arczát és nem felelt; én is elfordultam. De ekkor egy mély lélekzetet hallottam és visszanézve, láttam, a mint a szin lassan-lassan visszatér Leó arczába és végre, ah! csodák csodája, az az ember, a kit már halottnak hittem, megfordult fekvőhelyén.
    - Láttad? szóltam susogva.
    - Láttam - szólt rekedten. - Meg van mentve. Már azt hittem, hogy késő, még egy percz és vége lett volna, - ezt mondva, keserves sirásra fakadt, zokogott, hogy a szive majd meghasadt belé, de azért szebb volt, mint valaha. Végre elcsendesült.
    - Bocsásd meg, ah, gyengeségemet, Hollym, - mondá - látod, végre is csak asszony vagyok. Gondold meg, épen ma reggel beszéltél nekem a kinok tanyájáról, a melyet a te vallásod tanit. Pokolnak nevezted, a hol a lélek él és megőrzi egyéni emlékezetét és a hol minden büne és tévedése kielégitetlen szenvedélye testének és lelkének, életében elkövetett minden bünei, gyötrik, csufolják és csavarják szivét, örökkön-örökké a kárhozat reménytelenségével. Igy és ilyen pokolban éltem én kétezer évig, hatvanhat emberöltőn keresztül, a hogy ti számitjátok az időt. Pokolban, kinozva bünöm emléke által, ostorozva éjjel-nappal kielégithetetlen vágyam által, társ nélkül, a halál vigasztalása nélkül, támogatva reményem bolygó tüzeitől, a melyek majd kialudtak, majd ismét fellobogtak, kecsegtetve, hogy szabaditóm egy napon el fog érkezni.
    És végre - gondold meg, oh, Hollym - és végre a szabaditó megérkezett, az, a kit századok óta vártam, mert tudtam, hogy jönnie kell, csakhogy azt nem tudtam, hogyan és mikor. És ah, mily tudatlan voltam! Itt feküdt halálos betegen és én nem éreztem meg, én, a ki kétezer éve várom - nem is tudtam, hogy itt van. És végre, mikor megtudom, a halál küszöbén találom, és ha meghal, ujból várnom és várnom kellett volna századokig. Ekkor te neki adtad az orvosságot és azután öt perczig nem tudtam, hogy él-e avagy meghal, és mondom neked, hogy ez az öt percz hosszabb volt, mint az elmult századok. De végre elmultak, ő sóhajtott és én tudtam, hogy élni fog. Gondold meg mindezt, Hollym! Elmélkedjél e csodákon! Most tizenkét órát fog aludni és ezzel a láz meg lesz törve.
    Elhallgatott és kezét Leó aranyhaján pihentette, aztán ráhajolt és homlokát oly szüzies tartózkodással és gyengédséggel csókolta meg, melyet gyönyör lett volna látni, ha gyötrelem nem lett volna - mert féltékeny voltam reá.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadü gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981900
Webáruház készítés