Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Henry Rider Haggard: A vörös Éva_EPUB

Henry Rider Haggard: A vörös Éva_EPUB
840 Ft840

Henry Rider Haggard talán a legolvasottabb és legnépszerűbb képviselője a szórakoztató irodalomnak. A mese és a mesélés szeretete szól benne és még valami: Afrika imádata. Bár Angliában született (1856), kora ifjúságában Afrikába került, ahol letelepedett és ahol regényeinek legtöbbjét játszatta. Csapongó fantáziája káprázatosan ügyes mesebonyolító készsége és pompás stílusa már első nagy műve után megszerezte neki a sikert, amely élete végéig hű maradt hozzá. De nemcsak az angol olvasótábor elismerése jutott osztályrészéül,
Salamon király kincse“ című nagy regénye meghódította. az összes kultúrországokat. Ugyanígy a búr háborúban játszó „Jess" valamint a tibeti hátterű „Ayesha“ is. A "Gyöngyhajadon" című regénye nagy sikert aratott a Világhírű Regények sorozatában. A legsikerültebb regénye mégis „A vörös Éva", amelyet ebben a kötetben talál az olvasó. Valamennyi műve között ez jelent meg a legtöbb európai nyelven és ez fogyott a legnagyobb példány számban. Hogy világsikere indokolt, azt most majd „a magyar közönség is megerősíti a maga ítéletével.
Írta egykor a regény hazai megjelenése idején, bő 70 évvel ezelőtt az akkori kiadó. A mű élvezeti értékét növeli, hogy ebben a regényben fordítója, Zigány Árpád is remekel: érezhető, hogy kedveli hőseit, és olyan pazar magyar nyelven mesél, hogy mit sem veszünk észre a közben eltelt hetven év nyelvi változásaiból. Mert a cselekmény valóban magával ragadó. A XIV. századi Európa legfontosabb országait, így Angliát, Franciaországot, Velencét színpadául állítja történetének Haggard, s a szerelmes férfi, a hős Hugo de Cressi megpróbáltatások árán tör a siker, a felemelkedés, és egykor elrabolt szerelme, a vörös Éva felé. Hamisítatlan és élvezetes középkori lovag- és szerelmesregényt olvashat a nyájas olvasó, melynek sodró lendülete a XXI. századot idézi. (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A lovaik annyira rászorultak a pihenésre, hogy másnap reggelig Londonban kellett maradniuk és bizony már esteledett, mire a windsori kastély kapujához értek. A piacon megállottak és egyikük elment éjjeli szállást keresni, mert a városka nagyon tele volt idegenekkel. Mialatt ott álltak, bámulva a hatalmas, újonnan épült vártornyot, egyszerre trombitaszó harsant föl és az egyik utcából befordult egy előkelően öltözött, pompás lovakon járó menet, urak és hölgyek, akik ökleiken-vadászsólymot tartottak.
    Erre az a népség, mely odagyűlt, hogy az idegeneket megbámulja és öltözetüket megszólja, levett sapkával mély hajlongásokba kezdett és azt kiabálta:
    - A király! A király! Isten tartsa meg őt!
    - Melyik a király? - kérdezte Hugó az egyik ott ácsorgótól, mire ez rámutatott egy fennkölt arcú, szakállas, középkorú lovagra, aki az oldalán levő pompás fiatalemberrel társalogva, feléjük tartott.
    Ekkor Hugónak hirtelen az ötlött eszébe, hogy amit ma megtehet, ne halassza holnapra. Leugrott hát a lováról és mély meghajlással előrelépett és elállta a király útját. Mikor ezt meglátták, két udvari ember megsarkantyúzta a lovát és egyenest nekirontottak, hogy visszakergessék. Ámde Hugó dühbe jött a szemtelenségükön és helyén maradt és mikor az egyik lovag már egészen rá akart gázolni, megkapta a ló zabláját és olyan erővel bántotta meg, hogy az állat térdre rogyott és lovagját leröpítette a sárba. Erre aztán általános nevetés támadt. A lovag azonnal talpra ugrott és elkezdett kiabálni:
    - El az útból, el az útból, maga az öregapjának páncéljába bujtatott majomkirály, hacsak nem akar amoda a kalodába kerülni! Tudja-e, kinek állja el az útját?
    - Őkegyességéét - felelt Hugó, - akinek olyan üzenetet hozok, melynek hallatára meg fog örülni és magának meg, nagyszájú, csak annyit mondok, hogy ha nem volnánk őkegyessége színe előtt, lepedőben vinnék el magát innét.
    A király észrevette a dolgot és odaszólt a mellette lovagló ifjúnak, aki erre odalovagolt és kedves, udvarias hangon így szólította meg Hugót:
    - Sir, miért okoz ön zavargást az utcán és miért emelte ki olyan kedélyesen a jó Sir Lacey Ambrust a nyergéből?
    - Mert - felelte Hugó, - a jó Sir Lacey Ambrus le akart gázolni, Sir, csak azért, mert át akartam adni azt az üzenetet őkegyességének, amelyet ő igen szívesen fog fogadni.
    - Nos, ez az idő aligha alkalmas üzenetek átadására - szólt az ifjú, - de hát mi a neve és ki küldi az üzenetet. Én Edvárd herceg, vagyok - tette hozzá szerényen, - így hát bátran beszélhet!
    - Az én nevem de Cressi Hugó, fenség és Sir Arnold Andrew tisztelendőatya küld Dunwichből és a Westminsterből jöttem ide őkegyessége után, mert először ott kerestem.
    - Erre, a herceg visszalovagolt atyjához, jelentést tett neki, majd visszatért Hugóhoz. Az atyám azt üzeni, hogy ismeri mind a két nevet és nagy becsben tartja. Azt parancsolja, hogy kövesse őt embereivel együtt a kastélyba, hol gondoskodnak elhelyezésükről. Sir Ambrus - tette hozzá, - a király azt kívánja, hogy felejtse el sérelmét, mert ő látta, hogy mi történt és az a véleménye, hogy ez a fiatal idegen jól telte, hogy megállította az ön lovát. Kövessen minket de Cressi Hugó, a tisztek majd megmutatják, hol szálljon meg ön embereivel.
    Hugó engedelmeskedett és embereivel hozzá csatlakozva a menethez, belovagolt a windsori kastély kapuján.
    Mikor lovaikat bekötötték az istállóba, Hugó Grey Dick kíséretében az egyik csarnok felé ment, mert azt mondták, ott lesz a helye. Útközben megállította egy tiszt.
    - Őkegyessége még vacsora előtt kívánja önt látni -, mondta.
    Hugó rámutatva Grey Dickre, akit a tiszt nagyon tűnődve nézegetett, megkérte, hogy őt is magával vihesse, mert neki is dolga van az üzenet átadásánál. Egy kis vitatkozás után a tiszt végre is belement a dologba és több folyosón keresztül egy szobához vezette őket Az ajtóban el akarta venni Dicktől az íját, de ő nem adta oda.
    - Én és az íjam el nem válunk - szólt recsegő hangján, - mert mi férj és feleség vagyunk. Együtt vagyunk éjjel-nappal, ahogy házastársakhoz illik!
    Mialatt ezt mondta, az ajtó kinyílt és megjelent előttük Edvárd herceg.
    - És mondd csak, jó fiú, együtt is esztek? - kérdezte, mert meghallotta Dicknek szavait.
    - Igen, Sir, együtt táplálkozunk - felelt vadul Dick, - legalább is erre a meggyőződésre jutott pár nappal ezelőtt néhány ember a blythburghi lápon!
    - Szeretném hallani ezt a történetet - szólt a herceg, - és mert úgy atyám, mint jómagam is nagyon kedveljük az íjászokat, engedje be az íjával együtt, csak a nyilait szedje el, nehogy megéhezzék valahogy odabent!
    Aztán a hercegtől vezetve beléptek a szobába. Szép szoba,volt, boltozatos mennyezetű, színes ablakai, hasonlatossá tették valami kápolnához. Ámde a végében, ott ahol a kápolnában az oltár szokott állani, valami emelvény volt és rajta néhány magas támlájú tölgyfaszék. Mögötte, a falon sok mécses lobogott. Ezek és a kandallóban lobogó hatalmas tűz eléggé megvilágították a szobát.
    Az egyik széken bájos női alak ült, aki valami rámára feszített selymét hímezett. Ez Philippa királyné volt s mellette állott beszélgetve a magas termetű király, prémmel szegélyzett bársonyöltönyben. Hátrább, pergamentekkel megrakott asztalnál papi ruhás férfi ült és írt. Más nem volt a szobában.
    Hugó és Dick az emelvény lábához mentek és ott meghajolva, megálltak.
    - Kik ezek? - kérdé a király a hercegtől. - Aha, most már tudom, az az ember, aki a sárba rántotta Sir Ambrust és azt mondta, hogy valami üzenetet hoz!
    - Igen, Sir - felelte a herceg, - és ez a porlepte fickó a szolgája, aki nem akar elválni az íjától, mert azt mondja, hogy a felesége és még éjjel is vele alszik!
    - Szeretném, ha minden angol így gondolkoznék - szólt a király - mondd csak, ember, tudsz-e célba lőni?
    - Nem tudom, - Sire - felelt Grey Dick, de talán jobban tudok, mint akárki, mert Isten, aki fukar volt hozzám minden másban, ezzel a tehetséggel áldott meg. És ha ugyan le nem iszom ina este magamat, kiállok versenynyilazásra mindenkivel ennél az udvarnál, legyen az nemes vagy nem nemes és fogadok bárkivel húsz aranyban.
    - Húsz aranyban? - Van-e annyid, fickó?
    - Nem, Sire, csak egy aranyam van, de hát mit határoz, mikor úgyis tudom, hogy én nyerek!
    - Fiam - szólt a király, - gondoskodjál róla, hogy ez az ember ma este józan maradjon és holnap íjászversenyt rendezünk. De fickó, ha rád bizonyul, hogy nagyszájú hencegő vagy, végigkorbácsoltatlak a vár körül, mert útálom a nagy szavakat és a kis cselekedeteket. És most ifjú de Cressi mester, mi üzenetet hoztál?
    Hugó benyúlt a keblébe és elővette a lepecsételt csomagot, melynek fölirata így szólt:
    Őkegyességének, Edvárdnak, Anglia királyának, küldi Arnold Andrew pap, de Cressi Hugó keze által.
    - Tud-e olvasni? - kérdezte a király Hugótól, mikor a föliratot elolvasta.
    - Igen, Sire, legalább Sir Arnold Andrew írását, mert ő volt a tanítómesterem.
    - Tudós és derék mestere volt, de Cressi Hugó! Jól van hát, törje föl a pecsétet, hallgatjuk!
    Hugó engedelmeskedett, és fölolvasta a következő levelet:

    „Kegyességed!
    Talán emlékezik még Sire, rám, Arnold Andrewra, a templomosok volt dunwichi mesterére, akiknek házában én némely szolgálataim fejében, melyeket az ön nagybátyjának, az ön atyjának és kegyességednek magának is tettem, kegyes. engedelmükkel, mint fölszentelt pap, még most is lakhatom. Sire, levelemnek átadója de Cressi Hugó, a keresztfiam és fia de Cressi Geoffreynek, az itteni nagy gyapjúkereskedőnek, akivel kegyességednek, is volt már dolga.
    - De volt ám - szólt közbe, a király nevetve, - azt hiszem, a számlám még most is fennáll. Na, majd kifizetem valamikor, ha Franciaországot elfoglaltam. Tovább!
    „Sire, ez a Hugó szerelmes Clavering Évába, a blythburghi Sir Clavering John leányába, az ő unokatestvérébe, akit közönségesen Vörös Évának neveznek és maga részéről a leány is szerelmes beléje és eljegyezték egymást.
    Itt egyszerre fölgerjedt Philippa királyné érdeklődése is:
    - Miért nevezik ezt a hölgyet Vörös Évának, Sir - kérdezte lágy hangon, - vörösek talán az orcái?
    - Nem, asszonyom, - felelte Hugó elpirulva, - hanem mert vörös öltözéket szeret hordani!
    - Ah, akkor sötéthajú?
    - Úgy van, asszonyom, haja és szemei hollófeketék.
    - Az égre, Lady - szólt közbe a király, - hát az-e a dolog lényege, hogy ifjú szerelmesének milyen színű szeme van? Hiszen ez az ő szerelmes szemével úgy sem látja a kedvese igazi külsejét - folytassuk a levelet!
    - Ebből a dologból - folytatta Hugó, - tegnap baj támadt. Hugó unokatestvérétől, Clavering Johntól, párbajra hívatva . megölte őt és a szolgája, Richárd, az íjász, akit közönségesen a szürke Dicknek neveznek, három nyíllal három embert ölt meg, kik közül kettő normann, kiknek nevét nem tudom, a harmadik Sir Clavering Johnnak várnagya, név szerint Kesslandi Tamás. Megölt egy lovat is és mikor egy másik francia meg akarta ragadni az urát, nyíllal keresztüllőtte neki a tenyerét.
    - Szent Györgyre, - szólt a király, - ez aztán nyilazás. Messze voltak tőled, Grey Dick?
    - Nem nagyon, de a világítás igen rossz volt, különben eltaláltam volna a negyediket is, de nagyon alacsonyra céloztam, Sire, mert attól féltem, hogy nem találom el a fejét. Ő aztán fölrántotta lovát és azzal védte ki a nyilat.
    - Ügyes fogás, magam is alkalmaztam már. De hát végezzünk előbb a levéllel, aztán majd sorját keríthetjük a nyilazásnak!
    „Sire - olvasta Hugó, - királyi kegyelmét kérem de Cressi Hugónak és Richárdnak, az íjásznak, ezért az öldöklésért és abban a hitben vagyok, hogy ha végigolvassa ezeket a leveleket, meg is adja“.
    - No ezt még meglátjuk! - mormolta a király.
    „Sire, Sir Acour Edmund, kinek itt Suffolkban birtokai vannak és aki Normandiában Noyon grófja és Itáliában Cattrina ura ...“
    - Ismérem ezt az embert - szólt Edvárd a királynéhoz, - és te is ismered. Csinos és tetszetős lovag, de akiben valahogy sohasem bíztam.
    „Ő is szerelmes Clavering Évába és a leányt atyjának segítségével rá akarja kényszeríteni, hogy feleségül menjen hozzá, habár a leány gyűlöli és bár a Dunwich városi kiváltságok értelmében a leány, kinek itt polgárjoga van, ahhoz mehet, akihez akar.
    - Jó, hogy nincsen sok ilyen kiváltság. A régi história - derék emberek vére ömlik egy nő miatt, kit, úgy látom, joggal neveznek Vörös Évának - mormolta a király.
    „Kegyes Uram, kérem, olvassa el az idezárt levelet; de Cressi Hugó el fogja mondani, hogyan került hozzám, mert nincsen időm mindent leírni. Ha Kegyességed is jónak találja, tapossa el ennek a kígyónak a fejét, amíg a kertjében van, nehogy halálra marja önt, ha kint találkoznak. Ha jónak fogja találni, hogy levelem átadójának elfogatási parancsot adjon a kezébe, olyan hűséges dunwichi alattvalóihoz címezve, akiket jóknak talál, nem kételkedem benne, hogy akadni fog, aki a parancsot végrehajtja. így megsemmisülne az ön dicsőségére és franciaországi ellenségeinek szégyenére egy veszedelmesen nagy összeesküvés és árulási terv, mert azok gyilkos kezeiket Angolország trónjára akarják emelni.
    „Az ön alázatos szolgája és alattvalója
    Arnold Andrew

    - Hát ez micsoda? - kiáltott föl a király, székéből fölugorva. - Anglia trónjára akarják emelni kezeiket? Hamar azt a másik levelet!
    - Az a parancsom, hogy csak Kegyességednek mutassam meg - szólt Hugó előadva a levelet. - Azt kegyeskedik-e parancsolni, hogy hangosan fölolvassam, már tudniillik, ha tudom, mert franciául van írva?
    - Adja ide - szólt a király. - Philippa, gyere ide, segíts elolvasni ezt a kaparást!
    Azzal elhúzódtak az emelvény szélére és egy lámpa alá állva, pontról-pontra elolvasták Sir Acour levelét a normandiai herceghez.
    Mikor bevégezték az olvasást, egy ideig hallgatott a király, azután kitört belőle a düh.
    - Az az angol, aki királynak adja ki magát - idézte. - Hallod, Philippa, ez Edvárd, a te férjed, akit le kell a trónról taszítani és meg kell ölni, hogy Fülöpnek a fia lehessen a király és őt koronázzák meg a Westminsterben. Reméli, hogy a jó Isten egy éven belül megadja ezt. Hogyne és a városaimat ki kell rabolni, a népemet le kell gyilkolni, és ez a francia kutya, ez az Acour, aki hűséget esküdött nekem, nagy angol területeket fog kapni és magas angol címeket. Nos hát, esküszöm, az élő Istenre, hogy élve vagy halva, én magam fogom őt fölmagasztalni és nem a normandiai vagy a franciaországi testvérem. Hadd gondolkozzam! … Lássuk csak… ha katonaságot küldök ki neszét veszi a dolognak és.„megszökik. Nem kígyónak nevezte-e őt a jó öreg Sir Andrew? Hol is van az a leány, a Vörös Éva?
    A dunwichi templomos templom menedékhelyén, Síre - telelte Hugó.
    - Ah és úgy-e ő most gazdag - örökösnő, mert ,te megölted a bátyját és Acour, habár nagy, és jövedelmező birtokai vannak, mégis adósságokban úszik, mert tékozló. Nem, nem fog addig távozni, míg a leányt meg nem kapja - és az öreg Sir Andrew jól meg fogja a leányt őrizni az egyház hatalmával, sőt ha'kell, a saját kezével is, mert hiszen még most is inkább lovag, mint pap. Így hát nincs íniért sietnünk. Mondj el nekem, mindent erről a dologról, de Cressi Hugó, ne hagyd ki a legkisebb körülményt sem. Nem, ne félj. Ha kezeskedhetsz a magad szolgájáról,. mi többiek, akik. itt vagyunk, mind hűek vagyunk Angliához. Beszélj hát, ember!
    Hugó tehát belefogott és elmondott mindent a de Cressik és Claveringek közli viszályról, Évával való gyermekkori szerelmükről. Elmondta találkozásukat a blythburghi nádasban, elmondta a párbaját Johnnal, hogyan ölte ő ezt meg, hogyan nyilazta le Grey Dick a három embert, hogyan menekült meg a negyedik nyíl elől Acour. Elmondta, hogyan úszott ő át Évával a Blythe folyó jeges hullámain és, hogyan bújták ketten a lápon, míg Grey Dick félrevezette üldözőikét és hogyan értek végre el a menedékhelyre. Elmondta, hogy Sir Arnold hogyan szerezte meg Sir Acour levelét a hírnökétől. Elmondta a penitenciát, melyet az öreg pap rá rótt a halálos párbajért. Elmondta, hogyan menekültek ki Blythburghből és hogyan lövöldözték le a Claveringek lovait és hogyan lovagoltak el Londonba és ide Windsorba. Mindent elmondott, kivéve azt, amit Sir Andrew a messzi Cathayben, Murgh házában látott.
    Mikor befejezte mondókáját, ami ugyan hosszú volt, de senkit sem fárasztott ki, a király odafordult a paphoz és így szólt:
    Páter Péter:írjon egy teljes bűnbocsánati levelet, dunwichi de Cressi Hugó és az ő szolgája, Richárd, az íjász számára, minden emberölési vagy egyéb olyan cselekedetükért, amellyel, megszegték a mi parancsunkat a közrend és békességről. Fogalmazza azt meg úgy, hogy minden benne legyen és hozzá el hozzám aláírás végett még ma este,, lefekvésem előtt. Írjon egy megbízatást a dunwichi polgármesternek is ... nem, ezt hagyjuk, még gondolkozom felőle és majd bővebb utasítást adok. De Cressi Hugó, fogadja ön köszönetemét és ha így folytatja, ahogy kezdte, a köszönetemen kívül másra is számíthat, mert szükségem van ilyen férfiakra magam körül. Te is, te furcsa, csontvázszerű ember, akit Grey Dicknek neveznek, neked sem lesz hiányod kegyeimben, ha bebizonyul, hogy felényire is olyan jól tudsz nyilazni, mint ahogy kérkedni tudsz és ha nem hazudtatok mind a ketten, amit szinte gyanítanék, mikor, tetteitekről beszéltetek. És most gyerünk vacsorázni, habár nem mondhatnám, hogy ez a hír nagyon ingerelné az étvágyamat. Fiam, gondoskodjál róla, hogy ezt a gentlemant jól ellássák és hogy senki se mókázzék vele többet furcsa fegyverzete miatt, de különösen ne Sir Ambrus, mért azt nem fogom tűrni. Nem a páncél és a kard teszik a férfit és azonfelül ezt a páncélt és ezt a kardot olyan derék, sőt tudós lovag adta neki kölcsön, amilyen csak valaha is nyeregben ült. Gyerünk Lady! - és karonfogva a királynét, kiment a szobából.
    Hugó az udvartartás lovagjainak asztalánál vacsorázott egy nagy teremben. Az asztalfőn, mert a király magánszobájában evett, a herceg ült. Hugó észrevette, hogy most már senki sem mosolygott a fegyverzetén és falusias modorán.. Sőt, mikor vacsora után Sir Lacey Ambrus odajött hozzá, és bocsánatot kért szavaiért, bizonyos volt, benne, hogy már mindenki megtudta, hogy kiküldetése megszerezte neki a király kegyét és hogy most már mindenki tudta, hogy udvariasan kell vele bánni. A szomszédai közül többen szerették, volna megtudni, hogy mi járatban jött. De ő egy szót sem szólt erről, hanem kérdéseikre ellenkérdésekkel felelt a francia háborúról és szinte szájtátva hallgatta a nagyszerű vitézi tettek elbeszélését.
    - Ó, bárcsak én is láthatnék ilyen dolgokat! - mondta.
    Erre így válaszolt az egyik:
    - Hát miért ne láthatna? Hamarosan lesz rá alkalom elég és sokan örülni fognak közülünk, ha olyan társunk akad, mint amilyennek ön látszik.
    A nagy teremnek egyik hátrább levő asztalánál ült Grey Dick, Hugó többi szolgáival. Ennél az asztalnál ültek a király gyalogtestőrei, akiket mind kiváló bátorságuk és a nyilazásban való ügyességük alapján vettek föl oda. Mikor ezek a katonák meglátták a különös arcú, hamuszínű hajú embert, akinek íja még evésközben is ott volt a. széke mellett, kíváncsian, kérdezősködni kezdtek felőle a többi dunwichi embertől és hamarosan olyan dolgokat hallottak felőle, hogy ugyancsak elbámultak. Mikor aztán a sok sör kissé felkavarta vérüket, hangosabbak lettek és körülállták Dicket és megkérdezték tőle, igaz-e, hogy olyan jól tud nyilazni.
    - Tudok úgy, mint más - szólt és egyebet nem válaszolt.
    Akkor azok megnézték az íját és mindjárt látták, hogy éppen olyan ódivatú, mint amilyen Hugónak a páncélja, aztán meg hogy idegen országbeli és ismeretlen fából készült, de olyan nagy darab fegyver, melyet kevés ember tudna kezelni és egyenest kifeszíteni. Azután sorra kikérdezték a másnapi versenynyilazásra, mire Dick, aki szintén ivott és kezdett méregbe jönni, azzal felelt, hogy ötven pontnál öt pont előnyt ad a legjobb nyilasnak közülük.
    Erre elkezdtek vele csúfolódni, mert nagyon sok híres íjász volt köztük és végre megkérdezték, hogy milyen távolságra áll ki.
    - Amilyenre, tetszik - felelt Dick. - Kétszáznegyven yardtól húsz yardig. De most hagyjanak már nekem békét, mert ha holnap versenyt akarok nyilaim, ma aludnom kell és nem szabad többet innom a maguk erős söréből, mert ez csak megrontja azt, aki csak tiszta vízhez szokott!
    S ezzel vette az íját és elment az ő furcsa nesztelen lépteivel a neki kijelölt hálóhelyére.
    - Szájhős! - szólt az egyik.
    - Nem merném ezt csak úgy vaktában állítani - szólt egy őszbe csavarodott íjászkapitány, aki már sok háborút végigküzdött, - a szájhősök rendszerint nagyon sokat fecsegnek, de ez az ember csak akkor szólt, mikor rákényszerítettétek és talán igazat szólt az ő vékony ajka. Én legalább is, amennyire külsejéről megítélhetem, nem szeretnék vele íjjal harcra kelni.
    A többiek aztán versenyt fogadtak, hogy melyikük győzi le Grey Dicket több ponttal.
    Másnap reggel kilenc óra tájban a király maga elé szólította Hugót és Dicket. Egy hírnök jött értük, aki aztán elvezette őket egy kis szobába, ahol őkegyessége egyedül volt az előtte való este látott Páter Péterrel és egy sötétszemű miniszterrel, akinek a nevét sohasem tudták meg.
    - De Cressi Hugó és Richárd, az íjász - szólt a király, intve a miniszternek, hogy nyújtsa oda Hugónak a számára készített nagy, függőpecsétes pergamentet, - itt van a bűnbocsánati levél, amit nektek ígértem. Nem kell az időt elolvasásával töltenetek, mert olyan mindent felölelő, amilyen, csak lehet és jaj annak, aki kezet mer rátok emelni azért, amit a múltban vagy tettel, vagy mulasztással a mi birodalmunk törvényei ellen elkövettetek. De emlékezzetek jól reá, hogy ez csak a múltra és nem a jövőre szól. Ezzel, a dologgal tehát végeztünk és áttérhetünk a fontosabbra. Tekintettel arra a bizalomra, melyet a mi szeretett hűséges alattvalóink, Sir Arnold Andrew, a te keresztatyád beléd helyez és mert tetszel nekünk, de Cressi Hugó, és tisztességes, bátor férfinak tartunk, úgy tetszett nekünk határoznunk, hogy megbízólevelet adunk neked, melynek értelmében, megparancsoljuk a dunwichi polgármesternek és ama város és körzet minden törvénytisztelő lakosának, hogy legyenek neked abban segítségedre, hogy elfoghassad, vagy ha úgy. kerül a dolog, megölhessed Sir Acour Edmundot, „Noyon gróf ját és Cattrina urát. Megparancsoljuk neked, hogy ezt az embert élve vagy halva hozd elénkbe, hogy a mi bírói székünk előtt ítéljünk fölötte annak a vádnak a dolgában, melyet a tisztelendő Sir Arnold Andrew atya ellene emelt. Mindamellett azt is megparancsoljuk neked, hogy a nevezett lovagot sem meg ne sebesítsd, sem meg ne öld, kivévén, ha ellenáll az általad képviselt parancsunknak és hacsak másképpen meg nem tudod akadályozni abban, hogy megszökjék a birodalmunkból. Azonnal útra fogsz kelni, hogy végrehajtsd ezt a parancsunkat, melynek értelmét, és célját köteles, vagy a döntő pillanatig, titokban tartani. És aszerint fogunk megbecsülni és. megjutalmazni, amilyen jelentéssel térsz vissza hozzánk. Értetted-e?
    - Sire - felelt Hugó meghajolva, - értem és utolsó leheletemig engedelmeskedni fogok!
    - Jól van! Mihelyt az oklevél elkészül, ez a miniszterem föl fogja neked olvasni és meg fogja magyarázni ahol szükséges. Addig marad egy-két óránk, ezalatt megetethetitek lovaitokat, mert itt nem kaphattok, friss lovakat és jobb is, ha úgy mentek vissza, ahogy jöttetek, nehogy feltűnést keltsetek. Írásaidat csak akkor mutasd föl, ha valaki le akarna tartóztatni. Hagyjuk tehát most ezeket a komoly dolgokat és szórakozzunk egy kicsit egyébbel. Ez a te szolgád azzal hencegett, hogy legyőzi nyilazásban bármelyikét az én válogatott íjászaimnak. Hát most hajlandók vagyunk elmenni és bizonyítékait látni, ügyességének, de tudja meg mégis a te szolgád, hogy tegnapi szavainak dacára nem fogjuk gáncsolni, ha felsül, mert, sok előkelőbb ember is többet ígér meg este, mintamennyit be tud tartani reggel.
    - Sire, mindent megteszek, amire képes vagyok, többet nem mondhatok - szólt Grey Dick, - csak azt kérem, hogy senkinek se szabadjon ott ácsorognia vagy nekem alkalmatlankodnia, ha nyilazok, mert én a magányt kedvelő ember vágyok és nem szeretem a társaságot, mikor mesterségemet űzöm!
    - Így lesz. - szólt a király - és most fel a versenyre!
    - A verseny! - mormogta, Grey Dick, mikor egyedül maradt Hugóval. - Hát nem inkább azon kellene lennünk, hogy. céltáblák helyett minél előbb.
    Acourt és az ő cimboráit vehessük célba? Menjen a királyhoz, mester és magyarázza meg, neki,: hogy míg mi itt időzünk, azalatt a francia megszökhetik, vagy még gonosz árulásokat követhet el!
    - Nem lehet, Dick, az oklevél még nincsen készen és a király nagyon szeretné látni ezt a versenyt.
    - Meg aztán, lásd, mindezek az íjászok, sőt a többi különb emberek is, mind azt mondanák, hogy azért mentél el, mert csak szájhős: vagy, aki nem mert velük kiállani!
    - Azt mondanák? Igazán azt mondanák? - sziszegte fogai közt Grey Dick. - Hm, tényleg olyanokat mondanának, amilyeneket sem te, sem én nem hallanánk szívesen? Nos hát, nem fognak így beszélni... Mégis azt mondom, mester - folytatta kitörve, - hogy nem, tudom miért, de jobban szeretném, ha útban volnánk már Dunwich felé, akárhogy csúfolnának is.
    - Nem megy, Dick - felelte Hugó, tűnődve rázva a fejét - lásd, már jönnek is értünk.
    *
    A windsori erdő egy körülbelül háromszáz yard hosszú, széles, lapos tisztásán, közel a kastély mellett, ott állt Grey Dicknek furcsa, idomtalan alakja; - Az íjászok, egymás oldalát bökdösve mulattak rajta. De csontos kezében ott tartotta hatalmas, hat láb hosszú íját, melyet a tenger küldött neki és ami nem ébenfából, de valami nehéz, szívós, talán a délen, vagy a távol keleten növő fából készült. Ezen a fegyveren már egyik íjász sem nevetett, habár az egyik - aki megpróbálta az íjat felajzani, de nem sikerült neki hangosan azt kiabálta, hogy ezzel az esetlen karóval ez a suffolki ember semmire sem fog menni. Mire Grey Dick dühösen mosolygott, úgy felhúzva fehér fogairól az ajkát, mint a mérges kutya.
    A király és az ifjú Edvárd herceg, meg sok hölgy és lovag, ki gyalog, ki lóháton, a közelben álltak. A túlsó oldalon pedig katonák és más kastélybeli népek sorakoztak, akik eljöttek, hogy megnézzék, mikor ez a csúnya fickó vereséget szenved.
    - Dick:- suttogta Hugó, - nyilazz most úgy, ahogy még sohasem azelőtt! Tanítsd meg ezeket móresre, Suffolk becsületéért!
    - Hagyjon békét, mester - mormogta Dick, - mondtam már, hogy megteszek mindent, amit tudok. S azzal leült a fűbe és sorra vizsgálta valamennyi nyilát, szemmel láthatólag nem törődve semmi mással.
    Aztán megkezdődött az első próba. Úgy száz yardnyira egy körülbelül két négyzetlábnyi fehér, fa céltáblát állítottak fel. A táblák közepén alig három hüvelyk átmérőjű vörös kör volt. Az egész alig állt ki valamennyire is a földből.
    - Nos, Richárd - szólt a király, - hármat kiválasztottunk legjobb íjászaink közül, hogy veled és egymás közt versenyt nyilazzanak. Mondd, mit akarsz: elsőnek nyilazni, vagy utolsónak?
    - Utolsónak, Sire - felelt ő, - hogy lássam, mit tudnak.
    Ekkor előlépett egy erőteljes, jó mutatós fickó, aki egymás után ellőtte három nyilát. Az első nem talált, a második a céltábla fehérjét érte, a harmadik megállt a vörösben.
    A céltáblát kicserélték és a régit a benne álló nyilakkal odavitték a királynak és akkor sorra került a második íjász. Ennek mind a három nyila beletalált a: céltáblába és pedig az egyik a vörös körbe. Újra megcserélték a céltáblát és előállt a gárda nagy íjásza, magas, tisztatekintetű ember, akit Green Jacknek neveztek és akiről az a hír járta, hogy még sohasem győzték le. Ellőtte első nyilát és ez megállt a vörös kör bal szélén. Újra lőtt és a nyíl megállt a vörös kör jobb szélén. Harmadszor is lőtt és a nyila belefúródott a vörös kör kellő közepébe, hol egy kis fekete pont volt.
    Hangos kacagás támadt erre, mert hiszen a suffolki ember vereséget szenvedett, még mielőtt a versenybe belefogott volna.
    - A te Dicked ennél jobb eredményt nem érhet el, legföljebb csak ennyit tudhat - szólt a király, mikor odahozták neki a céltáblát.
    Grey Dick is megnézte.
    - Jó dolog, Sire - szólt, - engedje meg azonban, hogy ezt a céltáblát, úgy ahogy van, a nyilakkal nekem is felállítsák. Meg lehet majd különböztetni a nyilakat, az övéi a szürkék, míg amiket én csinálok feketék, mert üres óráimban nyílgyártó vagyok és szeretem a mesterségemet.
    - Helyes, megengedem! - szólt a király csodálkozva és a céltáblát visszatették a helyére.
    Grey Dick ekkor kinyújtózkodott. Ránézett a céltáblára, ránézett az íjára, aztán rátett egy fekete tollú nyilat az íjára. Majd látszólag egész könnyedén és gondtalanul, mintha csak kevesellné a távolságot, ellőtte a nyilát. Elrepült a nyílvessző, és úgy egy hüvelyknyire a baloldalt álló nyíl mellett belevágódott a vörös körbe.
    - Ah! - kiáltoztak a nézők - igazán szerencsés egy lövés volt!
    Dick újra lőtt és a nyíl újra belefúródott a vörös körbe, most már egy hüvelykkel beljebb Green Jack jobboldali nyilától.
    - Ej, ez az ember tényleg ért hozzá! - mondták a nézők, - De nem főzheti le Green Jacknek a harmadik találatát, még ha maga az ördög is segít neki!
    - Nahát, akkor az ördög nevében hallgassatok! - kiáltott feléjük Grey Dick dühös szemvillantással.
    - Úgy van, hallgassatok! - szólt a király. - Nem mindennap látunk ilyen nyilazást.
    Most aztán; Dick szétvetette a lábait és felajzott íját háromszor is felemelte, majd újra leeresztette, mert talán megérzett valami fuvallatot a csendes légben. Negyedszerre azután megfeszítette az íját és már nem könnyedén, mint azelőtt, hanem egészen a füléig, aztán elpattantotta.
    Elrepült a majd égy yardnyi hosszú nyílvessző és az emberek észrevették, hogy alig látszott, felemelkedni, ahogy a nyilak szoktak, vagy legfeljebb csak félannyira. Süvítve szállt és beütött és a közönség néma maradt, mert senki sem látta, hogy tulajdonképpen mi történt. Akkor az, aki a céltáblánál állt, hogy jelezze a lövéseket, előrefutott és ordítva kiáltozott:
    - Az Isten szent nevére, kiütötte Green Jacknek a nyilát és a helyén egészen keresztül vágódott a céltáblán.
    Erre minden oldalról felhangzott az ősi íjászkiáltás: hi, hi, hi, hi! és az ifjú herceg a levegőbe hajította a sapkáját és a király így kiáltott fel:
    - Bár volna még több ilyen ember Angliában! Úgy látszik, Green Jack, vereséget szenvedtél.
    - Nem, Sire - szólt Grey Dick újra leülve a fűbe, - ennél a fordulónál eldöntetlen maradt a versenyünk. Mi legyen az új próbatét?
    Csak Hugó látta, meg, hogy a vastag erek kidudorodnak sápadt bőré alatt a homlokán, ami mindig felindulásának volt a jele.
    - A hadijáték - szólt á király, - azaz, ha elfogadod, mert itt kemény ütéseket lehet kapni. Magyarázza meg valamelyiktek a játék szabályait.
    Erre az íjászok egyik kapitánya előlépett és elmagyarázta a dolgot. A dolog röviden annyiból állt, hogy az ellenfelek erős bőrkabátban és arcvédővel állnak ki egymással szemben és mészbe mártott, tompa végű nyilakkal lőnek egymásra. Az veszít, aki elsőnek kap olyan sebet, mely a valóságban halálos volna.
    - Nem szeretem a tompa nyilakat - szólt. Grey Dick, - sőt egyáltalában semmi más nyilat sem, csak a magamét. Hány ellen kell kiállanom? Mind a három ellen ?
    -A kapitány igent intett.
    - Hát akkor, engedelmével, egyszerre állok ki mind a három ellen.
    Erre sokan azt mondták, hogy ez nem volna méltányos dolog, de végre mégis Dick álláspontja győzött és a három íjászt, kiket legyőzött, köztük Green Jacket is felállították vele szemben. A három-ember öt; yardnyira állt egymástól. Aztán tompa nyilakat adtak nekik. Dick az egyiket az íjára fektette, a másik kettőt maga elé tette a földre. Erre egy lovag nyargalt kissé oldalt a távolság középvonalára és elkiáltotta magát:
    - Rajta!
    - Abban a pillanatban, mikor a vezényszó, felhangzott, Dick máris elbocsátotta, a nyilát s azonnal arcra vetette magát :és felkapta a második nyilat. Egy pillanattal később három. nyíl süvített ott át, ahol ő állott volt Ámde az ő nyila eltalálta azt, akire célzott éspedig olyan erősen, hogy az az ember hátratántorodott, aztán elhajította íját, ahogy kötelessége volt, ha eltalálták.
    - Ugyanabban a pillanatban Dick- már újra talpon. volt és a második nyila máris teljes erővel belevágódott, abba, akire célozott, .mielőtt ennek még ideje lett volna felhúzni az íját.
    Most már csak Green Jack maradt egyedül és ő, mielőtt még Dicknek, aki felkapta harmadik nyilát is, ideje lett volna lőnie, elbocsátottá nyilát. Találj, ha tetszik! - szólt Dick nyugodtan állva maradva.
    Repült feléje a gyors nyílvessző és egy paraszthajszálnyira repült el a füle mögött. Most Dickre került a sor. Green Jack sapkáján egy íjásztoll lengedezett.
    - Figyeljenek uraim, arra a tollra! - szólt Dick és íme, abban a pillanatban a toll lerepült a sapkáról.
    Most már csend uralkodott. Senki sem szólalt meg. Dick elővett hárem másik nyilat.
    - Mondja csak, kapitány - szólt, - fel van-e mérve ez a pálya és mi az a leghosszabb távolság, amire eddig bárki is ellőtt?
    - A pálya fel van mérve - felelt a tiszt és a legnagyobb távolság, amire eddig ellőttek, négyszázegy yard és az is már jó régen történt.
    Dick megvetette a lábát és teleszívta tüdejét levegővel, aztán kinyújtotta hosszú karját és megfeszítette az íját olyan erősen, hogy a két vége szinte összeért és elpattantottá. Magasra és messze szállt a nyílvessző, az emberek szemei, alig tudták követni és mindenkinek várnia kellett, míg egy ember be nem futott és nem jelentette, hogy milyen távolságot ért:
    - Négyszázkét yard! - kiáltotta.
    - Nem sok - szólt Dick - habár elég! Egyszer már négyszázhúsz yardra is ellőttem, igaz, kissé dombról lefelé.
    Aztán mialatt a csend még mindig tartott, elővette a második nyilát is, ráfektette az íjára és várt, mint aki nem tudja mihez fogjon. Hirtelen úgy ötven lépésnyire tőle vadgalamb repült fel egy fáról és ezeknek a madaraknak akkori rendes szokása szerint mikor a levegő napos és meleg, egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a magasban és csak aztán vágott neki égy magas tölgynek, ahol valószínűleg már évek óta fészkelt. A szegény madár soha többé nem rakta már ott a fészkét, mert mikor alászállni készült, Dick nyila teljesen keresztülverte és a szegény pára a földre zuhant.
    Még mindig néma csend volt, mikor Dick felvette a tegezét és kiürítette a tartalmát a földre, aztán odaadta az üres tegezt az íjászok kapitányának.
    - Legyen szíves - mondotta - hatvan, nem, hetven lépést lemérni és aztán a tegezemet nyílásával fölfelé úgy állítani fel a fűben, hogy látható legyen.
    A kapitány így tett és a tegezt megtámogatta néhány kő- és fadarabbal. Dick aztán jól megnézve mindent, egész gyengén fölfelé lőtt a levegőbe. Mikor a nyíl a tegez közelébe ért, kecses fordulatot tett, a levegőben és belevágódott a tegez nyílásába és ott oldalt esett.
    - Rosszul sikerült - szólt Dick, - ha jól lőttem volna, a földhöz szegeztem volna. De hát ott az az árnyék megzavart és még rosszabbul is mehetett volna a dolog!
    S azzal fogta és tokjába zárta az íját.
    Most végre megtört a csend, de amúgy igazában. Az emberek, különösen a dunwichiek irtózatosan kiabálták és a levegőbe hajigálták a sapkáikat. Green Jack - mert ennek a csodálatos ügyességnek láttára megszűnt mindén irigysége - odarohant Dickhez, megölelte, aztán levette jelvényét a melléről és rá akarta tűzni Grey Dick egyszerű kabátjára. A fiatal herceg odament hozzá és megveregetve a vállát így szólt:
    - Lépj az én szolgálatomba!
    De Dick csak morgott egyet:
    - Le a kezekkel! Mit tettem én egyebet, mint amit húszszor is megcsináltam ha nem is ilyen finom közönség előtt. Nem a ti kedvetekért, hanem az uramért és Suffolk becsületéért és azért nyilaztam, mert némely kutya nagyon magasra tartja a farkát!
    - Goromba egy fickó - szólt a herceg, de az égre mondom, tetszik nekem!
    Most a király lovagolt hozzá a tömegen keresztül, mely mindenütt helyet csinált ő kegyességének.
    - Richárd íjász - szólt, - mióta én ülök Anglia trónusán, még sohasem láttunk ilyen pompás nyilast, jutalmad nem is marad el. A kincstárnokom kifizeti neked, azt a húsz aranyat, melyben tegnap fogadtál. Azonfelül nesze egy olyan ajándék Edvárd királytól, aki barátja az íjászoknak, amely tetszeni fog neked - s ezzel levette bársonysapkáját a fejéről és a rajta lévő arany nyílvesszőtűt, melynek a hegye rubinból volt, Dicknek adta.
    - Köszönöm, Sire - szólt Dick és halvány arca kipirult az örömtől és büszkeségtől, - amíg élek, viselni fogom és jelentse ennek megpillantása az ön minél több ellenségének halálát!
    - Kétségen kívül úgy is lesz, Richárd, és pedig nemsokára, mert tudod, hogy rövid időn belül újra Franciaországba vitorlázunk, honnan a rossz, időjárás tartott eddig vissza és az a kívánságom, hogy velünk gyere. Azért kinevezlek íjászmesterré a testőríjászaim közé, a magam személye köré. Green Jack majd megmutatja szállásodat és bevezet kötelességeidbe s nemsokára újra összemérhetitek ügyességieket, de akkor már eleven franciák lesznek a céltáblák.
    - Sire - szólt lassan Dick, -. vegye, vegye a tűjét, mert nem tehetek kívánsága szerint!
    - Ember, miért? Talán francia vagy?! - kiáltá haragosan a király, aki nem szokta meg, hogy kegyeit visszautasítsák.
    - Az anyám sohasem mondta, hogy francia volnék, Sire, bár nem tudom biztosan, ki volt az atyám. Mégsem hiszem, hogy az volnék, mert úgy útálom a fajtájukat, ahogy a parasztkutya utálja a patkányt. Ámde, Sire, nekem nagyon jó uram van és nem szeretném fölcserélni olyannal, aki, bocsánat az őszinteségemért, rosszabb lehetne, mert a királyok kegye nagyon változékony. Hát nem azt ígérte tegnap, hogy végigkorbácsoltat a falak körül, ha nem vagyok olyan jó nyilas, mint amilyennek gondolom magamat és most nem változtatta-e meg nézetét és nem ajándékoz-e meg arany nyilakkal?
    Ezekre a merész szavakra nagy nevetés támadt, melyben maga a király is elég jóízűén részt vett.
    - Csend! - kiáltotta aztán hirtelen. - Ennek a vitéznek nyelve éppoly éles, mint a fegyvere. Keresztüljárt rajtam. Lássuk, ki a következő, akit találni fog?
    - Azt hiszem, ismét csak kegyességedet, Sire - folytatta Dick, - mert, királyok szokása szerint, ön igazságtalan. Dicséri a nyilazásomat, pedig inkább Istent kellene dicsérnie, mert ez nem az én érdemem, de Isten adománya, melyet sok más helyett adott, amiben fukar volt velem szemben. Aztán ez az én uram - s ezzel Hugóra mutatott - sokkal nagyobb szolgálatot tett kegyességednek, minthogy a célba beletalált és nyilával leszedett egy vadgalambot és róla mégis megfeledkezik kegyességed, pedig mondhatom, hogy majdnem éppen olyan jó nyilas, mint én, mert az én tanítványom!
    - Dick, Dick! - szakította félbe őt Hugó halálosan szégyellve magát. De Dick, nem törődve vele, zavartalanul folytatta:
    - És ő a legjobb kardvívó Suffolkban, ahogy Clavering John szelleme bizonyíthatná. És végül: kegyességed olyan küldetésben; küldi el őt, ahol jól célzott nyilakra épp olyan szükség van, mint éles szarvakra és mégis itt tartana engemet, hogy nyilakat gyártsak, mint íjászmester, holott ha az én kívánságom teljesült volna, már két órája, hogy útban lennénk. Királyi bölcsesség-e ez, Sire?
    - Szent Györgyre mondom! - kiáltott fel Edvárd, - nemcsak íjászmesteremmé, de tanácsosommá kellene tégedet fogadnom, mert kétségkívül éles észjárásod van és nem félsz kimondani az igazságot úgy, ahogy látod! Azonkívül ebben a dologban egészen igazad van. Járj el de Cressi Hugóval abban a küldetésben, melyre rendeltem, őt és ha azzal végeztetek, aki közületek életben marad, engedelmeskedjék parancsomnak, hogy ide visszatérjen hozzánk, vagy ha addig már odaát vagyunk Franciaországban, ott'csatlakozzék hozzánk. Edvárd királynak szüksége van egy ilyen kard és egy ilyen íj szolgálatára.
    - Rendelkezésére fog állani mind a kettő, Sire - szólt Hugó, - már amennyit ér. És kérem, kegyességedet, ne haragudjék Grey Dickre, mert ha az isten jó szemet is adott neki, éles nyelvet adott hozzá!
    - Nem haragszom, de Cressi Hugó, mert tudja meg, hogy mi szeretjük azt, aki szókimondó, de amellett becsületes. Az árulóknak finom, álnok beszédét gyűlöljük, az olyan, beszédet, mint amilyent annak az ajkáról hallottunk, akinek a számadásvonásra való elhozása végett elküldtük önt. És most menjenek kötelességük után: Isten önökkel a viszontlátásig, akár itt a földön, akár ott, ahol végül mindenkinek, akár hűséges volt, akár áruló, számolnia kell tettéről.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648803
Webáruház készítés