Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Heinrich Federer Teréz kisasszony MOBI e-könyv

Heinrich Federer Teréz kisasszony MOBI e-könyv
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Valósággal belehajszolta magát János az írásba, egyre szilajabb és haragosabb lett, olyanformán, mint egy túlfűtött és fékevesztett amerikai gyorsvonat, amely folyton száguldóbb sebességgel rohan tova, kivált amikor lefelé halad. A káplán természetesen azt vélte, hogy ő felfelé száll. Könyvének fejezetei, mint sasok, hatalmasan csapdosták szárnyukat s kábító magasságba emelték Jánost. Világok hevertek lábai alatt. Füle megtelt az Úr végtelen légi birodalmának zúgásával, dörgésével; szinte mámoros lett. Mikor tintafoltos kézzel estebédhez ült, az átélt lelki események annyira zakatoltak fejében, hogy csak a legutolsó falat burgonyánál vette észre asztalánál a komolyarcú, hallgatag Terézt.
    Alig tudta végigülni János ezeket a néma vacsorákat; a dolog a szívére ment. Neheztelni, haragudni ő nem szokott, nem akart, nem tudott. De Teréz szilárd maradt. A legendák könyvét napról-napra csak magának olvasta. János elhatározta, hogy mihelyt Teréz a könyvéből csak egyszer is felnéz s magában azt mondja: «Csodálatos!» vagy: «Bravo Szent-Kunigunda vagy Hildegard is!», ő nyomban oda fog szólni, hogy: «Kedves Teréz, olvassa fel ezt nekem is! Nagyon érdekes). De Légli kisasszony a maga csodálatos világában oly jól érezte magát s olvasás közben oly kevés ideje volt, hogy egyetlen egyszer sem nézett fel a könyvből s pillantott a szegény kétkedőre. Jánosnak egészen másképp kell viselkednie, ha az ő kedves szentjei közé akar telepedni.
    Kedvetlenül ugrott fel János a kávéja mellől s új, hatalmas sorokat aratott kézirat papirosa gabonaföldjén.
    De lassankint bántotta, hogy bátor szerepét partner nélkül kell játszania. Nagyszerű dolog harcolni, de ha senki se látja, akkor az ember buzgósága levegőbe száll. Kellemes dolog írónak lenni, de ha az ember írását senki se olvassa...
    Talán találhatna valahol egy okos olvasót. Perautban, másfél órányira Lachweilertől, a mély és szakadékos folyón túl, doktor Allspach Albert gyógyítja az embereket. Legalább ez volna a hivatása. Ez az Allspach ugyanabban a gimnáziumban tanult, amelyikben János. Két évvel idősebb volt ugyan és olyan száraz lélek, mint egy homoksivatag, de mégis jól összefértek, mert egyazon kosztos asztal mellett ültek s egyazon szilvás gombóc és angyalgaluska mellett szidták a kosztadó háziasszonyt. Albert nyomban az installáció után látogatást tett Lachweilerben s meghívta Jánost. Ne menjen-e el most hozzá? Pereut a fővárosa ennek az isten háta mögötti, összefoltozott szegény vidéknek. Ott talán lát az ember járdát, villamos lámpát, egy kis könyvesboltot. Igazság, Perautban jelenik meg az egész vidék egyetlen újságja is: «A lámpa». A városban tréfásan éjjeli mécsnek csúfolják. A kiadóval s a szerkesztővel beszélhetne kéziratáról is. Lachweilerben úgy hírlik, hogy ez a szerkesztő okos ember. Annál jobb. De a száraz Albert előtt nehéz a kézirattal hozakodni elő. Ha ez valamit olvas, majdnem az orráig lehúzza összeráncolt szemöldökeit s mint felhő sötétlik ez a szemöldökpár a könyv felett. Nyugtalanítón kíséri a sorokat s az ember sohase biztos, mikor tör ki dörgés és villám ebből a felhőből. Ilyen embert János nem használhat. Napsugár, öröm és derűs lelkesedés kell, hogy ragyogjon az olvasó részéről is a nagy kéziratpapírokra, nem pedig ilyen fekete, epés cenzúra. Inkább várjunk vele.
    A következő vasárnapon, mely a hatodik volt pünkösd után, János a szószéken állt és vékony, de érthető s minden sarokba elhatoló hangján felolvasta az evangéliumot... Hány kenyeretek van? ... Hét, uram! - És Ők evének és jóllakának... Valának pedig négyezren! ... Márkusnak ez elbeszéléséből a káplán, amint azt egyházi szónokok szívesen teszik, a tabernákulumi kenyérkiosztásra, az emberi éhségnek és szomjúságnak egy kis, kerek, világos ostyadarabkával való csillapítására tért át. Történeti fejlődésben akarta bemutatni, minő csodálatos részese volt a gazdag és szegény emberiség élete egyképpen ennek a titokzatos kenyérszaporításnak, sőt, hogy az eucharistia sokkal hatalmasabban befolyásolja a vallási életet, mint a természetes kenyér a testi létet. Ekkor János épp a szószék alatt megpillantotta a gyermekeket, akik fehér ruhában s a fejükön koszorúcskával csak nemrég járultak az első szentáldozáshoz. Kis angyalok! Ez a látvány, ez az élő friss argumentum egyszerre kiszakította Jánost a gondosan leirt s betéve tudott szónoklat konceptusából. Sikerült rögtönzéssel most erről beszélt. Visszaemlékezett a saját fehér vasárnapjára, amikor a nagy égi király először költözött az ő gyermekszívének szűk kamrácskájába. «Valóságos elragadtatásban tértem haza» - mondta. «Boldogult jó anyám, aki, valahányszor otthonunkba berontottam, mindig talált rajtam valami pirongatni valót, most nagy tisztelettel nézett rám, egészen halkan beszélt s alig mert hozzám nyúlni, pajtásaim s a szomszédék gyerekei, akik máskor mindjárt birkózni kezdtek velem, most félénken csoportosultak körülöttem, megbámultak s már-már azt hittem, hogy mindjárt elém térdelnek. Afféle kis szent lettem. Csoda élt bennem...»
    Teréz szikrát szórva emelte fel okulás fejét. János azonban lelkesedésében nem látott semmit s csak beszélt tovább arról... most egészen elemében volt... mi történt akkor, midőn édesanyja oly korán elhunyt. Nagyon félt a haláltól s egyetlen fiát mind a két kezével átkarolta, hogy együtt védekezzenek a halál ellen s továbbra is együtt maradhassanak ezen a földön, ahol a meleg, derűs élet lakik.
    Ekkor csengetés hallatszott, a szobába bevillant egy kis kézilámpa fénye, egy fehér karing tűnt fel az ajtóban, az öreg plébános a szent ostyát hozta... óh, uram, nem vagyok méltó... csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem! Nem puszta szót hozok a távolból, nem üzenetet a messzeségből... én, a királyi jó barát magam jövök, magam köszöntelek, kis emberi teremtés, szemedbe nézek, megcsókollak s körülölelem lelkedet. Jöjj, jöjj, fehér galamb, fehér szerelmem, szent és örök menyasszonyom! ... Anyám szótlanul s valósággal megdicsőülve feküdt. Először a jobb kezemet bocsátotta el, aztán a balt is. De mikor a plébános azt mondta: «Égi kenyeret adtál neki!» - akkor a sekrestyést megelőzően suttogta: «Amely minden édességgel teljes. Alleluja!»... Értitek, alleluját mondott, pedig mély böjtidő volt. De neki már felvirradt a húsvét. Még párszor mosolygott, aztán elszenderült.
    Így beszélt a szónok, majd első szentmiséjére tért át... «Nem hallottam az orgona zúgását, nem láttam a körülöttem csillogó egyházi ruhákat, a gyertyák lobogását s a tömjén kanyargó füstjét. Csak a nagy ostyát láttam a kezemben s a sok kis ostyát a nyitott ciboriumban, melyeket konsekrálnom kellett. Még egy perc, még egy szó s Krisztus itt van... mintha az ajtó előtt állna s csak a belépésre várna!... Reszkettem a szorongástól. Megtehetem? Szabad? Kimondani azt a szót, amely megnyitja az eget, térdre kényszeríti az angyalokat a Madonnával együtt s a létező leghatalmasabbat a legkisebb és legjelentéktelenebb személyre bízza!... Még egyszer a kehelyben levő sok apró s ahogy előttem tetszett vágytól és aggodalomtól velem reszkető atyákra néztem s gondoltam magamban: Ezeket a gyermekeknek!... emezeket a fáradt, fakó, búcsúzó öregeknek... ezeket kitűnő gyógyszerül a betegeknek... ezt a tékozló fiúnak, ha majd atyjához hazatér... emezt a végső, félelmes órára! ... Tehetem ezt? Szabad? Művelhetem ezt a kenyérszaporítást? A szegény földnek ezt az éggé varázslását? Poros emberek istenesítését?... Istenem, én jó Istenem! Az arcom megnedvesedett... sírtam.
    Ekkor a mellettem álló palástos tisztelendő atya csak egy szilárd szót szólt: Beszélj, beszélj! Krisztust nem szabad megváratnod! - Én pedig ezt leheltem: Ez az én testem! - és térdre estem és tudtam, hogy az valóban az égből való Krisztus, az utolsó vacsora s az utolsó ítélet Krisztusa! És ez a világon a legnagyobb és legmindennapibb csoda... Él és virágzik százezer asztalon örök, tápláló és boldogító kenyérsokasodásban... Ha a gabonaföldeken milliószoros csoda az, hogy minden száraz, halott szemből élő kalász támad, amely vidáman szökken a magasba és búzakenyérré érik, ha ez csoda, mert a mai napig semmiféle kémiai és fizikai ravaszsággal sem tudták csak egyetlen szemben is ugyanezt megtenni: akkor éppoly milliószoros, de sokkal nagyobb csoda, hogy az oltár apró kenyerecskéi az egész világ eledelévé válnak. A csodák végtelen halmozása ez! Ó, barátaim, csodákban születtünk, csodákban halunk meg s jó magunk is állandó csoda vagyunk. A legnagyobb csoda pedig az volna, ha valaki csoda nélkül élni, meghalni és üdvözülni tudna. Elmondhatjuk: «Csak a bolond mondja szívében: nincs csoda».
    «Amen»-t mondott s ebben a pillanatban azt látta, hogy Teréz a padjában ragyogó pápaszemmel feláll s bizonyos hálás diadalérzéssel, amely azonban a világért sem akart bántó lenni, feltekint a szószékre, Ó... János megértett mindent... vörös lett, mint a pipacs s megzavarodottan mászott le a kis szószékről. Hiszen ő azt prédikálta, jobban mondva szívét, lelkét öntötte ki, őszintén és igazán, ahogy bensejében érezte. És mi történt? Saját magával került ellenmondásba.
    Hogy a nagymisét folytassa, az oltárra lépett s az egyszerű «Credo»-t hihetetlenül hamis hangon intonálta. Otthon, a káplánlakban Teréz elől úton-útfélen kitért. De ebédnél már nem menekülhetett. Teréz megcsípte s bizonyos ujjongással szólt: Istenem, minő szép prédikációt mondott ma a csodáról! ... hogy mindennap történnek csodák és hogy mindnyájan csodák közt lebegve élünk!... De örülök ennek 1 Sohase gondoltam, hogy ma még több csoda van, mint régebben... vagy, amint tisztelendő úr mondta: Csoda volna, ha csoda nem történnék.
    - Jól van, jól, Teréz! - védekezett elpirulva a káplán. - Mit tudunk mi? Cserepeket... de mi van hát ebédre?
    - Bárányhús répával, káplán úr!... A csoda pedig, ugye káplán úr, nem cserép, hanem egy töretlen, világos, egész ablak, amelyen át egyenesen az égbe látunk!
    - Teréz, maga már valóságos költőnő kezd lenni!
    - Dehogy, dehogy. Ezt Szent-Pantaleon mondta vagy Apollinaris vagy... a két szent nővér egyike, Secunda vagy Rufina... vagy... nem is tudom pontosan... de talán - itt a fali könyvespolcra mutatott - megnézhetném.
    - Hozza csak ide a legendák könyvét! Ezentúl ismét minden vacsora előtt együtt fogjuk olvasni. Nem igaz, Teréz?
    Szögletes fejével Teréz erőteljesen bólintott. A béke szent volt.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741985
Webáruház készítés