Új jelszó kérése
Termék részletek


H. G. Wells: Világok harca_EPUB

H. G. Wells: Világok harca_EPUB
740 Ft

A „Világok harcá”-ban Wells a marslakók és a földi emberek közötti háborút írja le, megalkotva ezzel a műfaj egyik legsikeresebb, hallatlanul izgalmas, végig feszültséggel teli alapművét. E szuggesztív hatású könyvből készült – híres-hírhedt – Orson Welles rádiójáték képes volt igazi tömeghisztériát előidéző pánikhangulatot okozni az Egyesült Államokban - persze ehhez a háborús hangulat is kellett, hiszen a rádiójátékot 1938-ban készítették. A mű a sci-fi alapműve, számtalan filmes adaptációval, a legutóbbit Tom Cruise neve fémjelzi 2005-ból.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    IX.
    Kezdődik a harc

    Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott. Én nemigen tudtam aludni, de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem. Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mező felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.
    A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését, s körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket. Elmondta, hogy a marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül, s hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte meg fülemet: hallottam, amint Woking felé robog a vonat.
    - Nem fogják megölni őket - szólt a tejes -, ha elkerülhetik.
    Szomszédom a kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele, s azután beballagtam reggelizni. A reggel fölöttébb rendesen telt el. Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy elfogják, vagy elpusztítják a marsbelieket.
    - Kár, hogy olyan megközelíthetetlenül viselkednek - mondta. - Nagyon érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk egyet-mást.
    A kerítéshez érve megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya körül a fenyőerdő lángban áll.
    - Azt mondják - mesélte -, hogy ott zuhant le a párja annak az átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A biztosítótársaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.
    Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.
    - Az erdő még mindig ég - folytatta s figyelmeztetett a felszálló füstfelhőkre. - A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj tőzeges, és vastag levélréteg borítja.
    Ezután elkomolyodva, “szegény Ogilvy”-ról kezdett beszélni.
    Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam, hogy kiballagok a mezőre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt; kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad átmenni a csatornán.
    A híd felé tekintve láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik, hogy előtte való este láttam a marsbelieket. Közülük senki sem látta még őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük, hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász sokkal képzettebb a közkatonánál, s az én embereim meglehetős éleselméjűséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit. Lefestettem nekik a hősugarat, és ők rögtön vitatkozni kezdtek maguk között.
    - Amondó vagyok, hogy álcázva a közelükbe kell csúszni s azután rajtuk ütni - szólt az egyik.
    - Ugyan eredj! - szólt erre a másik. - Mi mögé bújnál, hogy meg ne gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna olyan közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi, s aztán futóárkot húzni.
    - Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem tengeri nyúlnak születtél, Snippy.
    - Aztán van nekik nyakuk is? - kérdezte hirtelen egy harmadik, egy gondolatokba mélyedt, kis fekete ember, pipáját szopogatva.
    Újra leírtam a marsbelieket.
    - Polipok - szólt erre -, csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra vadászunk most!
    - Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! - szólt az első katona.
    - De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük legyen? - mondta a kis, fekete ember.
    - Ki tudja, mi mindent terveznek!
    - Hát hol a bomba? - szólt az előbbi. - Nincs is rá idő! Roham kell ide, én csak annyit mondok, minél előbb!
    Így vitatkoztak tovább.
    De nem akarom az olvasót fárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen, mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonaság tartotta megszállva. Megszólítottam pár katonát, de ezek nem tudtak semmit, a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt. Marshalltól, a tőzsdéstől hallottam, hogy a fia is a mezőn fekszik a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak mindent, s az emberek eltávoztak a házakból.
    Két óra felé hazamentem ebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert mint már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután hideg vízben megfürödtem. Fél négy tájban újra az állomásra mentem esti lapot venni, mert a reggeli lapokban nem volt más, mint Stent, Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A marsbeliekből egy hüvelyknyit sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a kopácsolás folytonosan tartott, s az üregből szünet nélkül gomolygott a füst. Bizonyára ütközetre készülődtek. “Újra megkísérelték jelekkel az érintkezést, de eredménytelenül” - írták a lapok egyhangúlag. Mint egy árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót lengetett. A marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a tehénbőgéssel.
    Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra változott, s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölöttébb gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.
    Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.
    Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban olyan erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az Oriental Colleget környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul, s oldalt a kis templom tornya romba dől. A mecset oromzata eltűnt, s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végiggurult a cserepes tetőn, s a virágágy dolgozószobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.
    Feleségem és én elképedve álltunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury-domb teteje a marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.
    Megragadtam feleségem karját, és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre a ládájáért, amelyért kiabált.
    - Lehetetlen itt maradnunk! - mondtam.
    Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.
    - De hová menjünk? - kérdezte feleségem rémüldözve.
    Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonaink.
    - Leatherheadbe! - feleltem, túlharsogva a lármát.
    Feleségem félrefordulva lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.
    - Hogy jutunk Leatherheadbe? - kérdezte.
    A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az Oriental College nyitott kapuján, másik kettő leszállt s házról házra futkosott. A nap vérvörös fénnyel sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön, s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.
    - Itt állj meg - szóltam -, itt jó helyen vagy!
    És hirtelen elrohantam a “Tarka kutya” felé, mert tudtam, hogy a kocsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc múlva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A kocsmáros a söntésben állt, s fogalma sem volt arról, mi történik a háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele.
    - Egy aranyat kérek - szólt a kocsmáros. - Aztán meg kocsisom sincs!
    - Két aranyat adok! - szóltam az idegen vállán keresztül.
    - Miért ad két aranyat?
    - És éjfélre visszahozom! - folytattam.
    - Uram Isten! - szólt a kocsmáros. - Mi lelte? A disznómra alkuszom! Két aranyat ad, s vissza is hozza? Mi történt?
    Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell, s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a kocsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzájussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton, s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országút felé vörös lángokban lobogott. Eközben az egyik gyalogos huszár házról házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utánakiáltottam:
    - Mi újság?
    Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy “kifelé másznak valami fedőféle alatt”, s továbbrohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, eltakarva őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Újra a házamba mentem, mint ígértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján, s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury-domb túlsó oldalán, Ó-Woking irányában.
    Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda himbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyverkattogás hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közben-közben meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a marsbeliek felgyújtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.
    Ügyetlen kocsis lévén minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfedte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat, s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utolértem s elhagytam az orvost.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988138
Webáruház készítés