Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Harsányi Zsolt: Sacra Corona_MOBI

Harsányi Zsolt: Sacra Corona_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XII.

    Károly király utódai alatt jó darabig semmi nevezetes nem történt a koronával. A tizenhat éves Lajost, történelmünk Nagy Lajosát, már harmadnapra atyja halála után a hagyományos szokások szerint megkoronázták. Hagyományos szokás volt nyilván az is, amit egy krónika mond el a szertartásról: az esztergomi érsek megkérdezte a jelenlévő rendeket, vajjon akarják-e királyul Lajost. A rendek egyhangúlag igennel feleltek. Ha tehát a trón örökösödés útján szállt is apáról fiúra, az érsek kérdésében s az erre adott válaszban mégis észre kell vennünk a választás elvét. Lajos negyven esztendeig ült a magyar trónon. E negyven év korszakából sok olyan okirat maradt fenn, amely arról tanuskodik, hogy a magyar állam szuverénitását most már teljesen a korona jelentette. Még a külföldön is elterjedt az a szokás, hogy a magyar impériumot a koronával nevezzék meg. A velencei köztársaság 1381-ben arra kötelezte magát, hogy Lajos királynak és örököseinek évi adót fizet és átengedi egész Dalmáciát, mint olyan földet, amely már régóta „Magyarországhoz és a magyar koronához tartozik”. Néhány év mulva kelt okiratában ugyancsak a velencei köztársaság inti hűségre Spalato, Trau és Sebenico városokat „a magyar szent korona iránt”.
    Mikor Lajos negyven évi országlás után meghalt, a trónon tizenegy éves leánya, Mária hercegnő következett utána, aki akkor már luxemburgi Zsigmond őrgróf menyasszonya volt. Lajos király temetésének másnapján az esztergomi érsek felkente a kisleányt és fejére tette Szent István koronáját. A gyermek koronázásánál megtartották mindazokat a hagyományokat, amelyek a koronázás körül kialakultak. A tizenegyéves leánykirály saját kezével avatta fel az aranysarkantyús lovagokat. De uralmát veszedelem fenyegette: az Anjou-házból származó Károly durazzói herceg a maga számára követelte a magyar trónt. Noha a kis Máriát gyorsan hozzáadták vőlegényéhez, Zsigmondhoz, ez nem segített az erőviszonyokon: Mária kénytelen volt lemondani a trónról és Károlyt engedni a maga helyébe. Ismét koronázás következett Székesfehérvárott: II. Károlyt, vagy szokott melléknevén Kis Károlyt 1385 Szilveszter napján megkoronázták. Szent István palástjáról ennek a koronázásnak kapcsán történt először említés: feljegyezték, hogy II. Károly a koronázáshoz ezt a palástot öltötte magára. Ugyancsak említés történik az ország zászlajáról is, amelynek nyele a koronázáskor valahogyan eltörött. A babonás közhit rossz előjelet láthatott ebben, s nem is csalódott, mert a király pár hónapos uralkodás után véres összeesküvésnek esett áldozatul: Nagy Lajos özvegye, a megkoronázott Mária anyja, felbujtotta ellene az urakat és Forgách Balázs meg is ölte: csákánnyal vágta fejbe. Ez a seb nem volt halálos, de betegágyában aztán megfojtották. Így Mária visszajutott a trónra, de az uralmat nem ő gyakorolta, hanem Zsigmond, akit Károly halála után rögtön megkoronáztak. Az esztergomi érseki szék éppen üres volt, ezért a legidősebb püspök tette a király fejére a koronát, a veszprémi. A meggyilkolt Károly fia, László, fellépett ugyan ellenkirálynak, de maga Zsigmond megvetéssel írta róla, hogy „Zárában egy összetákolt valamivel koronázták meg”. Így nem lett nekünk még ekkor VI. Károly királyunk.
    Zsigmond idejében már nem Visegrádon, hanem Budán látjuk viszont a szent koronát. A királyi udvar úgynevezett tárnokházában őrizték, amely „a kút körül volt, István vezér tornyán túl a várban”. Hivatalosan Garai Miklós nádor tiszte volt őrizni a koronát. Garai Miklós halálakor Zsigmond, aki nemcsak magyar király volt, hanem császár is, Baselban tartózkodott. Mikor itt hirül vette a nádor halálát, azonnal első gondja volt a korona biztonsága felől intézkedni. Elrendelte, hogy Kelemen győri püspök vegye át a nádor özvegyétől és adja át a Palóczi-testvéreknek, György esztergomi érseknek és Mátyás országbírónak. Kelemen püspök pontosan végrehajtotta az uralkodó parancsát. A korona Esztergomba került, az érseki kincstárba. Úgy volt, hogy Zsigmond, mikor hazatér, visszaveszi tőle a koronát és megint Budán helyezi el. Ez azonban nem történt meg. Zsigmond nyilván úgy vélekedett, hogy a korona az esztergomi érseknél jó kezekben van.
    Ott volt a korona Esztergomban hosszú ideig. Mikor Zsigmond ötven esztendei uralkodás után meghalt, és a trónon veje, Albert követte, a koronát Esztergomból maga Palóczi érsek vitte Székesfehérvárra, aztán onnan megint hazavitte magával Esztergomba. Érdekes különben, hogy a koronázás alkalmával vita merült fel: kinek tiszte a királynét megkoronázni. Palóczi magának követelte ezt a kiváltságot is, de a veszprémi püspök régi okiratokkal bizonyította, hogy a királyt az esztergomi érseknek, a királynét a veszprémi püspöknek van joga megkoronázni. Álláspontja győzött. Erzsébet királynét, Zsigmond leányát, ő koronázta meg. De Albertet, akivel az első Habsburg lépett a magyar trónra, az esztergomi érsek díszítette fel a szent koronával. Holott voltaképpen fordítva kellett volna tenniök. Hiszen Zsigmond után az ő gyermeke, Erzsébet, örökölte a trónt, ő lett a király. Albert csak amolyan „prince consort” lehetett volna mellette igazság szerint. De ő erőszakos ember volt s a felesége igényeit le tudta győzni. A szent koronát az őfejére és nem az Erzsébetére tette az esztergomi érsek.
    Ez az esztergomi érsek, az öreg Palóczi György, az Albert rövid uralkodása alatt halt meg. Halálával kapcsolatban valahogyan az a vakhír terjedt el, hogy a korona Esztergomból eltűnt. Ez a hír nagyon felizgatta a királyi párt. Budáról azonnal Esztergomba utaztak és külön bizottság előtt nyittatták fel azokat a ládákat, amelyekben a koronát és a koronázási jelvényeket őrizték. A hír mendemondának bizonyult: a korona sértetlenül ott volt a helyén. A király maga tette vissza a ládába, a ládát maga zárta be és pecsételte le. Aztán elrendelte, hogy a koronát ezentúl Visegrádon őrizzék. A korona őréül gróf Bazini Györgyöt nevezte ki. A koronát a királyi pár és több főúr kíséretében mindjárt el is vitték Visegrádra és átadták Bazini grófnak. Ő külön szobát jelölt ki a várkastélyban a koronának. Ennek a szobának ajtaját is gondosan lepecsételték.
    Mikor Albert király meghalt, gyermeket váró feleség maradt utána. A király végrendelete úgy szólott, hogy halála után az özvegyé legyen a hatalom, s ha a születendő gyermek fiú lesz, akkor az rögtön királynak számítson, s az anya köteles legyen a gyámkodást megosztani Habsburgi Frigyes osztrák herceggel. Az özvegy át is vette a hatalmat és a király minden jogát gyakorolta is. Ha a Szent István koronájával koronázták volna meg, voltaképpen őt is királyaink között kellene felsorolni. De annakidején a veszprémi püspök egy másik, mellékes koronát tett az ő fejére. S hogy mekkora különbség ez, azt ő maga tudta legjobban. Meglátszik ez abból a szívós és elszánt munkából, amellyel a szent koronát mindenáron birtokba igyekezett venni. Remélte, hogy fiút szül, s minden módon azon igyekezett, hogy ennek a fiúnak biztosítsa a törvényes koronázás lehetőségét. Volt ugyanis trónigénylő, akitől tartania kellett. Ulászló lengyel király, a Jagelló-családból való, aki most volt tizenöt éves és külpolitikai okokból a magyar közvélemény előtt igen alkalmas trónjelöltnek mutatkozott.
    Hogy Erzsébet királyné hogyan szerezte meg a koronát, arról udvarhölgyének, Kottaner Ilonának, emlékiratai elegendő részletességgel értesítenek. Ez az asszony előbb Gelusch Péter soproni bírónak volt a felesége, majd ennek halála után Kottaner János bécsvárosi kamaráshoz ment nőül. A királynénak ekkor már volt két leánygyermeke. A kisebbik leány, Erzsébet, mellé fogadta meg Kottanernét udvari dajkának.
    Mikor Albert király meghalt, megint elterjedt a hír, hogy a korona eltűnt Visegrádról. A királyné azonnal odaküldte Kottanernét, nézze meg, mi van a korona szobájának pecsétjeivel. Kottanerné, karján tartva a kis hercegnőt, a koronaőr társaságában odament az ajtóhoz, A pecséteket sértetlenül találta. Rögtön jelentette ezt a királynénak, de a jelentés az özvegyet nem nyugtatta meg. Személyesen akart róla meggyőződni, hogy helyén van-e a korona, vagy nincs. Több magyar urat vett maga mellé, felmentek a korona szobájához, a pecséteket letördelték, kinyitották az ajtót, a korona ládájának pecsétét szintén letörték és kinyitották a ládát. A szent koronát megtalálták benne. Sőt ott volt az a másik korona is, amellyel őt koronázták valaha.
    A királyné megparancsolta, hogy a két koronát vegyék ki a ládából és tegyék kisebb szekrénybe. A szekrényt magához vette. Hálószobájába vitte és ágya mellett kék bársonypárnán helyezte el. Ugyanebben a szobában még két udvarhölgye is ott aludt, egy Borbála nevű magyar mágnás leány és egy Fronacherné nevű német arisztokrata asszony. Az éjjeli szekrényen viaszgyertya égett. A hölgyek nyugovóra tértek és elaludtak. Jó idő mulva az egyik udvarhölgy felébredt és rémülten látta, hogy a kék bársonyvánkos ég. A viaszgyertya ugyanis valahogyan lebillent az éjjeliszekrényről és ráesett a párnára. Arasznyi lyukat égetett már a párnán a tűz. Az udvarhölgy sikoltozni kezdett. Kottanerné a szomszéd szobában felserkent és befutott. Ő oltotta el a tüzet. A királyné másnap reggel mindjárt elmondta az éjszakai esetet az udvari uraknak. Ő maga is belátta, hogy a korona biztonságosabban van a ládában a lepecsételt ajtó mögött, mint őnála. A két koronát tehát visszatették a ládába, s az ajtót megint lepecsételték. A korona előtti szobában állottak a királyné ékszerei.
    A visegrádi vár kulcsai Bazini grófnál állottak, mint koronaőrnél. A királyné magánál akarta tudni ezeket a kulcsokat. Ezért Bazini grófot felmentette a koronaőri méltóságtól, átvette tőle a kulcsokat, s a magyar urakkal abban egyezett meg, hogy a kulcsok ezentúl Garai László kezén legyenek. Ebben megbízott, mert Garai László közeli rokona volt neki. A magyar urak az intézkedés ellen nem emeltek kifogást, Garai megkapta a kulcsokat és mindjárt várnagyot nevezett ki a maga emberei közül. Ekkor a királyné megparancsolta Kottanernénak, hogy a kis hercegnővel maradjon Visegrádon, aludjék a korona előtti szobában és oda be ne eresszen senkit, csak Garait és a várnagyot. Aztán maga visszautazott Budára. Ott várakozott az alkalmas időre, mikor titokban visszamehet Visegrádra és a szent koronát a magyar urak tudta nélkül megkaparinthatja.
    Az alkalmas idő nemsokára megérkezett. A királyné kiment Visegrádra s ezúttal nem a várban szállott meg, hanem a vár alatti udvarlakban. Annak próbájául, vajjon a szent korona megszerzése sikerülni fog-e, egyelőre azt parancsolta Kottanernénak, hogy hozza le az ékszereket a korona előtti szobából, de úgy, hogy még Garai László se vegye észre. Kottanerné szánra ült, felment a várba, ott összeszedte az ékszereket és ruhája alá rejtette őket. Aztán visszaült a szánba és megindult lefelé. Az udvarba véletlenül éppen ekkor léptek be a magyar urak, köztük Garai László.
    - Mit viszel, Kottanerné? - szólt rá Garai.
    - Ruháimat, - felelt a dajka nyugodtan.
    Garai továbbengedte, ő pedig háborítatlanul leért a királynéhoz és átadta neki az ékszereket. A királyné roppant megörült, nem az ékszereknek, hanem annak a tapasztalatnak, hogy terve nem kivihetetlen. Az ékszereket abban a szobában, ahol a dajka és a gyermek aludtak, elrejtették az ágy alá, mert ládájuk nem volt.
    Most vártak addig, amíg a magyar urak eltávoztak. Ekkor megjött Cilli Ulrik gróf, a királyné nagybátyja. Őt is bevonták a tanácskozásba, hogyan csinálják a dolgot a szent koronával. Megbízható segítség kellett az ajtó és a láda feltöréséhez. Kottanerné egy horvát katonát kerített elő, aki megbízhatónak látszott s ezt beavatta a tervbe. A katona színleg vállalta a munkát, de valójában megrémült a feladattól. Nyiltan ellenszegülni nem mert, tehát megszökött. De szökés közben lezuhant lováról és olyan szerencsétlenül esett a földre, hogy agyonütötte magát. Kottanernénak új katonát kellett keresni. Talált is egy magyar legényt, aki vállalta a munkát, sőt azt is vállalta, hogy még egy másik embert is hoz segítségül, mert ő maga kevés.
    A katona úgy tett, mintha ágyneműt vinne fel a várba. De az ágyneműben fűrészt csempészett be és egy lakatot. Kottanerné az előszoba kulcsát vette magához, valamint a királyné pecsétnyomóját. Azt főzték ki ugyanis Cilli Ulrikkal, hogy mikor a koronát ellopták, a ládára új lakatot tesznek s az ajtót újra lepecsételik, mintha semmi sem történt volna. Kottanerné ekkor felment a várba és a kápolnában helyezkedett el, amelyet belülről ki tudott nyitni. Kisvártatva csakugyan jött a két ember, senki nem látta meg őket. Kopogtattak a kápolna ajtaján, azt Kottanerné kinyitotta. Elhaladtak szent Erzsébet hamvai mellett, odamentek a korona szobájának ajtajához és azt felfeszítvén, behatoltak a szobába. Ott elkezdték a láda lakatját lefűrészelni. Kottanerné kint maradt az ajtó előtt őrködni. Mint maga leírja, rettentően félt, részint a kísértetektől, részint attól, hogy mivel a két ember nagy lármával és csörömpöléssel dolgozott odabent, valaki felfedezi őket. Végre feltörték a ládát és kivették a koronát. Kottanerné, aki eddig remegve imádkozott, most kieresztette őket a kápolnán s ő is velök ment. Zavartalanul lejutottak a királynéhoz. Itt elővették a jóelőre elkészített piros bársonypárnát. Ennek varrását felfejtették, a toll egy részét kiszedték és a kályhában elégették, a koronát pedig belevarrták a párnába. Aztán ezt a párnát kivitték a várakozó szánra és pokróccal letakarták.
    A királyné már előbb elindult, ők ezen a szánon követték. Úgy beszélték meg, hogy a komáromi várban fognak találkozni. Baj nélkül átkeltek Komáromnál a Duna jegén. Kottanerné a várban átadta a királynénak a párnába varrott koronát.
    A szent korona éppen az utolsó napon érkezett, mert a királyné másnap megszülte a gyermeket. „A korona és a király - mondta Kottanerné - egyszerre jöttek meg s a király sietett a koronához.” Alig született meg a gyermek, megérkezett a nádor és Garai László. Cilli gróf már előbb ott volt. Hogy a korona a királyné birtokában van, azt csak Cilii tudta, a nádor és a koronaőr nem. A magyar urak örömmel hódoltak a kisded előtt és kijelentették, hogy vállalják királyuknak és hajlandók megkoronázni. Ekkor a királynéban felébredt a lelkiismeret. Megbánta, amit tett, s amire ime nem is volt szükség. Unszolni kezdte Kottanernét, hogy ahogyan ellopta a koronát, ugyanúgy lopja vissza. De a dajkának elég volt az izgalmas kalandból. Hallani sem akart róla, hogy megismételje. A királyné tehát beletörődött abba, hogy Garai előtt felelnie kell a rablásért.
    Közben a lengyel Ulászló már bejött az országba. Igen nagy pártot tudott a maga részére megnyerni. Sürgősnek mutatkozott, hogy a kis herceget, akit Széchy Dénes, esztergomi érsek László névre keresztelt, megkoronáztassék. Háromhónapos volt a csecsemő, mikor levitték Székesfehérvárra. Izgalmas út lehetett, pólyásgyerekkel és szent koronával, kitéve az ellenkirály üldöző csapatainak.
    A koronához a jogaron és egyéb jelvényeken kívül a koronázási ruhák is tartoztak, amelyek akkor még megvoltak. De ezeket nem orozták el a koronával együtt, hanem ott hagyták Visegrádon. Helyettök az elmult hetek alatt Kottanerné varrt újat. Birtokukban volt egy arannyal és ezüsttel pettyezett piros misemondó ruha, amely Zsigmond király köntöséből készült. Kottanerné ebből varrt a kis Lászlónak koronázási ruhát. Csinált albát, humerálét, manipulust, stólát: így hívták a koronázási jelmez egyes darabjait. Nagy titokban, a kápolnában elbujva dolgozott ezeken. Pünkösdkor aztán Székesfehérvárra érkeztek. Reggel elvitték a csecsemőt a koronázó templomba; ott a szentély elzárt ajtaja mögött állottak a város polgárai. A királyné az előírt szertartás szerint kopogtatott a szentély ajtaján és magyarul bebocsátást kért. A polgárok a rendes szöveggel feleltek: bebocsátják, ha esküt tesz. A királyné letette az esküt fia helyett, mire a szentély ajtaját megnyitották előtte. Az anya, a csecsemő és a kiséret bevonultak. Még mielőtt a koronázó mise megkezdődött volna, a gyermeket a bérmálás szentségében részesítették, Ujlaki Miklós pedig lovaggá ütötte. Cilli Ulrik ezüstveretű kardját használta ehhez és véletlenül olyan erősen ütött a pólyásgyerek vállára, hogy azt Kottanerné is megérezte, aki tartotta a gyereket.
    - Az Istenért, nem megsérteni! - kiáltott a királyné magyarul.
    - Nem, nem, - felelt mosolyogva Ujlaki vajda.
    A kardot aztán a királyfinak ajándékozták. Erre megkezdődött a mise. Széchy Dénes esztergomi érsek felkente a háromhónapos királyt, az aranyos ruhát ráadták a gyermekre, az érsek fogta a koronát és a gyermek fejére tette. Mindezek alatt Kottanerné tartotta ölben a kicsit. Most már király volt László, a hagyományok szerint az oltár előtt trónra kellett ülnie. A trónszéket már előbb odakészítették. Kottanerné kivette a bölcsőből a hermelinnel bélelt aranypiros takarót és a trónra tette. Erre a szövetre fektették a gyermeket, aki ülni persze még nem tudott. A mise folyt. Cilli Ulrik állandóan a gyerek feje fölött tartotta a koronát, a gyerek pedig mindvégig torkaszakadtából sírt.
    Aztán visszatették a gyereket a bölcsőbe és átvitték a Péter-templomba. Itt folyt le az aranysarkantyús vitézek hagyományos felavatása. Ezt a király nevében Ujlaki vajda végezte. A gyereket itt is trónszékre fektették. Ezután következett a hagyományos díszmenet a város utcáin. A bölcső mellett Cilli Ulrik lovagolt és állandóan a bölcső fölött tartotta a koronát. Mások az országalmát és a jogart vitték a bölcső közelében. A menet előtt vitték a légátusi keresztet. A nép közé pénzt szórtak.
    De mindez az ünnep szorongó izgalomban folyt le. A királyné alig várta, hogy a koronázó szertartásnak vége legyen. Ahogy a díszmenet befejeződött, ő a gyermekkel és a koronával hanyatthomlok menekült Ulászló elől az osztrák határ felé. A gyereket, aki a mozgásban akadályozta, elküldte Sopronba, ő maga a koronával Pozsony felé menekült. Egy krónika azt meséli, hogy útközben Kapuvár mellett Mihályi községben érte utól az este a királynét. Ladányi nevű birtokosnak volt itt kastélya, a királyné ebben szállt meg. De híreket vett, hogy üldözői nyomában vannak. Ezért titokban kicsempészte a koronát éjszakára a kastélyból és a kapu előtti őrház odvas fűzfájának üregében dugta el. Ladányi ott ült a fűzfa mellett egész éjjel s a királyné sem aludt semmit: az ablakból folyton a fűzfát figyelte. Reggelre kelve megnyugodva látta, hogy az üldözők még mindig nem érték utól. Kivette a fűzfából a koronát és sietve menekült tovább. Nemsokára már a koronával együtt túl volt az ország határán.
    Ezalatt Ulászlót az országgyűlés királlyá választotta. Ő természetesen azonnal koronáztatni akarta magát. Hogy a szent korona a menekülő királynénál van, azt sem ő, sem környezete nem tudta. Mindenesetre intézkedett, hogy fogják el és vessék börtönbe az esztergomi érseket és a koronaőrt, és csak akkor engedjék ki őket, ha az érsek megígéri, hogy a koronázást rendesen el fogja végezni, a koronaőr pedig megígéri, hogy a koronát kiadja. Mindaketten mindent megígértek. Garai László nyugodtan ígérhette, hogy kiadja a koronát, a rablásról még nem tudott semmit. Ő döbbent meg legjobban, mikor Visegrádon a lepecsételt ajtó kinyitása után a korona vasládáját feltörve és üresen találták. A hír, hogy a korona eltünt, villámgyorsan elterjedt. A magyar urak úgy felháborodtak ezen, hogy nyomban meg akarták ölni Garait. Csak a király közbelépése mentette meg életét.
    Ulászlót mégis megkoronázták. A szent korona hiányában úgy segítettek magukon az Ulászló-párt urai, hogy levették a koronát arról a mellszobor-alakú ereklyetartóról, amelyben Szent István koponyacsontját őrizték. Ezt a koronát ugyanaz a Széchy Dénes esztergomi érsek tette Ulászló fejére, aki a szent koronát a csecsemő László fejére tette. A többi koronázási jelvény mind megvolt, azokat Ulászló használta is.
    A szent korona ekkor már Habsburgi Frigyes keze között volt. Erzsébet királyné előbb egy Nádler Mihály nevű budai polgár közvetítésével Einzinger István bécsi lakosnál akarta elzálogosítani a koronát és egyéb ékszereit kétezerötszáz aranyért. Sőt lehet, hogy el is zálogosította, de mindjárt ki is váltotta. A záloglevél mindenesetre fennmaradt. Végeredményben mindenesetre Frigyeshez került a korona. Erzsébet királyné 1440. augusztus 3-án zálogba adta Frigyesnek ugyancsak kétezerötszáz aranyért.
    Most tehát két királya volt az országnak. Mind a kettőt az esztergomi érsek koronázta meg Székesfehérvárott. Az egyiket a szent koronával a többi jelvény nélkül, a másikat az összes jelvényekkel a szent korona nélkül. Maga a szent korona ott feküdt a kapzsi, ravasz, uzsorás természetű Frigyes bécsi kincstárában.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985311
Webáruház készítés