Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: Allan felesége_EPUB

Henry Rider Haggard: Allan felesége_EPUB

Haggard ikonikus figurája, Allan Quatermain és fiatalkora elevenedik meg ezen kötet lapjain. Quatermain és felesége, Stella a vad Zuluföldön keresik a megélhetést, ahol Nataal kikötőjéből indulnak fekete Afrika és a büszke zulu harcosok földjén át úticéljuk felé. Vajon célba érnek? A hírnevesen jó harcos nép, a zuluk persze figyelik őket, és ahhoz, hogy erre a krédésre választ kapjunk, el kell olvasni ezt a remek kis afrikai kalandregényt Haggard remek stílusában.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    V.

    Megfogadtam a tanácsát és az alélt gyermekkel karjaimon lóra akartam szállni.
    E perczben Tota magához tért.
    - Jaj, szólalt meg, olyan rossz álmom volt, azt álmodtam, hogy a fekete emberek meg akartak ölni. Hol van apa?
    - Apa hosszu utra kelt és azt mondta, hogy vigyelek magammal. Majd viszontlátod őt valamikor. Ugye nem bánod, hogy velem kell lenned?
    - Nem, felelt Tota kissé habozva, aztán sirva fakadt. De csakhamar elapadtak a gyermek könyei és vizet kért. Leszálltam hát a lóról és a patakhoz vezettem.
    - Heer Allan, miért olyan piros a kezem? kérdé a kicsike, Bombyane véres kezének nyomára mutatva.
    - Piros festék az, babám, majd lemossuk rólad.
    Mig én a gyermekről lemostam a rá száradt vért, Indaba-zimbi a táborból összeszedett némi élelmi szereket és egy kis pléhcsöbröt és gyufát.
    Aztán lóra szálltunk és neki indultunk a mérhetetlen sikságnak, mig a kocsik teljesen eltüntek a szemünk előtt. Midőn jó messze voltunk már, azt kérdeztem Indaba-zimbitől, vajjon ne kövessük-e nyájaink nyomát, melyet egy csapat kaffer szolga kiséretében az előtte való éjjel elküldöttünk.
    Ő tagadólag rázta a fejét.
    - Az Umtetvák a nyáj nyomában vannak, és ugy hiszem, elég volt az egyszeri találkozásból.
    - Teljesen elég, feleltem lelkesedetten, sohse kivánok több zulut látni életemben. De merre forduljunk?
    - Menjünk egyenesen előre, mig beesteledik, aztán majd meggondoljuk a dolgot.
    Kényelmesen ügetve haladtunk hát tova, mig bealkonyodott és mi a folyam partján tértünk éjszakai pihenőre. Miután egy kis vizbe mártott kétszersülttel csillapitottam Tota éhségét, lefektettük őt és tüzet raktunk, hogy magunk is kipihenhessük a nap izgalmait.
    Ekközben Indaba-zimbi elmondta nekem vélt árulása történetét. Ő ugyanis fiatal korában az Umtetvák között élt, hol nagyhatalmu jós és varázsló hirében állt. De midőn Chaka parancsot adott ki, hogy a jósok ölessenek meg mind, Indaba-zimbi megmenekült és a délvidékre költözködött. A veszély pillanatában értésére esett, hogy támadóink az Umtetva-törzsből valók és Chaka kegyetlensége elől menekültek. Ama merész ötletre jutott hát, hogy egyenest a vezérükhöz fordul és Susurát testvérének szólitva, elhiteti velük, hogy én vagyok a fehér szellem, a mely diadalra viszi a fehéreket, és hogy ő kész engem kicsalni a fehérek táborából és nekik átszolgáltatni.
    A többit már csak fél füllel hallgattam, mert a sok borzalomtól kimerülten elaludtam és csak akkor ébredtem fel, mikor már a hajnal bibor és arany csikokat festett az égre és Tota csókjával ébresztett fel, apuskának szólitva.
    Rövid reggelizés után rendbe szedtük a ruháinkat és felnyergeltük a lovainkat.
    - Nos, Indaba-zimbi, merre menjünk?
    - Egyenest éjszaknak. Négy nap mulva egy fehér ember králjába fogunk érni; aki nem boer, hanem született angol és gyönyörü telepe van.
    - Ugyan ne beszélj! Ki hallotta már, hogy egy angol a vadon közepébe épitsen magának házat. Jobb volna, ha Port-Natal felé vennők utunkat.
    - A mint tetszik, de innen Port-Natalba három havi ut, ha ugyan kibirjuk, és a gyermek meg fog halni az uton. Mondja, Macumazahn, igaz volt, amit eddig mondtam, vagy nem. Hát most azt mondom, hogy tartson északnak, mert ott nagy örömet fog lelni és nagy bánatot. De a bánat miatt nem szabad elszalasztanunk a boldogságot. Tegyen ugy, a hogy tetszik.
    - Jól van, Indaba-zimbi, legyen ugy, a hogy mondod.
    Napestig vágtattunk hát előre, mig végre este felé egy kis folyamhoz értünk és én fegyveremet vállamra vetve, átgázoltam a sekély vizen és utat törtem magamnak a bokorsürüségen, hogy valami ehető vad után lássak, mert egész nap nem bukkantunk vadra és én meguntam már a száritott bivalyhust.
    Nagy örömömre utamba vetődött egy kis antilop-őzike, amelyet nyomban le is lőttem és diadallal vittem Indaba-zimbinek, hogy husából vacsorát készitsünk.
    Sötét lévén az éj, azt javasoltam, hogy kössük a lovakat valami közeli fához, hogy szükség esetén rájuk akadjunk.
    Alig aludtunk el, midőn valami különös fájdalmas hang ütötte meg a fülünket, egy ló panaszos nyeritése, és a következő perczben az egyik lovunk vágtatott felénk, kidülledő szemekkel, tágra nyitott orrlyukakkal, mig kötőfékje zászlóként lobogott mögötte.
    A hátán pedig kuporgott egy sötét, tüzes szemü alak és az alak rémitő orditása szertehangzott az éjbe. Egy him oroszlán volt.
    A szegény pára egy szökéssel átugrott a tüzön, de szerencsésen el nem gázolt és aztán eltünt az éjben.
    Az éjjel nem igen volt kedvünk tovább aludni, hanem hajnalhasadtával a másik lovunk után néztünk, de nem leltük sehol; az oroszlánok láttára megrémülve, valószinüleg széttépte az is a szijat és elvágtatott.
    Egyedül voltunk hát a sivatagban, egy gyenge gyermekkel, mely alig tudott a lábain járni. Majdnem sirva fakadtam, de restelltem gyengeségemet Indaba-zimbi előtt. Elhatároztuk hát, hogy csupán a legszükségesebbet visszük magunkkal és gyalog indulunk el, felváltva karjainkon hordozva a kis lányt.
    Lassan jutottunk fel a közeli dombra, de onnan kétségbe ejtő látvány tárult elénk, egy nagy homokos sivatag, melyen itt-ott elszórt sziklatömbök feketéltek. A messze láthatáron biboros dombsorok piroslottak, melyeknek közepén egy hatalmas sziklabércz emelkedett magányosan az égbe.
    - Indaba-zimbi, szóltam csüggedten, ezt hat nap alatt sem tudjuk bejárni.
    - Amint akarja, amott ama sziklabérczen lakik a fehér ember. Menjen amerre akar, de ha nem követi a tanácsomat, tönkre megyünk.
    Egy pillanatig gondolkodtam. A mi helyzetünk majdnem reménytelen volt. Élelmiszerek és lovak hiján a halál több volt mint biztos, igy tehát egyre ment, akár a homoksivatagon megyünk tönkre, akár a domboldal lombos fái alatt, csupán egy csoda menthetett meg.
    - Menjünk hát, szóltam elszántan, minden ut örök pihenőre vezet.
    Négy napig bolyongtunk étlen-szomjan a sivatagban, mert a tömlőinkben megmaradt, csekély mennyiségü vizet a gyermek számára tettem el. Napestig hordozgattuk felváltva a szegény gyermeket, és éjjel rágcsáltuk a füvet és lenyaltuk róla a harmatot, hogy szomjunkat enyhitsük. Sehol egy forrás, egy élvezhető vad. Harmadnap majd megőrültünk a szomjuságtól és a kis Tota már ájuldozott. Indaba-zimbi kitöltötte az utolsó pohárka vizet, azzal nedvesitettük meg égő ajkainkat és megfeketedett nyelvünket, a többit odaadtuk a kicsinek, a ki némileg felüdült és elaludt.
    Hajnalhasadtával láttuk, mint mosolyognak felénk a zöld dombsorok. - Ott vizre fogunk bukkanni, szóltam, menjünk.
    Indaba-zimbi a hátára vette Totát és ujra utnak kerekedtünk. Egy jó órát gyalogoltunk, midőn végre száz lábnyi távolságban egy nagy baobab fát pillantottunk meg.
    Fele uton Indaba-zimbi lerogyott. Egyikünknek sem volt már annyi ereje, hogy a gyermeket tovább vigyük. Kezénél fogva vonszoltuk hát tovább ötven méterre - ötven mértföldnek tetszett.
    Végre a fához értünk, a sikság égő hősége után sürü lombozatának árnyéka mint hüs barlang enyhitő levegője csapott meg. Annyira emlékszem csupán, hogy átvillant a fejemen az a gondolat:
    - Itt jó lesz meghalni. - Aztán eszméletlenül rogytam össze.
    Midőn magamhoz tértem, ugy éreztem, mintha üditő eső csapdosná az arczomat. Lassan, nagynehezen nyitottam ki a szememet, de csakhamar be is hunytam. Most bizonyos voltam benne, hogy lázálmaim vannak, mert hogy láthattam volna különben magam előtt egy bájos, fehér arczu lányt, ki részvétteljesen locsolgatja az arczomat hideg vizzel.
    És a lázálom folytatódott.
    - Hendrika, szólalt meg angolul egy édes hang, a legédesebb, mit valaha hallottam életemben, oly lágyan susogva, mint midőn nyári éjszakákon az esti szél suttog a falombok között. Hendrika, attól félek, hogy meghal, a nyergemben van egy kis palaczk brandy, add ide nekem.
    - Ah, hagyja meghalni, Miss Stella, felelt egy durva hang. Balszerencsét fog önnek hozni ez az ember, hagyja őt meghalni.
    Ujra kinyitottam a szememet és ujra láttam álmaim csodaszép megjelenését, egy magas, karcsu ifju nőt, ki haragtól szikrázó szemekkel parancsolt valamit az előtte álló kis fehérbőrű, görbelábu, szélesvállu asszonynak, ki hátragörbült homlokával elálló füleivel és előrenyuló állával inkább valami csinos majomra, mint emberi lényre emlékeztetett.
    - Hogy mersz velem ellenkezni? Elfelejtetted, mit mondtam neked?
    - Oh, Miss Stella, mormogta az asszony, ki szinte összezsugorodni és remegni látszott urnője rázúduló haragja alatt. Ne haragudjék rám, azt nem tudom elviselni. Csak azért mondom, mert igaz. Hozom már a brandyt.
    - Nem brandyt, hörögtem oly érthetőn, a mennyire dagadt nyelvem megengedte, vizet.
    - Ah, ő él! kiáltott fel a szép lány és angolul beszél. Itt van viz, hisz ön a forrás szélén aludt el.
    Nagynehezen feltápászkodtam, ajkaimhoz emeltem a palaczkot és ittam belőle. Oh, az az üditő ital, uj élet gyült fel ereimben.
    - A gyermek, suttogtam, a gyermek. Meghalt?
    - Még nem tudom, most akadtunk csak önökre és legelőször is önt iparkodtunk életrehivni.
    Megfordultam és odacsusztam, ahol Tota feküdt eszméletlenül Indaba-zimbi oldalánál és a fiatal nő annak az arczát is kezdte locsolgatni, mig Hendrika Indaba-zimbivel foglalkozott. Nehány perczczel később Tota legnagyobb örömömre kinyitotta a szemét, és elpityeredett, de a szegény kicsikének ajkai és nyelve annyira meg voltak dagadva, hogy még sirni sem tudott. Az öreg Indaba-zimbi is feleszmélt és maga köré tekintve, rögtön tisztában volt a helyzettel.
    - Nos, mit jósoltam, Macumazahn, szólt, a vizes palaczk után nyulva, a melyből egy nagyot huzott.
    - Hendrika - szólt a fiatal nő - nézd meg, vajjon van-e amott a fán érett gyümölcs?
    Hendrika szót fogadott és csakhamar visszatért, jelentve, hogy van biz ott érett gyümölcs, de a legmagasabb ágon.
    - Hozd le.
    Könnyü azt parancsolni, gondoltam magamban, de nehéz megtenni. Hanem tévedtem, mert a következő perczben az asszony egy hatalmasat ugrott, körülbelül három lábnyi magasságra, megragadta az ágak egyikét, és egy szökéssel, melyért bármely akrobata is megirigyelte volna, fönn termett.
    Aztán felállt a hajlongó ágra és kezével a feje fölött himbálódzó legközelebbi ág után kapkodva, egy második szökéssel fönn termett azon is.
    Oly merő bámulattal szegeztem rá szememet, hogy a fiatal nő észrevette meglepetésemet és mosolyogva szólt:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986899
Webáruház készítés