Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Harsányi Zsolt: Whisky szódával_EPUB

Harsányi Zsolt: Whisky szódával_EPUB
940 Ft940

Talán nincs még egy olyan regény a magyar és nemzetközi irodalomban, amely ilyen szórakoztatóan vezetne be egy korszak társadalmába és tagjai magánéletébe, mint Harsányi Zsolt Whisky szódával című regénye.
Harsányi Zsolt a Márai előtti korszak talán legnagyobb magyar irodalmi világsztárja volt. Ezen regénye csak Németországban 11 kiadást és több százezer eladott példányszámot ért meg.

Harsányi Zsolt nagyregénye ez, mely a magyar ismertségből üstöösként repítette az európai hírnév felé. Ma, hetven év után olvasva is élő, lebilincselő korrajz, melyben a múlt század közepének karakterei keringőznek egymással az élet színpadán.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Már mindenkivel találkozott, de senkiről sem tudta, hogy kicsoda. Pethő ugyan sorra magyarázhatta őket a terrasz egy sarkának megfigyelő helyéről, de ilyen gyorsan ennyi nevet és foglalkozást nem lehetett megjegyezni. Ami legfeltűnőbb volt számára: minden férfi azonnal tegezte. A kölcsönös kézfogás után következő mondatban már előfordult a «kérlek» szó, vagy az ige tegező-ragos formája. Ez kissé zavarta eleinte. Gondolkodnia kellett mondatai összerakásán, hogy leplezze: fogalma sincs újdonsült barátja keresztnevéről. Csak úgy homályosan tudta, hogy van a társaságban egy nyugalmazott táblabíró, aki most ügyvéd, van egy bank-cégvezető, van egy közgazdasági hírlapíró, van egy pénzügyigazgatósági tisztviselő. Valamennyi házas ember. De nem tudta, melyik a cégvezető és melyik a hírlapíró, s nem tudta, kinek melyik a felesége. Mikor jó késetten asztalhoz ültek, pohara tetején névkártyát látott, amelyen két hollandus gyerek édeskés rajza mellett ott díszlett a Balog Tihamér név. Jobbra-balra pillantott és megnézte két szomszédnője névkártyáját. Egyiken ez állt: Maca. Másikon: Edit. Ebből még nem tudott semmit. Mikor társalgást kellett kezdenie, nehézkes és kényszeredett mondatokban mondott valamit jobbfelé a Macának, nagyságos asszonyomnak címezve. Maca felvonta szemöldökét és kevéssel utóbb ilyesfélét mondott:
    - Rögtön mondta is az uram titkára: «tessék sietni, méltóságos asszony, mert elkésik...»
    Látnivaló volt, hogy Maca méltóságos asszony neheztelt címzésének elégtelen volta miatt. Tihamér megsemmisülten nyelte le a rendreutasítást és mivel ez a szomszédnője tüntetően a másik oldalra fordult, ő a baloldali hölggyel igyekezett szóba ereszkedni. Ezt azonnal méltóságos asszonynak szólította, hogy baj ne legyen. Mire az Edit névkártyájú hölgy szárazon válaszolta:
    - Nem vagyok méltóságos. Anyám az, a nővérem az, de én nem vagyok.
    És tovább folytatta a társalgást másik szomszédjával. Tihamér reményevesztetten lemondott a társaságról. Kényelmetlenül is érezte magát a keményített ingmell páncéljában. És kedvetlenül látta, hogy az egész társaságban csak neki van ilyen szmokingja. A férfiak valamennyien kétsoros szmokingot hordtak s hozzá különleges anyagból készült puha inget, melynek lehajtós gallérja is ugyanabból az anyagból készült. Ez félelemmel és zavarral töltötte el, úgy képzelte, hogy nevetséges vidéki alaknak nézik. Szólni sem mert már, attól tartott, hogy akármit mond ebben a társaságban, amelynek szereplőit és összefüggéseit egyáltalában nem ismeri, azonnal bakot lő. De nem is vehetett volna részt a társalgásban, mert majdnem az egész vacsora beszédanyagát egy bizonyos Gertrud nevű hölgy esete tette ki, aki titokban gavallérral utazott egy kis balatoni helyre, s ott találta Bécsben vélt férjét a legjobb barátnője társaságában. Mindezt a legapróbb részletekig megtárgyalták és bámulatra érdemes tájékozottsággal sorolták fel mind a négy szereplő eddigi szerelmi viszonyait, majd a válás anyagi esélyeit mérlegelték és pontosan felsorolták a férj jövedelmi tételeit és az asszony vagyontárgyait. Csak a vacsora vége felé tértek át egy vígszínházi darab előadására, arról sem a mű gondolata, vagy az előadás művészeti kérdései szempontjából beszéltek, hanem megtárgyalták a bemutató-előadás közönségét és a színpadi szereplők öltözködését. Tihamér még sohasem volt a Vígszínházban, a tárgyhoz nem szólhatott hozzá, de akkor is óvakodott volna belebeszélni a dologba, ha a darabot történetesen látta volna, mert tájékozatlanságát nevetségesnek érezte. Vacsora után két bridge-asztal alakult, ebben sem vehetett részt. Pethő csatlakozott hozzá, hogy a teljesen társtalan vendég ne érezze magát elhanyagoltnak. Pezsgős üveg állt mellettök a hűtőben, s ők ketten beszélgettek. Ez is nagyon nehezen döcögött, mert semmiféle közös érdeklődési tárgyat nem találtak. De Tihamér magasztalni kezdte a kilátást és a távoli fénytenger varázslatos képét, erre aztán a házigazda kapva-kapott azon, hogy villájáról beszélhet. Elmondta, hogy hogyan sikerült a villa bérletét egy gróf Károlyi-házaspár elől elhalásznia, hogyan sikerült a bérösszeget mélyen lenyomnia és kimutatta, hogy ilyetén nyaralása negyedrészébe sem kerül egy balatoni nyaralás költségeinek. Az egész elbeszélésből az tűnt ki, hogy ő milyen fenegyerek alku és gyakorlati pénzbeosztás dolgában. Tihamér háromszor is közbe akart szólni, hogy végre kibökje, amire régen készült, de Pethő most már elemében érezte magát és sorra elmondta, hogy a nyolc-tíz legközelebbi villa bérlői mennyivel többet fizetnek sokkal haszontalanabb lakások bérletéért.
    De végül Pethő bérleti hőskölteménye teljesen elfogyott. Ekkor végre Tihamér szóba hozta a dolgot.
    - Kérlek, valamivel szeretnék terhedre lenni... azaz rosszul fejeztem ki magam: éppen ez az, hogy nem szeretnék nagyon terhedre lenni... csak ha könnyen megteheted...
    - De parancsolj, Tihácskám, állok rendelkezésedre. Miről van szó?
    - Hát hogyan is kezdjem... van egy hölgyismerősöm, aki most állást keres...
    - Ja úgy, állás. És hölgyismerős. Nagy kujon vagy te, édes Tihácskám. Még meg sem melegedtél Pesten és már hölgyismerős! Ez már beszéd.
    - De kérlek, biztosítalak...
    - Jó, jó. Ismerjük az ilyet. Nem is tudtam, hogy ilyen kujon vagy.
    Tihamér ideges lett. Igyekezett bosszúságát nem éreztetni, de valami olyasfélét érzett, hogy Annát sértegetik, s neki helyt kell állania.
    - Kérlek, - mondta türelmetlenül - ha így fogod fel, már nem is mondtam semmit.
    - Ugyan, drága Tihácskám, ne bolondozz, már viccelni sem szabad?
    - Dehogy nem szabad. Én szeretem is a tréfát, de ez a hölgy, ez egészen más. Alig ismerem tulajdonképpen, de bizonyos okból nagyon fontos volna...
    - Mondtam, hogy parancsolj velem. Mit tud az a hölgy?
    - Hogy-hogy mit tud?
    - Tud-e gépírást és gyorsírást, hány szótagot ír, mit végzett és milyen nyelveket tud és hol dolgozott eddig?
    - Azt bizony, sajnos, nem tudom. De rendkívül fontos, hogy el lehessen helyezni.
    - Mik az igényei?
    - Azt sem tudom. Csak hogy állás kell és ez nekem igen fontos volna. Bocsáss meg, hogy ilyen tájékozatlan vagyok és semmilyen kérdésre nem tudok felelni, de nem is jutott eszembe, hogy ezek... hogy ezekről... Én még nem protezsáltam senkit.
    - Kérlek, magam ajánlottam fel, hogy ha kell valami, segítek. Küldd fel az irodámba azt a hölgyet. Holnap délután ötkor jó lesz?
    - Biztosan jó lesz. Majd megmondom neki. Most azonban szeretnék hazamenni. Erősen megfájdult a fejem.
    - Ejnye, ejnye, mi az? Csak nem vagy beteg?
    - Nem, köszönöm, teljesen egészséges vagyok, de azt hiszem... ez a cocktail... ez nekem teljesen szokatlan...
    - Majd elmúlik, ha jól kialszod magad. Ne is fáraszd magad a köszöngetéssel, majd lesétálunk a kertbe, körülmegyünk, taxit hivatok és a családomnál ki foglak menteni. Na gyere, öreg.
    Mikor a villa kapujánál várták a taxit, Pethő rátért a leányára.
    - Mit szólsz a Daisy szobájához? Bámulatos az a lány, barátom. Az egészet ő rendezte be, barátom. Olyan ízlése van, mint senkinek. De nem is csoda, megtaníttattam angolul, franciául, utaztattam külföldön, csinált Franciaországban nyári tanfolyamot és hallanád zongorázni. Jazzt játszik, barátom. Na de azt hallani kell. És ahogy ez a lány öltözködik. Nézted a ma esti ruháját? Azt ő maga tervezte. Párisi modell, méregdrága, de ő áttervezte. Különben egy Bolza grófnőnek van még ugyanez a modellje. Nekik kettőjüknek. Egy Bolza grófnőnek és a leányomnak. Persze ilyen termet is kell hozzá. Ez aztán termet, mi? Hiszen láttad a Hullámban is, mi?
    - Igen. Nagyszerű termete van, az tagadhatatlan.
    - És a bőre. Nézted a bőrét? Azt az anyjától örökölte. Annak is remek bőre van. Nézted a bőrét? Hopp, már hallom a kocsit.
    A taxi fényszórója felsugárzott az éjszakában, hogy a szemeket egy pillanatra elkápráztassa, aztán mindent vaksötétté változtasson. A kocsi elindult és álmatagon döcögött lefelé. Lent lebegve remegett a fénypontok tengere, mintha távoli szellő borzolta volna. Ő pedig Annára gondolt. Megnézte az órát és kiszámította, hogy még tíz órát kell várnia, míg a telefonon az a hang megszólal. A kocsiban mulatságos játékot művelt a fény: az elmaradó lámpák bevetítették a kocsi belsejébe a hátsó ablakra írott KISTAXI betüket, s ez a felírás végigsuhant az utas előtt, hogy csalóka módon eltünjék, majd a másik oldalon bujócska módon megint felbukkanjon. Nézte, szórakozott vele és Anna járt az eszében. Már a városi utcák lámpasorai között szaladt a kocsi, neki Anna járt az eszében. Megérkezett, felment, levetkőzött, lefeküdt, örült az elegáns ágy síma, fínom fehérneműjének, a paplan fényűző tapintásának és Anna járt az eszében. Azzal is aludt el s mikor kinyitotta szemét, mintha csak egy percet aludt volna, még mindig Annára gondolt.
    Félnyolcra járt az idő, de ő gyorsan reggelizett és utána szaporán fürdött. A kádban idegessé tette a gondolat, hogy Anna valamilyen okból jóval korábban jelentkezik, a telefon bent fog csengetni az íróasztalon, ő pedig itt ül a vízben. De a telefon nem szólt. Már teljesen felöltözködött, leült a készülék elé várakozni, rágyújtott, s még mindig nem múlt el fél kilenc. Ekkor csakugyan csengett a telefon. Mohón és lámpalázasan kapta fel a hallgatót. Még arcát is ragyogóan nyájasra igazította. De ez a mosoly azonnal buta vigyorgássá meredt: Pethő hangja szólt a vonalon.
    - Csak azt akartam kérdezni, hogy jól értél-e haza?
    Szeretett volna sziszegni az idegességtől. Mi lesz, ha Anna éppen most hívja fel, megúnja a várakozást és nem szólítja többet? Talán nem is látja az életben még egyszer. Borzasztó. Legalább tudná, hogy hol lakik.
    - Jól, köszönöm.
    - Mi még maradtunk egy darabig. Az utolsó vendégek fél kettőkor mentek el. Remélem, jól érezted magad?
    - Ó, kitünően, köszönöm.
    - Hát ha kell valami, csak szólj. Aztán mennél hamarább gyere fel hozzám, mert meg kellene nézni azt a házat az Ilona-utcában. El kell határoznod, hogy van-e kedved azt berendezni magadnak. Mert akkor szépen kitervezzük jó előre és ha átvetted a hagyatékot, mingyárt elindulhat a munka. Ha jó építész kell...
    - Igen, igen, - vágott közbe Tihamér, alig fékezhető türelmetlenséggel - majd felmegyek. És még egyszer arra kérlek, hogy ha felmegy az a hölgy, akit említettem, tégy meg mindent az érdekében.
    - Légy nyugodt. A hölgy állást fog kapni. Nekem az ilyesmi gyerekjáték, ha nagyon akarom. És ha van kedved, kettőkor egyél velünk a Hullámban.
    Tihamér félkézzel a kagylót fogta, másik kezének öklével a térdét ütötte úgy, hogy fájt. De Pethő végre elköszönt. Ő letette a kagylót és azonnal felvette megint. A házi központ jelentkezett.
    - Halló, kérem, mialatt most beszéltem, nem keresett engem valami más szám?
    Nem kereste senki. Letette a hallgatót. Cigarettázott és le-fel járt a szobában. De ha a túlsó falhoz ért, már visszanézett, nem kell-e azonnal ugrania a készülékhez. Az órát percenként megnézte. De aztán ezért elrestelte magát. Elhatározta, hogy lassú ütemben számlálni fog hatszázig. Az tíz perc, akkor megint megnézi az órát. De háromszáznál már nem tudott magának parancsolni, az órára nézett. Csakugyan eltelt öt perc. Akkor az ablakhoz állott és kibámészkodott az utcára. De csak nézett és nem látott a szemével. Elúnta, megint számlált. Hirtelen gyötrő szomjúság vett erőt rajta. A palack vizét langyosnak ítélte, kiszaladt a pohárral a fürdőszobába, hogy folyassa a hideg csapot. És csakugyan ekkor szólalt meg a csengő. Hanyatthomlok rohant vissza az íróasztalhoz.
    - Halló, maga az, Balog?
    - Én vagyok, kezeit csókolom.
    - Nem zavarom?
    - Dehogy, hiszen csak azzal foglalkoztam, hogy a hívását vártam. Hát kérem, valószínű, hogy lehet csinálni valamit.
    - Ó, ne mondja. Álomnak is szép. Már nem is merem elhinni. Milyen állásról van szó?
    - Nem tudom. Állásról. Valószínűleg meglesz. Ráér ma délután ötkor? Igen. Keresse fel az ügyvédemet. Ne felejtse el: Pethő Andor, Bálvány-utca tizenegy. És utána szeretnék beszélni magával, hogy megtudjam, mit végzett. Majd leülünk valahova uzsonnázni és megbeszéljük az esetleg szükséges lépéseket. Én majd lent várom a ház előtt. Feltéve, hogy nem zavarom...
    - Dehogy zavar, ki sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Nem is tudom, minek köszönjem, hogy ilyen kedves...
    Tihamér vállvonogatva illegette magát a készülék előtt és csak hebegni tudott olyasféléket, hogy «ó istenem...», «szót sem érdemel». Az asszony már letette a kagylót, de ő még mindig tartotta. Még az üres vonal hallgatásában is gyönyörködött. És meglátta magát a tükörben, ahogy édesdeden, olvatag arccal fogja a hallgatót. Hangosan elnevette magát, ahogyan szeretettel szokták kinevetni a komikusan viselkedő kisgyereket. Letette a hallgatót és még rátette a kezét, mint jutalmul a kutya fejét szokás megütögetni.
    Az időt ődöngéssel ütötte agyon. Hajókázott a Dunán és imádta a város két partjának látványát. Kiment a Margitszigetre, elhatározta, hogy ott ebédel egyedül. Egy órakor evett. A pincérrel telefonáltatott a Hullámfürdőbe Pethő ügyvéd úrnak, hogy Balog tanár úr bocsánatot kér, nem jöhet, mert találkozott egy régi osztálytársával. Aztán nagyot sétált, nézegetett, taxit vett, felment a Várba és lenézett a Halászbástyáról. Lement a Siklón, élvezte, mint az iskolásfiú. Kávéházban leült lapokat nézegetni és a Simplicissimust kérte. Soká gondolkozott Gulbransonról. Az asztal alatt levegőbe rajzolt az ujjával, rossznak találta a nemlétező rajzot, kitörölte a levegőből és újra nekikezdett.
    És öt órakor ott volt a Bálvány-utcában. Elhelyezkedett a szemközti ház kapuja alatt. Látta jönni Annát. Látta eltűnni. Aztán előlépett és várt. Tíz percet szánt várakozásra, tovább az Anna beszélgetése aligha tarthatott. De egymásután mult el a negyed hat és fél hat, Anna nem jött. Mihelyt lépteket hallott a kapu alól, már összerezzent. S a léptek mindig mást jelentettek. Most királynak kellene lenni, gondolta magában és mindenkinek megtiltani fejvesztés terhe alatt, hogy ezen a kapun kilépjen, Annán kívül. Járkált, megállt, lábát váltogatta, várt, bámult.
    - Balog, nem hallja?
    Anna ott állt előtte és nevetett.
    - Ó, kezét csókolom, ezer bocsánat...
    - Már kétszer szóltam, de maga úgy elmerült, hogy észre sem akar venni.
    - Bocsánat, várakozás közben elgondolkoztam. Mondja gyorsan, végzett valamit?
    - Azt hiszem, igen. Kimondhatatlanul le vagyok magának kötelezve. Még akkor is, ha végeredményben nem sikerül. De most már én is hinni merem, hogy sikerül.
    - Hálistennek. Most jöjjön, üljünk le valahol, beszéljük meg az egészet. Ha ráér?
    - Ráérek. És éhes is vagyok.
    Fák alatt ültek le. Tihamér lelke ugrándozott a boldog izgalomtól. Az az öröm, hogy sikerül Annának segítenie, úgy meghatotta, hogy belefacsarodott a szíve. Aludttejet rendeltek, Anna vajaskenyeret is kért hozzá.
    - Mondja már gyorsan, mert nagyon izgatott vagyok.
    - Hát úgy volt, hogy az ügyvédje alaposan megváratott, de aztán elég hamar végeztünk. Azt mondta, hogy ma állást kapni elvileg teljesen lehetetlen, de a maga ajánlása ő nála olyan sokat nyom a latban, hogy lesz állásom. Kikérdezett, hogy mit tudok, aztán rögtön felhívott valami gyárat, ahol valami kálisóval foglalkoznak. Holnap reggel kilenckor oda kell mennem jelentkezni. A hivatalos óra és a fizetés kérdése holnap dől el. De valószínű, hogy kétszázötven pengőt megkaphatok.
    - Az nem nagyon sok.
    - Az nem nagyon sok? Abból én meg tudok élni, kedves Balog. Majd a közelben keresek lakást és gyalog járok a hivatalba. Az már maga nagy tétel. Ugrálni nem lehet ennyiből, azt tudom. De lesz hol lehajtanom a fejemet, az is valami.
    Tihamér a torkát reszelte. Kétszer is nekivágott, hogy megszólaljon, de a mondat formájával, amelyet összeeszkábált magának, sehogysem volt megelégedve.
    - Kérdezni akar valamit? - szólt Anna nyájasan.
    - Igen... ugyanis... nézze, ha nem akar erről beszélni, ne feleljen... de nem értem a maga helyzetét... hiszen a férje...
    - Kérem, szívesen beszélek róla. Maga olyan jót tett velem, hogy a bizalom a legkevesebb, amivel tartozom magának. Különköltöztem a férjemtől, mert a házasságunk nem ment tovább. Most meg kell élnem a magam lábán.
    - Na igen... de tudtommal a törvény... aszerint, hogy kinek a hibájából történt a válás...
    - Ott még nem tartunk. Válóperről még nem volt szó. Én csak eljöttem az uramtól, mert... szóval a házasságunkat nem lehetett többé fenntartani. Anyagilag nem támaszkodhatom rá, de elviselhetetlen gondolat is lenne pénzt kérnem valakitől, akihez most már nem tartozom. Ha lett volna hozományom, azt most visszakérhetném, de nem volt. Az uram szegényen vett el. Szétmentünk. Most próbálom egyedül folytatni, ami kettesben nem ment.
    - Igen, hallottam még odalenn, hogy az üzletük tönkrement, őszintén sajnálom magukat.
    - Nem, kérem, teljesen félreérti a helyzetet. Attól, hogy az uram tönkrement, még nem jöttem volna el tőle. Sőt ellenkezőleg, most maradtam volna igazán mellette. De először is: ő úgy ment tönkre, hogy keresett rajta. A helyzete egyáltalában nem kedvezőtlen. Már rendbe is jött, megkapta egy cement-cég vezérképviseletét. Szóval nem ez volt az oka az egésznek. Hanem... valaki nagyon megtetszett neki és azt fontosabbnak látja, mint engem. De erről nem szeretek beszélni.
    - Akkor ezt hagyjuk. A világért sem szeretném, ha... ha kellemetlen dolgokat... bocsásson meg, nehezen tudom magam kifejezni, de maga ért engem. De azt hiszem, nem volna helyes csüggednie. Hiszen még fiatal. Maga előtt áll az élet. Egy rossz házasság után jöhet egy jó házasság.
    Nagyot nyelt, mikor kimondta. S hogy kimondta, rendkívüli, vakmerő teljesítménynek tetszett előtte. Bátornak és céltudatosnak látta magát. És feszülten várta, mit fog szólni erre az asszony. Az pedig rábámult és elnevette magát.
    - Házasság? Ha tudná, milyen messze van tőlem ez a gondolat. Én annyira, olyan keservesen meglakoltam, amiért szeretni mertem valakit, hogy egy új érzésnek még a gondolatától is rettegek. Ha a világ legjobb és legderekabb embere jönne most azzal, hogy érdeklődik irántam, kétségbeesve menekülnék: az Isten szerelmére, csak ezt ne.
    - Akkor mit vár az élettől?
    - Napi két-három órát magamnak. Dolgozni akarok egész nap, hogy ez a két-három órám megmaradjon. Amikor megbújok magamnak a szoba sarkában és olvasok, vagy kézimunkázom, vagy egyáltalában nem csinálok semmit, csak magam elé bámulok azzal a tudattal, hogy tiszta fehérneműm van, reggel meg tudok fürödni és a világon nem tartozom senkinek semmivel. Nem olyan sok, amit kérek az élettől. Talán megkapom. De most megeszem még egy vajaskenyeret.
    Tihamér tapsolt a pincérnek. Vajaskenyeret rendelt. De szeretett volna még egyebet is rendelni. A pincér várt.
    - Ne tegyen úgy, - szólt Anna - mintha vendég volnék. Azt nem fogadom el.
    - De kérem, ez természetes. Igazán megbánt, ha nem fogadja el.
    - Nem, nem. Ez elv. Ne is vitatkozzék. Nem a maga meghívására jöttem ide, hanem mert vacsorázni mindenképpen kell.
    - Vacsorázni? Hát ezt az uzsonnát maga vacsorának nevezi?
    - Nem annak nevezem, hanem az is. Én már évek óta megszoktam, hogy így vacsorázom. Igy jobban tudok aludni. Vagy mondjuk úgy, hogy kevésbé rosszul alszom. De rólam már eleget beszéltünk, most beszéljünk magáról. Mi ez a hirtelen változás, hogy Pestre költözött? Áthelyezték a fővárosba?
    - Az ügyvédem nem mondott semmit?
    - Nem. Csak annyit, hogy a maga ajánlása nála nagyon sokat számít.
    - Velem elég sorsdöntő dolog történt. Meghalt egy rokonom, akit jóformán nem is ismertem. Rám maradt a vagyona. Most gazdag ember vagyok. Félmillióról van szó.
    Anna ránézett. Aztán elnézett mellette és jó darabig nem szólt semmit.
    - Gratulálok, - mondta végre és sóhajtott. A sóhajt elnyomta ugyan, de észre lehetett venni. Majdnem úgy tünt fel, hogy szegénységében és megpróbáltatott helyzetében irígyen hallja a más szerencséjét. Tihamér megütődött.
    - Gratulál, de egész másra gondol. Mondja meg, hogy mire gondol?
    - Azt nagyon nehéz megmondani.
    - Annál inkább mondja meg. Nagyon érdekel.
    - Hát jó, megmondom. Emlékszik még rá, mikor Gazdiknénál lerajzolt engem? Akkor én nagyon nyomorult állapotban voltam. Úgy szenvedtem, mint egy állat. Beteg és megrúgott kutyának éreztem magam. S ha vissza tud emlékezni, éppen kutyákról is beszélgettünk. Sok jóságot és gyengédséget láttam magában. Nekem a világon nincsen senkim. Jól esett az a gondolat, hogy ilyen ember is van a világon. A rajzát bekereteztettem, most is a falamon lóg. És néha eszembe jutott. Ne vegye tolakodásnak, de bár valószínűnek látszott, hogy soha az életben nem látom többet, valahogyan barátomnak éreztem. Mikor tegnap véletlenül találkoztunk, őszintén megörültem. És mikor olyan szívesen és melegen segített, magamban azt mondtam: ez csakugyan kedves és jó ember. Itt Pesten mégis csak lesz valaki, akivel talán összeakadok néha és lesz kihez egy-két jó szót szólanom. Nagy örömömre azt is láttam, hogy nem óhajt udvarolni nekem. Ezért is szívből hálát éreztem. Még öt perccel ezelőtt azt mondtam magamban, hogy lesz egy barátom. És most jön a sors. Még ezt a felületes kis örömet is elveszi tőlem.
    - Megdöbbentő, miket beszél. Mért ne lehetnénk jóbarátok, mikor ennél nincs nagyobb vágyam?
    - Mert ez kivihetetlen. Maga nyilván elkezdi itt a maga új életét. Én is a magamét. A maga élete gazdagság, Dunapalota, utazás, színház, mit tudom én. Az enyém hónapos szoba, stoppolt harisnya és tejcsarnok. Ez így lehetetlen. A gazdag és a szegény, ez két különböző emberfaj. Semmi közük egymáshoz. Kár.
    - Nem vehetem komolyan, amit mond. Maga most csupa keserűség és a keserűség igazságtalanná teszi az embert. Én egyáltalában nem vagyok más emberfaj, mint maga. Szegény ember vagyok, csak véletlenül pénzhez jutottam. De semmi pénz nem kárpótolhat azért, amit a szegénységtől fiatalkoromban szenvedtem. Volt már maga nyomorban?
    - Nem.
    - Lássa. A szegénység és a nyomor között nagyobb a különbség, mint szegénység és gazdagság között. Tudnék én erről beszélni sokat.
    - Csak beszéljen. Nagyon szívesen hallgatom.
    - A középiskolában még csak ment a dolog. Intézetben voltam, kaptam enni és tanulhattam. De aztán idekerültem a rajztanárképzőbe. Nagyon ritkán akadt valami kevés keresetem. Nem ritkán álltam az utcán, fekvőhely nélkül, éhesen. A cigarettavégeket még csak fel tudtam szedni, ha nem látta senki, hogy tízből egyet tudjak sodorni magamnak. De étel nincs elszórva az utcán. És most mondok valamit: nem ez volt a legnagyobb szenvedés mégsem. Hanem az iskola évenként szervezett a növendékeknek olcsó külföldi utazásokat. Lehetett utazni Velencébe, Firenzébe, csodálatos helyekre. De én még ezt a kis pénzt sem tudtam összerakni. És mikor a többiek készülődtek az útra, én a fogamat csikorgattam a tehetetlen vágytól és úgy összeszorítottam kínomban az öklömet, hogy a köröm belement a tenyerembe. Éjszaka sírtam a dühtől, hogy nem mehetek. Ezt nem tudom megbocsátani soha az életnek. Lehetek akármilyen gazdag, az élet ezt nem tudja többé visszaadni nekem. Most már el tudok utazni és mihelyt a hagyatékot rendbehoztam, el is utazom. De erre tizenkilenc éves koromban lett volna szükségem. Az az éhség, mikor attól a földre szállt öreg angyaltól, Lyka Károlytól tanultam művészettörténetet, ő a szememet kinyitotta és én látni akartam volna, látni, látni, látni, - az nem hozható többé vissza. Akkor a nyomor olyan bélyeget sütött rám, amely nem mulhatik el soha, mint a rabszolga homlokáról. Ezért mondom magának, Anna... ó, bocsánat, nagyságos asszony...
    - Nem nagyságos asszony. Anna.
    - Köszönöm. Ezért mondom magának, hogy én örökölhetek még tízszer annyit, mégis szegény ember maradok a lelkem mélyén. Nekem akkor nem a pénz kellett volna, hanem a Palazzo Pitti, amelyet meg lehetett volna rajta szerezni. De a vágy nem tud gyorsan éhen halni. Ha a maga sóvárgott tárgyát nem eheti meg, eszik egyebet. Olvasmányt, képes mellékletet, az ott járt boldogok útikalandjainak elmondásait. És él ugyan tovább, de Pegazusból gebévé satnyul. Vissza az út örökre el van zárva. Én sokkal gazdagabb lélekké válhattam volna, ha tizenkilenc éves koromban pénzem van. De nem volt. És most hiába van pénzem, csenevészebb lélek maradok. Ez igazságtalanság. Ez vérlázító disznóság. A szegényeknek, ha lázadnak, igazuk van, Anna.
    Tihamérnak reszketett a keze, amint az asztalon feküdt. Életében először mondta el lelke égető sebét. Soha szavakba nem foglalta, mert nem volt kinek. Most élete alapvető fájdalmát mintegy kirakta maga elé az asztalra. És maga is most látta először így megformálva, szemtől-szembe. Ráébredt, hogy neki az élet ellen támasztott igényeiben sokkal erősebben igaza van, mint eddig hitte és úgy érezte magát, mint a kirabolt ember, aki előbb csak néhány tárgy vesztét vette észre, de most látja, hogy a gonosztevők voltaképpen mindenét elvették. Hevesebben lélegzett, szeme észrevehetően és hirtelen karikássá változott. Nem is várt választ kitörésére, amelyet úgy vágott oda, mint a közrendre veszélyes forradalmár. De az asszony felelt. Csendesen és nyugodtan.
    - Senkinek sincs igaza, aki lázad.
    - Ezt ne mondja. A világon eddig minden nagy és szép dolog lázadásból született. A modern természettudomány a diftéria-szérumtól kezdve a rádióig abból született, hogy Galilei fellázadt Arisztotelész ellen. Amerika abból született, hogy Kolumbus fellázadt a tenger ismeretlensége ellen. Az igazi lélek nem bírja a rabságot, a homályt, a tehetetlenséget. Bernini fellázadt a kötelező művészi szabályok zsarnoksága ellen és saját szabad vonal-ösztöne szerint rajzolt egy kutat. Ebből lett a barokk. Szinyei Merse fellázadt a rázárt műteremajtó ellen, ököllel törte szét és megnézte kint a napfényt. Nincs igaza, Anna. A lázadás az egyetlen emberi életforma.
    - Ez férfibeszéd. És a férfiakra talán érvényes. De én asszony vagyok. A lázadás háború. És én mindent gyűlölök, ami nem béke. Haragszom az erőszakra és szeretem a gyengédséget. Haragszom a haragra és szeretem a szelídséget. Haragszom a felnőttekre és szeretem a gyerekeket. Haragszom a viharra és szeretem a verőfényt. Haragszom a sok pénzre és szeretem az igénytelenséget.
    Tihamér nézte a csendes, szelíd asszonyt. Választ keresett és nem talált. Lelke még háborgott saját felindulásától, de úgy érezte, hogy az asszony szavai úgy elsimítják belső viharát, mint ahogy a símogató anyai kéz a síró gyermek arcát felderíti.
    - Szeretnék sokat tudni magáról, Anna. Mert semmit sem tudok. Mondja el, ki maga. Mondja el családját, gyermekkorát, történetét, mindent.
    Az asszony csuklójára pillantott. De azon nem volt karkötő-óra.
    - Hány óra?
    - Most fél nyolcra jár az idő. Elvesztette a karkötő-óráját?
    Anna könnyedén elpirult.
    - Elromlott, óráshoz adtam. De ha fél nyolc, akkor, sajnos, mennem kell. Izenetet kell leadnom valahol. Fizessünk. Ismétlem, hogy nem voltam vendége.
    - Jó. Nem erőszakoskodom. De ezt a beszélgetést most nem lehet abbahagyni. Akárhova megy, elviszem taxin.
    - Nem, köszönöm. Én gyalog akarok menni.
    - Akkor elkísérem gyalog. Nem tudja azt az izenetet telefonon elintézni? És hova megy?
    - Nem, ott nincs telefon. Előbb elmegyek a Vörösmarty-uccába, ott van elintézni valóm, aztán hazamegyek a Katona József-uccába. Ha el akar kisérni, akkor jó sokat kell kutyagolnia.
    - Megyek akármeddig. Fizessünk.
    Az uccán elindultak csendesen, sétaütemben, egymás mellett.
    - Tessék, kérdezzen, - mondta Anna nevetve - felelek minden kérdésre.
    - Igen. Első, hogy beszéljen a családjáról.
    - Máris furcsa feleletet fog kapni. Nekem semmiféle családom nincsen. Lelenc vagyok.
    - Tessék?
    - Jól értette. Talált gyermek vagyok. Kapualjban talált a rendőr. Másodmagammal. Mert ikertestvérem is van, fiú. Budán találtak bennünket. Bevittek a gyermekmenhelyre. Mivel Anna-napon történt a dolog, hajnali két órakor, az én nevem lett Budai Anna, a testvérem neve Budai József. Ennélfogva a korom is bizonytalan. Születésnapom nincs. Az orvosok szerint körülbelül egy hónaposak voltunk mikor találtak. Csak az bizonyos, hogy huszonöt éves vagyok. A túlságosan romantikus történetnek van még egy részlete. Mikor a gyermekmenhelyen kibontottak, a pólyában pénzt találtak és egy gépírásos cédulát. A cédulán csak annyi állott, hogy még nem vagyunk keresztelve és katolikus szülőktől származunk. A pénz nem volt kevés. Tízezer korona. Abból iskoláztatott bennünket az árvaszék. Az ülnök úgy osztotta be, hogy addig tartson a pénz, amíg oklevelet kapunk a kezünkbe. Kereskedelmi érettségink van. Én a székesfővárosnál kaptam állást, a hetedik kerületi előljáróságon gépeltem. De nem sokáig. Egy Vargha nevű fiatalember jött oda katonaügyben. Elkezdett kisérgetni. Elvett feleségül, öt évig éltünk együtt. Gyermekünk nincs. Tessék, ez teljes életem története.
    - Kissé hasonlít az enyémhez. Mondja, az a cédula megvan?

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980576
Webáruház készítés