Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: Gyöngyhajadon_MOBI

Henry Rider Haggard: Gyöngyhajadon_MOBI
890 Ft890

Akármilyen fölényes lenézéssel beszél a főleg végnélküli analízisben kérődző naturalizmus a szórakoztató regényről, ennek is lehetnek, sőt vannak művészei. Ilyen művésze a szórakoztató irodalomnak Rider Haggard, aki az effajta Írókban gazdag angol irodalomban is legelöl halad. A magyar közönség jól ismeri e csengő nevei és sok-sok művét. Számos munkája forog közkézen magyar fordításban.

  • Részlet az e-Könyvből:

    Világosodni kezdett, de ezen a reggelen nem virradt napsugár a rávárakozó tömegre. Sötét volt az egész ég, szürke köd szállt a tenger felől és sós levegőt hozott magával.
    Mirjam hálás volt ezért a ködért, mert ha megint olyan hevesen sütött volna a nap, nem állja ki a második napot. Nagyon elgyöngült már, mert sokat szenvedett és keveset evett, egyetlen itala a harmat volt, de érezte, hogy amíg köd takarja el a napot, az élet nem száll el belőle.
    Mások is örültek a ködnek. A köd leple alatt Caleb jött a kapuhoz és ha nem is tudott felmászni, mert a kapuk be voltak zárva és őrizték, olyan ügyesen dobott fel egy vászonzacskót, hogy éppen Mirjam lábához esett, bőrkulacs volt benne, borral tele, egy kis kenyérhéj, amennyit éppen talált, vett, vagy lopott valahol. Mirjam letérdelt, kinyitotta fogával a zacskó zsinegét és mohón megette a kenyérhéjat, hálatelten, hogy Calebnek ilyen gondolata támadt. De a kulacsból nem tudott inni, mert keze hátra volt kötve, sem felemelni, sem kibontani nem tudta. Pedig nagyon szeretett volna inni, a harmat dacára, amely kissé enyhítette szomjuságát és szerette volna kezét használni, hogy a kínzó legyek ellen védekezzék, megpróbálta hát kiszabadítani őket.
    Az aranyozott, hegyesvégű rács nagyon erősen volt az oszlophoz szegezve acélszegekkel. Az egyik szeg kissé kiállott és érdes volt. Mirjam észrevette és azt gondolta, hogy ezzel keresztülfűrészelheti kezén a kötelet. Háttal fordult tehát az oszlopnak és elkezdte a nehéz munkát. Mingyárt látta, hogy csak apránként haladhat vele, mert az erős mozgás kifárasztotta, sőt dagadt karja tűrhetetlen fájdalmat okozott, amikor a márványhoz dörzsölte. Sírásra fakadt a kíntól, azért időről-időre mégis folytatta a munkát. De éjszaka lett, míg az elvásott kötél elszakadt.
    A ködben közelebb jöttek a rómaiak is a kapuhoz, mert nagyon kíváncsiak voltak rá és megkérdezték, miért van kikötve? Elmondta latinul, amit nagyon kevés zsidó értett, hogy azért van itt, mert egy római katonát megmentett a haláltól. Mielőtt felelhettek volna valamit a kérdezősködők, hátrakergette őket egy nyílzápor a falakról, de Mirjam látta, hogy az egyik katona jelentést tett róla egy tisztnek és az valami parancsot adott ki.
    Közben, szintén a köd leple alatt, a zsidók is készültek az ütközetre. Mintegy négyezer ember gyűlt össze hangtalanul az Izrael-udvarban. Aztán hirtelen kinyíltak a kapuk, köztük a Nicanor-kapu is. A trombiták jelt adtak és kirohant a csapat az Asszony-udvarba, elkergették a római őrséget és az előcsapatokat, mint ahogy szalmát és fát hömpölyget maga előtt a gyors áradás. De a hátul álló légionáriusokat figyelmeztették, ezek összeálltak pajzsukkal és keményen várták a támadást. A zsidók úgy estek vissza az acélfalról, mint ahogy az ár lesiklik a szikláról. De nem akartak visszavonulni, hanem vadul harcoltak, megöltek egy csomó rómait, míg végre maga Titus jött ellenük egy lovasosztag élén és visszanyomta őket, fejetlen futásban hajtva ki a kapukon. Aztán kardélre hányták a rómaiak a sebesülteket és foglyokat, de még mindig nem kísérelték meg a támadást. Csak tisztek közelítették meg a falat, amennyire lehetett és azt kiáltották a zsidóknak, hogy adják meg magukat, mondván, hogy Titus meg akarja kímélni a templomot és megkíméli életüket is. De a zsidók szitkokkal feleltek, gúnnyal és nevetéssel és Mirjam csodálkozott, mikor hallotta, hogy miféle szellem szállta meg ezt a népet és őrjítette meg, hogy inkább halált és tönkremenést választanak, mint békét és kegyelmet. Aztán eszébe jutott az éjszaka különös látomása és úgy vélte, ebben kapta meg a feleletet.
    Miután a rómaiak visszaverték a zsidók kétségbeesett támadását, a tisztek vagy ezer embert állítottak oda, hogy próbálják eloltani az égő erődöt, mert ha a zsidók meggondolják magukat, Titus meg akarja kímélni a templomot. A védő csapat, amely ott őrizte Izrael udvarát, már nem tett semmit. Összegyűltek a legvédettebb helyeken, ahol a hajított kövek és tuskók nem érték őket, ott kuporogtak a földön, némelyek sötét hallgatásban, mások ruháikat tépve és mellüket verve, míg az asszonyok és gyermekek, az éhségtől és nyomorúságtól meggyötörve, hamut hintettek fejükre. De a Nicanor-kaput erős őrizet védte még mindig, ezek senkit sem engedtek közeledni, de nem is történt kísérlet, hogy feljusson valaki a tetejére.
    Mirjam tudta, hogy Caleb még él, mert látta vérrel, porral borítottan visszavonulni a kapun a római lovastámadás elől. Valóban ő volt egyike az utolsóknak, akik menekülést kerestek, mielőtt még bezárták és eltorlaszolták a kaput, hogy a rómaiakat kívül rekesszék. Ezután hónapokig nem hallott róla.
    Így tehát elmult ez a nap is, az utolsó a hosszú ostromból. Szürkületkor eloszlott a köd és utoljára még beragyogták a hunyó nap sugarai a templom tetőzetét és az izzó rácsokat. A vakító fehér falak ezerszeresen verték vissza a fényt. Sohasem volt szebb, nagyszerűbb a templom, mint ebben a szürkületben, amint magasan kiemelkedett a maga tökéletességében a szerencsétlen város elszenesedett romjai közül. A lárma, kiabálás elült, még a gyászolók is abbahagyták jajgatásukat, a rómaiak visszavonultak, csak az őrök maradtak ott és költötték el estebédjüket, még azok is, akik a rettenetes gépeknél dolgoztak, elhagyták romboló munkájukat. Béke, baljóslatú béke nehezedett a térre és mindenre, csak a ragyogó lángok sercegtek a cédrusgerendák között, az erődök tetőzetén, különben mély csend volt, mint amilyen a forró földön a ciklon kitörését megelőzi. Mirjamnak úgy tetszett, mintha ebben a természetellenes csendben Jehova húzódnék vissza a házból, ahol az ő szelleme lebegett és a néptől, amely ajkával imádta ugyan, de szívében megtagadta őt. Megkínozott idegei borzongtak félelmében, ez már nem is a test félelme volt, amint felbámult a csillagos égboltozatra, félig-meddig remélve, hogy halandó szeme meglát valamit a kivonuló Isten Angyalának szárnyából. De nem látott semmi ilyest, csak vagy száz magasan repülő sas körvonalait. “Ahol hullák vannak, ott gyűlnek össze a sasok”, mondta önmagának halkan és borzongva hunyta le szemét, mikor arra gondolt, hogy ezek a madarak majd lakmározni fognak a zsidók holttestén és az övén.
    Most kihalt a fény a templom falain és elhalványult a hegyek színtelen lejtőin, a nagy ragadozó madarak helyett csillagok jelentek meg feje fölött, melyek egyenként gyúltak ki az éj fekete köpenyén.
    Megint hozzáfogott összeszorított fogakkal a kötél horzsolásához, fájdalom nyilallott végig elkínzott testén, valahányszor a márványhoz ért dagadt karja. Érezte, hogy már majdnem átszakadt, de oh, hogy viselje el a kínt, amíg egészen leesik a köteléke. Mégis tűrt, mert lába előtt ott feküdt a telt kulacs és égető szomjúság kínozta halálosan. Hirtelen nagy megkönnyebbülés jött rá, érezte, hogy a karja szabad, dagadt, vérzik, élettelenül hull alá, vissza a helyére, megmerevedett vállizmait rettenetesen húzva le, hogy majdnem feljajdult kínjában, de mégis szabad, már fel is tudta emelni a karját, fogával kioldotta a kötelek végét, úgy, hogy vére megint szabadon mozoghatott elfeketült kezében. Várt megint, amíg érezni kezdte elhalt ujjait. Aztán letérdelt, magához húzta a bőrkulacsot, megfogta és fogával kivette a dugót. Nehéz munka volt, mert erősen állott, de végre engedett és Mirjam ivott. Olyan rettenetesen szomjas volt, hogy ki tudta volna üríteni a kulacsot egy hajtásra, de a pusztában élve, sokat tanult és okosabb volt, semhogy megtegye, mert tudta, hogy ez megölhetné. És ha a bor elfogyott, több nem volt. Felét itta meg tehát lassan, szürcsölve. Aztán megkötötte ismét a madzagot, amilyen szorosan csak tudta és letette.
    Most nagyon hatott reá a bor, ha vízzel is volt keverve, mert régóta nem evett semmi egyebet egy kis kenyérhéjnál, úgy, hogy különös hangok zümmögtek fülében és lerogyva az oszlop talpához, egy időre elvesztette eszméletét. Megint felébredt, kissé felfrissülten, ámbár úgy érezte, mintha a feje nem tartoznék hozzá, mégis tudott gondolkozni. Karja jobban volt, ujjait megint érezte. Csak ezt a nehéz láncot le tudná dobni valahogy, gondolta magában, megmenekülhetne mert már nagyon közel érezte a halált és ha hitében erős volt is, nem szerette az elmúlást és nagyon sokat szenvedett. Meghalni és hamar felmenni a mennyországba, az jó volna, de lassan halni meg, éhségtől, hidegtől, görcsöktől szenvedni, elkínozva testben, lélekben, betegen, oh, ezt nehéz volt elviselni. Tudta, hogy még ha szabad volna, sem juthatna le innen, mert a lépcsők ajtói be vannak zárva és eltorlaszolva és ha még keresztüljutna is rajtuk, a zsidók közé kerülne lent a boltíves szobában. De, gondolta, talán sikerülne leugrani a tetőről, hiszen nem túlságosan magas, az első lépcsőre és ha nem sebesül meg, innen a rómaiakhoz rohanhat, kúszhat, ott oltalmat találna.
    Megpróbált tehát láncaitól szabadulni, de belátta, hogy éppen annyi reménye van lerombolni puszta kézzel a Nicanor-kaput. Erre a felfedezésre sírva fakadt. Már nagyon elgyengült. De szerencse Mirjamra, hogy terve nem sikerült, mert ha megpróbál leugrani a márvány padozatra, összetöri magát menthetetlenül, éppúgy, mintha a másik oldalon a falnál próbálkozik, összezúzódik, mint a tojáshéj és nyomorultul pusztul el.
    Amint így búslakodott, egyszer csak mozgást hallott az Izrael-udvarban és a halvány csillagfénynél látta, hogy az emberek nézik, mit csinál? Miközben töprengett, egész halkan kinyitották a kapukat és a zsidók kirohantak az utolsó támadásra. Mirjam tanuja volt Izrael népe haláltusájának. A márványlépcső lábánál megoszlottak a zsidók, egy részük jobbra rohant az erőd felé, a másik rész balra. Tervük az lehetett, hogy leölik azokat a római katonákat, akik Titus parancsára a gyönyörű épületet mardosó lángokkal hadakoznak, aztán meglepik a mögötte lévő tábort. A terv csak őrült ember agyában születhetett meg, hisz láthatták, hogy a rómaiak még a reggeli támadás óta résen voltak, lerombolták az Asszony-udvar alsó részének egyik falát és itt védve voltak az ókori hadászati tudomány szerint. Mert abban a pillanatban, amint az első zsidó a lépcsőre tette a lábát, az őrtálló katona Vigyázzt! és Fegyverbe! kiáltott.
    Már elérték az erődöt és megöltek egy csomó rómait, akiknek nem volt idejük menekülni. Üldözőbe vették a menekülőket, elérkeztek a falhoz és megpróbálták az ostromot, mikor hirtelen ezer és ezer ember jelent meg a fal tetején, azok, akiket meg akartak lepni, mindenik éber, felfegyverzett és fegyelmezett. A zsidók haboztak és a rómaiak mint egy élő acélfolyam rohantak előre a falon át. Hirtelen pánik tört ki a szerencsétlen emberek között és egy szomorú, kétségbeejtő kiáltással vissza akartak fordulni az Izrael-udvar felé. De ezúttal nem elégedtek meg a rómaiak azzal, hogy visszaűzzék őket, utánuk rohantak; egynéhányan éppen elérték még a kaput előttük. Együtt rohan a márványlépcsőn barát és ellenség, együtt haladtak át a nyitott kapun, vad rohamukban elseperték az őröket és az Izrael-udvarba rontottak. Egynéhányat otthagytak, hogy védjék a kapukat, folytonosan új erők csatlakoztak hozzájuk a táborból és az udvarokból és a rómaiak a szent épület felé rohantak. Közben levágták a menekülő zsidókat. Senki nem is próbált ellentállni; nem volt harc, még a legbátrabb zsidó harcosok is érezték, hogy ütött az órájuk és hogy Jehova elhagyta népét, eldobták fegyvereiket és menekültek, néhányan a felső város felé, mások egyenesen bele a rómaiak lándzsájába.
    Néhányan próbáltak a szentélybe menekülni, ezeket is üldözték a rómaiak, fáklyákkal kezükben. Mirjam rémülten nézte ezt a Nicanor-kapu tetőzetéről, látta a menekülőket, látta a lobogó fáklyákat, mint valami futó tüzeket. Aztán hirtelen láng csapott ki a templom északi részén, az egyik ablakból. Olyan hatalmas volt a láng, hogy Mirjam tisztán láthatta onnan, ahol állott, az arany díszítés minden kis részletét. Egymás vállára másztak a katonák, az egyik, nem tudva mit csinál őrületében és mint valami rombolás angyala, meggyujtotta az ablakot. Rohamosan terjedt az emésztő láng, úgyhogy néhány pillanat alatt a templom minden része lángban állott. Közben a Nicanor-kapu felé nyomult a rómaiak végtelen áradata, míg egyszerre utat, utat! kiáltás nem hangzott.
    Mirjam lenézett és egy embert látott hajadon fővel, rövidre nyírt hajjal, fehér ruhában, fegyvertelenül, mintha ágyából kelt volna fel, nagy harci paripán, kezében elefántcsont pálca, mögötte egy tiszt a római császárság jelvényével. Maga Titus volt. Amint közeledett, rákiáltott a centuriókra, hogy parancsolják vissza a légionáriusokat és oltsák el a tüzet. De ki tudta most már visszaparancsolni őket? Éppúgy vissza lehetett volna szorítani a gyehenna lelkeit, hogy fel ne törjenek a földre. Megőrültek a vérengzésben, fosztogatásban, még rettegett parancsolójuk szavára sem hallgattak már.
    Új lángok csaptak fel az óriás templom más részén. El volt átkozva. Az aranykapukat kinyitották és a tisztek kíséretében keresztülment először és utoljára Jehovának, a zsidók Istenének házán Titus. Végigment szobáról-szobára, sőt még a szentek szentélyébe is, onnan kihozták parancsára az arany gyertyatartókat és az arany táblákat és mert Isten elhagyta házát, nem történt semmi vele ezért a szentségtörésért.
    És a templom, amely egyezeregyszáz és harminc évig állott a Moriah hegyének megszentelt csúcsán, nagy lángtengerben emelkedett felfelé, maga a legnagyobb áldozat, melyet itt valaha bemutattak.
    A zsidók egy része a felső városból nézte ezt az összeomlást, szüntelen jajveszékelésük túlharsogott minden zajt, félelmes zenekíséretet szolgáltatva a lángok ropogásához. Száz láb magasra csaptak fel a lángok nyilegyenesen csendesen a levegőben, magasabbra, egyre magasabbra törve, míg a fehér fal és az aranyos tető be nem omlott, míg csak az egész templom egy óriási katlanná nem vált, melynek közelében senki sem menekülhetett meg a haláltól, lángot fogtak a ruháik, amint ott feküdtek a földön. Soha azelőtt még ilyen látvány nem volt és talán soha ezután sem lesz ilyen borzalmas, ilyen fenséges.
    Mikor már minden élő lényt leöltek a rómaiak, akit csak találtak, visszavonultak, magukkal víve zsákmányukat. De az életben maradt zsidók néhány ezernyi tömege elmenekült a hidakon át, melyeket aztán leromboltak maguk mögött, a völgyön keresztül a felső városba, ahonnan zokogás, jajgatás hangzott szüntelenül. Mirjam ott kuporgott a szobor oltalmában és levegőért küzködött. Imádkozott, hogy haljon már meg és nem tudott meghalni. Most eszébe jutott, hogy még maradt ital a bőrkulacsban és megitta az utolsó cseppig. Aztán megint összekuporodott az oszlop talpánál és elvesztette eszméletét.
    Mikor magához tért, hajnal volt és a hamutömegből, a világ legnagyobb épületének, Herodes templomának maradványaiból itt-ott még kis lángnyelvecskékkel tarkított szürke sűrű füstfelhő gomolygott.
    Az Izrael-udvarban olyan sűrűn feküdtek a holttestek, hogy a katonák úgy járkáltak rajtuk, mint a szőnyegen, vagy, hogy megszabaduljanak tőlük, bedobálták a füstölgő romokba. Az áldozati sziklán álló oltáron különös látvány tárult a szemlélő elé. Valami lándzsaszerű tárgy volt rátűzve, a nyelén kígyók tekergőztek, a tetején pedig nagy gömb díszlett, rajta kiterjesztett szárnyú arany sas. Egész csomó légionárius gyűlt össze előtte és nagy tisztelettel állottak ott. Áldozatot mutattak be a római lobogó előtt, Izrael Istenének régi oltárán. Most egy magas alak ment el előttük, fényes tiszti kísérettel, hatalmas “Titus imperator”, “Titus imperator” kiáltással üdvözölték. Itt, győzelmének színhelyén választották meg katonái császárrá.
    De még mindig nem fejeződött be a harc, mert az égő erőd tetején összegyűltek a legelkeseredettebb zsidók, akik mikor az erődök összeomlottak alattuk, csendesen a Nicanor-kapuhoz húzódtak, ez még bántatlanul állott. A rómaiak belefáradva az öldöklésbe, azt kiáltották nekik, hogy jöjjenek le és adják meg magukat, de azok nem akarták. Mirjam figyelte őket és legnagyobb rémületére azt látta, hogy köztük van nagyapja, Benoni is. Minthogy nem akarták megadni magukat, nyilakkal kezdtek rájuk lövöldözni. Már mind elestek, az egy Benonit kivéve, úgy látszott, mintha őt nem fogná nyil.
    - Ne lőjjetek többet - hangzott most valahonnan, - hozzatok létrát. Ez derék ember, a szinhedrion tagja. Fogjuk el élve.
    Hoztak létrát, odatámasztották a Nicanor-kapu falához és a rómaiak felmásztak. Benoni hátrált előlük, míg végre a terjedő tűzörvény szélén állott. Mikor megfordult, észrevette Mirjamot, összeesve az oszlop lábánál, azt hitte, meghalt és kezeit tördelte, szakállát tépdeste. Mirjam látta fájdalmát, de olyan kimerült és gyenge volt, hogy egy vigasztaló szót sem tudott odakiáltani neki, csak várta a végét, megbűvölt szemekkel.
    A katonák előre nyomultak a fal tetején, míg csak útjukat nem állotta a tűz, féltek, hogy beleszédülnek.
    - Add meg magad - kiáltották, - add meg magad, őrült, mielőtt elpusztulsz. Titus megkegyelmez neked!
    - Hogy majd megláncolva hurcoljon engem, Izrael vénjét, Róma uccáin - mondta mérgesen az öreg zsidó. - Nem, nem adom meg magam, imádkozom Istenhez.
    Aztán lehajolt, felemelt egy a fal mellett fekvő lándzsát és úgy hajította a katona felé, hogy keresztülhasította a pajzsát és a karját.
    - Kár, hogy nem a szívedet találtam, te pogány és az egész fajtád szívét - kiáltott, aztán felemelte kezét, mintegy Istent híva és hirtelen belevetette magát a lángokba.
    Így, büszkén, bátran és utolsónak halt meg Benoni, a zsidó.
    Ebben a pillanatban kitárult a felső szoba ajtaja és egy zilált, vérrel, füsttel átitatott, tépett ruhájú alak lépett ki rajta. Mirjam ránézett és megismerte Simeont, igen, Simeon volt, kegyetlen bírája, aki ilyen rettenetes halálra kárhoztatta őt. Mögötte jött egy római katona valósággal megmarkolta Simeon ruháját, magas, középkorú ember, viharedzett, jóságos arcú és Mirjamnak úgy tetszett, valahonnan ismeri ezt az arcot. Mögötte megint hat katona lépkedett.
    - Fogjátok meg - parancsolta a római, - kell egy közülük, hadd lássa a népünk, hogy milyen egy élő zsidó. - A tiszt olyan erősen húzta Simeon ruháját, hogy hiába próbálta kiszabadítani magát. Ő is a lángokba ugrott volna inkább, de elesett.
    Most vette csak észre Mirjamot a kapitány, összeesve az oszlopnál.
    - Lám, elfelejtettem - mondta. - Ez az a lány, akit tegnap láttunk az Asszony-udvarból. Parancsunk van rá, hogy megmentsük. Talán már meghalt szegény?
    Mirjam felemelte fejét és ránézett.
    - Bachusra - mondta a kapitány, - már láttam valahol ezt az arcot. Nem olyan arc, amit egy férfi egyhamar elfelejt.
    Megállott előtte és kíváncsian olvasta a mellére akasztott írást:
    “Mirjam, a nazarénus áruló arra van kárhoztatva, hogy úgy haljon meg, ahogy Isten rendeli, barátai, a rómaiak szemeláttára.”
    - Mirjam - mondta és megállott és tépelődött.
    - Nézd - kiáltott fel az egyik katona, - ez a leány gyöngyöt visel és hozzá még szépet. Akarod, hogy levágjam?
    - Nem, hagyjad. Sem ő, sem a gyöngyei nem nekünk valók. Inkább a láncaitól szabadítsd meg és ne a nyakláncától.
    Nagynehezen eltörték a láncszemeket.
    - Tudsz-e állani a lábadon, úrnőm? - kérdezte a kapitány Mirjamtól.
    Mirjam a fejét rázta.
    - Akkor kénytelen vagyok vinni téged.
    A kapitány lehajolt, erős karjaiba emelte, mint egy gyermeket, aztán megparancsolta, hogy hozzák le Simeon zsidót és óvatosan lement a lépcsőn, amelyen majdnem hatvan órával azelőtt hozták fel Mirjamot.
    Elhaladtak a külső kapuk előtt, az árkádokon át a nagy kapuhoz, amelyen át először jutottak a rómaiak a templomba és az Izrael-udvarba mentek. Itt néhány katona osztozkodott a zsákmányon, nevetve kérdezték, kinek a gyermekét cipeli. A kapitány rájuk sem hederített, keresztülment a nagy hullahalmokon a déli erődítések felé, az még épen állott és tisztek járkáltak ott ki-be. Egy ilyen erődítés alatt ül Titus. Azzal foglalatoskodott, hogy a templomi edényeket és más kincseket nézegetett, amelyeket egyenként hordtak oda neki. Felnézett és látta a különös menetet, kiadta a rendeletet, hogy hozzák eléje a leányt.
    - Kit viszel a karjaidban, kapitány? - kérdezte Titus.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980903
Webáruház készítés