Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: Az ősök kincse_EPUB

Henry Rider Haggard: Az ősök kincse_EPUB
740 Ft740

Nem megszokott Haggard-regény ez. Nem kalandozunk sem a történelmi múltban, sem egzotikus tájakon. Haggard ebben a történetben Angliában marad, s egy család történetét követi több generáción keresztül, s annak a kincsnek a történetét, mely a generációkat összeköti, s felnyitja a szemét az utódoknak, és értelemt az az elődök erőfeszítéseinek.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Harmadik fejezet

    - Te vagy, papa? kérdé egy szelid dallamos hang, melyen azonban átcsendült egy jógyomru egészséges ember érthető ingerültsége, kinek éhgyomorral várnia kellett az ebédjére. Ez a hang a sötét terem egy ablakmélyedéséből hangzott fel, és midőn Harold szemei arra irányultak, egy magas alak körvonalait különböztette meg, mely egy ódon tölgyfaszékbe dőlve keresztbefont karokkal várta az érkezőt.
    - Te vagy, papa? Igazán nem illik tőled, hogy ilyen későn jösz haza ebédelni, annál kevésbé, miután tegnap oly haragosan förmedtél a szegény Emmára, amért az ebéd öt perczig váratott magára. Olyan régen várlak már, hogy majd elaludtam.
    - Nagyon sajnálom, édes lányom, szólt az öreg ur kérlelő hangon, hanem - hopp - megütöttem a fejemet - Mary - gyujtson csak gyertyát, gyorsan.
    - Itt van gyertya, édesapám, szólalt meg ujra a hang és a következő perczben felgyult egy falhoz dörzsölt gyufa, lángra lobbantva a viaszgyertyák egyikét, melynek sugarai glóriát szőttek Ida de la Molle szép arcza köré, mely öt év óta egy perczig sem mosódott el Harold emlékezetében. Igen, ez még most is ugyanaz a magas, domboru homlok, ugyanaz az előkelő arisztokrata megjelenés, ugyanaz a nagy szelid szempár, ugyanaz a dus hullámos haj; de a lányos kifejezés letünt arczáról, mely most egy érett nő vonásait viselte már, aki megismerte az életet és nem találta könnyünek és kinek régi álmatag ábrándozását határozott elszántság váltotta föl. Karcsu magas termetét ritka báj övezte, melynek büvös vonzereje ellenállhatatlanul bilincselt le mindenkit, a ki közelébe ért. Huszonhat éves volt most és szépsége teljes virágában állt. Harold Quaritch ugy érezte, hogy soha még előkelőbb megjelenést nem látott.
    - De édes apám, hisz még ma reggel oly szigoruan követelted meg, hogy az ebéd pontban fél nyolczkor legyen az asztalon és már most nyolcz óra van és te még át se öltözködtél. Az ilyen dolog aztán elrontja a legjobb cselédet is - itt megakadt, mert észrevette, hogy atyja nem jött haza egyedül.
    - Igen, igen, igazad van. No de tévedni emberi dolog, különösen ilyen szép estén, mint a milyen a mai. Azonkivül hoztam neked kárpótlásul egy kedves vendéget, uj szomszédunkat, Quaritch ezredest. Ezredes ur, engedje meg, hogy bemutassam leányomnak.
    - Ugy hiszem, már volt szerencsém, szólt Harold kissé izgatottan, kezet nyujtva Idának.
    - Igen, felelt Ida, elfogadva a feléje nyujtott kezet, emlékszem. Körülbelül öt éve lehetett, egy szeles délutánon, midőn a kalapom lerepült a fejemről és a szél elvitte a sövényen keresztül és ön utána iramodott.
    - Kitünő emlékező tehetsége van, nagysád válaszolt Harold, kinek hizelgett az a fölfedezés, hogy a fiatal lány megemlékszik róla és arról a közbejött véletlenről.
    - Csak olyan mint önnek, ezredes ur, adta vissza a bókot. Különben oly ritkán jár erre idegen, hogy az ember egyhamar el nem felejti azt a nehányat, ki erre vetődik. Nálunk semmi sem történik, az idő mulik és ennyi az egész.
    Az öreg ur ezalatt visszavonult, hogy ebédre átöltözködjék, miután utasitást adott, hogy Ida tálaltasson. Felment a szobájába, miközben a botját és a kalapját ejtette le a lépcsőn, melyek hangos csörömpöléssel gurultak lefelé.
    Ida becsengette a cselédet és ráparancsolt, hogy tálalja föl öt percz mulva az ebédet és teritsen még egy személyre.
    Aztán Haroldhoz fordult.
    - Attól félek, hogy ezredes ur ma nem fog valami fényes ebédet kapni. De az édes apám ebben a tekintetben javithatatlan, soh’se tudatja velem előzőleg, ha vendéget hi ebédre.
    - Oh kérem, kérem, mentegetőzött Harold nagy sebbel-lobbal, rajtam a sor, hogy bocsánatot kérjek, a miért ilyen váratlanul toppanok be, mint - mint -
    - Mint a róka a galambduczba, segitette ki Ida nevetve. No de annyi bizonyos, hogy az ebédje nem fogja kárpótolni a betörés fáradalmaiért, pedig a tiszturak nagyon is meg tudják becsülni a jó ételt.
    - Honnan tudja ön azt?
    - Oh a mi szegény James bátyánktól, meg a barátjaitól, kik nálunk meg szoktak fordulni. Ápropos, erre eszembe jut - szólt, mig arcza elkomorodott, ön Egyptomban járt, a mint hallom, nem találkozott ott az én fivéremmel?
    - Ismertem, de csak felületesen, nagyon felületesen. Azt sem tudtam, hogy rokona volt önnek, egyáltalán nem volt tudomásom róla, hogy önnek fivére is van. Nagyon elegáns katonatiszt volt.
    De az ezredes be nem vallotta az aggódva kérdezősködő lánynak, hogy James ezredének legkönnyelmübb és legtékozlóbb tisztje volt, ugy hogy lehetőleg kerülte a társaságát ama ritka alkalmaknál is, midőn a véletlen összehozta őket.
    - Ő volt egyetlen testvérem, folytatta és halála nehéz csapás volt ránk nézve, az apám nem tudja felejteni.
    E perczben felhangzottak az öreg ur közeledő léptei, aki künn ráförmedt a cselédekre.
    - Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam: szólt belépve, de az emberi öltözet néhány fontos alkatrészét sehogy sem tudtam megtalálni. Nos, ezredes ur, nyujtsa a karját leányomnak. Megálljon, elfelejtettem, hogy ön nem tudja a járást, majd én megyek előre és fogok önnek világitani.
    És átlépve az ajtó küszöbén, balra fordult és a hosszu folyosón végig haladva benyitott az ebédlőbe.
    E terem falain is, valamint az előcsarnokban tölgyfaburkolat sötétlett, de fegyverek helyett érdekes arczképek diszitették, melyek közül különösen egy régi festmény vált ki, amely magát a kastélyt ábrázolta hajdani, Cromwell idejébe eső, alakjában. A közepes nagyságu termet a várárokra szóló három keskeny ablak világitotta meg; közepét egy hatalmas, ódon, művészies faragványu fekete tölgyfaasztal foglalta el, melynek méltó párjául az ablakkal szemközti falon sötétlő, menyezetig érő pohárszék szegődött. Mind a két butordarab a régi kastélyból származott át ide. E pohárszéken nehéz ódon ezüst edények ragyogtak, melyeknek mindegyike a de la Molle család czimerét: három aranyszinü sólymot, viselte, csak az egyiken, egy ősrégi tálczán diszlett a Boissey család czimere: egy ágbogas tölgyfa, ama de la Molle hagyatéka, ki a Boissey család utolsó ivadékának kezével a birtokot is kézre keritette.
    Az e körül forgó beszélgetés alkalmával a szivélyes házigazda oda nyujtotta vendégének az emlitett tálczát, hogy közelebbről vizsgálhassa meg a rajta lévő domborműveket.
    - Ez nagyon érdekes régiség, szólt Harold, van-e önnek még több ilyen értékes tárgya?
    - Sajnos, nincs! Bár volna! De II. Károly idejében minden nyomtalanul eltünt.
    - Valószinüleg beolvasztották.
    - Nem a, ugy hiszem, valahova elásták, nem tudom hova, vagy tán pénzzé tették tényleg és azt rejtették el valahova, különben ha érdekli önt a dolog, hát szivesen elmondom ebéd után a kincs történetét.
    Alig szedték le az asztalt, régi jó szokás szerint a boros üvegeket a puszta asztalon helyezve el, midőn de la Molle ur belefogott a következő történetbe.
    - I. Jakab király idején a de la Molle család vagyona tetőpontját érte volna el, mert a családfők emberöltők óta visszavonultak minden nyilvános szerepléstől, hogy óriási birtokaikon gazdálkodva ama időkhöz mért hallatlan vagyont gyüjtsenek. Igy például de la Molle, ki I. Jakab idején élt, hasonnevü fiának huszonháromezer font sterlinget aranyban hagyott örökül. Ez a fennevezett István hirhedt zsugori lévén, a hagyomány azt állitotta róla, hogy élte folyamán megháromszorozta legyen ezt az összeget. Mindenesetre dúsgazdagon halt meg, miután az egész vidék és saját lányai előtt gyülölet és utálat tárgya volt egész életében, ami nagyon természetes, ha tekintetbe vesszük, hogy előkelő nemes létére közönséges vérszopó uzsorássá fajult. Örökösében, Sir Jamesban ujra feltámadtak családunk ősi erényei, ámbár kézzelfogható bizonyitékaink vannak arra, hogy ő se volt tékozló, hanem ellenkezőleg takarékos jó gazda; de ő már rangjának megfelelő életmódot élt és soh’se ártotta be magát olyan aljas üzelmekbe mint a nagybátyja, amiért is különös kegyben állt Jakab királynál, kihez melegen ragaszkodott és a kitől meg is vett egy városi birtokot. E ragaszkodásról legjobban tanuskodik az a tény, hogy a király két izben kikölcsönözött tőle jelentékeny összegeket, a melyeket soha vissza nem fizetett. Midőn I. Károly trónralépett, Sir James máig is ismeretlen okokból visszavonult az udvartól. Azt mondják, hogy valami mellőzés miatt megsértődve, kissé durva hangon követelte volna vissza az I. Jakabnak kölcsönzött összeget, mire a király gunyosan tréfálkozva példálódzott arra, hogy nagybátyjának, de la Molle Istvánnak szelleme, kinek neve példabeszéddé vált az országban, ugy látszik, nem halt ki a családból. Sir James elsápadt haragjában, meghajtotta magát és elhagyta az udvart, hogy soha vissza ne térjen többé.
    Évek multak azóta, és a polgári háboru dúlta az országot. Sir James állhatatosan megtagadta a háboruban való részvétét, mert büszke lelke nem tudta megbocsátani a királytól szenvedett sértést. Makacs ember volt és egészen a fájára ütött, melyről azt állitják, hogy soha sértést meg nem bocsátanak és soha vett jótéteményről meg nem feledkeznek. Ezért az ujját se mozgatta meg a király ügyében; de ép oly kevéssé tartott a Cromwell pártiakkal, a kiket szivből gyűlölt. Végre a király kénytelen volt a legégetőbb szükség idején Sir Jameshez fordulni, hogy ismerve nagy vagyonát és óriási befolyását, tőle pénzt és segélyt kérjen.
    »Azt halljuk, igy hangzott a király levele, hogy James de la Molle, ki a régi időkben rendithetlen hive volt fenséges személyünknek, de különösen elhunyt édes atyánknak, most tétlen tanuja e véres harcznak. Ez nem szokása ama régi nemesi családnak, a melyből ő származik, és a melynek tagjai, ha a hagyomány nem csal, királyuk oldalán küzdöttek a csatatéren jogért és igazságért. Azt halljuk, hogy James de la Molle azért vonul félre tétlenül, mint se hideg se meleg neutrális néző, mert mi évtizedek előtt néhány vigyázatlanul elejtett csipős szóval sértettük volna meg. Nem tudjuk, hogy ugy van-e tényleg és jogosan kételkedünk abban, vajjon oly messze évekre hat vissza az ember emlékezete, de ha mégis ugy lenne, ezennel bocsánatot kérünk tőle. Többet nem tehetünk. Állapotunk jelenleg vajmi válságos és rá vagyunk szorulva Isten és hiveink segélyére. Azért arra kérjük James de la Mollet, hogy minél előbb siessen segitségünkre katonákkal és pénzzel, melylyel, a mint halljuk, halomszámra rendelkezik. Levelünk mutatja, hogy sürgős a dolog.«
    Szóról szóra igy hangzott a király sajátkezü levele, melynek elolvasása után Sir James, megfeledkezve a szenvedett sértésről, mély megindultsággal a következőket válaszolta, mint a hogy az a muzeumban őrzött levélben olvasható:
    »Kegyelmes Uram és királyom. Nem akarom a multakat feszegetni. Az elmult. De mivel Felséged nagy kegyesen méltóztatott tőlem segélyt kérni a lázadók ellen, kik Felséged trónját meg akarják ingatni, esküszöm arra, hogy minden a mi az enyém, Felséged rendelkezésére áll mindaddig, a mig ellenségei legyőzve fognak térdelni Felséged trónja előtt.«
    »A gondviselés ugy akarta, hogy vagyonom annyira szaporodjék, miként egy nagy összeget biztos helyre rejthettem el, melyből rögtön Felséged rendelkezésére bocsátok tizezer aranyat, mihelyt lesz alkalmam azokat biztos uton módon Felségedhez juttatni; mert inkább meghalnék, sem hogy ez a nagy összeg egy igaztalan ügy előmozditása czéljából a lázadók kezébe kerüljön«.
    Továbbá azt igérte a levél irója, hogy rögtön felfegyverkezik és jobbágyai köréből lovas sereget fog toborzani, melynek kiséretében, ha addig más megfelelő alkalom nem kinálkoznék, ő fogja személyesen átadni a királynak az emlitett összeget.
    És most jön a dolog bibéje. A lázadók elfogták a levelet vivő küldönczöt, kinek csizmájában ráakadtak a kompromittáló levélre, minek következménye az volt, hogy tiz nap mulva egy tizenötezer főből álló sereg vette körül Playfair ezredes vezérlete alatt de la Molle kastélyát, a mely nem lévén elegendő élelmiszerekkel ellátva, hogy hosszasabb ostromnak ellenállhasson. Sir James kénytelen volt magát megadni az ellenségnek. Alig vonult be az ezredes a bevett kastélyba, midőn maga elé vezettette a foglyul ejtett vártulajdonost és annak legnagyobb meglepetésére megmutatta a királyhoz intézett levelet.
    - Nos, Sir James, a méhkas meg volna, most arra kérem, mutassa meg nekünk a mézet. Hol vannak az emlitett nagy összegek? Örömmel fogunk az aranyakban duskálni, a melyeket ön oly ügyesen rejteget.
    - Hohó, felelt Sir James, a méhkas meg van ugyan, hanem a mézhez vezető titok nincs meg, és azt nem is fogják megkapni. A tizezer arany ott van, a hol van, számtalan pajtása társaságában; keresse meg, ezredes ur, és keritse kézre, ha tudja.
    - Holnap rájuk fogok akadni, ha nem, ugy meg kell önnek halnia.
    - Meg kell halnom? Minden embernek meg kell halnia, de ha én meghalok, a titok velem száll sirba.
    - Majd meglátjuk, förmedt rá dühösen az ezredes és az öreg Sir James szük börtönbe került, hol vizen és kenyéren tartották, de nem halt meg se másnap, se harmadnap, se egy héttel rá sem.
    Nap-nap után vezették őt az ezredes elé, a ki halálbüntetés fenyegetése alatt kérdezte tőle a kincs hollétét, és ő nap nap után tagadta meg a választ, mire egy szép reggelen az ezredes elvesztette a türelmét és odadörögte a szigoru ukázt, hogy hajnalhasadtával mulhatatlanul főbe lövik, ha nem árulja el a titkot.
    Sir James azonban kaczagva válaszolta, hogy inkább az ördögnek ajánlja fel a lelkét, semhogy ők gazdagodjanak meg az ő kincsein, aztán arra kérte az ezredest, hogy adjanak neki egy bibliát, hogy benne olvasgatva készülhessen a halálra.
    Kivánságát teljesitették és magára hagyták. Másnap, alig pirkadt a hajnal, kivezették a kastély udvarára, hol az ezredes és a tisztikar előtt glédába állitott katonaság várta őt.
    - Nos, Sir James, az utolsó szavát kérem. Akarja ön megmondani, hogy hol van a kincs, vagy akar-e inkább meghalni?
    - Nem akarom megmondani, felelt az öreg nemes nyugodtsággal. Öljetek meg, ha ugy tetszik. Ez a tett méltó ilyen jámbor presbyterianusokhoz. Megmondtam és a mellett maradok.
    - Gondolja meg még egyszer.
    - Meggondoltam és kész vagyok meghalni. Öljetek meg és keressétek meg a kincset. Csak egyre kérem önt. Kiskoru fiam távol van, három év óta Frankhonban tartózkodik és nem tud a kincs hollétéről. Küldjék el neki halálom után ezt a bibliát. Ez az egész örökség, a mi vagyonomból maradt és a mit ráhagyhatok. Kutassátok át lapról lapra. Nincs benne semmi, csak az, a mit ide irtam az utolsó oldalra.
    - Meg lesz, át fogjuk vizsgálni a könyvet és ha nem találunk benne semmit, megküldjük neki.
    - És most, Sir James, utoljára kérem, ne áldozza fel életét a mammonhoz való ragaszkodásnak. Még egy utolsó ajánlatot teszek önnek, adja ki nekünk azt a tizezer fontot, a mit a királynak szánt és ön szabad, - ha vonakodik, meghal.
    - Vonakodom.
    - Katonák, előre; vezényelt az ezredes. És a század előre lépett.
    De a következő perczben olyan iszonyatos vihar kerekedett, és olyan sürü eső zuhogott a földre, hogy el kellett halasztani a kivégzést. Midőn a zivatar elmult, a halvány őszi nap sugarában ott látták maguk előtt a halálra itélt őszt imát rebegve térdelni az átázott földön, mig hófehér fürtjéből és szakállából csak ugy csurgott a viz.
    Ráparancsoltak, hogy keljen fel, de ő nem hallgatott rájuk, hanem nyugodtan tovább imádkozott. Igy lőtték főbe.
    Hősiesen halt meg, mint a hogy nemes emberhez illik.
    E pillanatban halk kopogás hallatszott és a cseléd kandikált be az ajtón.
    - Mi kell? kérdé de la Molle.
    - György szeretne a nagyságos urral beszélni.
    - Az ördög vigye el Györgyöt, mormogta az öreg, mindig itt kuktálkodik. Bizonyára a Moatpuszta miatt, ma kellene Janterhez mennie. Megbocsát ugy-e Quaritch? A lányom elmondja önnek a történet végét, ha ön kiváncsi rá. Viszontlátásra.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985328
Webáruház készítés