Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: A vörös Éva_MOBI

Henry Rider Haggard: A vörös Éva_MOBI
1 090 Ft1090
  • Részlet az e-Könyvből:

    Jó két hónap múlt el addig, míg végre ők hárman: Hugó, Dick és Day Dávid megpillantották a Rhone kék vizétől körülmosott Avignonnak a lehanyatló napfénytől bíborvörösben úszó hatalmas tornyait. Elképzelhetetlenül borzalmas volt ennek a három embernek az útja, akik mindenütt Murgh nyomában jártak, őt magát, az igaz, nem látták, de meglátták mindenütt a keze nyomát. Halál, halál, mindenütt halál és semmi más, csak a halál.
    Egy este egy vendéglőben vacsoráztak a vendéglőssel, az ő családjával és szolgaszemélyzetével, összesen tizenkét emberrel, akik látszólag mind teljesen egészségesek voltak. Mikor reggel fölkeltek, már csak egy öregasszony és egy gyerek voltak a háziak közül életben, a többiek mind meghaltak.
    Egy napon váratlanul rablók ütöttek rajtuk és fogságba ejtették őket. A rablók - a hegység desperádói, huszonnégy órát engedtek nekik arra, hogy elkészüljenek a halálra. Ennek eltelte után föl akarták őket akasztani, mert mielőtt fogságba estek volna, sok tagját a bandának leölték Mikor a kegyelemidő elmúlt, sokkal hamarább megtehették volna, hogy ők akasszák föl a megmaradt rablókat. Azért hát kiválogatták a rablók legjobb lovait, elszedték gonoszul szerzett kincseiket és tovább lovagoltak, otthagyva a gyilkosokat legyilkoltan olyan erőtől, mély erősebb minden embernél.
    Átmentek elhagyatott falvakon, hol a vetés lábán rothadozott; átmentek ragályverte városokon, melyeknek nyögése és bűze, mint egy: rossz szagú füstáldozat emelkedett az égnek; átkeltek folyókon, melyekben a bennük hempergő hulláktól megmérgezve a halak ezrei úsztak dögölve.
    A különben kedves vidék pokollá változott és ők mégis baj és ártalom nélkül hatoltak át ennek a pokolnak a mélységein.
    Az utolsó napok egyikén azonban olyan városban háltak még, melynek lakossága, vagy azok, akik megmaradtak belőle, mintha megőrültek volna. Az egyik téren táncoltak, daloltak és nyilvánosan szeretkeztek. Majd egész tömegek vonultak végig, meztelenül az utcákon, himnuszokat énekelve és véresre korbácsolva magukat, míg az utcai járókelők tiszteletből térdre borultak előttük. Ezek voltak az előfutárai a következő esztendőben fellépett flagellánsoknak.
    A városon kívül, á mezőn még borzalmasabb, látványban volt részük. Itt negyven-ötven őrjöngő ember, a legtöbb közülük részeg is volt, azzal foglalatoskodott, hogy a környékbeli borpincékből rabolt boroshordók fájából rakott máglyán elégessen egy, szegény zsidót, feleségével és két. gyermekével. Mire Hugó két társával odaérkezett, a zsidó már elégett és ez az ördögbanda éppen azon volt, hogy az asszonyt és a két gyermeket bedobják abba a tűzbe, mely szemük láttára pusztította el férjét, illetve atyjukat. Durva röhejjel lökték bele a két gyereket egy nagyobb hordóba, hogy így hengerítsék őket a tűzbe jajveszékelő anyjuk szemei előtt.
    - Mi történt itt? - kérdé Hugó odalovagolva.
    - Elégetünk boszorkányokat és ördögfiókákat, lovag úr. - felelt a banda vezetője. - Tudja meg, hogy ezek az átkozott zsidók mérgezték meg a városunk kútjait, szemtanúink vannak rá. Ők hozták ránk a veszedelmet. És amellett ezt a nőt nem egész két héttel ezelőtt beszélni látták azzal a sárgasapkás ördöggel, aki mindenütt megjelenik, mielőtt a fekete halál kitör. Most rajta, hengerítsétek őket a tűzbe!
    Hugó kirántotta a kardját, mert ez a látvány több volt annál, mint amit az ő angol teste-lelke elviselhetett. Dick is elővette az íját és Dávid elővette hatalmas kését.
    - Engedjék szabadon, azokat a gyerekeket! - szólt Hugó ahhoz az emberhez, aki beszélt s aki kövértestű, vérben forgó szemű fickó volt.
    - Menj a pokolba, idegen - felelt:ez, mert különben tégedet is a tűzbe dobunk, mint egy lovagi ruhába bujt zsidót!
    - Engedjétek szabadon ezeket a gyerekeket! - ismételte Hugó rettenetes hangon, - vagy végzek veletek! Vigyázzatok, nem tréfálok!
    - Vigyázz, te idegen, mert én sem tréfálok - felelt csúfolkodva az az ember. Rajta, barátaim, tegyük bele az ördögfiókákat az ő jó meleg fészkükbe!
    Ámde ez volt az utolsó szava életében, mert Hugó, lecsapott rá kardjával és az állatias ember holtan esett össze.
    Erre rettenetes lárma támadt. A csőcselék égő fahasábokat, bunkósbotokat, késeket ragadott elő, hogy megölje a három angolt. Dick erre parancsszót sem várva elkezdett nyilazni. Dávid, aki bátor fickó volt, nekiugrott a legerőszakosabbnak és leszúrta, Hugó pedig, aki szinte leugrott a lováról, nekivetette a hátát a két társának. Dick csak három nyilat röpített el és a harmadikra a részeg fickók eléggé kijózanodtak ahhoz, hogy ne kérjenek többet belőle.
    Egyszerre valamennyien megszaladtak és csak azok maradtak ott, akik többé már nem tudták, megmoccanni sem. Megesett-azonban, hogy szaladás közben olyanok is elvágódtak és mozdulatlanul maradtak a földön, akik halálra itták magukat.
    - Asszony,- szólt ekkor Hugó, - a férje elveszett, de maga és két gyermeke megmaradt. Menjen most az útjára és adjon hálát annak az Istennek, akit imád, irgalmasságáért.
    - Ó jaj, lovag úr - szólt sírva az asszony, aki még fiatal és elég csinos volt, - hová menjünk? Ha visszatérünk a városba, ezek az emberek biztosan megölnek minket, ahogy megölték férjemet. Öljenek meg karddal vagy nyíllal, jótétemény lesz, de ne hagyjanak minket itt ezeknek az embereknek kénye-kedvére, akik halálra fognak kínozni minket.
    - Eljönne-e velünk Avignonba? - kérdezte Hugó egy kis gondolkozás után.
    - Ó igen, lovag űr, akárhová is elmennék ezek elől az. emberek elől, és véletlenül Avignonban lakik a bátyám, aki talán meg tudna védeni.
    - Akkor szálljon föl a lovamra - szólt Hugó - Dick és Dávid, vegyétek ki azokat a gyerekeket a hordóból és tegyétek lovaitokra. Mi gyalog is elmehetünk.
    A két gyermeket - hat-nyolcéves helyes kis lánykák voltak, - kiemeltek borzalmas börtönükből, a hordóból és a lovakra ültették. A szerencsétlen özvegy odaszaladt a máglyához és kiragadta belőle férjének leégett jobb kezét és bedugta a keblébe, kopott ruhája mögé. Aztán markába vett a fehér hamuból és átkokat mormolva, a város felé szórta.
    - Mit csinált? - kérdezte Hugó kíváncsian.
    - Jehovához, a zsidók Istenéhez imádkoztam, uram, hogy ennek a hamunak minden szeméért vegyen el egy emberéletet meggyilkolt férjem megtorlásáért és bizton reménylem, hogy ő meghallgatta imádságomat.
    - Meglehet - szólt Hugó keresztet vetve, - de mondja csak asszony, nem természetes, ha a keresztények varázslóknak tartják magukat, mikor ilyen imákat hallanak ajkaikról?
    - Az asszony tragikus mozdulattal fordult a máglya felé és odamutatott, férjének a tűzben izzó tagjaira.
    - És csodálkozik azon, uram, hogy mi nyomorult teremtések ilyen imákat, mondunk, ha önök, a mi uraink, ilyen dolgokat művelnek?
    - Nem - szólt Hugó, - nem csodálkozom. Menjünk el a borzalmaknak e rettentő helyéről!
    És elmentek és nem tudom, volt-e már valaha szomorúbb menet náluknál a földön. Elől a síró-rívó család a lovakon, utánuk lehajtott fővel gyalog a három angol.
    Grey Dick - szokása szerint - megint hangosan gondolkozott.
    - Zsidó és keresztény - mondá. - A zsidók megölték az Emberfiát, akiről nem tudták, hogy Isten és azóta hány ezer zsidót megöltek a keresztények. Már most, kik a gonoszabbak a zsidók-e, akik megöltek egy embert, aki az Isten volt, de nem hitték el neki, hiába mondta nekik, vagy ezek a keresztények-e, akik elevenen megégetnek egy zsidót a felesége és gyermekeinek szeme láttára?
    - Dick - szólt közbe Hugó, - ne feledd, hogy nem a zsidót égették el benne, de azt, akiről azt hitték, hogy varázsló, és megmérgezte a kútjaikat és rájuk hozta a halált Hány száz varázslót és boszorkányt égettek el már a magunk hitén valók közül is!
    - Igaz, de mi tudjuk legjobban - folytatta Dick, - hogy ki hozza a ragályt! És azt hiszem, mindegy, zsidó-e vagy keresztény, egyforma ördög lakik valamennyiben! De megint csak Murgh tudja itt;a valót. Majd megkérdezem, ha újra találkozunk. Egyelőre azonban furcsa társaságban érkezünk Avignonba és ha még él ott a papság, hogy magáról a népről ne szóljak, alighanem keserves számadásra vonnak miatta.
    Kérdésnek hangzottak, szavai, de nem kapott rájuk feleletet.
    Nem üldözte őket senki további útjukban az elpusztult vidéken, pedig éppen most öltek meg odavalósiakat. Mert hát megszűnt már a törvény oltalma és hatalma és azok gyilkoltak, akik tudták és azok pusztultak el, akiknek kellett és senki sem siratta, senki sem bosszulta meg őket. Csak az utasok, akikkel találkoztak és akik menekültek, de nem tudták hová és a pusztulás elől a pusztulás karjaiba futottak, vetettek rájuk gyűlölködő pillantásokat, mikor meglátták a velük levő zsidókat. Az volt a véleményük, hogy akik a zsidókkal társulnak, ellenségei minden keresztény léleknek.
    Talán szerencséjük volt, hogy a korai téli alkony már leszállott, mikor a csodálatosan szép avignoni hídhoz értek. Itt nem állott már őrség, mert sokkal borzalmasabb ellenség, dühöngött bent a városban, mint amilyentől kívülről félhettek volna.
    Átmentek a hídon anélkül, hogy valaki is észrevette volna őket, mert a homályos, esős esti időben nem volt más ott, csak egy szegény asszony, aki azt kiáltotta nekik, hogy már mindenkije meghalt, akit szeretett és most elmegy maga is utánuk. Aztán mielőtt még megakadályozhatták volna, fölmászott a híd korlátjára és vad kiáltással beugrott a tajtékozva zúgó hullámokba.
    - Isten bocsásson meg neki és adjon neki örök nyugodalmat - mormogta Hugó, keresztet vetve magára. - A többiek csak vállat vontak. Napról-napra annyi ilyen borzalmas látványban volt már részük, hogy egészen hozzászoktak.
    A híd túlsó oldalán elhagyatott térre értek. Itt megálltak és Hugó így szólt az özvegy zsidóasszonyhoz:
    - Asszony, itt vagyunk Avignonban, ahol, mint mondta, vannak barátai, akik megoltalmazzák, tehát most váljunk el. Megtettünk magukért mindent, amit tehettünk, de most már magukra is, ránk nézve is jobb lesz, ha nem látnak minket együtt ebben a városban.
    - Igaz, uram - felelt az asszony, - de mielőtt elválnánk, hogy talán sohasem találkozzunk többet, szíveskedjék megmondani neveiket, hogy megemlékezhessem róluk és átadhassam emléküket, népemnek, nemzedékről nemzedékre.
    Hugó megmondta és adott neki egy kis pénzt és odaadta, majdnem egész élelmiszerkészletüket. Erre a szegény asszony az ég felé emelte kezeit és így szólt:
    - Én Rebeka, Oniás leánya és Náthán felesége, lekérem önökre, de Cressi Hugó, Grey Richárd és Day Dávid és minden ivadékaikra Jehovának áldását, mert megmentették az özvegyet és gyermekeit a tűzhaláltól és megbosszulták a férjnek és az atyának halálát. Ó, én népemnek Istené, aki megszabadítottad Lótot és az ő családját Szodoma pusztulásából, mentsd meg ezeket az igaz és irgalmas szívű férfiakat is! Fordítsd el tőlük haragodnak kardját, mikor bűnös városokra sújtasz le vele. Borítsd reájuk és azokra, akiket ők szeretnek, oltalmad palástját. Áldd meg kezeik munkáját a békében és teljesítsd kívánságaikat ellenségeikkel szemben a háborúban. És engedd meg, hogy az évek teljességében és tisztelettől környezve hunyják le majdan szemeiket és úgy jussanak be a te örökre szerető kebledre. Így imádkozik Rebeka, Oniás leánya és így is legyen.
    Aztán gyermekeit kézen fogva, megfordult és eltűnt a sötétségben.
    - Na hát, - mondta Dick, mikor az asszony elment, - bár ezeket a szavakat egy zsidó mondta, akin az emberek hite szerint átok ül, mert őseik betöltötték a jövendöléseket; és néhányan közülük nagy bűnt követtek el, mikor a világ még fiatal volt es bár ezzel az emberiségnek megváltását eszközölték, mégis ezek voltak a legvigasztalóbb szavak, amelyeket valaha is hallottam, különösen, mikor ellenségeinkről és a háborúról szólt. Elhangzottak, ezek, a szavak, de remélem, följegyezték őket abban a könyvben, mely örökre fennmarad. Menjünk hát mester és keressünk szállást Avignonban. Nekem egészen könnyű már a szívem!
    Hugó bólintott, mert az ő szíve is megkönnyebbült ezektől az áldó szavaktól, melyeket jó előjelnek vett.
    Nyeregbe szálltak és befordultak egy utcába, mely a nagy Roches des Doms mellett vezetett, melynek a tetején a hatalmas pápai palota állott. A palota még nem készült el egészen és mégis a legnagyobb épület volt, amit csak valaha is láttak. A falak és kapuk előtt itt is hatalmas tüzek égtek, melyeket őszentsége parancsára gyújtottak meg, hogy megtisztítsák a levegőt és megvédjék őt és udvarát a ragálytól.
    A palotát jobb kézről hagyva, lassan végiglovagoltak a varos egyik főutcáján, vendéglőt keresve.
    Nemsokára találtak is egy nagy vendéglőt, melynek kapuállványán három pásztor képe látszott. Befordultak a kapuján, hogy bemenjenek, ámde mihelyt föltűntek á boltozat alatt, az udvar felől nagy tömeg rohant feléjük, fütykösökkel és kardokkal és dühösen ordítozták, hogy nem tűrnek maguk között idegeneket, hogy a halált hozzák be hozzájuk.
    - Menjünk tovább - szólt Hugó, - mert itt, úgy látszik, nem látnak szívesen!
    Tovább mentek és egymás után három vendéglőben is szerencsét próbáltak. Az első kettőben hasonló rossz fogadtatásban volt részük, de a harmadiknak zárva voltak az ajtai és üres és elhagyatott volt. Aztán mivel lassanként egész tömeg szegődött a nyomukba fáradtságuk dacára, találomra befordultak egy másik utcába. Így visszakerültek a nagy sziklához, abban a reményben, hogy ott találnak valami vendéglátóbb vendégfogadót.
    Ezen az utcán elértek egy gyérebbén lakott városrészbe, ahol nagy kertek közepén hatalmas épületek álltak. Az egyik, ahogy az utcákon mindenfelé égő tüzek fényénél meglátták, valóságos kis vár volt. Legalább is sáncárok vette körül, fölvonóhídja le volt eresztve. Mivel ablakaiban lámpák égtek, Hugó, aki hosszú vándorlásukba belefáradt, hirtelen elszánta magát valamire.
    - Ebben a: szép házban kétségkívül valami lovag lakik - szólt társaihoz, - menjünk, be hozzá, mondjuk meg nevünket és rangunkat és ezekre hivatkozva kérjünk tőle vendéglátást, ahogy jogunkban is áll.
    - Jól van - morgott Dick, - rosszabb fogadtatásban nem lehet részünk, mint amilyenben a vendégfogadókban volt, hacsak a házigazda a kard és fütykösök mellett nyílhoz is nem nyúl.
    A fölvonóhídon átlovagoltak a kastély kapujához, mely szintén nyitva állott és mivel senkit sem találtak ott, bementek rajta egy kis udvarba. Ott is nyitott ajtókra találtak.
    - Dávid leszállt a lováról és kopogott az ajtón, de senki sem felelt.
    - Az üres ház senkié - mondta Dick, - legalább is az ilyen időkben. Menjünk be!
    Bementek hát. A kastély belső berendezése pompás volt. A ház maga ugyan régi volt, de azért nem terjedelmes, mert mint később megtudták, a külső városfalnak volt erődítménye, melyet a fal lerontása után lakássá alakítottak át. Az előcsarnokból nyílott az ebédlő és az emeletre vezető kőlépcső. Fölmentek rajta és benyitottak az egyik szobába.
    Itt gyászosan megdöbbentő látvány tárult elébük. Égő gyertyáktól körülvett ágyon nagyon szép, fiatal, menyasszonyi ruhás nő holtteste feküdt.
    - Meghalt a ragályban - mondta Hugó, - és elmenekültek holta után mellőle. De hát még szerencsésebb volt, mint annyi más, mert csak halála után hagyták magára. Ez a ruháján és a gyertyákon látszik.
    - Igen - felelte Dick, - és a virrasztóit utóbb mégis elfogta a félelem és megszaladtak. Nos hát majd mi helyükbe állunk és ha holnapig vissza nem jönnek, tisztességesen eltemetjük: a saját temetőjében. Itt finom szállásunk lesz, mester, azért maradjunk itt, míg a jogos tulajdonos ki nem dob. Jöjj, Dávid és segíts fölhúzni a fölvonóhidat!
    Valóban pompás szállásra találtak itt. Aligha volt Avignonban még egy ház, amely jobban el lett volna látva minden szükségesekkel. És mégis - és ez mutatja meg legjobban, hogy milyen borzalmas időket éltek, - egész ott-tartózkodásuk alatt még csak azt sem tudták meg, hogy ki volt az a hölgy, akit menyasszonyi ruhában, nászágyán találtak kiterítve.
    Az éléskamrák és a pince tele voltak élelmiszerekkel. Jóízűen és háládatos szívvel ettek és lecsillapítva éhségüket, kiválasztottak maguknak egy hálószobát. A fáradságos utazás után olyan jól aludtak, hogy másnap reggel csak az ablakon besütő napsugár keltette föl őket.
    Fölkelés után az. udvar közepén sírgödröt ástak holmi kerti szerszámokkal, melyeket egy pajtában találtak és beletemették a szegény menyasszonyt, úgy ahogy volt, nászruhájában, csak meglehetősen értékes ékszereit szedték le róla. Ezzel a szomorú feladattal végezve, megmosakodtak a kútnál és megreggeliztek. Evés után. pedig arról kezdtek tanakodni, hogy mihez fogjanak előbb.
    - Azért jöttünk ide, hogy őszentsége elé terjesszünk egy panaszt mondta Hugó, - menjünk hát el a palotához, adjuk elő jövetelünk célját, rendi állapotunkat, és kérjünk kihallgatást.
    Hugó és Dick a házat, melyet a halott menyasszonyról és a háztetőn emelkedő toronyról a Menyasszony Tornyának neveztek el, Dávid őrizetére bízták. A lovakat is, melyeket az istállóba kötöttek be, az ő gondjaiba ajánlották, azzal gyalog elindultak a pápai palota főbejárója felé. Azonban a bejáró zárva volt, és eltorlaszolva s mögötte hatalmas tüzek égtek.
    Mégis addig kopogtak, míg megjelent néhány nyílpuskás őr és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. Azt felelték, hogy őszentségével vagy legalábbis valamelyik titkárával óhajtanának beszélni, mire az őrök azt kérdezték, hogy honnan jöttek s mikor erre azzal feleltek, hogy Itáliából, azt a választ kapták, hogy akkor semmi esetre sem nyerhetnek bebocsátást, mert a ragály is onnét jött.
    Erre Hugó megmondta a nevét és elmondta, hogy milyen ügyben jött. Mikor ezt az őrök meghallották, elkezdtek hangosan nevetni.
    - Érvénytelen házasságnak megsemmisítése - mondta a kapitányuk, - ugyan menjen és adja elő az ügyét a Halálnak, aki hamarosan él fogja intézni, ha ugyan máris el nem intézte. Távozzék el innen jómaga angol lovag, fehérarcú társával együtt, mert még a legjobb viszonyok között sem akarunk itt angolokat látni, hát még hogyha Itáliából jönnek ily nyomorúságos időkben!
    - Menjünk, mester - szólt Dick, - be lehet egy házba jutni még másképpen is, mint éppen a főkapun és nincs szükségünk rá, hogy a vérünkkel öntözzük meg a kapu rácsait.
    Elmentek tehát azon tűnődve, hogy most már hová forduljanak, vagy: mibe fogjanak. Véletlenül azonban nem kellett soká tűnődniük.
    Hamarosan elébük állt egy kopottruhás, szélesarcú ügyvéd, aki alighanem megfigyelte őket és megkérdezte, hogy mit kerestek á pápai palotánál. Hugó elmondta neki, mire az ügyvéd azonnal tisztességtudó modort kezdett tanúsítani, látva, hogy előkelő emberrel van dolga. Sőt be is mutatkozott, hogy ő Bazil, toursi származás, aki hites jegyző és egyike a pápa őszentsége jogügyi titkárainak, aki jelenleg éppen azért lakik a pápai palota falain kívül, hogy őszentsége egyenes parancsára azoknak az ügyeit vegye a kezébe, akik a ragály idején valami ügyükkel a pápai szék elé fordulnak. És azt is hozzátette, hogy bármikor, érintkezésbe léphet a palotában lakókkal és hogy hatalmában állna elősegítenie Sir de Cressi Hugó nemes lovagnak az ügyét, mely már most is fölkeltette érdeklődését.
    - Lesz-e költség? - kérdezte Dick, hideg szemmel vizsgálgatva az emberkét.
    Bazil tréfával ütötte el a dolgot, azt mondván, hogy pörös ügyek és költségek ikertestvérek. Sőt az egyik nem is lehet meg a másik nélkül. Nem mintha ő maga sokat törődne a pénzzel, mondta, különösen ebben a nyomorúságos időben, de hát égy ügyvéd sem alkothat olyan előzményt, mely később, jobb időkben, ellene fordulhat. Azzal megnevezett egy összeget. Hugó kétszer annyit adott neki, mire ő azonnal nagy érdeklődést kezdett tanúsítani az ügy minden legkisebb részlete iránt is. Sőt elkísérte őket a lakásukra is a Menyasszony Tornyába, - amelyről, akár igazat mondott, - akár hazudott is, azt mondta, hogy sohasem látta és itt írásba foglalta a panaszt minden részletével együtt.
    - Sir Acour Edmund, Noyon grófja, Cattrina ura? - mondta, - úgy emlékszem, hogy e soknevű uraság nemrégen, amikor a pestis még nem dühöngött annyira Avignonban és a palota kapui még nyitva voltak, kihallgatáson volt őszentségénél. Nem tudom, hogy mi történt akkor, mert ez az ügy, nem nekem volt kiosztva, de holnapra megtudom és jelenteni fogom.
    - Tudja meg azt is, kérem, tudós uram - szólt Hugó, - hogy ez a háromnevű lovag még mindig itt van-e Avignonban. Mert ha igen, lenne vele pár szavam!
    - Szívesen, szívesen - felelt a szélesarcú hites jegyző, - bár aligha hiszem, hogy akadjon olyasvalaki, aki a mai viszonyok között is maradjon ebben a városban, ha van pénze rá, hogy lovat szerezzen, mellyel elmenjen, kivéve, ha pap és itt kell maradnia, hogy szolgálatára legyen a bajba esetteknek. Nos tehát, ha ugyan megkímél minket a pestis addig is, holnap reggel ilyenkor itt leszek és elmondok mindent, amit megtudhattam.
    - Hogyan kezdődött a pestis Avignonban? - kérdezte Dick.
    - Azt senki sem tudja biztosan, nemes. uram. Ősszel nagy esőzések, sűrű ködök és egyéb természetellenes jelenségeink voltak, mint például csodás fények az ég boltozatán, és hasonlók. Aztán egy nagyon forró nap estéjén egy vörös és sárgasapkás, vastag, fekete prémpalástos és fekete gyöngynyakláncot viselő embert láttak állani a piactéren. Sőt, én magam is láttam. Valami olyan különös és félelmetes volt ennék az embernek a megjelenésében, hogy ámbár sokan azt állítják, hogy közönséges vásári bohócé aki pár garast akart keresni, a nép. mégis megtámadta, kövekkel hajigálták, karddal és mindenféle más fegyverrel támadták meg és már azt hitték, hogy végeztek vele, mikor egyszerre csak sértetlenül megjelent a tömeg gyűrűjén kívül és kinyújtotta feléjük fehérkesztyűs kezét, aztán beleolvadt a sötétségbe.
    - Csakhogy, - tette hozzá nyugtalanul, - kiderült, hogy mindazok, akik bántalmazni akarták, az elsők lettek a pestis áldozatai között. - Hála Istennek, hogy én nem tartoztam közéjük, sőt mindent elkövettem, hogy visszatartsam az embereket a bántalmazásától. Talán éppen azért került el máig a pestis!
    - Különös, történet - szólt Hugó, - habár hasonlókat hallottam mindazon; városokban, melyeken keresztülutaztam. Tehát a viszontlátásra holnap ilyenkor, Bazil barátom.
    - Két dolgot tudtunk meg, mester - szólt Dick, mikor az ügyvéd köszönt és eltávozott. - Először is, hogy Acour itt van, vagy legalábbis itt volt Avignonban, másodszor, hogy Murgh, a Hírnök, Murgh, a Kard itt volt vagy itt is van Avignonban. Menjünk és keressük fel egyiket vagy másikat, mert én részemről mind a kettővel szeretnék találkozni.
    Egész nap a kettő után jártak, de egyiket sem táplálták meg.
    Másnap reggel Bazil ígérete szerint fölkereste őket és bejelentette nekik, hogy ügyük már folyamatban van. Azt is jelentette, hogy valószínűleg nehezebben fog menni, semmint sejtette. Sőt értesülése. szerint ez a Noyon vagy Cattrina, kinek a bíbornokok között sok barátja van, már valami előzetes megerősítést nyert lady Clavering Évával kötött házasságára. Ezt a megerősítést most már nagyon nehéz lesz és nagyon sokba fog kerülni megsemmisíttetni.
    Hugó azt felelte, hogy ha csak őszentsége színe elé tudna, kerülni, olyan bizonyítékkal tudna előállani, amely föltétlenül az ő javára döntené el az ügyet. Azért a főkívánsága, hogy kihallgatást nyerjen.
    Az ügyvéd megvakarta széles állát és azt, kérdezte, hogy hát ezt hogyan lehessen megcsinálni, mikor a ragály miatt a palotának minden kapuja zárva van. De hát - tette hozzá, - talán mégis menne a dolog, ha, Hugó rászánna bizonyos összeget a kapusok és más hasonló embereknek megvesztegetésére.
    Hugó odaadta neki ezt az összeget, sőt azonfelül is valamit abból az aranykészletből, melyet a hegyi rablóktól vettek el. Erre Bazil eltávozott, megígérve, hogy másnap ugyanazon órában visszatér, ha a pestis őt is, meg megbízóit is megkíméli, amiért , imádkozni fog a szentekhez.
    Hugó hosszan utána nézett neki s azután Dickhez fordulva így szólt:
    - Nem bízom ebben a báránybőrbe bújt éhes farkasban, aki annyit beszól és olyan keveset tesz. Menjünk el újra és kutassuk át a várost. Talán találkozunk véletlenül Acourral vagy esetleg hallunk valamit felőle!
    Elmentek és bezárták maguk mögött a lakásukat, de jobban tették volna, ha mindjárt Bazil nyomába szegődtek volna.
    Ez az ember elzüllött és szélhámos ügyvéd volt, akinek semmi tisztes foglalkozása nem volt és csak azokból a pénzekből élt, melyeket ki tudott zsarolni azoktól, akik ügyes-bajos dolgaikkal. a pápai szék elé jöttek és akiknek ki tudta használni reményeit vagy félelmét olyan összekötetésekkel dicsekedve, melyekkel nem rendelkezett.
    Ha őt követték volna, meglátták volna, hogy befordult egy mellékutcába és mikor biztos volt benne, hogy senki sem látja, besurrant egy rég ház kapuján, hol előkelő idegenek szoktak megszállni.
    Fölment a lépcsőkön, anélkül, hogy valakivel találkozott volna, mert ebben a dögvészes időben, mintha ez a ház is, mint amennyi más teljesen kihalt volna. Egy ajtóhoz érve, kopogott.
    - Takarodjék innen, bárki is az, aki kopog - hangzott belülről a durvahangú válasz, - mert itt sem beteg nincsen, akit ápolni kellene, sem halott, aki temetésre várna!
    Ha Hugó és Dick ott lettek volna és meghallották volna, ismerősnek találták volna ezt a hangot.
    - Nemes uram - felelt az ügyvéd, - én vagyok itt Bazil, a hites jegyző és az ön ügyében jövök!
    - Az meglehet - hangzott a válasz, - de honnan tudhassam, hogy nem volt-e valami ragályos beteg közelében és nem hozza-e be ide a pestist!
    - Sohase féljen, uram, én csak az egészséges emberek ügyeivel foglalkozom és a betegeket azokra hagyom, akiknek ehhez kedvük van.
    Arra az ajtó óvatosan kinyílt és a szobából erős illatok gőzölgése áradt ki. Bazil gyorsan bement és bezárta maga után az ajtót. Szemben vele, az asztal túlsó felén, lobogó tűz kezeiében állott Acour. Hosszú ruha volt rajta és orra elé valami erős szagú folyadékba mártott vászonkendőt tartott.
    - Ne, ne jöjjön közelebb - szólt az ügyvédhez, - mert ez a ragály nagyon könnyen terjed és legyen szíves levetni azt a piszkos köpönyegét és az ajtó elé kitenni.
    Bazil engedelmeskedett és akkor kitűnt, hogy a ruhája még piszkosabb. Nem volt az az ember, aki pénzt vesztegetett volna új ruhára.
    - Nos hát - szólt Acour, aki szemmel látható undorral nézte őt és gyorsan néhány marok szárított füvet dobott a tűzre, - mi az újság? Elébe kerül-e ügyem őszentségének? Remélem, igen, mert már kezdem unni, hogy be legyek ide zárva, mint egy sólyom a kalitkájában és folyton környékezzen az undok halál félelme és ne legyen körülöttem más. mint egy maroknyi halálra, rémült szolgahad, amelyik egész napon át csak imákat tud dünnyögni!
    - Igen, uram, és magának a pápának a titkárától tudom, hogy őszentsége csak akkor fog a dologgal foglalkozni, ha a pestis elmúlt Avignonban. Azt is kijelentette, hogy akkor is mind a két félnek akár személyesen, akár megbízott által, de még kell jelenniük előtte. Egyoldalú ítéletet semmi esetre sem akar hozni olyan ügyben, mely a hozzáérkezett levelek értelmében eléggé zavaros.
    - Szentséges szent szűzanya - kiáltott föl Acour, - micsoda bolond vagyok, hogy megengedem, hogy ilyen híreket elmondhasson nekem. Hát ha így áll a dolog, legjobb lesz, minél hamarabb elhagynom ezt az undok várost. Még ma délután lóra ülök, vagy ha másképp nem megy, gyalog megyek el!
    - Jól teszi, legalább itt hagyja azokat, akik nem féltik úgy az egészségüket és akiket ugyanaz az ügy hozott ide. Valószínűleg ők sikert is aratnak, mert hiszen bátraké a szerencse!
    - És hát kik lennének ezek, fickó?
    - Egy merész és harcias lovag, meg egy angol nemes, akinek fakó a haja és olyan az arca, hogy a Halál sem szégyellhetné magát miatta és a szolgájuk egy angol fiatalember.
    Acour fölugrott székéből, melyben időközben helyet foglalt.
    - Fölösleges megmondani, a nevüket - mondta, - de hát a pokol minden ördöge nevében, hogyan került ez a de Cressi és szolgája ide?
    - Valószínűleg az országúton, uram, mint mások.
    Legalább is pár nappal ezelőtt látták őket a nagy hídon átjönni „néhány zsidó társaságában, akiket, mint hallottam, megmentettek attól, hogy varázslatuk méltó jutalmát elvegyék. Mindenről tudomásom van, arról is, hogy néhány derék keresztényt megöltek ezeknek a hitványt zsidóknak a. kedvéért.
    - Zsidók kedvéért? Hiszen ez elég ok arra, hogy a mostani viszonyok, között akasztófára kerüljenek. De hát mit csinálnak itt. és hol vannak szállva?
    - Ők is á pápa elé kívánkoznak, mint ön, uram. Az is kívánságuk, hogy Sir Acour Edmund, Noyon grófja és Cattrina urának lady Clavering Évával kötött állítólagos házasságát semmisnek mondassák ki. Mivel voltak olyan jók és szívesek, hogy engemet bízzanak meg ügyük vitelével, részletekkel is szolgálhatok. Azért mingyárt ki is mondom, hogy de Cressi lovagnak az ügye nagyon jónak látszik, mert be tudja mutatni írásbeli vallomását bizonyos Miklós mesternek, akiről ön talán már hallott valamit.
    - Miklós mester írásbeli vallomását. Látta-e már?
    - Még eddig nem, mert eredeti okmányokat eddig még nem bíztak rám. Kívánja-e, hogy igyekezzem ezeket megszerezni, mert ha igen, megteszek minden lehetőt, föltéve, hogy - s evvel Acour zsebére függesztette szemeit.
    - Mennyi kell? - kérdé Acour és a nyomorult hatalmas összeget nevezett meg, melynek a felét rögtön, a másik felét pedig az okmányok kiszolgáltatása után követelte.
    - Kétszer annyit adok - szólt Acour, - ha megtudja csinálni, hogy ezek a pimasz angolok meghaljanak a pestisben!
    - Hogy tudnám én ezt megcsinálni - felelt savanyú, mosollyal Bazil. - Az ilyen fogások könnyen rosszul sülnek el. Majd még ön vagy én kapjuk meg a pestist. De hát ezek az emberek bűnt követtek el és jelenleg nagy az előítélet a zsidók ellen!
    - Úgy van és ezek az angolok varázslók. Biztosan tudom, hogy Velencében annak a sárgasapkás, szőrmepalástos ördögnek a társaságában látták őket, aki mindenütt, mint a pestis előfutárja jelenik meg.
    - Bizonyítsa ezt be! kiáltott föl Bazil - és az avignoni polgárság meg fogja önt szabadítani minden bajától!
    Azután hosszas megbeszélésbe fogtak és a vége az lett a dolognak, hogy Bazil azzal távozott, hogy másnap majd. kedvező jelentéssel tér vissza bizonyos ügyben.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648810
Webáruház készítés