Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


H. G. Wells: Világok harca_MOBI

H. G. Wells: Világok harca_MOBI
740 Ft740

TARTALOM

I. RÉSZ
A marslakók megérkezése
I. A harc küszöbén
II. A hullócsillag
III. A horselli réten
IV. A henger megnyílik
V. A hősugár
VI. A hősugár a chobhami országúton
VII. Hogyan értem haza?
VIII. Péntek éjjel
IX. Kezdődik a harc
X. A viharban
XI. Az ablakban
XII. Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?
XIII. Hogyan találkoztam a tiszteletessel?
XIV. Londonban
XV. Mi történt Surreyben?
XVI. A londoni kivándorlás
XVII. “A Villám”
II. RÉSZ
A Föld a marslakók uralma alatt
I. A romok alatt
II. Mit láttunk a romba dőlt házból?
III. A fogság napjai
IV. A tiszteletes halála
V. A csend
VI. Két hét műve
VII. A putneyi-dombi férfi
VIII. A halott London
IX. Romok
X. Befejezés


  • Részlet az e-könyvből:

     

    Szombat éjjel Londonban is vihar volt, s az öcsém eljutott kocsin Waterlooba. A peronon, ahonnan az éjféli vonat szokott indulni, megtudta némi várakozás után, hogy valami baleset következtében a vonatok aznap éjjel nem juthatnak el Wokingba. A baleset mivoltáról semmit sem tudhatott meg; a vasúti hatóságok sem tudtak még akkor semmit határozottan. Az állomáson igen kis izgalmat keltett, mikor a vasúti hivatalnokok, akik nem is képzelték, hogy Byfleet és Woking között más történt egyszerű forgalmi zavarnál, a színházi vonatokat, amelyek rendszerint Wokingon haladtak keresztül, Virginia Water vagy Guilford felé indították. Sürögve-forogva intézkedtek, hogy megváltoztassák a southamptoni és portsmouthi kirándulóvonatok útirányát is. Egy éjjeli lap riportere, aki a forgalmi főnöknek nézte az öcsémet - hasonlított is hozzá egy kicsit -, megrohanta őt, és interjút próbált csinálni vele. A vasúti hivatalnokokon kívül csak kevesen hozták összefüggésbe a forgalmi zavart a marsbeliekkel.
    Egy másik tudósításban ezekről az eseményekről azt olvastam, hogy vasárnap reggel “egész Londont felvillanyozták a wokingi hírek”. De ez nem volt egyéb frázisnál. Londonban a legtöbb ember nem hallott a marsbeliekről a hétfő reggeli pánik előtt. És aki hallott, annak is időre volt szüksége, hogy a vasárnapi lapok sebtében szövegezett táviratainak a jelentőségét felfogja. Londonban a legtöbb ember nem is szokott vasárnapi lapokat olvasni. De ettől eltekintve, a londoni emberekben olyan erős gyökeret vert a személyes biztonság érzete s annyira megszokták a lapok riasztó híreit, hogy minden nyugtalanság nélkül olvashatták a következőket:
    “Tegnap este hét óra tájban a marsbeliek kibújtak a hengerből, és ércpajzsok védelme alatt teljesen romba döntötték a wokingi állomást a környező házakkal együtt, majd a Cardigan-ezred egy egész századát lemészárolták. A közelebbi részletek hiányoznak. A Maxim-ágyúk teljesen használhatatlanoknak bizonyultak fegyverzetükkel szemben. A tábori ágyúkat ártalmatlanokká tették. A huszárok vágtatva menekültek Chertseybe. Úgy látszik, hogy a marsbeliek lassan Chertsey vagy Windsor felé vonulnak. West-Surreyben nagy félelem uralkodik, és földsáncokat emelnek, hogy megakadályozzák előrenyomulásukat London felé.”
    Így írt az esetről a Sunday Sun; a Referee-nek egy ügyes és fölöttébb szellemes cikke pedig a marsbelieket a faluban hirtelen elszabadult állatsereglethez hasonlította.
    Londonban senki sem tudott semmi bizonyosat a felfegyverzett marsbeliekről, és általános volt még mindig az a rögeszme, hogy ezek a szörnyetegek nehézkesen “csúsznak”, “kínosan másznak” - így jellemezte őket csaknem valamennyi korábbi tudósítás. Egyik táviratot sem küldhette olyan tudósító, aki szemtanúja volt a marsbeliek előnyomulásának. A vasárnapi lapok különkiadásokat jelentettek meg újabb hírekkel, egyik-másik újabb hírek nélkül is. De voltaképp nem is igen volt mit közölni az olvasókkal, amíg késő délután a hatóságok át nem adták a sajtóügynökségeknek saját híreiket. Megállapították, hogy Walton és Weybridge, valamint az egész ottani vidék lakossága London felé özönlik az országutakon. Ennyi volt az egész.
    Öcsém reggel a lelencház melletti templomba ment, semmit sem tudva még arról, mi történt előtte való éjszaka. A templomban, ahol célzásokat hallott a támadásról, külön imát mondtak a békéért. Kijövet vett egy Referee-t. Az újság hírei felizgatták, s kiment újra a waterlooi állomásra, hogy megtudja, megindult-e már újra a rendes forgalom. Az omnibuszokat, kocsikat, kerékpárosokat és a sok ünneplő ruhás járókelőt látszólag alig érintette a furcsa szenzáció, amelyet a rikkancsok terjesztettek. Legföljebb a környék lakosai miatt aggódtak. Öcsém csak az állomáson tudta meg, hogy a windsori és a chertseyi összeköttetés is megszakadt. A portások azt mondták, hogy korán reggel Byfleetből és Chertseyből több fontos távirat érkezett az állomásról, de a táviratozás hirtelen megszűnt. Öcsém roppant kevés pontos részletet tudhatott meg tőlük. “Harc folyik Weybridge körül” - ez volt minden, amit mondhattak.
    A vasúti szolgálat most már roppant rendetlen volt. Az állomás körül egész sereg ember álldogált, akik a délnyugati vasúti hálózatba tartozó helyekről ismerősöket vártak.
    Egy ősz fejű öregúr keservesen szidta öcsémnek a Délnyugati Társaságot. “Pellengérre kell állítani!” - ismételgette.
    Egy-két vonat érkezett Richmondból, Putneyból és Kingstonból egynapi evezőtúrára kirándult utasokkal, akik a zsilipeket zárva találták, és pánikot éreztek a levegőben. Egy fehércsíkos, kék flanelzubbonyos férfi megszólította az öcsémet, és furcsa híreket újságolt neki.
    - Tömegesen tódulnak az emberek Kingstonba, kocsikon, szekereken, értékes holmival tömött ládákat hozva magukkal - mondta. - Moleseyből, Weybridge-ből és Waltonból jönnek és azt mondják, hogy ágyúzást hallottak Chertseyben, heves tüzelést, és hogy lovas katonák szólították fel őket a gyors távozásra, mert jönnek a marsbeliek.
    - Mi is hallottunk ágyúzást a hamptoncourti állomáson, de azt hittük, hogy az ég dörög. Mi az ördögöt jelent mindez? Hiszen a marsbeliek nem tudnak kimászni az üregükből. Ugyebár?
    Az öcsém erre nem tudott mit felelni.
    Később észrevette, hogy az ijedelem határozatlan érzése átterjedt a földalatti vasút utasaira is, és hogy a vasárnapi kirándulók rendkívül korán szállingóznak vissza a délnyugati mellékvonalakról - Barnesból, Wimbledonból, Richmond Parkból, Kew-ból; de egy teremtett lélek sem tudott egyebet mondani kósza híreknél. Akinek csak kapcsolata volt a pályaudvarral, mind rosszkedvűnek látszott.
    Öt óra tájban szörnyű izgatottság szállta meg az állomáson nyüzsgő tömeget, mikor megtudta, hogy megnyitották azt a közlekedési vonalat, amely a délkeleti és a délnyugati állomások között csaknem állandóan el volt zárva. A tömeg izgatottsága csak fokozódott, mikor látta, hogy hatalmas ágyúkkal megrakott vagonok és katonákkal zsúfolt kocsik haladtak el. Az ágyúkat Woolwichból és Chathamból küldték Kingston védelmére. Megkezdődött a tréfálkozás is:
    - Felfaljuk őket!
    - Megszelídítjük a fenevadakat! - és így tovább.
    Nemsokára rendőrök érkeztek az állomásra, hogy eltávolítsák a tömeget a peronokról, s öcsém újra az utcára ment.
    A harangok vecsernyére kongtak-bongtak, és egy csoport leány az Üdvhadseregből vonult végig énekelve a Waterloo úton. A hídról egy csapat ácsorgó nézett figyelmesen valami furcsa barna tajtékos tömeget, amely foltokban sodródott lefelé a folyamban. A nap éppen lehanyatlóban volt, s a Tower és a parlament két háza a legbékésebb égbolt felé tornyosult, amely csupa arany volt, hosszú, bíborvörös haránt felhősávokkal. Beszéltek egy úszó holttestről is. Az egyik ember, amint mondta tartalékos, azt újságolta az öcsémnek, hogy látta nyugat felé a heliográf villogását.
    A Wellington utcában egy csomó markos fickóval találkozott az öcsém, akik a Fleet utcából rohantak ki, kezükben még nedves hírlapokkal s kiabáló plakátokkal.
    - Rémes katasztrófa! - kiabálták egymásnak, végig a Wellington utcán. - Ütközet Weybridge mellett! Részletes leírás! A marsbelieket visszaűzték! London nagy veszedelemben!
    Öcsém vett egy lapot három pennyért. Ekkor, de csakis ekkor kezdett valami képet nyerni e szörnyetegek óriási hatalmáról és rettenetességéről. Megtudta, hogy nem apró, esetlen teremtmények, hanem hogy hatalmas gépi testeket irányító értelmes lények; gyorsan mozognak, s akkora erővel képesek lecsapni, hogy a legnagyobb ágyúk ellenállása is semmivé törpül velük szemben.
    Úgy írták le őket, mint “roppant pókszerű gépeket, amelyek csaknem száz láb magasak, az expresszvonat sebességével haladnak, és forró hősugarat tudnak kilőni”. Álcázott ütegeket, főleg tábori ágyúkat állítottak fel a horselli rét körül, legtöbbet a wokingi kerület és London között. Öt gépezetet láttak haladni a Temze felé, és egyet, a véletlen szeszélye folytán elpusztítottak. A lövedékek a többi esetben célt tévesztettek, s a hősugarak egy szempillantás alatt megsemmisítették az ütegeket. A katonaság súlyos veszteségeiről is említést tett a távirat, amelynek hangja azonban egyébként optimista volt.
    A marsbelieket visszakergették; a marsbeliek nem sebezhetetlenek. Visszavonultak abba a háromszögbe, melyet a Woking körül vont körben hengereik alkotnak. Heliográfos jelzőőrszemek cirkálnak körülöttük minden oldalról. Ágyúkat szállítanak nagy gyorsasággal Windsorból, sőt még északról is; egyebek közt kilencvenöt tonnás, hosszú sodronyágyúkat Woolwichből. Összesen 116 darab van már fölállítva, vagy közeledik gyorsan, főleg London védelmére. Sohasem összpontosítottak még Angliában ilyen gyorsasággal ekkora katonai erőt.
    Azt remélték, hogy minden újabb hengert egyszerűen el lehet pusztítani a magasban szétrobbanó lövedékekkel, amelyeket folyamatosan gyártottak és szétosztottak. Kétségtelen, folytatta a közlemény, hogy a helyzet rendkívüli és nagyon komoly, de a közönségnek nincs oka pánikra. Tagadhatatlan, hogy a marsbeliek szörnyen félelemgerjesztők; de végre is legföljebb húszan lehetnek, szemben az emberek millióival.
    Az illetékesek a hengerek nagyságából arra a következtetésre jutottak, hogy egy-egy hengerben legföljebb öt, összesen tehát tizenöt marsbeli lehet. És egyet - esetleg azóta többet is - elintéztek már. A közönség óvakodjék a veszély közelébe jutni. Részletes intézkedések történtek a fenyegetett délnyugati külvárosok lakosságának védelmére. Ez a kiáltványféle azzal végződött, hogy ismételten hangsúlyozta London biztonságát, s azt a körülményt, hogy az illetékesek bíznak abban, hogy a nehézségeket legyőzik.
    Mindez rikító nagybetűkkel volt nyomtatva, oly frissiben, hogy a papiros még nedves volt, s látszott, hogy egy szó magyarázat hozzáfűzésére sem volt idő. Különös volt, mondta az öcsém, hogy a lap egyéb közleményeit milyen kíméletlenül megnyirbálták, csak hogy helyet szorítsanak a kiáltványnak.
    Végig a Wellington utcán izgatottan olvasták az emberek a rózsaszínű lapokat; a Strandot az előfutárok nyomában egyszerre egész csapat rikkancs lármája verte fel. Az emberek tolakodva ugráltak le az omnibuszokról egy-egy újságért. Bizonyos, hogy ezek a hírek felrázták az embereket eddigi apátiájukból. A Strandon egy térképkereskedés redőnyeit leeresztették, mesélte az öcsém, s a kirakat tábláján keresztül látszott, amint egy ünneplő ruhás férfi citromsárga kesztyűs kezével gyorsan Surrey térképeit erősítette rá az üvegre.
    Öcsém, amint kezében az újsággal végigment a Strandon a Trafalgar térre, látott néhány menekülőt West-Surreyből. Egy férfi volt a feleségével, két gyerekkel s néhány bútordarabbal zöldséges kocsin. A Westminster-híd felől hajtott, s nyomában szénásszekér döcögött, amelyen öt-hat jobb módú ember ült ládák és batyuk között. Valamennyinek az arcán zavar és ijedtség tükröződött, és egész megjelenésük feltűnő ellentétben állt az omnibuszokban ülők vasárnapi külsejével. Divatos ruhákba öltözött emberek kandikáltak rájuk hintóikból. A menekülők megálltak a téren, mintha nem tudnák, merre menjenek, végül kelet felé fordultak a Strand mentén. Nyomukban nemsokára egy munkásruhás férfi jött régi divatú triciklin, kis előkerékkel. Az arca piszkos és sápadt volt.
    Öcsém Victoria felé folytatta útját, és egy csomó ilyen emberrel találkozott. Azt gondolta, hogy talán meglát köztük engem is. Szokatlanul sok rendőr biztosította a forgalmat. Néhány menekülő új híreket kiáltott át az omnibuszokban ülőkhöz. Egyik azt mondta, hogy látta a marsbelieket.
    - Lábakra állított gőzkazánok, ha mondom, s úgy lépkednek, mint az emberek!
    A legtöbb közülük izgatott volt az átélt különös dolgok miatt.
    Victorián túl minden kocsma tele volt ilyen mesélőkkel. Az utcasarkokon az emberek csoportokba verődve újságokat olvastak, izgatottan beszélgettek, vagy ezekre a szokatlan vasárnapi látogatókra bámészkodtak. Mind többen és többen érkeztek, amint esteledett, míg végre az országút, mint öcsém mesélte, az epsomi országúthoz hasonlított a Derby napján. Öcsém többeket megszólított a menekülők közül; a legtöbbjétől ki nem elégítő feleleteket kapott.
    Egyikük sem tudott újságot mondani Wokingról, egy férfin kívül, aki azt állította, hogy Woking teljesen elpusztult múlt éjszaka.
    - Byfleetből jövök - mondta -, egy kerékpáros ember érkezett oda korán reggel, s kapuról kapura rohanva figyelmeztetett bennünket, hogy távozzunk. Majd katonák jöttek. Kimentünk az utcára, és füstfelhőket láttunk dél felé - semmi mást, csak füstöt, és egy lélek se jött azon az úton. Azután hallottuk az ágyúzást Chertsey mellett, és emberek érkeztek Weybridge-ből. Én is bezártam hát a házamat, és eljöttem hazulról.
    Ez idő tájt nagyon zúgolódtak az utcákon az emberek a hatóságok ellen, hogy nem képesek végezni a támadókkal s tűrik ezt a nagy felfordulást.
    Nyolc óra tájban nagy tüzelés hallatszott tisztán London egész déli részében. Az öcsém nem hallotta a főútvonalak forgalma miatt, de mikor a csendes mellékutcákba fordult be a folyam felé, ő is tisztán hallotta a lövöldözést.
    A Westminstertől visszasétált lakásába a Regent’s Park közelében. Most már nagyon aggódott miattam, és izgatta a nyilvánvalóan igen nagy veszedelem. Ő is a katonai részleteken tépelődött, úgy, mint én szombaton. Elképzelte a némán várakozó ágyúkat, a hirtelen pusztasággá lett vidéket. Megpróbálta elképzelni a száz láb magas, “lábakra állított gőzkazánok”-at.
    Egy-két szekérnyi menekülő az Oxford utcán vonult végig, és több más a Marylebone úton; de a hírek oly lassan terjedtek, hogy a Regent utca és a Portland út tele volt a rendes vasárnap esti sétálókkal, noha most csoportokban beszélgettek, s a Regent’s Park szélén sohasem tanyázott több szerelmespár az elszórt gázlámpák alatt. Az éjszaka meleg és csendes volt és egy kicsit nyomasztó. Az ágyúzás újra meg újra megkezdődött, s éjfél után délen mintha villámok fényébe borult volna az égbolt.
    Öcsém ismét elolvasta az újságot, s attól tartott, hogy engem nagy szerencsétlenség ért. Hazament, de vacsora után újra kiment kószálni. Mikor visszatért, vizsgajegyzeteivel próbálta figyelmét másfelé terelni, de hasztalanul. Éjfél után lefeküdt, s hétfőn a kora reggeli órákban ajtócsapkodás, az utcáról behangzó futkosás, távoli dobolás és harangzúgás riasztotta fel valami zavaros álomból. A mennyezeten vörös visszfény lobogása táncolt. Egy pillanatig nem tudta nappal van-e, vagy a világ bolondult meg. Majd kiugrott az ágyból s az ablakhoz rohant.
    Magasan lakott, s mikor kidugta fejét az ablakon, végig az utcán mindenfelé nyitogatták az ablakokat, amelyeken az éjjeli rendetlenség minden fajtájában bővelkedő fejek jelentek meg.
    - Mi az? Mi történik? - hangzott a kérdezősködés.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988145
Webáruház készítés