Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Hans Fallada Mi lesz veled, emberke? EPUB e-könyv

Hans Fallada Mi lesz veled, emberke? EPUB e-könyv
1 190 Ft

A huszas évek végén, főként Berlinben játszódó történet a nagy gazdasági válság lealázó, roncsoló szociális viszonyait jeleníti meg - gyengéd lírával, érzelemgazdag humanizmussal figyelmeztetve az emberi értékek veszélyeztetettségére. Főszereplője, a fiatal Pinneberg kishivatalnok sorból, tisztes kispolgári körülményekből jut a munkanélküliség, majd - időlegesen - a kereskedősegéd próbáratevő élet- és munkakörülményeihez. Miközben törékeny, fiatal feleségével, Barikával együtt érzékenyen - csalóktól, hamiskártyásoktól, szélhámosoktól körülvéve - megpróbálják emberileg tisztán átvészelni a kor mocskát és brutalitását, a sors, a "társadalom", melynek megélhetésüket kellene biztosítania, kérlelhetetlen marad velük szemben. Az író tehetsége ebben a művében nyílvánul meg leginkább, ahogy apolitikus kisembereit igen valósághűen ábrázolja, népszerű nyelven ír, és humánus szeretettel fordul a szegények élete és problémái felé. (Legeza Ilona)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Kleinholz veszekszik.
    Kube veszekszik és az alkalmazottak fogadkoznak.
    Még most sincs borsó

    Az Emil Kleinholz cégnek rozoga a magtára. Még rendes zsákoló berendezés sincs benne. Mindent tizedes mázsán kell lemérni, és azután egy padlásnyíláson át csúsztatón eresztik le a zsákokat a teherautóba.
    Ezerhatszáz mázsát egy délután zsákba tölteni, ez megint igazi Kleinholz-cirkusz. Semmi munkabeosztás, semmi rendelkezés. A búza már egy-két hete ott hever a padláson, régen hozzáfoghattak volna a zsákoláshoz, de nem, ennek egy délután kell megtörténnie! Nyüzsög a sok ember a padláson, segít, akiket csak Kleinholz sebtében összeterelhet. Néhány asszony újra odasöpri a búzát a halomhoz, három mázsán mérnek, Schulz az elsőnél, Lauterbach a másodiknál, Pinneberg a harmadiknál.
    Emil ide-oda szaladgál. Emil még rosszabb hangulatban van, mint délelőtt, mert Emilie nagyon lehordta, ezért nem is engedi meg, hogy ő és Marie a padláson legyenek. Minden atyai érzését legyőzte a rabigába kényszerítettek dühe. - Még a szagotokat sem állom, marhák.
    - Rendesen felrakta a zsák súlyát, a rendes zsáksúlyt, Lauterbach úr? Ilyen hülye! Egy kétmázsás zsáknak három font a súlya, nem kettő! Pontosan két mázsa három fontot kell zsákolniuk, uraim. És nehogy valaki többet mérjen. Nincs elajándékozni valóm. Utánaméretem, kedves Schulz úr.
    Két ember odacsúsztat egy zsákot a deszkára. A zsák kinyílik, vörösbarna búzafolyó ömlik a padlóra.
    - Ki kötötte be ezt a zsákot? Maga, Schmidtné? Az istenfáját, megtanulhatta volna már, hogyan kell zsákokkal bánni! Nem szűzlány már maga sem. Ne bámuljon, Pinneberg, túl sokat mutat a mérlege! Nem megmondtam magának, trottli, hogy nem adunk ráadást?
    Pinneberg most csakugyan rábámul a főnökére, s ráadásul igen haragosan.
    - Ne pislogjon olyan bambán! Ha nem tetszik valami, elmehet! Schulz, maga bakkecske, azonnal engedje el a Marheineckét. Még lefeküdne a fickó a padlásomon az asszonyokkal.
    Schulz mormog valamit.
    - Fogja be a száját! Megcsípte a Marheinecke hátulsó részét. Hány zsákja van most?
    - Huszonhárom.
    - Nem megy. Sehogy sem megy. De azt megmondom maguknak, hogy addig egyikük sem jön le a padlásról, amíg a nyolcszáz zsák nincs készen! Vacsoraszünet nincs. És ha éjjel tizenegy órakor még itt állnak, majd meglátom...
    Nyomasztó hőség van a háztető alatt, melyre minden erejével rázuhog az augusztusi nap. A férfiakon csak ing és nadrág van s az asszonyokon sem sokkal több. Száraz por, izzadság, széna, a búzás zsákok frissen csillogó jutájának szaga érzik, de mindenekelőtt izzadság, izzadság, izzadság. Nehéz szag terjeng, erős, érzéki bűz, és közben szüntelenül, mint valami fenyegető gong, felvisít Kleinholz hangja:
    - Lederer, legyen szíves, fogja meg rendesen azt a lapátot! Ember, így fognak meg egy lapátot?! Emeld meg tisztességesen azt a zsákot, te hájtömeg, hogy legyen hová beönteni. így ni...
    Pinneberg sürög-forog a mérlegénél! Egész gépiesen leereszti rajta a zárat.
    - Még egy keveset, Friebenné. Még egy csöppet. így, most megint túl sok. Vegyen ki egy marékkal. Mehet! A következő! Rakja már ide, Hinrichsen, magán a sor. Különben még éjfélkor is itt állunk.
    És szaggatottan mindig az jár a fejében: „Barikának jó dolga van. Friss levegő... a fehér függönyök lebegnek. Fogd be már a pofádat, átkozott kutyája! Folyton ugatnia kell. És ilyen állásért kell reszketnie az embernek! Ezt nem akarja semmi áron elveszíteni. Na, köszönöm szépen.”
    És újra a fenyegető gong:
    - Mozgás, Kube! Mennyit mért ki a rakásból? Kilencvennyolc mázsát? Száz volt. Ez a nickelshofi búza. Száz mázsa volt. Hol hagyta a két mázsát, Schulz? Utánamérem. Rajta, tegyék fel újra a zsákot a mérlegre.
    - Összezsugorodott a búza ebben a hőségben - véli Kube, az öreg raktári munkás. - Cefetül vizes volt, amikor megérkezett Nickelshofból.
    - Hát vizes búzát veszek én? Fogd be a szádat! Még ki meri nyitni. Haza vitted az anyjuknak, mi? A guta kerülget, ha ilyesmit hallok! Elcsaplak, mindenki lop itten.
    - Arra semmi szükségem, uram - mondja Kube hogy maga itt valami tolvajlást emlegessen. Bejelentem a szakegyletnek. Erre semmi szükségem, majd meglátjuk.
    Szürkésfehér harcsabajusza felett élesen a főnök arcába néz.
    „Istenem, ez már igen” - ujjong Pinneberg magában. - „Szakegylet! Ha az ember maga is így tehetne! De nálunk? Fityisz!”
    Kleinholz nem marad szótlan, Kleinholz szokva van már az ilyesmihez.
    - Mondtam én, hogy te loptál? Egy árva szót sem szóltam. Az egerek is lopnak, mindig látunk egérrágást. Egyszer megint ki kell raknunk tengeri hagymát, diftériát kell beléjük oltanunk, Kube.
    - Kleinholz úr azt mondta, hogy én loptam a gabonából. Mindenki tanú itt erre a padláson. Megyek az egyesületbe és feljelentem magát, Kleinholz úr.
    - Semmit sem mondtam. Egy szót sem szóltam magának. Hé, Schulz úr, mondtam én azt, hogy a Kube lopott?
    - Semmit sem hallottam, Kleinholz úr.
    - Látod, Kube. És maga, Pinneberg úr, hallott valamit?
    - Nem, semmit - feleli Pinneberg vonakodva, és véres könnyeket sír belülről.
    - Nahát - mondja Kleinholz. - Mindig csak az örökös veszekedés, Kube. És ilyen ember nevezi magát üzemi bizottsági tagnak.
    Csak vigyázzon, Kleinholz úr - inti Kube. - Már megint kezdi. Maga jól tudja, miről van szó. Háromszor volt már maga az öreg Kubával a törvény előtt. De elmegyek negyedszer is. Nem félek tőle, Kleinholz úr!
    - Sokat fecsegsz - fakad ki Kleinholz -, öreg vagy már, Kube, nem tudod már, mit beszélsz. Csak sajnállak!
    Kleinholz azonban csakugyan kezdi magát rosszul érezni. Azonkívül valóban nagyon meleg van odafent, ha az ember szüntelenül ide-oda szaladgál és ordítozik. Lemegy és vacsoraszünetet tart.
    - Bemegyek egy kicsit az irodába, Pinneberg. Ügyeljen, hogy tovább dolgozzanak. Vacsoraszünet nincs, megértette? Maga felelős ezért, Pinneberg!
    Ezzel eltűnik a padláslépcsőn. És azonnal általános, élénk társalgás kezdődik. Bőven van beszédanyag, erről Kleinholz gondoskodott.
    - Na, hogy miért olyan borsos kedvű máma, azt tudjuk.
    - Mindjárt jobban lesz, ha felönthet egy kicsit.
    - Vacsoraszünet! - bömböl az öreg Kube. - Vacsoraszünet!
    Emil még alig mehetett át az udvaron.
    - Kérem, Kube - mondja a huszonhárom éves Pinneberg a hatvanhárom éves Kubának -, kérem, Kube, ne mókázzon, amikor a Kleinholz úr határozottan megtiltotta.
    - Benne van a bérszerződésben, Pinneberg úr - szól Kube, rozmárbajusza alól. - A vacsoraszünetet fizetni kell. Abból az öreg nem vehet el tőlünk semmit.
    - De nekem a legnagyobb kellemetlenségem lehet...
    - Mit törődöm én azzal! - lihegi Kube. - Amikor maga még azt sem akarta meghallani, hogy engem tolvajnak szidott!
    - Ha maga az én helyzetemben volna, Kube.
    - Tudom. Tudom. Ha mindenki úgy gondolkozna, mint maga, fiatalember, akkor a munkaadó urak megvasalva dolgoztatnának bennünket, és minden darab kenyérért zsoltárt zengedezhetnénk nekik. Na, maga még fiatal, magára még sok minden vár, és még megéri, mire lehet jutni a talpnyalással. Szóval vacsoraszünet!
    De már mindenki régóta vacsorázik. A három tisztviselő meg csak áll.
    - Az urak tovább zsákolhatnak - mondja az egyik munkás.
    Hogy tisztára moshassák magukat az Emilnél - vágja oda a másik. - Akkor talán megengedi nekik, hogy megszagolják a konyakos üvegjét.
    - Nem azt, hanem a Marie-t!
    - Mind a hárman? - Harsogó-nevetés.
    - Az mind a hármat is elfogadja egyszerre, az nem olyan.
    Egyik-másik dalolni kezd:
    - Marie, drága kis bogaram, Marie!
    És már a legtöbbje énekel.
    - Hát ha ennek jó vége lesz! - fakad ki Pinneberg.
    - Én már torkig vagyok - mondja Schulz. - Mi szükségem van arra, hogy itt mindenki előtt vén bakkecskének csúfoljon?! Majd csinálok egy gyereket a Marie-nak, aztán otthagyom. - Kárörömmel és komoran vigyorog.
    És az erős Lauterbach:
    - Meg kellene egyszer éjszaka lesni, amikor be van rúgva, és a sötétben alaposan elnadrágolni. Ez talán segítene rajta valamit.
    - És mégsem tesz egyikünk sem semmit - szól Pinneberg. - A munkásoknak teljesen igazuk van. Mi mindig be vagyunk gyulladva.
    - Te talán igen, én ugyan nem! - vágja rá Lauterbach.
    - Én sem - mondja Schulz. - Különben is meguntam már itt ezt az egész kalamajkát.
    - Na, akkor tegyünk valamit - indítványozza Pinneberg. - Veletek is beszélt ma reggel?
    Mindhárman vizsgálódva, bizalmatlanul, elfogultan méregetik egymást.
    - Mondok nektek valamit - jelenti ki Pinneberg. - Mert most már igazán nincs ebben titkolnivaló. Ma reggel először a Marie-ról dadogott nekem valamit, hogy milyen derék leány, azután azt mondta, hogy elsejéig nyilatkozzam, hogy miről, azt tulajdonképpen nem tudom, és hogy le akar építeni, mert én vagyok a legfiatalabb. Szóval a Marie!
    - Velem is így volt. Azt mondta, hogy mivel náci vagyok, kellemetlenségei vannak.
    - Velem meg azért volt megakadva, hogy néha lányokkal járok.
    Pinneberg nagyot lélegzik:
    - No és?
    - Mi az, hogy no és?
    - Mit mondtok hát neki elsején?
    - Hogy mit mondunk?
    - Hát hogy elveszitek-e a Marie-t?
    - Szó sincs róla!
    - Inkább koldulni megyek!
    - Nahát!
    - Mi az, hogy nahát?
    - Hát akkor megbeszélhetünk valamit.
    - De hát mit?
    - Például: becsületszavunkat adjuk arra, hogy mindhárman nemet mondunk Marie-val kapcsolatban.
    - Arról nem fog beszélni, annyira nem buta az Emil. A Marie nem fölmondási ok.
    - Hát akkor megegyezünk abban, hogy ha egyikünknek fölmond, a másik kettő is fölmond neki, és becsületszavunkat adjuk erre.
    A két ember elgondolkozva tekint maga elé, mindegyik a maga esélyeit latolgatja, vajon föl mondanak-e neki, és a becsületszó kifizetődik-e számára.
    - Akkor mind a hármunkat biztosan nem engedi elmenni egyszerre - unszolja őket Pinneberg.
    - Pinnebergnek ebben igaza van - helyesel Lauterbach. - Azt nem teszi meg most. Én becsületszavamat adom.
    - Én is - mondja Pinneberg. - És te, Schulz?
    - Énmiattam, én is veletek tartok.
    - Vége a vacsoraszünetnek! - bömböl Kube. - És ha a tisztviselő urak méltóztatnak!
    - Szóval megállapodtunk?
    - Becsületszavamra!
    - Becsületszavamra!
    „Istenem, hogy örül majd neki a Barika” - gondolja magában Pinneberg. - „Megint biztosak vagyunk egy hónapra.”
    Odamennek a mérlegeikhez.
    Tizenegy óra felé jár az idő, amikor Pinneberg hazaérkezik. Ott találja a szófa sarkában az alvó, összekuporodott Barikát. Olyan az arca, mint egy síró gyermeké, szempillái még nedvesek.
    - Istenem, itt vagy végre? Úgy féltem!
    - De hát miért féltél? Mi történhetik velem? Túlóráznom kellett, ebben az élvezetben részem van minden harmadik nap.
    - És mégis úgy féltem! Nagyon éhes vagy?
    - Ki se mondhatom, hogy mennyire. De tudod-e, hogy milyen furcsa szag van nálunk?
    - Furcsa, hogyan? - Barika szaglászni kezd. - A borsólevesem!
    Mindketten kirohannak a konyhába. Büdös füst csapja meg orrukat.
    - Kinyitni az ablakot! Gyorsan kinyitni minden ablakot! Hadd vigye ki a levegő! Keresd meg a gázcsapot, zárd csak el előbb a gázt.
    Végre, amikor már valamivel tisztább a levegő, mindketten belepillantanak a nagyfazékba.
    - A szép borsólevesem - suttogja Barika.
    - Olyan, mint a szén.
    - A szép hús!
    Belebámulnak a fazékba, melynek fenekét és falait valami feketés, rossz szagú, ragadós anyag borítja.
    - Feltettem öt órakor - jelenti Barika. - Azt hittem, hét óra felé megjössz. Azért olyan korán, hogy a sok víz elfőjön róla. És azután nem jöttél, és én annyira féltem, hogy nem gondoltam többé erre a buta fazékra.
    - Most ez is odavan - szólt Pinneberg szomorúan.
    - Talán le lehet még vakarni róla - véli Barika elgondolkozva. - Vannak olyan rézkefék.
    - Az mind pénzbe kerül - jelenti ki Pinneberg kurtán. - Ha arra gondolok, hogy mennyi pénzt kidobtunk már ezekben a napokban... És most meg ezek a fazekak, rézkefék és az ebéd - ezért három hétig ebédelhettem volna a vendéglőben. No igen, és most sírsz, pedig ez igaz...
    Barika nagyon zokog:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989746
Webáruház készítés