Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Harsányi Zsolt: Édes fiam_MOBI

Harsányi Zsolt: Édes fiam_MOBI
1 090 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    Hát kérem, tessék idehallgatni. Ma egy bejegyzést találtam, amely új nevet vetett fel a munkámban: egy bizonyos Braillet úr nevét. Ez a Braillet is szabadalmi ügynök, és úgy látszik, hogy Morvay ezt akarta kijátszani az öreg Leclerc ellen. Utánanéztem, és kiderítettem, hogy Braillet még él, sőt itt lakik Brüsszelben. Sőt mi több: egy negyedórán belül már rá is akadtam személyesen, és beszéltem vele.
    - Látta a fiamat? - kérdezte azonnal Klára asszony.
    - Nem látta, de tudott róla. Igen jól emlékszik a huszonkét év előtt történtekre. Meg is magyarázta mindjárt, hogy miért emlékszik ilyen jól. Mert megismerkedett Csókás Mariiddal is, és elkezdett neki udvarolni. Már akkor javakorabeli ember volt Braillet, de legénysorban, és a magyar táncosnő, aki fellépett a Giocondában, módfelett megtetszett neki. Morvay a találmány ügyében kereste fel, és már első este együtt mentek el a Giocondába, ahol Morvay minden estéjét töltötte. „La belle Mathilde” a száma végeztével odaült hozzájuk. Másnap Braillet már megint ott volt a Giocondában, és ahogy ő elmondja: fülig beleszeretett a magyar nőbe. Már azon gondolkozott, hogy megkéri feleségül, mikor" egy új férfi bukkant fél a látóhatáron: egy Muntureanu nevezetű román nagykereskedő. Ez kiütötte a nyeregből Braillet uramat. Muntureanu az ő előadása szerint rettentő gazdag ember volt, és á mulatóhelyek nemzetközi világában nagy összeköttetésekkel rendelkezett. O kicsinálta, hogy Belle Mathilde a brüsszeli szerződés után Nizzában kapjon új szerződést. El is mentek Nizzába. Morvay is itt hagyott csapot-papot, ment együtt Matildjával. Következésképpen a gyereket is kétségtelenül magukkal vitték Nizzába. Most tehát mehetünk mindjárt Nizzába, ott nem lesz nehéz kikutatni, hogy a nő hol lépett fel annak idején, s talán találunk valakit, aki tudni fog róla, a társaságában szerepelt Morvayról és a gyerekről is.
    - Mikor utazunk? - kérdezte Éva.
    - Nekem még egy napra volna szükségem - mondta Szombati -, mert azért a napló többi részét is át szeretném futni. Esetleg akad még más adat is ott, és mennél több adatra tudunk támaszkodni, annál jobb. Esetleg később, valami más városban tudunk meg valami olyat, ami összefügg az ő brüsszeli tartózkodásukkal, akkor aztán megint vissza kellene jönnünk ide. Jobb, ha mindennek még itt utánajárunk. A holnapi nap nekem valószínűleg elég lesz, ennélfogva holnapután indulhatunk Nizzába. El ne felejtsem: még pénz dolgában is intézkednem kell. Majd írok Párizsba, hogy küldjenek nekünk Nizzába francia frankot. Most mehetünk moziba.
    De Klára asszonynak egyszerre nem volt kedve moziba menni, még egyszer és még részletesebben hallani akarta Szombati legújabb eredményeit. A titkárnak el kellett mondania töviről hegyire, hogyan találta meg Braillet urat, és lehetőleg szóról szóra el kellett ismételnie az egész beszélgetést, amelyet folytatott vele. Szombati szívesen eleget tett a felszólításnak, s az anya sóvárgón lesett minden szót, amely a régi-régi történetről elhangzott előtte.
    A hézagos adatokból elég világosan ki lehetett most már hámozni Morvay brüsszeli tartózkodásának történetét. Idejött Csókás Matilddal és a kisfiúval együtt, a Leclerc által rendelkezésre bocsátott anyagi segítséggel. A szabadalmi ügynök remélte, hogy a találmányt majd értékesíteni tudja, s akkor az aránylag csekély befektetés bőségesen megtérül. De a bútorgyárossal folytatott első tárgyalás már csütörtököt mondott, ennélfogva Leclerc megszüntette a további előlegeket. Morvay perrel fenyegetődzött, s hogy valami módon mégis fenn tudják magukat tartani az idegen városban,
    Matild beállott táncosnőnek. Morvay ekkor Leclerc konkurenséhez fordult, és azon keresztül akart hatni rá, esetleg Braillet figyelmét akarta a találmány iránt felkölteni. Valószínű, hogy Braillet, akinek Matild olyan nagyon megtetszett, nem is utasította el véglegesen á Morvay ajánlatait, hanem bizonyára tárgyalni kezdett vele. Ekkor azonban felbukkant a román nagykereskedő, aki Matildnak szerződést csinált a Riviérán. Morvay természetesen azonnal követte, hiszen Muntureanutól pénzt remélhetett.
    Ők harmadnap elutaztak Nizzába. Szombati még egyszer beszélgetett Braillet úrral, nem jutott-e még eszébe újabban valami részlet, ami nekik fontos lehet. Azonkívül meghagyta Braillet-nál a Negresco Szálló címét, hogy ha valami időközben pótlólag eszébe jutna, értesíthesse őket.
    Szombati már az első napon ott ült egy nizzai szerkesztőségben. A varietéműsorokat böngészte a hirdetések között, hogy ráakadjon „La belle Mathilde” táncszámára. De ezúttal nem volt olyan szerencséje, mint Brüsszelben. A táncszámnak sehol semmi nyoma sem volt. Dolgavégezetlen, tanácstalanul tért vissza a szállóba ebédelni.
    A gyönyörű város üde pálmáival, csodálatos öblének áldott panorámájával nem tett rá semmi hatást. A kutatás most már valóságos vadászlázzá vált nála. Alig nyelte le az ebédet, már előszedett egy nizzai telefonkönyvet, kikereste belőle egy artistaügynök címét, és sietett oda. A két hölgyre rábízta, hogy csináljanak programot maguknak, amilyet akarnak, ő futkosni fog egész délután, vacsoránál majd találkoznak.
    Elment az artistaügynökhöz, de csak délután négykor tudott vele beszélni, annak nem kezdődött hamarabb a hivatalos órája. Mikor végre bejutott az ütött-kopott, orfeumi plakátokkal teleaggatott kis irodába, egy harminc év felé járó fiatalembert talált az íróasztalnál.
    - Uram - mondta neki -, felvilágosításért jöttem önhöz. Nekem találnom kell valakit, aki pontosan tudja, milyen produkciók voltak itt az artistavilágban huszonkét évvel ezelőtt.
    - Kilencéves voltam.
    - Ugye. Aligha volt tehát az artistavilágról tüzetesebben informálva. Legyen szíves, mondjon nekem valakit, aki felvilágosításokat adhat nekem.
    Az artistaügynök gondolkozott.
    - Egyetlen jó tanácsot tudok adni. Keresse meg az öreg Cabotin apót. Ő is artistaügynök, de már visszavonult az üzlettől. Van valami vagyonkája. Bámulatosan ismerte mindig a terepet, és hihetetlen részletességgel emlékszik vissza az egyes attrakciókra. Talán ő hasznára lehet önnek. Megtalálhatja a Casino Jetée Promenade-ban, ott szokott mindig kávézni. Ámbár oda rengeteg ember jár, de nem lesz nehéz megtalálnia, mert Cabotin apót minden pincér jól ismeri.
    Szombati futott vissza a szállóba. Azt gondolta magában, hogy erre a találkozásra mégis elviszi a nőket is. Bizonyosan nagyon izgatottak a tétlen sétálásban és nézelődésben. Éppen a szálló kapujában találta meg őket, indultak el hazulról.
    - Hova készülnek?
    - Fel akarunk menni a hegyre, megnézzük egy kicsit a kilátást. Van valami újság talán?
    - Meg kell keresnem egy Cabotin nevű öreg artistaügynököt. Reményem van, hogy egyet-mást megtudhatok tőle. Nem akarnak a séta helyett inkább velem jönni? Hármasban jobban esik nekem is.
    Egy negyedóra múlva már ott ültek a Jetée-ben.
    Ha fognák az egész budapesti Klauzál teret, rátennék cölöpökre, és álbizánci pavilonok színes, tarka kupoláit borítanák rá: kijönne belőle a nizzai Casino Jetée Promenade, amely a tenger felett épült, s a tengerpartról vezet hozzá a bejárás, ívelt fatetői alatt minden elfér: vendéglő, kávéház, tánclokál, játékbank és színház, amelyek a Riviéra-délután zagyva mámorában keresztül-kasul egymásba folynak.
    Szombati már a bejárati portást megkérdezte, ismeri-e Cabotin apót. Hogyne ismerte volna. Már húsz éve ismeri. Idejön minden délután, de ma még nem jött. Tessék csak a színházi nézőtér közelében helyet foglalni, ott majd megmondják a pincérek, melyik az.
    A színházi nézőtér közelében? Ezt az útmutatást egyelőre nem értették. De azért beljebb mentek. Bent aztán értették.
    A színház olyan volt, mint akármelyik más színház: színpada, zenekara és nézőtere volt, csak éppen oldalt és hátul hiányoztak a falai. Széksorait a hatalmas csarnok közepén zsinórkordon kerítette el. Aki a zsöllyesor legszélén ült, az fizetett a jegyért, de aki közvetlen mellette ült, a zsinóron túl, az már nem a színház vendége volt, hanem a tánclokálé, és nem váltott jegyet, de azért nem kevésbé hallotta és látta az előadást. A zsinórkordon mentén kétoldalt ingyen publikum szegélyezte a fizető színházi publikumot.
    Klára asszony, leánya és titkára is itt helyezkedtek el, a zsinóron kívül. Megkérdezték a biztonság okáért a pincért, hogy itt van-e már Cabotin apó, de az azt felelte, hogy még korán van, Cabotin apó később szokott jönni. Addig tehát várakozásul figyelni kezdték a szemük előtt zajló előadást.
    A színpadon Planquette operáját játszották, a Mahomet paradicsomát. Gyenge társulat volt, gyenge zenekar, gyenge előadás. Éppen az első finálénál tartottak. A hős altatóport kevert az eljegyzési társaság italába, a kar szépei aranyra festett színpadi fapoharakkal a kezükben unottan zengték a kórust. A szereplők lomposan énekelték bevágásaikat, a kompozíció lendületes tételei cammogva vonszolódtak át a zenekaron. Mikor a robotos zenészek az előírt helyen és időben kedvetlenül halkították a muzsikát, mint éles fordulónál az omnibuszló, akkor a magyar hallgatók fülébe élesen belecsattogott egy éttermi számológép.
    - Mi ez? - néztek csodálkozva egymásra.
    És felfedezték közvetlen közelükben a Cash Registert. Pincérek rohantak a Register-masinához, és rohantak el tőle, bekiáltva az oranzsádokat és feketéket. A kávéházi nagyüzem lármája, amelyet a Planquette-muzsika eddig elnyomott, hirtelen előlépett a piano mögül, mint a vasúti állomás zenebonája, mikor a gyorsvonat megáll, és elhallgat. A Planquette-pianót kanálcsörgés, tömegmorajlás, nyikorgó széktologatás kísérte jobbról, balról, hátulról és a csattogva berregő számológép.
    A három magyar vendég riadtan tekintett szét. Irdatlan távolságú széktömegeket láttak jobbról-balról, kávéházat, vendéglőt, tömeget, ablakokat, s az ablakon túl messze-messze kint, az Avenue des Anglais lámpáinak lassanként már kigyulladó alkonyi gyöngysorát a nizzai parton.
    - Bámulatos színház - mondta Szombati -, ilyenben még sohasem voltam.
    - Engem nagyon idegessé tesz - panaszolta Klára asszony -, csak jönne már az a Cabotin, vagy hogy hívják.
    A finálé erősebb lett, a színház megint elnyomta a vendéglői és kávéházi lármát, a Planquette-muzsika utolsó sorai elharsogták a finálé végét. Gyenge taps próbált felbátorodni, de rögtön elhallgatott, mert a tőszomszédságban abban a pillanatban új zene harsant fel, egész más és idegen: egy erőteljes jazz, amely olyan idegesítően váratlan volt, mint a svéd tusban a forróra a jéghideg.
    A színház nézőterén felálltak az emberek, és kimentek tíz lépéssel odébb a parketten táncolni. A jazz egy pillanat alatt elmosott minden Planquette-emléket. Egyszerre száz és száz pár kezdett táncolni.
    Szombati egyet gondolt, és Évára nézett. Éva ugyanakkor egyet gondolt, és Szombatira nézett. Elmosolyodtak, és felálltak.
    - Anyuskám, megyünk táncolni.
    - Jól van, fiam, csak menjetek.
    Belevegyültek a táncoló tömegbe. Volt itt a világ minden tájáról mindenféle ember. Frakkos angol, aki már estére öltözött, kopott nizzai nevelőnő, gyémántos riviérai nyaraló hölgy, részeg amerikai, lószőrhajú japán. A jazz zúgott és harsogott, terrorizáló ritmusa elnyomta, elöntötte az egész monstre csarnokot. Amott messziről egy másik sarokból harsány kiabálás hallatszott: a krupié kiabált a lovacskaasztalnál, körülötte sűrű tömeg, az igen hosszú asztal felett transzparens lámpa jelezte a nyerőszámot. A jazz lármája fülsiketítő volt. Szombati próbált valami megjegyzést tenni, de a saját hangját nem hallotta. Táncoltak tovább.
    Hirtelen vége lett a tánczene utolsó sorának. Ekkor ismét váratlanul és idegenül felcsengett Planquette a színház zenekarában, amely közben orvul megnépesedett.
    Szombati és Éva jöttek vissza az egyedül hagyott anyához.
    - Meg kell adni - mondta Éva hogy maga kitűnően táncol.
    - Vissza kell adnom a bókot - felelt Szombati még senkivel sem táncoltam, akivel a mozdulataim azonnal ennyire értették volna egymást. Mintha született partnerek volnánk.
    Mosolyogva néztek egymásra, és nem vették észre, hogy Klára asszony ebben a pillanatban egy egészen kicsit elsápadt. Az a kifejezés, hogy „született partnerek”, a szívébe nyilallott. Lehet-e valósággá egy ilyen fantasztikus véletlen gondolata? Lehet-e csakugyan, hogy ebben a véletlen titkárban fogja megtalálni a maga elveszett fiát? Nem, nem, az lehetetlen, a gondolatot azonnal elvetette magától. De ugyanakkor ránézett a két fiatalra. Mosolyukban volt valami, ami nem volt testvéri. És most még jobban megriadt az anya. Mi lesz, ha nagyon egymás szemébe találnak nézni? Hiába tűnik fel olyan badar gondolatnak, hogy Szombati, a lelencből lett fiatal mérnök, véletlenül éppen az eltűnt gyermekkel azonos, biztosat nem lehet tudni. És mi lesz, ha a nyomozás eredménytelenül végződik, ami valószínűbb, ezek pedig közben egymásba szerettek? Ki ad itt meg valami bizonyosságot? És Klára asszony szíve elfacsarodott a rettegéstől, valami sötétnek és zavarosan tragikusnak az előérzetétől.
    Megkezdődött a második felvonás édes és halk előjátéka a színházi zenekarban. Gorombán csattogott bele a számológép fémzaja. A beláthatatlan széktenger közönsége jobbról-balról egyhangúan morajlott, mint a tenger. Messziről a krupié kiabált. Hangja, mint a segítségért kiabáló hajótörötté, elveszett a csörgés, széktologatás, embermorajlás óceáni zsivajában. Ekkor egy pincér lépett oda hozzájuk:
    - Monsieur az imént Cabotin apó iránt érdeklődött. Most érkezett. Az a kis kopasz, fehér szakállú ember, tetszik látni?
    Szombati azonnal felkelt, és odament hozzá. Bemutatkozott, váltott vele egynéhány szót, és két perc múlva Cabotin apó már ott ült az ő asztaluknál.
    - Kedves Cabotin úr - kezdte Szombati -, mi most az ön nagyszerű szaktudásához fordulunk. Nekem azt mondták, hogy az egész Riviérán senki sem ismeri úgy évtizedek óta az artistavilágot, mint ön.
    - Elég jól ismerem - felelte büszke szerénységgel a kis öreg.
    - Hát kérem. Mi egy hölgyet nyomozunk, aki huszonkét évvel ezelőtt fellépett Nizzában valamelyik lokál márciusi műsorán. Brüsszelből, a Giocondából szerződött ide. Magyar táncokat adott elő. Brüsszelben „La belle Mathilde” volt a művészneve. Egy eléggé feltűnő külsejű férfival utazgatott, akinek fekete szakálla volt és feltűnően széles karimájú puha, fekete kalapja. Azonkívül egy kisgyermeknek is velük kellett lenni. Végül úgy tudom, hogy egy Muntureanu nevű gazdag román ember is kísérte őket. Nem emlékszik erre a társaságra?
    - A társaságra nem, de a Muntureanu nevére igen. Várjunk csak. Ha az a Muntureanu, akit én gondolok, akkor arról tudok mesélni. Nagy termetű, kövér ember volt ez, sok ékszert hordott, minden ujja tele volt gyűrűkkel, dupla aranyláncot viselt a hasán, még a szája is tele volt aranyfoggal. Jól emlékszem rá, elég gyakran megfordult Nizzában, jól ismertem is, mert mindig volt valakije, akit protezsált.
    - Alighanem az lesz. De nekünk fontosabb volna arról a bizonyos Mariidról, vagy még inkább fekete szakállas kísérőjéről tudni valamit.
    - Azokra nem emlékszem. Lehet, hogy jártak itt, nem emlékszem rájuk.
    - És mi van azzal a Muntureanuval?
    - Tudtommal meghalt. Rémlik nekem, hogy megházasodott, de hogy kit vett el, azt már nem tudom. Arról hallottam, hogy meghalt.
    Ott ültek tehát eredmény nélkül. Egymásra néztek: céltalan volt itt ülni tovább ebben a pokoli lármában.
    - Akkor bocsánatot kérve, hogy zavartuk, még egyre szeretném megkérni, kedves Cabotin úr. Ha utólag eszébe jutna mégis valami azokról, akiket leírtam ön előtt, legyen olyan kegyes, telefonáljon értem a Negrescóba, azonnal fel fogom keresni. Itt a névjegyem.
    Cabotin apó igen előzékenyen mindent megígért. Fizettek, mentek.
    Mikor kiértek a szabadba, és megkönnyebbülve lélegzetet vettek az este hús tengeri levegőjéből, Klára asszony felsóhajtott.
    - Szóval itt Nizzában nyomuk veszett.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649350
Webáruház készítés