Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Henri Barbusse A csoda EPUB novellák e-könyv

Henri Barbusse A csoda EPUB novellák e-könyv
690 Ft

A csodák lehetnek aprók. Mint egy fiókból évtizedek múltán előkerülő levél, egy álom, amit csak az ébredést követően ért meg az álmodó, vagy egy naiv leányka által látott tünemény, de akár egy vadállatot megmentő lövés, amikor valaki az űzött vad felől az őt üldözők felé fordítja a puskát... Barbusse kicsiny csodáiban egyvalami közös: egyik elbeszélés sem úgy vágződik, ahogy kezdetben gondoljuk. Könnyen "fogyasztható", néha könnyed ám mégsem sekélyes elbeszélések ezek. Van amelyik az olvaás után már kifut elménkből, de akad oylan is, amire hetek-hónapok múlva is emlékszünk. Kinek-kinek temperamentuma, tapasztalatai és egyénisége szerint.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A föltámadt múlt

    A szalont látva, az ember önkénytelenül az ódon keretet kereste, annyira hasonlított ósdi bútoraival, múltszázadbeli csecsebecséivel, antik és kezdetleges színezésével egy régi színlenyomathoz.
    A szoba közepén álló egylábú mahagóni asztalka kanavász térítőjén henger alakú lámpa emelkedett, melynek karton ernyője alól száraz téli fény szivárgott. E vékonyka fénysugár épen csak hogy érintette az üvegburával fedett óra egyhangú képét, a kandallólap élénkzöld, gyapotrojtos selyemterítőjét, a lángvörös tapéta mellett sorakozó karosszékek ribiszkeszínű damaszkját és a mohazöld, vastag szőnyeg virágmintáit.
    A karosszékben ülő öregúr egész halkan odaszólt az asztalka másik oldalán ülő öreg hölgynek:
    - Mi van az újságunkban?
    - Várj csak, - motyogta az öregasszony - mindjárt...
    Elhelyezkedtek, az asszony az olvasásra, a férfi a hallgatásra. Az öregúr különös elővigyázattal burkolódzott puha és nyugodalmas házikabátjába, melynek ormótlan ráncaiból oly vénen kandikált ki a feje, hogy lehetetlenség volt kitalálni, vájjon katona, színész vagy hivatalnok volt-e annakidején.
    Az öregasszony megigazította a széket és selyemruhája úgy zörgött, mint a száraz falevél, majd szeméhez emelte az újságot, úgyhogy beárnyékolta vele arcát, mely fakó színével szintén olyan volt, mintha törékeny papírra lett volna rajzolva, - s amely a végzetes és szörnyű változásig soha többé nem fog megváltozni...
    Oly illedelmesek voltak, mint a komoly gyerekek. Lényüket főleg kis hóbortok és szokások alkották, melyek lassan-lassan és óvatosan fölmerültek életük hosszantartó hajótöréséből.
    Ebből a mindennapi újságolvasásból - mely az asszonynál este nyolctól kilencig, a férfinél kilenctől tízig tartott - nem jegyeztek meg semmit, mivel már nem tudtak tanulni. Még leginkább a baleseteket értették meg, e rövid, borzalmas drámákat, melyek túl gyorsan vannak odavetve, hogy sírjunk rajtuk, túl számosak, hogy alaposan gondolkozzunk fölöttük, s amelyek mindig voltak és mindig lesznek.
    ... Az asszony olvasott… Szétzúzott bordákkal húzták ki a romok alól... A szülők kétségbeesése leírhatatlan.
    - A szerencsétlen! - szólt az öregúr nyugodt egykedvűséggel. - Hány éves volt?
    Az asszony gondosan keresgélt a kissé táncoló betűk közt:
    - Erről nem írnak... De mégis! ... Húsz éves... Jean Kimel, az áldozat, húsz éves és vőlegény volt…
    - Húsz éves! Így hát ez egészen egyezik Julien esetével? ...
    Csend következett, mely közben az emlékezetükbe zárt nagy sereg halott közül felidézték a távoli fiatalembert, ifjúkori barátjukat.
    - Mennyi ideje van ennek? - kérdezte az aggastyán, kinek a feje belefájdult a keresésbe.
    - Julien halálának? Már negyven éve, - hangzott a válasz.
    - Ah! felelt az öreg.
    Újabb hallgatás... Majd - miután az ajka már egy ideig mozgott - az öregasszony remegő hangon felsóhajtott:
    - Julien! Julien! …
    A kis öreg kissé megdöbbent, mert felesége szavaiban bizonyos ismeretlen hangsúlyt fedezett fel.
    - Miért hívod? - kérdezte félig felriadva fásultságából, meglepetten és mégis nyugtalanul.
    Az öregasszony az asztalra helyezte az újságot, rátette csuklójában megmerevedett öreg kezét s maga elé nézett. Hangja nyugodt és tiszta maradt, noha így szólt:
    - Figyelj rám, hiszen most már bátran megvallhatom neked ... Szerettem Julient... És ő is szeretett.
    - Mit mesélsz? Te és ő? ... Hát én?
    Az anyóka még mindig a sötét távolba nézett, mint az alvajáró.
    - Szerettelek, előtte, utána, csaknem mindig. De volt idő, mikor őt szerettem; kevéssel a halála előtt.
    - Ah! ... - rebegte az öregúr.
    Lassanként felocsúdva e váratlan újság okozta meglepetésből, szemügyre vette az arcot, mely örökké ott volt előtte, az arcot, melyet annyit nézett közelről, hogy valósággal a saját arcának tükörképe lett.
    - Ennek semmi jelentősége nincs! - dünnyögte végre egyikük.
    - Nem, - mondta a másik.
    Az asszonynak mégis valami hátsógondolata lehetett, mert kicsúszott az ajkán:
    - És te... neked sohasem volt kedvesed?
    Az öregúr tüstént könnyűszerrel tárta fel elaggott üres szívét.
    - De igen, volt egy kedvesem.
    Az anyóka felvetette petyhüdt vonásokkal szántott fejét.
    - Neked is! Ah! nem gondoltam volna.
    Tovább beszélgettek önmagukról, emlékezetükben keresgélve, mint ahogy idegenekről, ismeretlenekről beszél az ember.
    - Tehát Julien és te... voltak találkáitok ? Ugyan hol?
    - Nem tudom.
    - Hányszor?
    - Háromszor vagy négyszer... Már nem emlékszem, csak homályosan, az elsőre... És a tied? Meghalt?
    - Persze, jó régen!
    - Szép volt?
    Az öregúr behunyta szemét, majd rögtön megint kinyitotta, mintha ez nem használna semmit.
    - Kétségtelenül... Már bajos azt eldönteni. De biztosan nagyon szép volt... Azóta mindig csak ugyanazt a kis fényképet láttam, mindig ugyanazt, amíg végre egészen el nem mosódott.
    - Igen, tudom... így tűnt el ő is.
    És hozzátette:
    - Mennyire szerettem! Mennyire szerethettem!
    - Ugye az ember már nem emlékszik erre?
    - Nem, már csak tudja... És mennyi ideig tartott?
    - Ősztől nyárig, hat hónapig. És nálad?
    - Nem egészen egy hónapig. Rövidesen meghalt…
    - És aztán? ... Nem felejtetted el mindjárt…
    - Nem, nem... Emlékszem, hogy gondoltam rá... Igen... várj csak! ... Sőt kis híja, hogy meg nem öltem magam... Legalább is úgy rémlik... Csak úgy sejtem...
    - És aztán, semmi?
    - Nem, semmi; visszatértünk egymáshoz.
    - Természetesen.
    Az öreg hölgy csodálkozni látszott, hogy annakidején nem fedezte fel a titkot.
    - Hogyan lehetséges, hogy semmit sem láttam, semmit sem gyanítottam? Bizony mégis ostoba az ember! ...
    - Nem, nem ostoba; én sem láttam semmit... Tudod, vigyáztunk. Emlékszel-e, amikor azt mondtam neked, hogy Londonba kell mennem?
    - Csak nem ment veled ő is?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741794
Webáruház készítés