Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Harsányi Zsolt: Mátyás király_MOBI

Harsányi Zsolt: Mátyás király_MOBI
690 Ft690
  • Részlet az e-Könyvből:

    Mátyás odavágtatott a Szávához. Forró augusztus volt, perzselő kánikula. Hadai éjszakai menetelés után pitymallatkor állapodtak meg, mert a martalékcsapatok már nyargaltak vissza a foglyul ejtett török előőrsökkel. Ott volt az Ali bég serege. Nem tagadhatta, hogy a szíve hangosabban dobog a szokottnál. Élete első nyílt csatája előtt állott. Huszonhárom éves korában. Bátyja ebben a korban már sebhelyes, hadviselt öreg katona volt. Apja is. És ő csak tornajátékokon jeleskedett eddig.
    Az elfogott őrsök és a kémek révén már tudták Ali bég táborának fekvését. Mikor a többiek elindultak, ő is indult. Becsavarta arcát patyolatba, hogy csak szemének maradt hely, orra és szája nyílásának, különben egész feje pólyát hordott. Úgy tette fel a sisakot. Köröskörül hasonló vászonarcok néztek rá a sisakok alól. Ezt már régen megtanulta. A pólya télen a hideg ellen, nyáron pedig az áttüzesedett acélsisak heve ellen védte a fejet.
    Lova elindult alatta. Lassú ligetesben ment egy homokdomb irányába, amelyet mutattak neki. A térség kitágult. Felfejlődött a hadirend. Jobbra-balra, amerre szem ellátott, rengeteg katona ügetett, vezényszavak harsogtak, kürtjelek recsegtek.
    A király elől csakhamar elfedte az ellenséges sereg távoli meg-megvillanó arcvonalát egy elébe sorakozó lovascsapat. Ez idegessé tette. Az élen szeretett volna lenni. De most inkább engedelmeskedett, semmint parancsolt. És erőszakot téve gyötrő türelmetlenségén, csak bámulta az előtte állókat. Ha pedig hátra nézett, sűrű rendekben álló gyalogosokat látott.
    - Mi lészen már, - kérdezte türelmetlenül, - soha sem kezdjük?
    - Javában folyik immár - felelt mellette egy derűs hang.
    Semmit sem lehetett látni. És ami még különösebb volt, hallani is alig. De mégis: egészen messziről valami olyan lárma jött, mint utcai tüntetés, vagy kortesrivalgás. Mátyás most már tudta, mi az: a magyar hadak Jézus ordítása rohamközben.
    Egyszerre közvetlen közelből reccsent fel a kürtszó. Azok a lovasok, akik a király csapata előtt állottak, egyszerre földrengésszerű Jézus-ordításban törtek ki. Süvítve röppentek a nehéz kardok a levegőbe, a kopjaszárak előre billentek a balmarkokban, mintha valami eleven nádast föld felé hajbókoltatott volna a vihar. Dobogva rúgtattak előre. A kilátás tisztult. A király előtt kitárult a messzi arcvonal képe. Jobbról már a gyalogosok rohantak oda, ahol a nehéz lovasság támadása megingatta a törököt. Balról most ért oda a lökés. Középen még állott a tömör török lovasság. Mintha kígyózott volna az a vonal, egyes részei lélegzetszerűen visszahúzódtak, majd megint előre lökődtek. S ekkor éles, zizegő hang suhant el a levegőben, közvetlenül a király mellett.
    - Ziuijj...
    Odakapta a fejét. Tudta, hogy mi ez. Nyílvessző. Nem ide szánták, de erre tévedt. Most azonban nem ért rá a nyílvesszőről gondolkodni. Feszülten figyelte az ütközet menetét. Nagyon kellett figyelnie, mert az ábra amelyen kétféle lovasság és kétféle gyalogság mozgott ide-oda, a folyamatos arcvonal ellenére is bonyolult sakkfeladványnak tetszett. Most már visszanyerte nyugalmát, mint alaptermészete szerint mindig a döntő pillanatban. A nyeregben előrehajolva, feszülten figyelt. Kirántotta kardját és azzal hátraintett, hogy most kell vigyázni. S mialatt feje mozgásával követte a vonal távoli mozgását, egyszerre elkiáltotta magát:
    - Rajta!
    Mátyás azon vette magát észre, hogy torkaszakadtából kiabálja a Jézust maga is. Sisakját erős ütés érte, amelytől feje hátrabicsaklott. Török gerely. De már rettentő csattanással és robajjal beleszaladt a rohanó fal az álló falba. Lovasok fordultak fel, csetlés-botlás, ordítozás követ-kezett. És most a kard kezdett dolgozni. Mátyás villogó figyelemmel leste a gomolygást és kardja a remek vívó ösztönösségével felelt minden csapásra. Vagdalkozott, mintha versenyen dolgoznék. A kézitusa azonnal gyöngült is már, a fal összeomlott előtte és rendetlenül botladozva hátrált. Egy pillanatnyi szünetet felhasználva, felállt a kengyelben. Azonnal látta, mit kell tennie. Ordított egyet:
    - Kerítsd balra!
    A zászlótartó hármat lengetett a nagy piros zászlóval. A magyar lovasság villámsebesen balra fordult, hogy egy fedetlen török seregrészt oldalba kapjon.
    - Allah, Allah! - üvöltöttek a törökök.
    Mellén erős ütés érte. De mint a rugó lendült vissza előre, nem volt ez más, mint amit ezerszer csinált a lovagi tornán. Az ellenséges lándzsa megreccsent. Hangos csattanások hallatszottak az Allah-kiáltások, a vért-csörömpölés, a dobogás és a lovak horkolása zsivajában.
    A király megállt pihenni és körülnézett. A harc elült, igen messze még lehetett egy-egy összekeveredett, dulakodó csoportot látni, vagy menekvő seregrészeket s utánok az üldözők hajszáját. Szokoli nyargalva közeledett, a kantárt eleresztette és kardja véres pengéjét nyargaltában törölte végig a lótakaró szélével.
    - Megbírtunk velök, felség.
    - Férfimunka vót, - felelt boldogan, lelkendezve Mátyás.
    A magyar zsoldosok már elesetteket vetkőztettek, egy helyen a foglyokat terelték egybe, másutt a gazdátlan lovakat gyűjtötték vezetéken. Lófarkas harci jelvényeket, török fegyvereket dobáltak halomra.
    A zsákmány őrzésére őrséget hagytak. A legénység pihenőt kapott, de készenlétben. Nemsokára már jöttek a hírszerzők: Ali bég javában gyűjti serege maradékát. Sok embere van még. Támadásra van kilátás.
    Mátyás azonnal döntött: nem szabad megvárni, míg rendbe jönnek, támadni kell őket azonnal. A riadók rögtön megszólaltak. És megint elhangzott a rajta.
    A király most már úgy nyargalt előre, mintha soha életében egyebet nem csinált volna, mint ütközetet. A török sereg ott veszett. Ali bég még elérte dereglyéit és át tudott menekülni a Száva túlsó partjára. Több embere a magyar nyilaktól már a dereglyéről fordult a vízbe. De őt nem tudták lelőni. Alkonyatra az egész munka be volt fejezve. A magyar sereg fényesen győzött.
    Csak pár órai pihenőt engedélyezett a király. Ahogy letette fejét, azonnal elaludt és mikor fegyvernöke felköltötte, az volt az érzése, hogy csak öt perce aludt el. Kevéssel éjfél után felszedelődzködtek és indultak. Másnap már szerb oldalon üldözték a Macedónia felé menekülő törököt. Sőt, mikor a bennszülöttektől jelentést kaptak, hogy a szultán főserege tizenötezer keresztény foglyot hurcol haza Konstantinápolyba, erőltetett meneteléssel utol-érték ezt a fősereget. Ez volt Mátyás harmadik ütközete, amelyben baleset is érte: verekedés alatt kimarjult a lába a kengyelben. Saját maga rántotta helyre a kirándult bokát, azután visszanyargalt a kézitusába, egyéb baja nem lett. A tizenötezer szerbet mindenesetre meg-szabadította.
    Most Bosznia visszafoglalására került volna a sor, az ostrom előtt azonban nem állhatta meg Mátyás, hogy haza ne szaladjon Budára, ha mindjárt csak egy-két napra is. Péterváradon ugyanis magyar urak várták, ugyanazok, akiket a koronáért küldött. Még a megjuhászodott Ujlaki is eljött, hogy személyesen tegyen jelentést a nagy esetről. Vagyis részleteiről. Mert hogy a korona megjött.
    Boltozatos alagsorban volt a kincses kamra, ahol a koronát őrizték, a lépcsőt, amely folyo-sójára vezetett, éjjel-nappal alabárdosok őrizték. Hármas lakat zárta a nehéz tölgyajtót, a börtönszerű folyosón még egy vasajtó nyílott ugyancsak hármas lakattal, a vasajtó mögött álltak a kincsek. A király Katalinnal, az udvarbíróval és egy nádorsági tisztviselővel ment le, két fáklyás ember kísérte őket. Ahogy a fáklyák bevilágítottak a tágas terembe, vasládákat lehetett látni csupán, amelyek az arany evőkészleteket, a Hunyadi család mesés hírű ékszereit, vert ezüstből való asztali szobrokat, kálváriákat, feszületeket, ékkővel kirakott díszkardokat, gyémántos forgókat, mentecsatokat rejtették. Minderre most nem volt kíváncsi a király. Csak a koronát akarta látni. Kecskelábú nagy asztal állott a terem közepén, arra emelték fel a kis vasládát. Lakatait kinyitották. A tisztviselő bele akart nyúlni, de a király kézmozdulata megállította. Maga akarta kivenni.
    - Hazajöttél, - mondta Mátyás a koronának.
    Lelkét mély áhítat fogta el, vágyat érzett, hogy szabadon eressze könnyeit, letérdeljen és a csodálatos aranytárgyat, amelynek tetején ott állott egyenesen a pogány magyaroktól magokra vállalt kereszt, magasra emelje, mint valami névtelen szertartás papja. De erőt vett magán és csak tartotta jó darabig, mígnem az aranyfüggők, mint pici ingák meg nem állottak. Akkor lassan fejére tette.
    - Nem köll bélelni, - mondta, - ippeg koponyámra szabták.
    El is eresztette most már, a korona szilárdan nyugodott a fején, nem billent. Mátyás levette fejéről a koronát, még egyszer maga elé tartotta és kissé mozgatta a fáklyafényben, hogy az arany és az ékkövek játékában gyönyörködjék. Hirtelen bátyjára gondolt. Lászlóra. Rögtön utána pedig Fridrikre. Fridrik fején ott volt ez a korona. Dúló harag lobbant fel benne, olyasféle, mint a férjben, akinek felesége elpanaszolja, hogy bántalmazták. És megint tisztán világosodott elő benne a megismerés, hogy ezzel az egy emberrel ő sohasem jöhet rendbe az életben. Még Ujlakival is rendbe jöhetett, aki őt halálra ítélte és bátyját kivégeztette. Fridrikkel soha. Ez valami ősi indulat, amely kezdettől fogva volt és mindig lesz.
    A koronát visszazárták ládájába. Mátyás ezzel el is végezte, amiért most Budára jött.
    Péterváradon indulásra készen várta a Boszniát megverendő sereg. A kiszemelt vezér, Szapolyai Imre, részletes jelentést tett az eddig beérkezett kémjelentésekről, a létszámról, a bosnyák lakosság hangulatáról. Aztán a nádorral kellett megtárgyalni az ünnepélyes koronázás részleteit és határnapját. Úgy határozták, hogy a húsvéti ünnepek alatt lesz a koronázás.
    Egy októberi napon valamennyien felkerekedtek, mind elkísérték a királyt a bosnyák hadjáratra. A sereg átkelt a Száván, aztán rálépett arra a római műútra, amelyet a hajdani impérium Gradiskától Banjalukáig épített ki.
    Zuhogó esőben értek Jajca alá. Óvatos távolban állottak meg, az erőd alatti fővárost tekintélyes sereg védelmezte.
    Szapolyai kifogyhatatlan volt ötletekben. Messzire felkerült a Pliva partján s ott egész seregével átgázolt. Aztán szekereket rakatott meg földdel és tornyozott, vizes fenyőlombbal, azokat tolatta előre a szűk sziklatorkon. A furcsa ostromszekereket a védők nem tudták felgyújtani és nyilaikat is hiába lőtték beléjök. Ilyen mozgó pajzsok oltalma alatt haladtak nyomról-nyomra az ostromlók, mígnem rajta üthettek a katlanszerű kis városon.
    Az ilyen ostrom főként türelmet kívánt. Csak lesni kellett, mint a macska az egérlyuk előtt, hogy mikor kénytelen végül is elébújni, aki odalent fészkel. Felmentő sereget Harám bég nem remélhetett, messzi földön a lakosság az ostromlókkal tartott és hordta nekik az élelmet, az ő készletét odafenn pedig éppen a foglyok apasztották. Az ostromlók tehát szorgalmasan küldözték a vastekéket a fellegvár omladozni készülő falaiba és vártak. Napok teltek, hetek teltek. Leesett az első hó, a király néha vadászatot rendelt a hegyekben, mindennap szemlét tartott az ágyúknál és egyébként éppen úgy megtartotta a kancellária óráit, mintha az országos ügyeket otthon, Budán végezné.
    Egyhangúan folyt az ostrom, mikor megérkezett a pápa felhívása. Kiáltvány volt ez, amelyet a szentatya az egész világ kereszténységéhez intézett és szövegét elküldötte a Jajca alatt táborozó magyar királynak is.
    - Utolsó kísérletet kívánunk most tenni, - írta Pius pápa, - és elhatároztuk, hogy személyesen indulunk meg a török ellen egész tengeri erőnkkel. Velünk lesz Fülöp burgundi fejedelem, csatlakoznak hozzánk olasz fejedelmek is, a velencei köztársaság is, és a háborúban oly kemény, a török feletti diadalokhoz annyira hozzászokott magyarok. Mi ugyan reszketeg kezünkbe kardot nem foghatunk, mert kezünket gyengeségünk miatt már a nép megáldására is alig tudjuk felemelni. De értünk az imádkozáshoz és az ütkö-zetek alatt áhítatos fohászt emelünk majd egy hajó orrán vagy egy magas dombtetőről a Mindenhatóhoz, hogy a hű harcosok ennek láttán felbuzduljanak. A sereg előtt a keresz-ténység szentelt zászlai fognak lobogni s ott vitetjük majd több más szent ereklyékkel Szent János testét. Melyik keresztény fejedelem, melyik igazhitű bajnok maradhat el itt? Azért emlékeztetünk minden rendű és rangú keresztény hívőt az elkerülhetetlen ítélet¬napra és a remélt lelki üdvösségre és mindenkit ezennel felszólítunk, sőt kényszerítünk, hogy ebben a hadjáratban, amely Anconából fog megindulni, vagy személyesen vegyen részt, vagy állítson helyettest, vagy áldozza fel vagyona egy részét.
    Mátyás és Vitéz mély megindultsággal olvasták a szent agg levelét. Az ő lelkiismeretük most már rendben volt. De milyen arccal olvassa ezt Fridrik? Meg az a temérdek német fejedelem, aki eddig füle botját sem mozdította? És a lengyel király? És Girzsik? És a francia király?
    - Miótátul magyar história vagyon, - mondta Mátyás a gyertyalángba nézve, - mük menden másokot segéltünk, mejjünköt tartottuk fedezők, de bennünköt soha nem segéle senki. Igyen vót öröktül, ígyen lészön örökkül. Ez vagyon írva felőlünk az csillagokban. Az magyar dógának az ő sommája ez: magad vagy, magyar, csorgasd véredöt, miként Jézus csorgatta.
    - Így vagyon, - bólintott Vitéz János, - Isten rendölte. Apokaliptikus dolog ez, felségöd meghiggye. Az ó-testámentomban vala Istennek egy választott népi, az zsidó. De az új-testámentomban is vagyon egy: az magyar. Gyönyörő felmagasztaltatás, hogy magyarnak születtünk.
    - Legnagyobb dolog, ki ez világon löhet: magyarrá születni.
    - Vagyon nagyobb még egy, - mosolygott a püspök, - magyar király lönni.
    - Iza hároman is vagyunk, - vált egyszerre fanyarrá Mátyás.
    - Hároman?
    - Annyon. Ferrante nápolyi király hordja az címet, mert apját apám megkénálá az koronával. S Fridrik, Fridrik!
    Ez volt minden beszélgetés vége. Fridrik. Aki ülve kapzsiságának és szívósságának sarkában, várta, míg minden belekerül pókhálójába.
    December közepén Harám bég látta, hogy ellenállása reménytelen. Egy szép napon követet küldött az ostromlók táborába. Harám bég hajlandó feladni a várat, ha biztosítékot kap, hogy őrségével szabadon elvonulhat és keresztény foglyait magával viheti Konstantinápolyba. A király kurtán felelt neki:
    - Mondd meg uradnak, hogy egyetlenegy keresztény embert sem engedek elhurcolni. Én nem falakért, hanem emberekért vagyok itt. Elmehetsz.
    Még egy-két követséggel megpróbálkozott Harám bég. Aztán megadta magát. Csak a maga és őrsége életét kérte. Erről írást csináltak.
    Hazafelé menet egy éjszakát a szlavóniai Dombró várában töltött Mátyás. Itt időt szakított magának, hogy megírja a pápához már rég halogatott levelét. Hosszú levél volt, elmondta benne az egész boszniai hadjárat győzelmes történetét. Aztán így folytatta, nem egészen magától, mert a levelet megbeszélte volt Pannonius Jánossal, a remek latin stilisztával.
    - Azt a szándékomat mindenesetre tudja meg Szentséged, hogy a katolikus vallásnak és a hívők védelmének minden tehetségemmel szolgálatára állok, kivált ha lehetőségem és szabadságom megvan hozzá és akadályaim nincsenek. Ha azonban amazok hiányzanak, emezek pedig fennforognak, kénytelen vagyok a hit védelmére szánt erőimet másra használni. És ünnepélyesen kijelenteni a mai napon Szentségednek...
    Futár levelet hozott Budáról. Megismerte anyja írását. A levelet letette az asztalra, aztán tovább diktált, mert a lendület magával ragadta:
    ... hogy ha jogtalanságoktól ingereltetve, kénytelen lennék a hitetlenek ellen kivont kardomat a hűtlen hívők és birodalmam bántalmazói ellen fordítani, akkor ez igazságos és fájdalmas haragomban történik. Ne vegye rossz néven Szentséged és ne az én rovásomra írja, ha a hazámat fenyegető veszedelmek miatt nem állhatok a köznek engedelmes rendelkezésére. De talán Szentséged tekintélyének közbelépte elegendő lesz majd visszaadni cselekvési képességemet, hogy amit elkezdtem, befejezhessem, az akadályokat eltegyem láb alól és ne sodortassam kedvem ellen való irányba. Hódolatom és a hit ügye egyaránt megérdemlik, hogy Szentséged mindezt fontolóra vegye. Isten óvja Szentségedet az ő szentegyháza kormányzásának javára. Dátum.
    Igen meg volt elégedve azzal, amit diktált. Bizonytalan jelekből sejteni lehetett, hogy Fridrik már megint forral valamit. A pápa bizonyosan éberségre fogja inteni a nunciust.
    Most végre megnézhette, mi hír Budáról. Felbontotta anyja levelét. És amikor átfutotta, remegő kézzel ejtette az asztalra. Anyja arról értesítette, hogy Katalinnak fia született. De ő is, a gyermek is meghalt.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981320
Webáruház készítés