Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


H. G. Wells: Mikor az alvó ébred MOBI e-könyv

H. G. Wells: Mikor az alvó ébred MOBI e-könyv
540 Ft540

TARTALOM

ELSŐ KÖTET
Első fejezet. Insomnia
Második fejezet. Eszméletlenül
Harmadik fejezet. Az ébredés
Negyedik fejezet. A zúgó tömeg
Ötödik fejezet. A mozgó utcák
Hatodik fejezet. Az Atlas-terem
Hetedik fejezet. A néma szobákban
Nyolcadik fejezet. A tető titka
Kilencedik fejezet. A nép harcba indul
Tizedik fejezet. Harc a sötétségben
Tizenegyedik fejezet. A mindentudó öreg
Tizenkettedik fejezet. Ostrog
Tizenharmadik fejezet. A régi rend vége

MÁSODIK KÖTET
Első fejezet. Madártávlatból
Második fejezet. Az előkelők
Harmadik fejezet. A légtorony
Negyedik fejezet. Három nap
Ötödik fejezet. Graham emlékezik
Hatodik fejezet. Ostrog szempontja
Hetedik fejezet. A város utcáin
Nyolcadik fejezet. A föld alatt
Kilencedik fejezet. Harc a tanácsházban
Tizedik fejezet. A légtutajok közelednek
Tizenegyedik fejezet. A légtutajok megérkeznek

  • Részlet az e-könyvből:

     

    És ezen az éjszakán Graham, akit nem ismert és nem gyanított senki, alsóbb rangu szelelőkészülékes tiszt ruhájában a kékvászonruhába öltözött Asano társaságában megnézte a várost, amelyet bekószált már egy izben, mikor még sötétség borult rá. De most fényben volt, s élet örvénylett benne.
    Most először érintkezett valóságosan a néppel. Elgondolta, hogy ami eddig történt, kivéve a színházi jelenetet, bizonyos kizárólagosságot rejtett magában s jórészt csak a szűkebb politikai negyedet mozgatta, mert közvetlenül saját hatalmi állására vonatkozott. De most a legszorgalmasabb éjjeli munka folyt. A nép nagyrésze visszatért saját közvetlen érdekeihez, folytatta újra mindennapi munkás életét s Graham láthatta az új kor rendes szokásait.
    Az egyik utcában nyüzsögtek a kékvászonruhások. Durva vörös lobogókat hordoztak magukkal, amelyekre vörös betükkel effélék voltak fölírva: »Mért tesszük le a fegyvert?« »Nem fegyverkezünk le.« »Nem kell a lefegyverkezés!« Lobogó lobogót követett a menetben, amelynek végén megzendült a forradalom dala, különös hangszerek lármája közepette.
    - Dolgozni kellene valamennyinek, szólt Asano. Két nap óta nem volt mit enniök, hacsak nem loptak.
    Asano csakhamar másfelé fordult, hogy elkerülje a tömeget. Ez éjszaka kevés ember aludt: mindenki az utcán volt. Sürgés-forgás volt mindenfelé s a tömegek folyton változó hullámzása meglepte Grahamot. A levegő tele volt forradalmi hangulattal s Graham föltette magában, hogy amint visszatér, azonnal sokkal határozottabban beszél Ostroggal mindenről, mint eddig tette.
    De azért voltak pillanatok lelkében, mikor megfeledkezett a forradalmi hangulatokról valami teljesen újszerü dolog láttára. Helén bírta rá erre a komoly tanulmányútra; de azért az ő képe is elhalványult olykor-olykor lelkében. Egyszerre például észrevette, hogy az egyházi negyedben járnak. A mozgó utakon való könnyü közlekedés ugyanis szükségtelenné tette az elszórt templomokat és kápolnákat. Figyelmét különösen megragadta valamelyik keresztény felekezet templomának a homlokzata.
    Az egyik gyorsan mozgó felső úton ülve haladtak, mikor ez a homlokzat szembekerült velök, az egyik fordulónál sebesen közeledve feléjök. Telve volt tövétől hegyéig élénk fehér és kékszínü föliratokkal, kivéve egy terjedelmes részét, ahol kinematografikus mása ragyogott az új szövetség egyik jelenetének. Grahamot meglepték a fölírások, mert a legtöbbje csaknem hihetetlen istenkáromlás volt. A szelidebbek közül valók voltak a következők: »Üdvözülhetsz az első emeleten jobbra.« »Hordjátok a pénzeteket a termelőnek.« »Légy jó keresztény; de azért ne hanyagold el sürgős érdekeidet.« »Üzletemberek gyors áldást kapnak.«
    - De az mégis csak rettenetes! szólt Graham ennek a kereskedői új találmánynak a láttára.
    - Micsoda? kérdezte kisérője, hasztalanul keresve mindenfelé ennek a fölkiáltásnak a rendkivüli okát.
    - Ez! szólt Graham. Hiszen a vallás lényege föltétlenül az istenfélelem.
    - Ez bánt? kérdezte Asano oly tekintettel, mintha valami nagy fölfedezést tett volna. Mindjárt gondolhattam volna. Megfeledkeztem róla. Manapság nincs annyi idejük az embereknek, mint hajdanában volt, arra, hogy betükkel foglalkozzanak. Régente voltak nyugodt vasárnapjaik. Az istenimádás változott az idővel. Ma azok, akik mások lelkével törődnek, nagy jövedelmet szereznek foglalkozásukból. Helyiségeikért több tucat liont fizetnek a tanácsnak, illetve neked.
    Graham nem igen volt tisztában a pénzérmekkel s a tucat lion említése hirtelen erre a kérdésre terelte a figyelmét. A templomokat azonnal el is felejtette. Csakhamar megtudta, amit különben sejtett is, hogy az aranyat és az ezüstöt nem használták már pénznek s hogy a vert arany, a melyet a föniciai kereskedők kezdtek használni, végül kiszorult a forgalomból. A cserét csekkek közvetítették, amelyek különben már kétszáz esztendő előtt is elnyomták az aranyat minden nagyobb üzleti műveletben. A kisforgalmat az egész világon a tanács előmutatóra szóló barna, zöld és piros csekkjei közvetítették s Asano mindjárt mutatott is néhányat Grahamnak. Papiros helyett selyemmel átszőtt selyemhajlékonyságu, félig áttetsző anyagra nyomták őket s valamennyin rajta volt Graham kézvonásának hasonmása.
    Eközben elérkeztek a northumberlandi fasorban levő ebédlő csarnokhoz. Ez nagyon érdekelte Grahamot. Asano erélyessége és gondoskodása folytán bejutott Graham egy kis elzárt karzatra, ahonnan jól lehetett látni. Az épületet távoli elfojtott kiabálás töltötte be, amelynek jelentőségét Graham eleinte nem értette.
    Most már hozzászokott a nagy népsokasághoz, de azért sokáig elnézte, amit látott. Csak jó idő mulva; sok nézegélés és sok kérdezősködés után értette meg tisztán, mi a teljes jelentősége több ezer ember közös lakmározásának.
    Állandóan meglepte Grahamot, hogy sok dolog, amiről az ember azt hihette volna, hogy az első percben szemébe fog ötleni, teljességgel nem tünt föl neki, amig jelentéktelen semmiségek, apró részletkék föl nem hivták rá utólag a figyelmét. Ez esetben például arra nem is gondolt, hogy a város folytonossága, az időjárás kizárása, ezek a nagy csarnokok és utak magukban foglalják a háztartás megszünését; hogy a Viktoria-korabeli tipikus otthon, a kis konyha és mosogatóhely, az ebédlő és a hálószoba elenyészett épp úgy, mint a keritéssel körülszegett kunyhó. De most látta, ami különben nyilvánvaló volt az első pillanattól fogva, hogy London lakóhely szempontjából tekintve nem házak tömkelege, hanem csodálatos nagy szálló volt, a kényelem ezer nemével, ezer meg ezer ebédlőcsarnokkal, kápolnával, színházzal, gyülekező helylyel. Csoportosítása volt a legkülönbözőbb vállalatoknak, amelyeknek első sorban ő volt a tulajdonosa.
    Az embereknek megvolt a hálószobájuk, talán előszobával együtt, amelyben a kényelem minden fokán egészséges körülmények között laktak és egyébként úgy éltek, mint sokan a Viktoria-korabeli legujabb óriási szállókban, nyilvános helyeken étkezve, olvasva, gondolkozva, szórakozva, társalogva és azután munkájuk után látva vagy az ipari, vagy a kereskedelmi negyedben.
    Egyszerre belátta, mily szükségszerüséggel fejlődött ki az új helyzet a Viktória-korabeli városból. A modern város alapgondolata a közös munkában rejlő gazdasági elv volt. Csak az emberek tökéletlen műveltsége állt útjában annak, hogy a külön háztartás beolvadjon az általánosba. Erős barbár gőg, szenvedély, előitélet a közép- és alsó osztályok féltékenysége és versenygése kivánta meg csak a szomszédos háztartások teljes elkülönítését. De a műveltség fejlődésével gyorsan bekövetkezett a változás. Graham emlékezett, hogy előbbi rövid életében is nagyon kezdett elterjedni az a szokás, hogy az emberek nem étkeztek otthon. A nők kezdtek klubbokat alapítani, rengeteg módon megszaporodtak az olvasótermek, közös társalgók s könyvtárak, bizonyságot téve arról, hogy a társadalmi bizalmasság folyton növekszik. Ebben a korban mindez az igéret végre valósággá vált. Az elzárt és elkülönített háztartások elenyésztek.
    Az emberek lent a csarnokban, amint megtudta, az alsóbb középosztályhoz tartoztak, a kékruhás munkások fölé. Ez az osztály a Viktoria-korban annyira megszokta az otthonvaló étkezést, hogy ha véletlenül nyilvános helyiségben kellett ebédelnie, otromba tréfák mögé szokta rejteni vagy harcias viselkedéssel szokta leleplezni esetlenségét. De ezek az emberek ott alant ügyesek, mozgékonyak és barátságosak voltak.
    Ebből a csarnokból egy másik elé értek, ahol Graham ráakadt a folytonosan zavaró lárma okára. Megálltak egy korlátnál s belépő-díjat fizettek.
    Graham figyelmét azonnal megragadta valami recsegő, erőszakos kiabálás.
    - A mester alszik békességben! harsogott ez a hang. Kitünő az egészsége. Élete további részét a léghajózás tudományának szentelte. Azt mondja, hogy a nők sokkal szebbek, mint valaha. Csodás művelődésünk szörnyen meglepi. Korlátlanul megbizik Ostrogban, a tevében. Ostrog lesz a főminisztere; övé lesz az elbocsátási és a kínozási hatalom. A tanácsosok visszakerültek a saját tanácsházuk fölött lévő börtönükbe.
    Graham megállt az első mondat hallatára, s föltekintve, ostoba tölcséres arcot látott, amelyből ez az ordítás eredt. Ez volt a közértelmiség gépezete. Egy pillanatra elhallgatott, mintha kifujta volna magát. Hengeres testéből szabályos zuhogás hallatszott. Azután ujra recsegni kezdett.
    - Párisban helyre állt a rend. Minden ellenállásnak vége van. A fekete katonaság hatalmába kerítette a város valamennyi jelentős pontját. Bátran harcoltak, őseik harci énekeit zengedezve, amelyeket Kipling költő írt valaha. Egyszer-kétszer elvesztették önuralmukat, s kínozták, megcsonkították, megsebezték és elfogták a fölkelőket, férfiakat, nőket egyaránt. Tanulság: ne lázadjatok fel.
    A hang megszünt. Zavaros mormogás hallatszott a körülálló tömegben. Átkozott négerek! Az egyik ember beszélgetni kezdett közelükben: - Vajjon a mester műve ez, testvéreim? A mester műve?
    - Fekete katonaság! szólt Graham. Mi az?
    Asano karon fogta Grahamot s figyelmeztető pillantást vetett rá. Nyomban megszólalt egy másik beszélőgép s rikácsolva a következőket mondta: Halljátok az élő ujságot! A fekete katonaság az öngyilkosságba kergeti a párisiakat. Szörnyü bosszu! Szörnyü idő közeleg! Vér! Vér!
    A következő beszélőgép ismételte az egész ujságot, megtoldva rémes részletekkel. - A törvényt és a rendet meg kell óvni! szólt a következő gép.
    - De... kezdte Graham.
    - Ne kérdezz itt semmit, szólt Asano, mert különben gyanúba keveredel.
    - Akkor menjünk innen, szólt Graham, mert alig várom, hogy többet megtudjak a dologról.
    Mialatt kisérőjével együtt az izgatott tömegen keresztül a kijárat felé törekedtek, Graham világosabban látta e terem arányait és beosztását. Kisebb-nagyobb volt vagy ezer darab ilyen beszélőgép a teremben, mindegyik körül egy csomó izgatott hallgató, nagyrészt kék vászon zubbonyos munkások. Voltak apró csevegő gépecskék egy-egy szögletben, amelyek gunyosan fecsegtek és voltak tizenöt láb magas óriások, mint az a gép, amely először kiáltott rá Grahamra.
    A terem szokatlanul tömve volt, mert az embereket nagyon érdekelték a párisi események. Nyilvánvaló volt, hogy sokkal vadabb harc folyt ott Párisban, mint Ostrog jellemezte volt. Minden gép erről beszélt. S a nép között ide-oda röpködtek az efféle mondatok: Meglincselt rendőrök! Elevenen megégetett asszonyok!
    - De hát megengedi a mester az efféle dolgokat? kérdezte egy férfiu Graham közelében. Hát így kezdődik a mester uralma?
    Ez a kérdés sokáig ott motoszkált Graham fejében. Alig értek ki az utcára, azonnal elkezdte Asanot kérdezni a párisi zavarokról.
    - Mire való ez a lefegyverzés? Mi volt a bajuk? Mit jelent az egész dolog?
    Asano mindenképpen meg akarta győzni Grahamot, hogy minden rendben van.
    - De az a sok iszonyatosság!
    - Az ember csak úgy készíthet lepényt, szólt Asano, ha feltöri a tojást. Csak a köznépről van szó, a város egyik részében. A város különben rendben van. A párisi munkások a legvadabbak a világon, kivéve a mieinket.
    - A londoniakat?
    - Nem. A japánokat. Ezeket folyton rendszabályozni kell.
    - De elevenen megégetni asszonyokat!
    - Kommün! szólt Asano. Meg akarnak fosztani tulajdonodtól. Meg akarják szüntetni a szegénységet s be akarják hozni a tömeguralmat. Te vagy az úr, a tied a világ. De itt nem is lesz kommün. Itt nincs is szükség a fekete katonaságra. Különben is saját négereiket, a franciául beszélő négereket küldték hozzájuk, a nigeri és timbuktui ezredeket.
    - Ezredeket? szólt Graham. Azt hittem, hogy csak egyetlenegy van...
    - Nem, szólt Asano rátekintve. Több van egynél.
    Graham kellemetlenül kezdte magát érezni.
    - Alig hiszem, kezdte; de azután hirtelen elhallgatott. Ügyes fordulattal rátért ujra a beszélő-gépekre. A hallgatóság nagy része piszkos, rongyos alak volt s Graham megtudta, hogy ami a módosabb embereket illeti, minden előkelőbb magánlakásban külön beszélő gépezet van, amely azonnal megszólal, egy kis emeltyü lenyomására. Ekkor jutott eszébe Grahamnak, hogy az ő szobáiban sehol sincs ilyen beszélő gépezet.
    Asano elbámult. - Nem értem, szólt. Bizonyosan eltávolíttatta Ostrog.
    - Mit kell hallanom! kiáltott Graham.
    - Talán azt gondolta, hogy nyugtalanítani fognak ezek a gépek, szólt Asano.
    - Amint visszatérek, azonnal vissza kell helyezni őket, szólt Graham rövid szünet mulva.
    Nehezen értette meg Graham, hogy ezek a termek és az ebédlő-csarnok nem nagy központi helyiségek, hanem egyszerüen olyan helyek, amelyeknek számtalan mása van a városban mindenfelé. Amint tovább haladtak, útközben újra meg újra fölharsant a legkülönbözőbb helyeken a beszélő gépek rikácsoló, éles kiáltása.
    Bölcsőde is volt olyan mindenfelé, aminőbe most beléptek. Liften és az ebédlőcsarnok és a mozgóutak fölött vezető üveghídon léptek be az első terembe. Azonnal csatlakozott hozzájuk egy aranyszegélyü ibolyaszínü taláros férfi, aki orvos volt. Graham észrevette, hogy ráismertek s ezért e helyütt minden tartózkodás nélkül kérdezősködött.
    A csendes, kipárnázott terem mindkét oldalán szűk, kis ajtócskák voltak, amelyek mintha a Viktória-korabeli börtönök celláiba vezettek volna. Minden ajtó fölső része ugyanabból az áttetsző zöldes anyagból készült, amely Grahamot ébredésekor körülfogta. Mindenik kis helyiségben, amint homályosan látszott, apró vattafészekben egy-egy kicsi kis csecsemő feküdt. Bonyolult szerkezetü készülék ügyelt mindenütt a hőmérsékletre s amint legkisebb változás történt, csöngetyüszóval tudatta a központi hivatallal. Orvoskisérője figyelmeztette Grahamot a szoptatós dajkákra, mekanikai alakzatokra, amelyeknek karjai, vállai és keblei csodás hűséggel készült másai voltak a valóságnak, egyébként azonban ércháromlábakra voltak erősítve s arcukat lapos korong pótolta.
    Azok között, mit eddig látott, ez tetszett legkevésbbé Grahamnak. A rózsás kis teremtmények látása, amint teljesen magukra hagyatva, ölelés, becézgetés nélkül, lóbálgatták bizonytalanul kis lábacskáikat, nagyon kellemetlenül hatott rá. Az orvos azonban más véleményen volt. A statisztikai adatok kétségtelenül igazolták, hogy a Viktória-korban az anyai karok közt töltötték a csecsemők életük legveszedelmesebb szakát. S a gyermekhalandóság akkoriban rettentő nagy volt. Az új korban a nemzetközi bölcsődetársaság gondjaira bizott milliónyi gyermek közül alig halt meg félszázaléknyi.
    Amint a folyosókon ide-oda járkáltak, egyszerre csak egy kékvászonruhás fiatal párra bukkantak. Bekukucskáltak az egyik kis cella áttetsző bejáratán s jókedvüen nevetgéltek elsőszülöttük kopasz feje láttára. Amint Grahamot észrevették, vidámságuk hirtelen megszünt és elszégyenkeztek. Ez a kis epizód egyszerre föltárta Graham előtt azt az örvényt, amely az ő gondolkozásmódját elválasztotta az új kor gondolkozásától. Tovább folytatta útját zavarodottan, szomorúan a szobák sorozatán. A játszószobák üresek voltak. Tehát éjjel aludni szoktak még az új kornak a gyermekei is! Útközben kisérője figyelmeztette a játékokra, amelyek a Froebel-féle játékokból fejlődtek ki. Itt-ott voltak élő dajkák is; de a legtöbb munkát éneklő, táncoló, csuszkáló gépek végezték.
    Graham még mindig sok mindent nem értett.
    - Honnan van itt ennyi árvagyermek? kérdezte többi között, megfeledkezve egy régebbi tapasztalatáról; de csakhamar újra megtudta, hogy ezek a gyermekek nem voltak árvák.
    Amint elhagyták a bölcsődét, Graham arról a borzalomról kezdett beszélni, amelyet a kis fészkekbe dugott csecsemők láttára érzett.
    - Hát megszünt végleg az anyaság? szólt. Hiszen ez az emberi lélekben gyökerező ösztön volt. Oly természetellenes, oly undorító volt ez a látvány.
    - Erre a tánchelyre fogunk érni, szólt Asano válasz gyanánt. Bizonyára tömve lesz, bármennyire izgalmas is a politikai élet. Az asszonynépség kevés kivétellel nem igen törődik a politikával. Meglátod majd az anyákat, a legtöbb fiatal nő anya itt Londonban. Ebben az osztályban becsületére válik a nőnek, ha gyermeke van. Életrevalóságának a bizonyítéka. De egynél több gyermekük nem igen van a középosztálybeli asszonyoknak. A munkatársaság tagjainál másképp van a dolog. S ami az anyaságot illeti, mondhatom, rettentően büszkék gyermekeikre. Nagyon gyakran el-elszaladnak ide, hogy rájuk pillantsanak.
    - Arra célzol talán, hogy a világ népességének a száma...?
    - Csökken? Igen. Kivéve a munkatársaság tagjait. Ezek nem törődnek a jövendővel...
    A levegő hirtelen zene hangjaival telt meg, s az előttük elnyuló úton, amelyet óriási ametisztpillérek szegélyeztek, vidám néptömeg hullámzott, vígan kiabálva és nevetgélve.
    - Majd meglátod, szólt Asano elmosolyodva, mennyire megváltozott a világ. Egy perc mulva meglátod az új kor anyáit. Gyere csak erre.
    Gyors liften fölfelé emelkedtek. A zene egyre erősebbé vált, míg végre teljesen közelről hallatszott s bonyolult ütemeivel együtt számtalan táncoló láb topogása vált hallhatóvá. Lefizették a belépődíjat s azután széles karzatra jutottak, amelyről lenézhettek a tánchelyre.
    - Itt vannak, szólt Asano, a kis porontyok szülői. Az apák és az anyák.
    A csarnok nem volt oly fényesen díszítve, mint az Atlasz-terem; de ettől eltekintve, ennél ragyogóbbat egyet sem látott Graham. A szép fehérlábu alakzatok, amelyek a karzatot tartották, eszébe juttatták Grahamnak a szobrászat fénykorát. A tánchelyet betöltő zene forrása el volt rejtve s az egész rengeteg nagy ragyogó térség tömve volt táncoló párokkal.
    - Nézd meg őket, szólt a kisérő, látszik-e rajtuk, hogy anyák?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988756
Webáruház készítés