Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: Ő_EPUB

Henry Rider Haggard: Ő_EPUB

Amikor Amerikában a könyv megjelent, a főszereplő, Ayesha szerelmét a könyv fülszövege ekként harangozta be: a legkülönösebb szerelmi háromszög, amit valaha is írtak.
A történet Henry Rider Haggard egyik kedvenc színhelyén, Afrikában játszódik. Főhőse Ayesha, a vad és egzotikus hercegnő, aki szerelembe esik egy fiatalemberbe. Ám olyan emberbe, aki tőle jobban már csak akkor különbözhetne, ha másik bolygóról jött volna...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    IV.
    A szélroham.

    Mennyire más volt a régi szin, mint az, a melyen most járunk! Hol maradtak a csendes kollégiumbeli szobák? hol a szél ingatta angol szílfák, a károgó varjak és a szokott kedvencz könyvek a polczon. Helyettük a nagy nyugodt óczeán terül előttem, a mint Afrika telt holdja megezüstözi sugaraival. Gyenge szellő fujja föl hajónk nagy vitorláját és hajt bennünket a vizen előre, a melynek hullámai susogva törnek meg hajónk oldalain. A legénység jórészt alszik, mert éjfélre jár az idő, csak egy izmos termetü sötét bőrü, Mohamed nevü arab állt a kormányon, és csillagok járása szerint igazitotta nagy lustán a hajót. Három mértföldnyire tőlünk jobbról alacsony, elmosódó vonal látszott, Közép-Afrika keleti partja. Délnek tartunk, gyenge északkeleti széllel, a szárazföld és sziklagátak között, melyek száz és száz mértföldnyire követik e veszélyes partokat. Az éj csendes, oly csendes, hogy a suttogás a hajó elejétől végig hallható; oly csendes, hogy a távol szárazföldtől gyenge dörgésszerü hang száll felénk a vizeken át.
    A kormányon álló arab ég felé nyujtja karjait és igy szól: »Simba!« oroszlán. Mind felülünk. És halljuk még egyszer a lassu, felséges dörgést, a mely megremegteti idegeinket.
    - Holnap reggel tiz órakor, ha a kapitányunk nem tévedt, a mi megeshetnék, elérjük a titokzatos sziklát, a mely emberi főt ábrázol és megkezdjük a vadászatot. - És megkezdjük a kutatást az elpusztult város és az élet tüze után, - igazitott helyre Leó, letéve pipáját és nevetve egy kicsit.
    - Ostobaság! - szólék. Láttam ma délután, hogy szellőzteted az arab tudományodat a kormányossal. Mit beszélt? Gonosz életének felét ezeken a vizeken ide-oda utazva töltötte el, bizonyosan mint rabszolgakereskedő. Egyszer éppen annál az emberfejü sziklánál kötött ki. Hallotta-e valaha hírét az elpusztult városnak vagy a sziklaüregeknek?
    - Nem - felelt Leó - azt mondja, hogy az egész vidék csupa mocsár, tele kigyókkal, de különösen vaddal, és hogy ember nem él ottan. De hisz Kelet-Afrika egész partját mocsár övezi, igy hát ez nem bizonyit semmit sem.
    - De igenis bizonyit, még pedig igen fontos dolgot, a maláriát tudniillik - szóltam én - látod, hogy milyen véleményük van ezeknek az uraknak a vidékről. Egyikük sem fog velünk jönni. Azt fogják hinni, hogy bolondok vagyunk és szavamra mondom, hogy nem tévednek. Nagyon elbámulnék, ha életemben még egyszer meglátnám jó Ó-Angliát. Különben én már elég vén vagyok, nem is magamért busulok, de érted, Leó és Jóbért. Bolondok utja ez, édes fiam!
    - Meglehet, Horace bátyám. A mi engem illet, magamra veszem a következményeket. De nézze, miféle felhőtömeg az ott? és egy sötét foltra mutatott a csillagos égen, néhány mértföldnyire hajónk mögött.
    - Eredj, kérdezd meg a kormányostól - mondám.
    Felállt, egyet nyujtózkodott és odament. De mindjárt visszatért.
    - Azt mondja, hogy szélroham, de hogy messze tőlünk, oldalt fog elvonulni.
    Éppen akkor Jób lépett hozzánk, roppant tekintélyesen, igazi angol módra, barna flanell vadászruhában, de különben furcsa, zavaros, hülye kifejezéssel az arczán, mely állandó volt, mióta az idegen vizeket jártuk.
    - Kérem, uram - szólt, napernyős kalapjának a szélit érintve - minthogy valamennyi puskát és egyebet, hogy a tenger elemózsiát ne is emlitsem, lehordtuk oda hátra a csónakba, azt tudnám, jobb volna, ha magam is le mennék és ott hálnék. Nem tetszik (itt baljóslatu suttogásra halkitotta hangját) - nem tetszik nekem ezeknek a fekete uraknak a képe; olyan csodálatos alamuszi tolvaj pofájuk van. Hátha egy páran közülök leszöknének a csónakba éjjel, aztán elvágnák a kötelet és elfüstölögnének vele? Na iszen, szép kis izé volna, mondhatom.
    A csónak, jobban mondva naszád, egy külön, ez alkalomra Skócziában épitett jármü volt. Magunkkal hoztuk, mert tudtuk, hogy ez a partvidék valóságos hálózata a szirteknek és kell egy alkalmas jármü, a melylyel behajózhassuk. Gyönyörü naszád volt, harmincz láb hosszu, középfedélzettel a vitorla számára, rézveretü fenékkel a férgek ellen és vizmentes fiókokkal. A kapitány figyelmeztetett bennünket, hogy ha elérjük a sziklafej irányát, a melyet ő is ismert és a mely azonosnak látszott azzal, a melyről az irás és Leó atyja szóltak; nem hiszi, hogy megközelithesse, mert igen sekély és sziklás ott a viz. Ezért napközben a reggeli szélcsend alatt minden holminkat átraktuk a naszádra, puskáinkat, töltényeinket és élelmi szereinket a vizmentes rejtekekbe zárva, ugy, hogy ha a sziklafejet megpillantjuk, ne legyen egyéb gondunk, mint beleugrani és partra evezni.
    - Bizony, Jób, magam is azt hiszem, hogy jó lesz, - feleltem neki. - Van ott elég pokrócz, csak vigyázz, hogy a hold rád ne süssön, mert vagy megvakit vagy holdkórossá tesz.
    Igy hát a kötélnél fogva közel huztuk a naszádot a hajóhoz és Jób beleugrott egy telt krumpliszsák könnyedségével. Aztán visszamentünk helyünkre a fedélzeten, füstöltünk és beszélgettünk tovább. Az ég oly szép volt és elménk oly izgatott, egy s más oknál fogva, hogy nem volt kedvünk lefeküdni. Körülbelül egy óráig ülhettünk igy, aztán, azt hiszem, elszunnyadtunk. Legalább csak homályosan hallottam még Leót, a mint álmosan magyarázott egyet s mást a bivalyvadászatról.
    Aztán nem hallottam semmit: mig hirtelen - egy irtózatos szélroham, a legénység rémült orditása és arczunkon a viz ostorcsapáshoz hasonló vágása föl nem riasztott bennünket. Néhányan a legénység közül a kötélzetet igyekeztek megereszteni, hogy a vitorlát bevonják, de nem birtak vele. Én felugrottam és egy kötélbe kapaszkodtam. Mögöttünk az ég fekete volt, mint a szurok, de előttünk még mindig ragyogott a hold bevilágitotta a sötétséget. Világánál egy óriás hullámot láttam felénk rohanni. Épp habos koronáját ragyogta be a fény. Hirtelen, csak egy szempillantásig naszádunk fekete formáját láttam, a mint a ragyogó hullámtörés tetején megjelent. Aztán - egy zuhany, sistergő habok őrült rohanása és én életemért kapaszkodtam a vitorlák kötélzetébe, de ugy vitt vele együtt, mint vihar a zászlót.
    A hullám elrohant. Ugy tetszett, mintha perczekig viz alatt lettem volna, pedig alig tartott egy másodperczig. Körülnéztem. A roham elvitte a nagy vitorlát és fönt a levegőben csapkodva repült mint egy óriás, megsebzett madár. Ezután egy pillanatig aránylagos csend lett és én Jób vadul sikoltó hangját hallottam: »Ide jöjjön a csónakba!«
    Rémülten és félig megfulladva, mégis volt annyi erőm, hogy hátra rohanjak. Éreztem, hogy a hajó sülyed alattam, tele volt vizzel. Láttam, a mint a csónak őrülten tánczol a hullámokon és láttam Mohamedet, az arab kormányost, bele ugrani. Kétségbeesett erőfeszitéssel huztam meg a kötelet, melylyel a naszád a hajóhoz volt erősitve. Aztán ész nélkül vetettem magamat bele, Jób megkapott a karomnál fogva és én a csónak fenekébe gurultam.
    A hajó egy pillanat alatt elsülyedt, Mohamed övében hordott késével elvágta a kötelet, mely bennünket hozzá füzött és a következő perczben a vihartól kergetve rohantunk azon a helyen keresztül, a hol azelőtt hajónk állott.
    - Nagy Isten! - orditottam, - hol van Leó? Leó! Leó!
    - Elveszett, uram, az Isten segitse meg! - kiáltott Jób a fülembe és oly őrült volt a szél zugása, hogy hangja suttogásként hallatszott.
    Kétségbeesetten tördeltem kezeimet. Leó vizbe fult és én tuléltem őt.
    - Vigyázzon! - sikoltott Jób, - itt jön a másik!
    Megfordultam; egy második óriási hullám közelgett felénk. Szinte reméltem, hogy el fog pusztitani. Különös, mintegy odabüvölten figyeltem közeledését. A hold félig el volt takarva a rohanó viharfelhők által, de egy kevés fénye éppen a pusztitó viztömeg koronáját ezüstözte meg. Valami sötét uszott rajta, tán a törött hajó egy része. Most ránk rohant és csónakunk tele telt vizzel. De légmentesen záródó részekkel volt épitve, az ég áldja meg a feltalálóját! és mint a hattyu emelkedett a hullámok fölé. A forrongó habokban láttam, hogy a sötét tárgy éppen felém tart. Kinyujtottam a jobb karomat, hogy elháritsam magamtól és kezem egy emberi kar csuklóját érezte. A kezem rácsukódott, mint egy csavar. Igen erős ember vagyok és volt is mibe kapaszkodnom, de karomat majd kiszakitotta helyéből az uszó test sulya. Ha a rohanó ár egy másodperczczel tovább tart, vagy el kellett volna eresztenem, vagy vele vesznem. De elapadt, bennünket térdig érő vizben hagyva.
    - Gyorsan kimerni a vizet - kiáltott Jób és rögtön hozzá is látott a dologhoz.
    De én nem tehettem, mert a hold sugára épp akkor tévedt a férfi arczára, a kit megragadtam és a ki most félig uszott, félig feküdt a naszád fenekén.
    Leó volt, Leó, a kit a hullám vissza hozott, halva vagy élve, de a halál torkából.
    - Kimerni! kimerni! - orditott Jób - vagy el kell sülyednünk.
    Megragadtam egy nagy czinkannát, mely az üléshez volt erősitve, és mind a hárman dolgoztunk drága életünkért. Az őrült vihar fölöttünk és körülöttünk dühöngött, ide-oda dobálva a naszádot, a szél és a viz versenyt ostorozta arczunkat, elvéve majdnem szemünk világát, de mi ennek daczára dolgoztunk, mint a démonok. Dolgoztunk a kétségbeesés vad gyönyörével, mert még a kétségbeesés is adhat bizonyos gyönyört. Egy percz, három percz! hat percz! A naszád megkönnyebbült és nem csapott ránk ujabb hullám. Még öt percz és jóformán kiüritettük. Ekkor hirtelen a vihar rémitő üvöltését tulharsogva, hangzott valami mély dörgés. Nagy ég! ez a szirteken megtörő hullámok hangja!
    Ebben a pillanatban a hold teljesen kibujt, és most a szélroham mögött világitotta meg az utat. Sugarai elárasztották fénynyel a tenger vihartépte keblét és előttünk, alig fél mértföldnyire, fehér habkoronát láttunk emelkedni. Közbe sötét nyilást, aztán ismét habkoszorut. Sziklagátak voltak és dörgésük egyre erősebben hangzott, a mint fecskeként feléjük repültünk. Előttünk voltak, forrva és sisteregve csapott fel rájuk a fehér hab, csikorogva és csattogva, mintha a pokol ragyogó fogsora volna.
    - A kormányra, Mahomed, - rikácsoltam arabul. - Meg kell kerülnünk őket.
    Magam evezőt ragadtam és Jóbnak is intettem, hogy kövesse példámat.
    Mahomed hátra mászott és belekapaszkodott a kormányrudba. Jób is nagy nehezen előhuzott egy evezőt. A naszád orrát sikerült a habtörő sziklák felé forditani, a melyek felé egy versenyló sebességével rohant. Éppen szemközt velünk a habkorona egy kissé alacsonyabbnak látszott, mint tőlünk jobbra vagy balra, ott egy kissé mélyebb viznek kell lenni. Visszafordulva rámutattam.
    - Az életedért kormányzol, Mahomed! - kiáltottam.
    Ügyes kormányos volt és jól ismerte e félelmes part összes veszélyeit. Láttam, a mint megragadta a kormányt és rádülve nehéz testével, a tajtékzó rémre meredt, mig szemei majd kiugrottak gödreikből. A hullám járása naszádunkat jobbra hajtotta. Ha a látott nyilástól ötven ölnyire elcsap bennünket, el kell sülyednünk. Mahomed nekivetette lábát az előtte levő ülésnek és láttam, a mint barna lábujjai szétterültek a rájuk nehezedő suly alatt, a mint a kormányra dült. Egy kicsit engedett a naszád, de nem eleget. Rárivaltam Jóbra, hogy huzza a vizet, mig én teljes erőmből dolgoztam az evezőmmel. Végre fordult, éppen jókor.
    Irgalmas ég! Köztük vagyunk! És most nehány perczre következett oly szivgyötrő izgalomnak, melyet lehetetlen leirni. Minden, a mire emlékezem, egy sivitó habtenger, a melyből hullámtornyok emelkedtek ki itt is, ott is, mint nedves sirjukból a kisértetek. Egy izben megforditott egy hullám, de véletlen szerencse-e, vagy Mahomed ügyes kormányzása, helyre igazitotta naszádunkat, mielőtt a hullám eltemetett volna bennünket. Még egy hullámcsapáson áttörtünk - és ekkor az arab vad örömrivalgása közt, berohantunk a habkoronázott csipkés szirtek közt az aránylag csendes vizbe. De hajónk ujra megtelt vizzel és alig félmértföldnyire tőlünk emelkedett a második hullámtörő szirtsor. Dühödten estünk a hajó kimerésének. Szerencsére a vihar elvonult és a hold fényesen világitott, beragyogva egy sziklás partot, a mely messze behuzódott a vizbe és a melynek a második sor hullámtörő ugy látszott, folytatását képezte, legalább körülötte forrt és hullámzott a viz legjobban. A parton, alig mértföldnyi távolságra tőlünk, különös formáju szikla meredt az égnek. Éppen a mint a naszádot a második akadályon is szerencsésen átvittük, roppant megkönnyebbülésemre Leó is kinyitotta szemeit, szólt is valami olyan félét, hogy a takarója lecsuszott, és hogy tán már föl is kellene kelni s reggeli imádságra a kápolnába menni. Rászóltam, hogy hunyja be a szemét és maradjon veszteg, a mit rögtön meg is tett, a nélkül, hogy helyzetével tisztába jött volna. A mi engem illet, a kápolna emlitése szinte beteges vágyódást keltett bennem cambridgei csendes szobáim után. Miért is voltam olyan bolond, hogy elhagytam őket?
    Ez a visszaemlékezés még azután is sokszor bántott és mindig meg megujuló erővel lepett meg.
    Most ujra hullámtorlódás állja utunkat, de már nem oly erős; még egy percz és tul vagyunk rajta. Mahomed Allaht kiált, én is egy jámbor fohászt küldök ég felé, mig Jób nem éppen ájtatosan emlékezik meg a hatalmakról. Ezután az egész jelenet még többször ismétlődik, végleges megmenekülésünkig. Mahomed ügyes kormányzása és a légmentes rekeszek megmentik életünket. Még öt percz és csendesen usztunk a kiszögelő part körül s csak annyi erőnk volt, hogy éppen helyes irányban tarthattuk csónakunkat. A dagály (később tudtuk meg, hogy a dagály volt) körülhajtott bennünket a parton, mignem a szélmentes oldalára értünk, itt lassubb lett haladásunk, mig végre egészen megálltunk, ugy látszik holt vizbe értünk.
    A vihar teljesen elhuzódott, tisztára takaritott égboltozatot hagyva maga után. A kiálló szikla megvédelmezett bennünket a vihar által felkorbácsolt tengertől és csendesen himbálóztunk a vizen, a mely, mint később láttuk, egy folyó torkolata volt. Leó mélyen aludt és én jónak láttam fel nem kelteni. Igaz, hogy vizes ruháiban aludt, de az éj oly enyhe volt, hogy Jóbbal együtt ugy voltunk meggyőződve, hogy ez oly erős férfiunak, mint ő, meg nem árthat. Különben is nem is rendelkeztünk száraz ruhával.
    A hold lement, és minket sötétben hagyott a vizen, mely most alig hullámzott erősebben, mint egy izgatott asszony keble, időt engedve nekünk, hogy elmélkedjünk a felett a min keresztül mentünk és a mitől megmenekültünk. Jób a hajó elejére húzódott, Mahomed a kormányon maradt, én pedig a középen ültem, közel az alvó Leóhoz.
    A hold lassan nyugodott le; szüzi szépségében ugy távozott el, mint egy bájos menyasszony, és fátyolszerü felhők boritották utána az eget, a melyről, a csillagok félénken ragyogtak alá. De csakhamar ezek is elhalványultak a keleten feltünő fényár mellett. A hajnal fürge sugarai átsurrantak az ujszülött kék égboltozaton, lerázva a planétákat helyökről. Mind nyugodtabb lett a tenger is, nyugodt, mint a ködfátyol, a mely keblére hajolt, elfeledve hullámzását, mint az álom, mely a bánattól dult kedélyre borul, és feledteti a fájdalmakat. Keletről nyugatra siettek a kikelet angyalai, tengertől tengerig, hegycsucstól hegycsucsig szórva a világosságot mindkét kezükkel. A sötétségből siettek elő, tökéletesen, ragyogón, mint sirjukat feltörő szellemek; el tovább a nyugodt tenger, az alacsony partok, a mocsarak és hegyek felett, el azok felett a kik békén aludtak és azok felett, a kik gyötrődve virrasztottak; a jó és rossz, az élő és halott, az egész nagy világ és minden felett, a mi rajta él, vagy valaha élt.
    Csodálatosan elragadó látvány volt és mégis szomoru, tán éppen szépsége tulságában volt az. A kelő nap: a nyugvó nap. Ime, előttünk az emberiség jelképe és mindené, a mihez az emberiségnek köze van. A földi kezdet és a vég. Sohasem éreztem ezt oly erővel, mint ama reggelen. A nap, mely nekünk ma fölkelt, tegnap tizennyolcz társunknak örökre lenyugodott! A hajó elsülyedt velük; a habok és sziklák közt hányódott a testük: emberi roncs a halál nagy tengerén.
    És mi négyen megmenekültünk. De majdan jön egy napkelte, a mikor mi leszünk az elveszettek között és akkor mások fognak gyönyörködni a kelő nap sugaraiban és gyönyörük teljességében elmerengeni és álmodozni a halálról és a kelő élet ragyogásáról. - Mert ez az emberek sorsa!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981894
Webáruház készítés