Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Heinrich Federer Teréz kisasszony EPUB e-könyv

Heinrich Federer Teréz kisasszony EPUB e-könyv
990 Ft

A pappá szentelést követően az ifjú papok kíváncsian várják, hogy püspökük ismertesse velük állomáshelyüket. A négy jó barát aztán egyre nagyobb elképedéssel hallgatja, hogy a bölcs elöljárók mit tartogatnak számukra. Aztán jön az elképedés és csalódás... Keng János az isten háta mögötti kis hegyifalut kapja, nyakas polgáraival. Már a beilleszkedés sem egyszerű, és a papi hivatás velejárói, mint egy halott szemének lezárása, borzadállyal tölti el. De bele kell illeszkedni a falu életébe, és lassan-lassan Keng János megtalálja a helyét a kis közösségben. Sőt...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az öt újmisés derekasan állta meg a legutolsó hetek exercitiumait, böjtjeit s vizsgáit. Pár rövid nap óta az Úr felkentjei voltak s még mindig úgyszólván szentséges elragadtatásban, bűn és teher nélkül, mint lebegő szellemek vagy mint királyi jogart viselő, hatalmas, ifjú uralkodók vagy mint a világ megváltói tűntek fel a maguk szemében. Sóvárogtak az ország után, melynek arculatját megváltoztatni s a nép után, melyet csupa szentté nevelni akartak. Lerítt az arcukról, hogy vágyva-vágynak a gonosz világgal férfias küzdelembe szállni. A harcosoknak abból a tüzes fajtájából valók voltak, amely viszkető ujjal lesi a pillanatot, mikor ránthatja ki hüvelyéből a kardot, hogy Malchus fülét, más szóval, a gonosznak fejét és szarvát levágja.
    Most egyik lábukról a másikra nehezkedve, türelmetlenül várták, hová fogja pásztoruk küldeni őket. József, az öreg szolga épp vajat és kétszersültet rakott az asztalra. Ilyesmiben régóta nem volt részük. De bár az öt ifjú az égi tudományok ápolása mellett nem ölte ki teljesen magából a földi ínyencfalatok szeretetét, most rá se nézett a nyalánkságra. Csak a kövér Hott Antal látta s olvasta meg pontosan a kilenc darab süteményt s fájdalmasan állapította meg azonnal, hogy valakinek csak egy sütemény jut. Ő maga természetesen kettőre tartott számot.
    Az öt ifjú közül a legvékonyabb és legsápadtabb, Keng János tisztelendő úr volt egyúttal a legtürelmetlenebb. Ezt a pillanatot hónapok óta várva-várta. A maga költői módján azzal a pillanattal hasonlította össze, amikor Krisztus átszellemült, kék felhőcskéktől körülölelve s a föld porló rögei fölött lebegve megáldotta apostolait s elküldte őket Európába, Afrikába s belső Ázsiába… Szóval a világfelosztás pillanata volt ez.
    Keng János gyönge, mellbeteg ifjú volt. Testvértelenül, fiatal özvegy édesanyjának gondos, kissé kényeztető nevelésében nőtt fel s darabka életét inkább a szoba könyvei, álmai s lázai, mint az utca éles, maró levegőjén töltötte. Minden szépnek, nemesnek, ünnepélyesnek rajongója volt. Nagy emberek, dicső idők, hatalmas művészet egy pillanat alatt elbűvölte. Maga is félig költő, félig zenész volt, de természetesen csak olyan ,aki mellbajának heves rohamaiban törpeként meggörnyedt, egészséges napjaiban aztán mint óriás fogott a legnagyobb munkához. Legjobbnak látta, ha teológus és lelkipásztor lesz. Eleinte a filológiával és filozófiával tett kísérletet s ez a kettő szerény uszályként még most is mindenüvé követte. De csak a teológiában talált boldogságot és kielégülést. Második szemináriumi évét járta, amikor anyja meghalt. Ezzel az otthon minden kötelékét elvesztette. Most már csak a könyvek és egyházi férfiak közt érezte magát otthon. Szent Basilius és Szent Ágoston, Leó és Ince pápa, Loyola Szent Ignác, Kapisztrán János és Bourdalone alkották családját s a katedrális meg a katedrálistól keletre és nyugatra futó világirányok voltak kis széke és pulpitusa mellett hazája és jövője. Féket nem ismerve álmodozott és rajongott, de férfiasán dolgozott is. Egy tudományág sem volt annyira kedvére, mint fakultásának legszilárdabb alapon álló tárgya, a pastoralis. Erről a tudományról egyszer egy felolvasásban azt állapította meg a püspök előtt, aki sajnos, e költői pillanatban épp egy kékvirágos, nagy zsebkendőt emelt az orrához, de azért János meg nem csökkent verses lendülettel olvasta, hogy ez a tudomány ízes földillatú, de mégis mindenütt égi ablakokat tár fel. Ebben emberi lábnyomokat és angyali szárnyakat egymás mellett látunk. Vannak ebben nehéz ajtók, nyomorúságos kamarák és szívek, de ezek mellett baldachinok csillognak, szószékek dörögnek s aranyos tabernákulum-ajtócskák reppennek szét. A pastoralis mély, mint Szent Ágoston könyvei, de paraszti egyszerűséggel telepszik le a falusi gyermekek mellé is, kacag, mesét mond, Remigius tanácsos urnái megiszik egy csésze kávét s a mély kabátzsebben lopva egy kiló almát vagy egy palack veltelini bort visz fel a beteg öreg Kata néninek a padlásszobába.
    A püspök úr őméltósága köntöse ujjába dugta a kékvirágos zsebkendőt s hidegen, megindulás nélkül hallgatta a fiatal teológus retorikáját.
    Az ifjú Keng János azonban halálos komolysággal vette a maga dolgát s a négy teológiai év alatt semmi sem tetszett neki annyira, mint Beck József nagyszerű pastoralis-előadásai. Reszketett a vágytól, hogy amit egy tucatnyi füzetben lázasan feljegyzett, most pár tucat éven át tízezer emberen hatalmas erővel megvalósítsa.
    A püspök most egy darab papírt vett a kezébe. János életében a legfontosabb papír! Ezen áll, hogy hová fog kerülni. Talán tanárnak osztják be valamelyik reáliskolába? - Ezt éppen szeretné: tanítani, magyarázni, száz gyermekszem csillogó éhségét csillapítani. Vagy tán valamelyik városba kerül káplánnak? - Ó, szociálpolitika, munkásapostolság. Don Bosco, székesegyházi szószék! Vagy valami egyszerű falucskába küldik ki? - Nos, ez is jó! Dombok és kis mezei erek, idilli délutánok, spekulatív séták a hárs- vagy szilvafák alatt, mezítlábas gyerekek, bárdolatlan, de becsületes parasztszívek, fehérhajú, barátságos, tubákoló plébános, nagy kert a káplánlak mögött, méhes, törpe gyümölcsfák, haldoklók látogatása a szentséggel, cseng a csengő, a mécs fénye lobog s az egész falu térdel, ez is szép, ez is szép. Kiemelni a tompultságából a falusi népet, továbbképző iskolákat létesíteni, a tanító segítségével olvasótermet alakítani, zseniális parasztgyerekek... van erre eset a világtörténelemben... tanítani latint meg gyorsírást, egyesületeket...
    - Nézd, mézet is hoznak! - suttogta vidáman Hott Antal.
    János keskeny szürke szeme kelletlenül villant Hott felé. - .... egyesületeket alakítani, a laikus apostolságot meghonosítani, félszemmel az anyagi jólétet...
    - Sorno Péter tisztelendő úr! - csendült fel most a püspök üde hangja - ön adminisztrátornak megy el Peterachba. Minél hangosabb, indulatosabb a falu, ön annál nyugodtabb lesz és hűvösebb!
    No nézd, Sorno Péter mindjárt átugorja a legalsó hierarchikus lépcsőket. Félig-meddig már plébános! Érthető. Hűvös, gyakorlati gondolkodása mindenkivel szemben meg tudja őrizni fölényét. Épp abba a vegyes felekezetű, nyugtalan faluba való.
    - Feidler Mihály tisztelendő úr, ön káplán Fandwilban s egyúttal latintanár az algimnáziumban. Jó népe és kedves principálisa lesz. De ne sokat tarokkozzék vele s akkor is csak azzal a föltétellel, hogy a játékosok görögül beszélnek s a nyereségüket az alkoholellenes egyesület pénztárába fizetik! A püspök ráncos, kis aszkétaarcán rendkívül finom, pajkos mosoly futott végig.
    A tanári katedra már elveszett - gondolta János - s egy pillanatra csodálkozott, hogy épp a száraz, mogorva Feidler fog iskolai előadásokat tartani.
    - Önre, Schädler Márton, a bromstadti missziósállomáson van szükség. Vadonatúj lelkészlakot kap a gyárak kellős közepén. Vadonatúj káplánját is jól szemügyre fogja majd venni az ottani nép. Maradjon a sok öreg, füstös gyárkémény között is mindig fürge és fiatal.
    A püspök ezt lassan s igen megfontoltan mondta. Mind az öt ifjú tudta, hogy Bromstadt a legkényesebb állomásoknak egyike. Az ottani plébános a régi wessenbergianusok közé tartozott, akik jóságban és erkölcsben gazdagok, de dogmákban és egyházi büszkeségben szegények, jó stiliszták és szónokok, szellemes vitázók, adakozó, de hajlékony hátgerincű emberek, kedves kollégák, de nem hősök. Olyan ember, mint Schädler Márton, kicsiny, okos szemű, imádságos, de szellemes nyelvű s sziklahomlokú - oda nagyon elkel. Ez tűzön-vízen keresztülmegy. Ez mindent megtesz ideáljáért: a trienti eredőért.
    Újból halk sajnálkozás fogta el János lelkét. Mennyire szeretett volna erre a helyre kerülni, mily szívesen mérte volna össze az öreg Bresgauerral a teológia vívókardját! Hogy kiverte volna az öreget az egyháziatlan felfogások nyergéből. Hogyan villámlott, dörgött volna a községi tanács lanyha öregjei közt! Tavaszt teremtett volna ott, ahol már régóta aszály uralkodik! Kár, hogy őméltósága nem őrá gondolt! Nem épp oly sápadt és sovány-e ő, Keng János, mint valami nagy gondolkodó!
    Most már csak a legsoványabb, s a legkövérebb állt hajléktalanul a helyén. A többieknek mind volt háza, otthona, hivatala, állása, csak ketten lebegtek ég és föld között, mint a fészketlen madarak.
    - Hát én?... Én?...
    Kétszer egymásután, hangosan? - szólt ez a kérdés a szobán keresztül. Volt benne bizonyos félénkség, de bizonyos mohóság is. Füléig elpirulva s társai halk nevetésétől körülpaskolva állt most a helyén és iszonyúan szégyellte magát: Keng János.
    A püspök azonban zavartalanul olvasott tovább:
    - Hott Antal tisztelendő úr, önt itt marasztaljuk káplánnak a katedrálisban. Főképp az egyesületekkel lesz dolga. Iparkodjék! Élénk városba, élénk hívekhez élénk lelkipásztor való.
    A püspök hosszú, csontos ujjai közt fehérlő, világfelosztó, csodálatos papirkának ez már valóban csodálatos pontja volt. A flegmatikus, kövér Hott városi káplán! Ez, akinek soha semmi, még a távirat sem sürgős, aki sohasem ül le anélkül, hogy a széken kényelmesen el ne illeszkednék, aki még a gyűszűnyi poharat is mindig négyszer négy kortyban issza ki, aki lassan ejti ki a szót, aki a zenét lenézi s a költészetről, mint fölösleges dologról, mint az emberiség ádámcsutkájáról s haszontalan fényűzésről beszél, ez a zsíros, kényelmes barbár, akiről mindenki azt hitte, hogy valami lappföldi misszióra kerül, ez most a püspöki rezidenciába fészkeli be magát, a zümmögő, verejtékes, százezer lábú város Kellős közepére, ahol automobil és rövidzárlat emészti az idegzetet. Gratuláljon-e neki az ember vagy sajnálja? Nagyra törekvő, ruganyos lélek hogyan kivirágzanák itt, a püspök és az országos kormány árnyékában! De ez, ez a halvérű! Ez a megmohosodott lassúság! Ez a jegesmedve! Én édes Istenem, hogyan meri ez betenni a lábát a nyugtalanvérű városi ifjúság egyesületeibe? Hogyan ki fogják figurázni! Annyi igaz, hogy Hott okos és szilárd jellemű fiú.
    De amíg értelmének súlyos gépezetét beolajozza s megkeni, addig más kétszer is elvégzi a dolgot. No, a püspök nagyszerű főpásztor s az egyházjogban elismert tekintély... de hogy most a kövér Hottal...
    - Végül a mi türelmetlen kis barátunk, Keng János... már csak Lachweiler falujában a hegyek mögött fog otthonosan berendezkedni.
    A püspök a pulpitusra tette a papírdarabkát s egyenesen, férfiasan nézve szembe az elképedt teológussal, félig komoly, félig tréfás hangon folytatta:
    - Arra vannak ez egyházmegye legnagyobb diófái s a káplánlak mögött magaslik a Wildberg festői dombja. A környék levegőjét dicsérik. Állítólag nagy Eckehardunk is Lachweilerben született. A parochus loci még rendkívül dolgos ember, aki a káplánját keveset fárasztja. Lachweilerben gondozhatja az egészségét és falusi eposzt is írhat! ... Bucolica Lachwilensia.
    Újból halk nevetés hullámzott János körül. Az ifjúnak egyszerre fény és árnyék váltakozott az arcán; a szeme megnedvesedett. Csúfolódnak rajta? Mellőzik? Eltemetik örök időkre? A gyertyát véka alá...
    Gondolataiban nem jutott tovább. Egy finom, hűvös kéz fogta meg barátságosan a csuklóját s gyöngéden az asztal felé tolta. És egy hang így szólt:
    - Ne féljen attól az eldugott falucskától! Sokan örülnének neki. De jó út visz a faluba s ahogy az ember bemegy rajta, épp úgy ki is jöhet. Én az ön egészségére gondoltam, amikor Zelblein Cyrill plébános úrnak mint jövendő káplánjáról írtam. Kétlem is, hogyha melegen megfészkelte magát, kedve lesz-e onnan elszállni... Nos, jó étvágyat, beszállást uraim, parancsoljanak ... Ha valamelyikük közelebbről óhajtja apostoli útját tanulmányozni, amott a falon a térkép...
    Az ifjú lelkipásztorok leültek a széles tölgyfaasztal köré. De bár a püspök a pulpitusa mellett egy irathalmazba merült s rengeteg levelei közül csak olykor-olykor bólintott ót az asztalhoz, hogy az uj káplánok csak lássanak hozzá a vacsorához é» bár böjtmentes, vidám húsvét-idő járta, az ifjaknak nem igen volt étvágyuk. Túlságosan izgatott ak voltak. Ki tud enni akkor, amidőn lába elé gurítják a földtekét: íme, vedd Kinek van kedve vajat kenni a kenyérre s Ínycsiklandozó mézhurkokat eregetni rá, amikor az embernek épp megmutatták azt a falucskát, azt a kis házat, amelyben talán a jeges, szürke, hajlott napokig mint remete vagy házába húzódott csiga fogja élni életét?
    Messzejáró gondolatok közt így vacsoráztak a tisztelendő urak. Sorno Péter hideg, éles számokkal mérte le a peterachi vallásfelekezetek egymáshoz való viszonyát; Feidler kollega előkészült a tanári székre, pár rendhagyó igét, köztük adipiscort, konjugálta el magában. A mosolygó ajkú, jóképű kis Schädler elhatározta, hogy az első alkalommal principálisának és az egyházközségi tanácsosoknak fogja ajándékozni a sillabuszt s előadást fog tartani róla. Míg János föltette gyönge, szürke szemére csiptetőjét s a fali térképen most világosan látta, minő könyörtelen gyorsasággal s minő szigorúan megszabott vonalban távolodik el a vasúti vonal a fővárostól, mint kisebbednek egyre a helységek a sínek mentén, míg végre majdnem a kis ország határán valami apró kis fészeknél a nevezetes lachweileri út megkezdődött. Lachweiler! Az embernek kedve volna nevetni! Micsoda út ez! Hajszálvékony, mint azok az utak, amelyeken posta nem jár s amelyek még talán négykerekű járművek számára is járhatatlanok. Ez a vékony vonal lassan húzódott fölfelé egy patak szelte, magányos lejtőn két domblánc közt, melyek lassú emelkedéssel egészen a távoli hegyek magasságáig nőttek. Lehet, hogy regényes vidék. Talán sziklák s házmagasságnyi vízesések tarkítják. Ez mégis valami volna. Aztán olyan hurkokat irt le az az út, hogy az majdnem mulatságos volt. Négyszázötven méterről egyszerre hatszáztizenöt méterre emelkedett. Szép nagy darab, nem lehet tagadni. De ez a geográfiái kép kissé elszorította a mellbeteg káplán lélegzetét. Neki a hágás mindig olyan nehezére esett! De nézze meg az ember ezt a hűtlen, közönséges országutat! Mivel Lachweiler még kissé magasabbra fekszik, egyszerűen balról hagyja a falut, mintha ahhoz a kis néphez odafönn semmi köze sem volna s egy pompás, mély folyószakadék szélén vándorol kényelmesen fölfelé, hogy más, kényelmesebb, emberi tanyákat keressen. Jól esik azonban a szemnek követni, hogy az országút helyett egy gyalogút, fürgén mint a mókus, szőkéi a falu felé s az iskola meg a tűzoltóház között kitorkollik a felmagasló templomtérre. A templom mögött forrás csörgedezik. Ez a káplánlak mellett is bizonyára elfolyik. A káplánlak mögött egy hosszúkás domb áll, amely a tulajdonképpeni hegyek felé húzódik s csakhamar maga is heggyé magaslik. A csúcsáról látnia kell az embernek a glarni meg az appenzelleri Alpokat; de a Todit bizonyosan, ez kétségtelen. Nagyszerű! János, bár a tüdeje gyöngécske, szereti a hegyeket. Kiváltképpen, ha fehér vállkendőjükkel s ezüstszürke fejükkel integetnek messziről s pár illatos felhő lebeg fölöttük. Az ember egy kis túlzással azt hihetné, hogy mögöttük már a dél szőlőtőkéi és pálmái virulnak. Ej, bizony, Lachweiler mégis csak jó, egészséges, takaros helyecske lehet, ahol minden dombocskáról szép kilátások nyílnak s friss légáramlatok vonulnak el fölöttük. János fölélénkül. Most még csak május van, mégis mekkora forróság ömlik a város utcáiról ebbe a magas szobába. Hát még mi lesz a nyáron! Pedig János két dologtól irtózik a legjobban: a forróságtól, meg a portól. Forróságban, porban néha majdnem a szívverése is eláll a bágyadtságtól. De ott fenn, Lachweilerben élvezetesen friss, hűvös lehet a levegő. Diófaárnyék és dióillat, falusi ártatlanság s baktériummentesség hatszázhetven méter magasságban. Ki tudja, hogy júliusban, augusztusban nem téved-e fel Lachweilerbe pár magányos idegen. Valami Baseli filozófiai professzor, akivel Nietzschéről s Burckhardt Jakabról lehet vitatkozni vagy valami titkos zürichi költő, akinek a káplán felolvashatja kéziratait vagy intim és szeplőtelen tájakat kereső festő. Lachweiler mégis csak kiváló állomás. Ott a hegyek közt a nép természetesen jó és szelíd, hogy Péterre vagy Pálra nincs szüksége. De Jánosnak még hasznát veheti. A szeretetből sose lehet elég. Mint János megyünk hát! Szeretetet, gyógyíthatatlan szeretetet érzett János kópián a szívében. Már most kedve volna egész Lachweilert, a plébánost, a sekrestyést, a tanítót, meg az egész iskolát, a mezítlábas gyerekeket, a két ágba font hajat viselő lánykákat beesett, de most derűs reményektől dagadó mellére szorítani.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741978
Webáruház készítés